Part 18

Lassú evező csapás hangzék a vizekben; a kis sziget felől csigahéjalakú csónak közeledett a váró királyfi felé, egyetlen férfitól kormányozva. Ez Athaniel. Asnaphar megismeré őt s messziről kezével int felé üdvözölve. A csónak felgörbült rostrumára egy messze kitünő pompás virágszál volt kitűzve, fényes testszínpiros szirmokkal, mik sűrűen egymásra borulva, közepett a legragyogóbb aranyszínt játszották, míg a levelek zöldje tőben sötét lilaszínbe ment át. Ezt a virágot is egyiptusi rózsának nevezik. Mely évben ez legbujábban nyílik, azon év áldva van az Isten kezétől.

A csónak partot ért. Asnaphar szótlan örömben nyujtá a kilépő æthiopnak kezét, s mint évek előtt szoká, kebléhez akarta ölelni a régi barátot, hogy sziveik, mint egykor, ismét megérezzék egymás dobbanását; de nem érezheték meg: mindkettőjök keblén a hideg mellvasak érinték egymást.

Athaniel némán, derűtelen arczczal mutatott a csónakra; arcza még egyszer oly feketének látszék, mint egyébkor. Asnaphar belépett s egy taszítással a conchilia a tükörsíma vizen sikamlott tova, mint könnyű papirnautilus.

A tó vize mélyen átlátszó volt, mint egy üvegprizma.

Lenn, a napsütötte víz fenekén, látni lehete, mint úszik villogó szemekkel az alligator, el-eltünve a piros korallerdők sötétjében; a homokos térek ragyogó csigákkal látszottak behintve, a csónak után aranypikkelyű dorádok serege vonult, sajátszerű melancholicus döngést támasztva a víz alatt; míg a sötétebb mélyben rémalakú polypok terjengeték százágú karjaikat.

A habok édelegve ringaták a mélázó királyfit, ki éltében ekkor volt először víz felett (azon időkben még csak az egyiptusiak s a szomszéd pœnek ismerték a hajózás eszméjét), még édesebben ringaták a szerelem álmai. – Nézett, nézett a vízbe és gondolá, hogy ha e nagy tó megannyi édességgé válnék, még akkor sem érne fel egy megóhajtott csókkal.

E közben mindig közelebb jött a kisded sziget, tündérien ismeretlen pompában bontakozva ki a hajnal piros ködéből. A legcsodásabb alakú fák minden nemei képezének körüle keresztülláthatlan pagonyt, melynek viruló bokrai a sík vízbe meríték csüggő ágaikat, vegyülve a mélyből felnőtt vadselyem fehér fürteivel s az aaron-virág liliomaival. – A part körül fekete hattyúk úszkáltak, aranyszínű pehelyövvel karcsú nyakukon; e szép néma állatok oly szelidek voltak. Magányuk nyugalmában senki sem tanítá őket az emberarczot félni, szárnyuk sem mozdult, midőn a csónak parti fészkök mellett kikötött.

Mintha tündérföld nyilt volna meg a szemek előtt! Még a lég is éltetőbbnek tetszék itt, mint bárhol az ég alatt, átfülve az ambra és myrrha illatától; ez a millió virág lehelletéből egyetlen csodás névtelen fűszerré elegyült athmosphæra szinte csiklandá, izgatá a szivet, s hozzá e csodazene láthatlan madarak hangjaiból, e virágzó tenyészet-pompa, melylyel minden ág, minden virágbokor pazaron, gazdagon volt fölékesítve. Az óriási pálma, mely leveleit a magas napfényben ragyogtatja, s a biborvirágú acanthus, mely annak derekát körülfolyja, a tövig aranyba öltözött amaranth s az égszínű sesam, melynek méztartó kelyhét aranyszárnyú bogarak látogatják, méhek és lepkék egy alakban, – számtalan más, miknek kiveszett fajában emberi szem többé nem gyönyörködik, miket emberi kéz már nem tép le többé. – Mikor még nem volt matrona a világ, hanem ifjú menyasszony: akkor lehetett ilyen a természet!

Apró színes kagylókkal behintett úton vezeté az æthiop Asnaphart a lombok örökzöld árnyai közt egy kerek szabad térig. Hallgatva ment előtte, jóslatteljes arczczal. Ilyen arcza lehet a holt tengernek, mely a lesülyedt város tornyai fölött mozdulatlan pihen, fenekén meglátszanak az elmerült bástyák, a paloták kúptetői s a tornyok hegyei, de hang nem tör fel néma mélységéből, sem öröm, sem jajszó, csak holdas estéken hall néha az örvény fölött csónakázó halász csendülő harangszót jőni a víz alól…

A Moeris sziget közepén toronymagas obelisk emelkedett, egyszerű, egyenes négyszegű oszlop, tetején a koronázott leopard, oldalai hieroglyphekkel tele vésve.

Talapzatán keskeny bejárás volt, mely előtt kétfelől két vén czédrusfa állt, illatos lombú ősfái a ligetnek. E bejárást öntött réz csapóajtó zárta, mely Athaniel szavára fölemelkedett, s miután mindketten beléptek, ismét aláhullott.

Hosszú egyenes lépcsősorozat vezetett innét végtelen mélységbe alá, melynek vége a tárgytalan sötétben veszett el. Egyetlen rézlámpa, mit Athaniel vitt elől, deríte néhány lépésnyi kört a haladók útjára. Lépteik kongtak a viszhangzó lépcsőfolyosón. S perczek mulva csak egy fénylő pontot lehete látni, a sötétség mélyébe elveszőt, a lámpa erőtlen csillagát, mely a haladókkal együtt mindig alább szállt és pisla fényével a végtelenbe tünt el.

V. A CATACOMBÁK MYSTERIUMAI.

Lenn a sík föld alatt, száz ölnyi mélységben, rejtett sikátorok hallgató országa terül; mint túlvilág, olyan ismeretlen. Hosszú, véget nem érő egyenes folyosók, mikre minden oldalról egymást szelő kanyargós tévutak nyilnak; – ki egyszer közéjök tévedt, soha vissza nem tért. Siket kőtornáczok s hangverő teremek, miknek oldalai csodás alakokkal vannak kifaragva, – hosszú fülkesorok, mikbe balzsamozott holttestek vannak egyenesen felállogatva, – s nehéz márvány sarcophágok, rejtelmes betükkel, miknek mindegyike egész népesemény; kiáltó színekkel kifestett tornáczok; – alakok és tárgyak, miknek sem neve, sem czélja többé tudva nincsen; s ismét hosszú, sima és üres utczák, miknek zárt végét egy-egy koporsó őrzi, tetején kétszárnyú golyóval; mindig odább változnak a tárgyak: félkörű amphitheatrumok tünnek elő hajlott boltozattal, falaikra kopasz hárfások vannak párosával szemközt festve, – földalatti útak, melyek pallója alatt a rejtett patak zuhog, melyen keresztül a tengerszem szívja fel az oczeánból vizét; s mindig üvöltő nyilások, miken át a földgyomor sötétjébe látni, hol a vulkán tüzében a földindulás készül s miknek torka halálos gőzt lehel a vakmerőre, ki beléjök mer nézni.

Ilyen volt az egyiptusi hirhedt catacombák egyike, melyről az a monda, hogy a föld alatt a Moeris szigetével, a három pyramiddal s a Sphinx-szel volt összeköttetésben. – Beomlott üregek, mikre ezredek mulva akadt a véletlen, mutatják töredékeit e nagyszerű emberi műnek.

Órákig haladt a két fejedelemfi egymás után a titkos folyosókon, midőn egy szűk utczaszoroson át egy czifrára vésett ezüst ajtóhoz jutottak. A kékvilágú lámpa csak egyenként világítá a mellettök elmaradt tárgyakat, s minden a mint feltünt, ismét elveszett a sötétben. Athaniel szavára ez ajtó is felnyilt s ezen keresztül roppant templomboltozat tárult ki előttük.

Idegen ismeretlen pompája a nagyszerűségnek.

Nem azon nagyszerűség, mit a természet állít elő, melynek látása a lelket fölemeli, hanem az emberi törpe nagyravágyás kietlen, fölfoghatlan erőködése, melynek gondolata alatt a lélek összegörnyed.

Ezek a titani oszlopzatok, egy-egy bazalt gerendából faragva, a sűrű érczpylonok, s a hosszú architrab, melyen az óriási dom tömör boltozata fekszik. E mindenünnen nyomasztóan alánéző roppantság: e rémítő nagyságú kövek, miknek láttára önkénytelenül támad e kérdés, hogy lehetett azt ide le s oda felvinni? az egymásra halmozott csodaalakok, mik merev kőszemeikkel holtan bámulnak le a semmiségbe, s e kétségbeejtő mérhetlenség…

Athaniel, használva társa önkénytelen megilletődését, lassan, észrevétlenül lépett egy, a falból kinyuló aczél csőhöz, mely csodás állatfejen végződött, s annak kisded arany csapját lassúdan elfordítá.

Hirtelen, mintha két üstökös csapódott volna össze, iszonyú csattanás hallatszék s villámfény futotta át a templomot, lángra gyulasztva az egész légegyetemet; szikrát hányt minden ércz s a templom oszlopóriásai reszketve csendültek meg a földrázó mozzanatra.

Asnaphar szótlan, eszméletlen terült el a márványpadozaton.

Mire föleszmélt, egyedül látta magát végtelen ködsíkság közepett. Kietlen volt a sík és láthatártalan, minő csak álomlátások tájképe lehet; a tébolyító távolban látszék magányosan, pusztán a Sphinx. (Az egész tünemény az egyiptomi bűvészet káprázata volt, tán sűrű kámforgőzre vetett laterna magikai csalkép?) Egyszerre úgy tetszék neki, mintha a Sphinx közelebb, mindig közelebb látszanék, a körrajzok nagyobbak, határozottabbak lőnek; néhány percz s a csoda alig egy nyíllövésnyire látszott előtte, nőarczával mosolygóan tekintve a királyfira. – De e mosoly irtózata a vért állítá meg ereiben: a mosolygó rémkép arcza ugyanaz volt, melyet kedvese, az egyiptusi rózsa viselt; minden vonás, maga e mosoly is szakasztott mása az övének… S hozzá a tigristermet. Mintha mondta volna neki e rémkép: Jer! híttál, ölelj meg. Én vagyok kedvesed. – Még közelebb jött. Már csak lépésnyire állt előtte, midőn Asnaphar kétségbeesve, mint ki a halál megsemmisítő karjába rohan, ölelve, kitárt karokkal, de elfordított arczczal dűlt felé. – E perczben minden eltünt: a puszta képe és a bálvány, s Asnaphar megigézve, kábultan hullott le; – de nem hullott a hideg mozaikpadlatra, hanem hullott kedves, dobogó kebelre, hévvel ölelgető karok közé, s érze ajkán édes, édes csókot, s érze szivében édes, édes gyönyört. Kellett-e, hogy felnyissa szemét, megtudni, kit ölel? Nem mondta-e meg neki szive: hogy az a megnyilt rózsabimbó? Kellett-e, hogy hallja, ki ölelte őt fel? nem mondta-e a felszívott csók bűvös édessége adójának nevét?

– Asnaphar! – hangzék az üvegharmonika hangján édes női szózat, s midőn a királyfi felveté szemeit, csillagokkal találkozott pillantása, páros szemcsillaggal. Könnyű fehér öltönyében, omló hajfürtökkel térdelt mellette az egyiptusi rózsa, az ébredő arczát kebléhez szorítva. – Hová lett ez arczról a vészt jósló igézet, e szemekből a halálnak parancsoló erőszak? A szerelem visszafoglalá azon birodalmát, mérhetlen szerelem szólt minden vonásból.

Ah! kétezer év előtt istenség volt a szerelem; a hány szív dobogott, annyi világot teremte egy szavával; áldott, üdvözített, felmagasztalt, szent volt a gyönyör, szent volt a fájdalom, mit a szívbe oltott; ha volna még szava az emberi nyelvnek, leirni e magas szellem képét: e szó volna a szerelem kihalt jelképének hideg mumiája.

– Örökre enyém vagy; sem élet, sem álom tőled el nem választ; lelkemhez nőtt lelked; ha ezt kitépnéd, éltem is vele menne. Enyém vagy az Isten előtt!

– De melyik isten előtt? – kérdé halkan, komolyan Isis papnője, az egyiptusi szűz. Az én imámat Osiris hallgatja meg, a tiedet Ormúzd. Te a babyloni tűz előtt térdepelsz s annak mondasz esküt: én a nap fényében azt a magas lelket tanulom imádni, ki széttépte magát, hogy szelleme atomjaiból embereket alkosson. A te oltárodon kialszik a reszketeg naphtaláng, s akkor hol van az isten, ki fogadásodat meghallá? De az én oltárom a magas menny boltja, melyen az örök nap soha ki nem alszik. Esküdjél az én istenemre.

– S nem egyenlően süt-e a nap minden népre?

– De melyik nap? Az-e, mely a lybiai homokon eltévedt utast szomjával öli meg, s az átkozott határt virágtalanná égeti? vagy az, mely a meroëi hegyek mögül kel föl s virágot idéz föl a szikla ormáról s a mély vízfenékről?

Asnaphar nem látszott érteni a kérdést. Jone szeliden takarta el kisded kezeivel a királyfi szemeit, s midőn levette azokat onnét, ismét a bűvös sík állott előtte, be nem látható végével; – a tájon szürkület ült; jobbról lassúdan emelkedék föl haragos tüzű vérvörös napgolyó; izzó fényében meglátszának Babylon nagyszerű falai, a függő kertek, az aranyos mausoleumok és tömör bástyák, míg a láthatár tulsó felén alig kivehető körrajzokban látszott Memphis, Egyiptus királyi városa. A vérvörös nap az eget és földet is ily színűre festé s magasra szállt, midőn hirtelen a balsó láthatáron fekvő Holdhegyek mögül ragyogva kelt ki egy másik nap. – Két nap egyszerre egy égen, – s tündöklő fényt lövellt szét a mindenségbe, melytől az saphirját, a föld smaragdszínét kapta vissza; az ellennap pedig, sugarait vesztve, mint izzó érczgolyó fénylett rövid perczig, azután a háta mögött kelt felhők sötétébe visszahanyatlott, míg az egyiptomi nap, hogy még a felhőket se hagyja sötéten, gyönyörű szivárványszalagot vont rajtok keresztül.

– Így fog elveszni Assyria napja Egyiptusé előtt! hangzék e közben mysticus szózat, mely mintha a terem minden szegletéből jőne, szerte visszhangzott s rezgve enyészett el a messze folyosókon, utóhangjaival a fátyolkép is eltünt, s Asnaphar ismét a templomi teremben találta magát, körülbámulva a merev kőcolossoktól.

Majd halla hangokat a csodás túlvilágból, andalító zenét, melynek változatain a meglepett lélek élveteg fél álomba merül; csodák jelenései válták fel egymást előtte magicus rendszerben, miket a fejénél ülő leány, mint szellemországok koronás királynéja, idézett elő szeme intésével.

Fanaticus czélja volt a leánynak, kedvesét Egyiptus istenei előtt látni arczra borulva, élve vagy halottan!

Megmutogatta neki a magia csodatételeit, a cabbalistika rejtett jóshatalmát; mutatta neki egy magas aknanyiláson át a delelő holdat, a bűvésztükörben ezerszer nagyítva, az örökké égő lámpát, az örökké ép mumiákat, a föld rejtett gyümölcseit, mik ölnyi mélyen vegetálnak a föld színe alatt; az eleven víz erejét, mely a föld magasáig szökik, s a mesés kigyónövényt, mely virág és állat egy alakban. Elmondá neki a lélekvándorlás mély mysteriumait.

– Mily örökszép költészet él e hit eszméjében: lélekköltözés! ezredekre nyuló öntudatos élet, jutalma, vagy büntetése az emberalak érdeme s vétkeinek. Mily magasztos eszme: kinek emberalakjában a lélek meg nem fért, ki nyomva, rabbá teremtve volt, mint ember: holta után az mint oroszlán fog élni, haragja ordításával ijesztendi a gyáva tömeget, s mennyire hangja elhat, királyának fogja ismerni a sivatag! Mily vigasztaló hit a börtön rabjának, hogy ha testét lerázza magáról, fehér hattyúvá lesz, repülni fog bérczek és tengerek felett, országról-országra szalad szárnyaival, s úszni a víz tükrén délczegen, szabadon! Mily édelgő ábránd: ki most hévvel szeret, hévvel és kínosan, holta után tán arany méhe lesz, virágról virágra szálló, mézevő szelid méh, s esténként azon virág kelyhében fog aludni, melybe szeretőjének lelke költözött; s mily boszúálló igaz, nagy gondolat, hogy a zsarnok, ki most népeket tapod el, s gyönyörködve nézi a más siralmait, s örűl az átoknak, mit fejére szórnak, ha e szivtelen lény lelke egy pondróba fog majd átköltözni, vagy egy futó nyúlba, egy néma féregbe, melyet felrúgnak, üldöznek, melyre rátapodnak, s melynek hangja sincsen, megtorolni az emberadta kínt, s ha e féreg, melytől undorodva fordul el az emberarcz, mely a porba építi házát, a porból keresi silány táplálékát, – ha tiport féreg emlékezhetik arra, hogy ő egykor népeknek parancsolt, biborban, aranyban járt, s milliók végfalatját nyelte el egy lakomán, lehet-e ez emlékezetnél, ez öntudatnál iszonyúbb megtorlás nagy vétkeiért?

Asnaphar ámulva, reszketve hallgatá a beszédes leány mysticus szavait.

A templomon átderengő ismeretlen eredetű világ (tán a villanyos lég világa?), annak csodásan izgató mágneses bűvereje, a látott csodák változatos képe, a megragadó értelmű mysteriumok, mélység és magasság egy eszmében, a rábeszélő szavak bűvereje, de leginkább a szerelmes szempár édes magiája, oly felmagasztosult izgásba hozták az ifju phantasticus lelkét, hogy elfeledve mind, mit eddig érze, a mit eddig tudott, szíve új világot, új életet talált, elszakadtat a régitől, melynek emlékét elveszté: mintha egyik csillagból a másikba költözött volna.

Még nem kelt újra a nap, midőn az assyri király fia Osiris oltárára tevé a virágáldozatot s annak esküvék meg, hogy bárhol legyen is, csatában, viharok között, trónon vagy a sírban, Egyiptus rózsájának emléke szívében vele lesz.

VI. SANHERIB.

– Föl, föl a földgyomor csodás rejtekéből! Hagyjuk a sírokat az élten túllevőknek; a föld alatti éltet nem ember hatalma igazgatja. Föl! látni az égnek szabad végtelenjét s hallani az életnek megszokott zaját. Más élet, más világ van ott a föld alatt, mint mely fölötte zajg. Ne hidd, hogy a sír alatt nyugosznak. Őrizkedjél azokról beszélni, mik ott alant vannak. Mosolyogj, ha róla kérdeznek; vonj vállat, de meg ne tagadd létöket, nehogy évek mulva, ha sírodból egy új lakó miatt csontjaid kihányják, arczra fordulva találjanak koporsódban s alvó éjfélenkint némán zörgetni járj a nem hivők ablakán, bizonyságot tevő a túlvilági létről. Légy néma és félj.

* * *

– Minő zaj lepte el Egyiptus határait? Mit ostromolja az eget e fegyveres csorda csataordításaival?… Ásd sírodat, veszendő nép, és némulj el! Teremtőd földén jársz! Mit sötétíted el a napot nyílak fellegével? Napok jőnek, s nem lesz szükséged árnyékra, hogy hideg légy; hallgatni fogod, mint beszélnek feletted a viharok s a sivatag vadai, s nem fogsz belészólni beszédeikbe; feletted a mulandóság tövisei zöldülendnek ki, virágozni fognak és elasznak; kiváncsi gyermekek virágot fognak tépni sírodról, s nem tudandják, hogy az teneked fáj… Mit ostromlod az eget csataordításaiddal, mit sietsz a földet vérrel itatni? könyörögj inkább neki, hogy legyen irgalmas itélőbirád s fogadjon keblébe, s ne engedje, hogy a szelek hamvaidat egyik tengerpartról a másikig elhordják!

Ki vagy te törpe, ama koronázott fővel?

Kinek intésére százezerek hullanak a porba, százezerek hullanak a sirba…

Kinek kezébe játékul adatott a népek élete, boldogsága és szabadsága, hogy legyen mivel mulatnod lelkedet, mely meztelen marad, mint a többi, mikor azt a haldokló ajk az őszi ködbe kileheli.

Aranyat eszel-e, vért iszol-e rá, hogy országokat rabolsz ki, népeket gyilkolsz le, ember!?

Nem ura vagy te a halálnak: rabszolgája vagy neki. Csak oly rabszolgája, minő a dögvész, a földrengés, az éhhalál és a viharok, mik szétküldetnek a világot pusztítani, s ha megtevék munkájokat, elenyésznek.

Menyezetes trón, aranykerekű harczszekerek, nyerítő paripák, biborszín lobogók, vérrel és aranynyal pompázó bérgyilkos csorda, körül leégett városok, eltiport mezők, vérrel hömpölygő folyam, lánczra fűzött rabnők és gyermekek fájdaloméneke, fogadott dicsérők magasztalásai, éhsanyarta arczoktól bámult orgiák, szolgaság aranyba, vagy rongyokba takarva. Ime ez Sanherib királynak tábora. Dicsőség Sanherib királynak! – ordítja százezer ajk. – Dicsőség a királyok királyának e kerek földön! – És a vezér fenn ül az aranymenyezetes királyi széken.

Ki mondja meg, hol volt e királyi szék valaha felállítva? Mi maradt meg belőle egyéb, mint az átkos emlékezet?

* * *

Sanherib áthozva seregeit az egyiptusi határra, miután a Typhonnal kétszer találkozott, Memphisnek fordulva, egy alkonyatkor azon téren ütött éji tábort, melyről egyfelől a Memnon szobrai, másfelől a Sphinx meglátható.

Mielőtt a nap leáldozott volna, szekerébe ülve, a csoda elé vitette magát és seregét körülállítva, kevély-elbizottan megszólítá azt, hogy mondjon neki szerencsejóslatot jövő harczaihoz.

– Hízelgő szót mondj meghódítódnak, ellenhoni bálvány! vagy a porba hajtod meg arczodat előtte. Reszkessen kőajkad, midőn Sanherib nevét kimondod!

– Sanherib! kiálta a csoda erős csengő hangon, egyedül térsz vissza, a honnét eljöttél…

… Mint ki a zajos álomból mély csendre ébred fel, félelmes hallgatás futá át e szóra az egész tábort. A király legbátrabb bajnokait sápadozni látta.

Megdobbant a pánczél alatt szive. Félelmet soha sem ismert; megszoká önmaga lenni a világnak legnagyobb félelme; de jól sejté, hogy egy baljóslat leverő hite képes lehet a kivívott győzelmi trophæust a diadalmaskodó kezéből kivenni.

– Köszönöm jóslatod, szóla gúnyos magassággal a király, most én fogok neked jövendőt mondani… Pusztulni fogsz a föld színéről, ledőlsz, arczoddal a port csókolod meg, egyik kövét silány alkotmányodnak keleten, másikat nyugaton fogják megtalálni, és senki sem fogja tudni, hogy hol és mi voltál. Mit én megjövendölék, azt én beteljesítem, Ahrimanra esküszöm, a sötét Ahrimanra, s akkor légy rajta, hogy a tied is teljesüljön, s addig is vedd jutalmadul e játékszert. – S ezüst tollú nyílat vetett tegzére, melynek tollára neve volt bevésve, s azt a Sphinx nyitott szemén át belőtte. Az íj pattant, a nyíl süvöltött; de utána éles fájdalmas sikoltás kiálta fel a Sphinx ajkairól, ijesztő sikoj, nehéz, siket nyögésben végződő. Rá lehetett ismerni, hogy ez halálnyögés vala.

S még nem enyészett el a nyögés, midőn azt a legiszonyúbb kínordítás váltotta föl, minő a fiafosztott oroszlán ordítása lehet, hangja a határtalan kétségbeesésnek, az átoknak, az égő fájdalomnak, mely a Sphinx ajkain át rémségesen elváltozva, mint ismeretlen pokolcsoda bőgése üvölte fel, átokkal és férfisírás keserű hangjaival keverve.

– Halálnak átka rád, s minden népeidre, vérivó szörnyeteg! Pusztulás lepje meg országodat és koronád törjék darabokra! Kigyók jelenjenek meg trónod előtt, vakmerő fejöket arczodnak emelve; a holtak lelkei járjanak fényes nappal városod utczáiban, önvéred igyék véredből s átkozzon meg tőle, s áldás legyen a füvön, mely a te palotád szétszórt kövein fog teremni!…

S újra hangzék halálos ordítása a kőszörnyetegnek, mely végig üvölte a megrémült hadon, mint az itéletnapi harsonának hangja, mely halálitéletet mond az élőknek, feltámadást a holtak hamvainak. Később fájdalmas, szenveteg hörgéssé gyengült e hang, majd végkép elhallgatott.

Valami járványfélelem fogta el mindenki szivét ez átokjóslat után. Nyugaton a nap haldokolni készült; oly halvány volt világa, mit ez arczokra vetett, vagy tán ez arczok voltak halaványak?

Maga a király is reszketve kapott koronájához, reszketve burkolá magát bíborpalástjába; de sem a korona, sem a bíbor nem bírt fényt vetni elsápadt arczára. Csupán a Sphinx homloka ragyogott haragos alkonyati pírban…

– Mielőtt a hajnal sugarát látnátok, szólt népéhez a király, e bálványt széttörve szórjátok a porba!

Mielőtt a hajnal sugárit látnátok?…

De a következő hajnal sugarait senki sem látta meg azok közől, kik e parancsot meghallák!…

VII. A FEHÉR MUMIA.

Mély csend volt, minő sírokban szokott lenni. Asnaphar a catacombák rejtekében maradt. Fönn nap és éj válták föl egymást, míg ő ott alant bűvös álomtól leigézve aludt és álmodott mennyei álmokat.

Fölötte nap és éj, élet és halál válták föl egymást; ő pedig a holtak országában aludta álmait. S tán lehetett ismeretlen varázshatású szer, mely évekig tartó álmokat adhatott, – halált, melyből még az élet visszatér? Egyedül volt. Lábai előtt kisded sírlámpa pislogott, a földalatti templom sötét boltozata hallgatva terült el felette. A sírlámpán kívül minden aludt, az is olyan volt, mint temetőkön a bolygó lidérczfény.

Hirtelen, mint kit benről kigyó szúra meg, ijedten riadt fel álmából Asnaphar. Azt álmodta, hogy kedvesét, a fehér leányt, nyíllal keresztüllőtték, éles ezüstnyíllal. Remegve tekinte szét; még hallá az ideg csengő pattanását, a nyíl sivítását s a halálos sikojt, – de nem láta semmit, csak a némán rábámuló kő-titánokat s a lábainál pislogó mécset. Fölkelt. Alig álla lábán; a multak eseményei tarkán zajlottak át agyán, alig hagyva kiválasztani a valót az álomból.

Menni akart. Tántorogva kereste az ajtót, végig tapogatva a körülálló hideg bálványokat, de sehol sem akadt rá, fal volt mindenütt és faragványok, köröskörül hideg, nyílástalan falak, fönn merev boltozat, alant a padlat mozaikja, sehol nyoma az ajtónak, melyen át idejött.

Kétségbeesve karolta át a néma bálványisten lábait, kinek idegen nevére esküdött s kiért apái istenét megtagadta, – s kérte a szabadulást. Másik pillanatban pedig összeátkozá azt s arczra vetve magát, siratta az álmot, melyben kedvesét ölelte, s melyben kedvesét megölve látta.

Midőn újra fölveté szemeit, a síri mécsvilágnál egy magas fekete alak állt előtte. Egy érczszobor, mely szemeit nem akarta elvenni róla. Athaniel volt. Sötét volt rajta minden, csak ajkai voltak fehérek és hajfürtei. Asnaphar bámulva nézett rá. Azt hitte, hogy évtizedeket álmodott keresztül tegnap óta, melyek Athanielt megőszíték. Pedig az egy pár percz volt, mely a hős fürteit fehérré festette, egyetlen átkos irtózat percze.