Part 16

De bezzeg a másik üvegben! ott meg Vendel úr uszdogált, még egyszer akkorára hízva, mint a mekkora volt; sárga flanellréklije rajta volt, és a tarka papucsai; szörnyen kapálózott, hogy magát kitörhesse; kiabált volna, de mihelyt szájat nyitott, itta a spiritust; végre egy kétségbeesett lökést tett magán talpával, hogy fejével a hólyagot kiüthesse s kirugta a nádviskó oldalát.

– Ahhaouhh! szólt nagyot ásítva – mégis jó volt, hogy nem engedtem magam; hanem ezért meg is érdemlem, hogy jóllakjam. De nini… hová lett a kenyér? A kenyér hova lett, sem hire, sem hamva. – Csak egy pár megmaradt morzsa mutatta, hogy hol volt. – Biz azt az éjjel kiették a feje alól a réti patkányok.

– No már most kenyér nélkül egyem meg a sonkát? Megbetegedjem tőle?

De ám gondoskodott a jó sors, hogy Vendel úr meg ne betegedjék. Mert a mint keresé a sonkát, hát sehol sem találta a sonkát.

Iszonyú rémgondolat czikázott keresztül agyának sivatagán.

– Filáx! kiálta a pudlinak. Az nem felelt. Nagy mina volt pedig kaparva a nád alatt a földben.

Vendel úr kitört az ajtón. S im a hűséges eb ott hevert a küszöbben, az elpártolt sonka végcsontmaradványát egész manierral fogván két első lábába s szépen rágogatván.

– Semmivé lettem! kiálta Vendel úr kétségbeesetten, s hanyattvágta magát a zsupra, és megátkozta az ő születése óráját.

Ekkép táplálta a hűséges Hanzli jó Hornyicsek Vendelt, mint Illés prófétát a varju, s ekkép ette meg az egér az ő kenyerét és a pudli az ő sonkáját, s ekkép átkozta meg a nagyhírű serfőző saját magának és pudlijának születése óráját.

Szerencséjére azonban valamely titkos sugallat, avagy sejtelem déltájban kivezérlé a hűséges hollót egy újabb szállítmány proviánttal, különben a szegény serfőző tán mint egykor Eu – (tudja kő, hogy van tovább) király, magamagát ette volna meg.

– Hanzli fiam, vidd vissza a kutyát, hozz helyette macskát, mondá az öreg úr – az egerek a galléromban költenek s a mit ezek meghagynak, a kutya hordja el; – hát a huszárok?

– Dejszen azok túl vannak már a határon, reggelig ott vigadtak, akkor lóra ültek, azóta tán háboruban is vannak.

– Hát Vicza asszony?

– Nem vitték el, felele keservesen Hanzli, – most épen szörnyűkép dúl-fúl, kelmedet keresi; azt hiszi: istentelenkedni jár és nagy dolgokat igér kendnek, ha rátalálhat.

Utczu bizony, gondolá Vendel úr, ez aztán a két tűz: egyik felől a franczia császár keres, másik felől a feleségem, – egyik üvegbe akar tenni, a másik kalodába.

– De jól elbujjék kend. – Ugyan közelget az ellenség. A falubeli impostor urak (compossessorokat akart mondani a fiu) mind rejtik a holmijeiket, ki a gerendák közé dugja a kincseit, ki a mángorló alá ássa, ki a pinczébe temeti; az insurgensek számára sütik a pogácsát mindenfelé, meg a mákos rétest az útra; már a paprikaszag a szomszédban érzik, – azt mondják: az ellenség vörös puskaporral lövöldöz. Szörnyű kegyetlen nép, kik még a születetlen gyermeket sem kimélik, úgy bizony! akként bánnak az emberrel, hogy lehajtanak a földre két fiatal jegenyefát, ahhoz az embernek két lábát két felől hozzá kötik, akkor hirtelen eleresztik a fákat s sutty! az ember ketté hasadt.

– Alé! juj!

– Az asszonyokat meg hajaiknál fogva kötözik össze, úgy hajtják a vásárra Afrikába.

– Te – messze van az az Afrika?

– Még nem tudom. Lehet annyira, mint Szerdahely; de miért?

– Csak azért: hogy ha Viczát el találják vinni, tudjam, hogy hány nap alatt jöhet vissza.

– De hát ha engemet visznek el? S majd a kutyafejű tatároknál valamely komondorábrázatú kisasszony belém szeret? Bizony! Aztán megesz? úgy ám! Mazsolaszőlővel hizlalják ott az embert, meg szentjánoskenyérrel.

– Jaj, fiam Hanzli, ha téged elvinnének, s nekem nem hozna többé senki enni! Fiam Hanzli! Az istenért, vigyázz magadra; s ezzel odaölelte potrohára a jó öreg a fiam Hanzlit, s úgy össze-vissza csókolta annak feszített orczáját, s úgy össze-vissza szorongatá annak gyertyaszál termetét, hogy mikor elereszté, káprázott a szeme a fiunak, s csak úgy kapkodta a levegőt, mint a partra tett kárász.

Igy vigasztalá a jó Hanzó diák szerencsétlen gazdáját az ő bujdosásának napjaiban, reggelenkint és esténkint hordva neki enni és innivalókat, nemkülönben hireket és történt dolgokat, mik közől ugyan a kilenczedik sem volt igaz.

E közben pedig szépen zöldült és levelesedett a kukoricza, sárgultak a tökök nagy ernyős leveleik alatt, és a seregélyek látogatták a boldog mezőket.

Vendel úr reggelenkint ki-kisétálgatott egy közeli dombra, honnét a faluba be lehete látni, onnét szemlélte a kémények füstölgését és a fecskéknek röpülését és a porzó országutat, s hallgatta a komondorok távol ugatását és a déli harangszót; délután pedig, mikor a nap be kezde fűteni a világnak, befeküdt a kisded vityillóba, hol késő estig harsogott harsogásának menydörgése; s csak akkor jött ki onnan, mikor a nap ismét betette maga után az ajtót, s itt hagyta a szép harmatos világot. Felmászott ilyenkor ismét az őrdombra; – azok a szép csillagocskák úgy ragyogtak odafenn, mint egy-egy kis gyémánt, idelenn pedig szanaszét a pásztortüzek vörös csillagzatai tünedeztek fel a félhomályú mezőn, a falubatérő gulyák kolompmuzsikája bejárta a tájat, vagy egy-egy elkésett ácsi laptika két kerekének vidám nyikorgása; az uraság majorjában valakit ugattak a kutyák, a kanászlegények pattogtak a karikásokkal, s mindez oly szép volt. Hát még mikor a hold feljött, mint egy világító vajasszarvas, később pedig mint egy fényes ezüst huszas, akkoriban oly ritka tünemény (nem a hold, hanem a huszas). Az öreg Hornyicsek nem győzte benne eléggé keresni szent Dávidot és a hegedűjét, kit nem egyszer látott már a fényes planétában, midőn sörtől illustrált fővel gyönyörű clairvoyanci állapotban kiült esténkint a márványkőpadra. A lanyha esti szél e közben oly édesdeden susogott a kukoricza-levelek között! Szerencséje Vendel úrnak, hogy semmi hajlamot nem mutatott az aszkórságra, különben e regényes helyzetnél meg nem menekült volna a poétává levéstől.

De megköszönte ő ezt a regényességet. Naponkint jobban kezdé tapasztalni, hogy ködmene mindinkább inkább beéri, – bővült, tágult minden öltözete, s napról napra kevesebb fáradságába került az őrdombra föl- és arról meg lemászni. Azon gondolkodott: hogy vajjon nem mehetne-e már vissza a faluba? De Hanzli mindig lebeszélte, azt fogta a szegényre, hogy hízik, pedig szüntelen keskenyebb kosztra szorítgatá.

Ekkép folyt le két egész nyugalmas hét, miken, Vendel úrral összevéve is, kevés nevezetes történt; néha a hangyák berontottak nyári palotájába, honnét aztán nem győzte kikönyörögni; másszor az égiháború iszonyai állattak ki halálfélelmeket vele. Egy délután pedig egy dühödt kivert bika járt-kelt a kukoriczaföldek között szörnyű bömböléssel, a mikor is Vendel gazdát, ki a nádhajlékból ki sem mert pillantani, majd a hideg lelte ki; de legborzasztóbb volt a jámbor úrnak egy vadállattali rémletes esete, mely, mint igen rettentő és így mulattató történet, ime ezennel elmondatik.

Annyit már tudunk, hogy Vendel urat esténkint valamely vadlélek meg-meglátogatta, mely ilyenkor németül discurált, s ha az ember hozzányúlt, hideg volt és mozgott s melyet Vendel úr rendesen leborított az ő bagó-süvegével, hogy reggel ráismerhessen; – midőn pedig reggel fölemelé a süveget, nem talált az alatt egyebet, mint egy lyukat, mely a földbe volt vájva, és igen sötét volt… Midőn egy délután épen szörnyen törné a fejét e sötétlő üregnek titkos rejtelmein, úgy tetszik fülének (és fülei jók voltak), mintha tanyája körül mezítlábas lépések jőnének, mennének, sőt halk suttogásokat is vélt olykor hallani. Fülelt, hallgatott, meghúzta magát. Kis idő múlva azonban úgy kezdé hallani, mintha ama rejtelmes gömbölyű földi lyuk beszélni akarna, nevezetesen, mintha csuklanék és gargarizálna, épen mint ezt emberi gége szokta tenni. Olykor sóhajtani is képzeli. Mindig hangosabb zúgás, czuppogás és kortyogás kezde felkiabálni. Teremtő atyám! mi lakik itt? Később kaparni kezdtek benne és à la minute tüsszögni. Mindig feljebb, mindig hangosabban. Reszkettünk, mint a nyárfalevél. Végre – – hah! végre egy iszonyú fő, – két füle, – két szeme, – hegyes fogai, – véres nyelv, – – mutatkozott, felfelé törekedve a nyiláson! még egy vonaglás s egy rémséges vad tekintetű, lucskos, ijesztő alakú, hegyes körmű, villogó szemű vadállat rontott belőle ki, – egy rettentő ürge!

– Szent Bertalan, segíts! ordíta magában a serfőző, ez megesz! Mert ez olyan állat, a ki a bikát is lefogja.

De ez csak hagyján, hanem a mint ama ragadozó állat kiszökött nagy lucskosan, sárosan az üregből, rögtön utána, mintha forrás vize bugyant volna fel, ömlött valami folyóság a lyukból kifelé, mely egy percz alatt Vendel urat ürgéstül, bundástul és fekhelyestül együtt kiöntötte.

Hát valami rossz pásztor fiuk ürgét önteni jártak, s épen azon domboldalon, hol az elhagyott csőszgunyhó volt építve, kezdték a díszes mulatságot; nem tudván azonban a közlőcsövek theoriáját, csak hordták kantával a szomszéd tó vizét, s átkozták a békát, mely bizonyosan minden vizöket megiszsza, míg az ürgebarlang másik nyilásán át Vendel úr kastélya szenved áradást.

Az üldözött szörnyeteg e közben, miután körülfutva a szűk tanyát, sehol kimenekülésre út-módot nem talált, azt gondolva, hogy majd tán a tetején kimehet, kapaszkodott négykézláb a nádfal harántos oldalán felfelé, s már-már az ablakhoz jutott, melyet azon szélvész szakajtott, – midőn valami véletlen eset által kihozva a sulyegyenből, visszanyekkent s ráhullott Vendel úr orrára.

No még oly ordítást sem szalaszta ám ki emberi harminczkét fog, a minőt Vendel úr e perczben; kirugta az ajtót kezével, lábával kiesett a házból, – s oly handabandát ütött, mintha három regement török lett volna a hátán.

Utczu! a pásztorfiuk nem vették tréfára a dolgot, – vesd el magad! nyargaltak holtra riadt képpel, ott hagyva kantát, dézsát, ürgelyukat, s végigbömbölve az úton, addig vissza sem néztek, míg a faluba nem értek, a holott is a népet rögtön fellázíták.

No Vendel, ez ostoba egy rohanat volt, most majd megtudják, hogy hol vagy; rajtad jönnek, hazavisznek, elárulnak, spiritusba tesznek, s az is a tied lesz.

Felállt szegény az őrdomb tetejére s a falu végére kémelt; kis idő múlva tehát szomorúan kezdé tapasztalni, mikép sejtelmei valóba mennek át.

Egy csoport vasvillával és vendégoldalakkal fegyverezett emberi had kezde rejtekének tája felé nyomulni: tovább itt maradni világos Istenkisértés lett volna. Nagy resignatióval fogta szegény öreg a bundáját, egy nagyot sóhajtott s azzal Isten hozzád kapufélfa! bujdosott a pohánkaföldekbe, s ott leheveredve, aggódva hallgatta a távoli rikoltozásokat, a mint a fellázadt falunépe űzte-hajtotta a kisértetes árnyat; s maig fenn él a nép száján a «földi emberrőli» kisértetes mese.

Innét ismét tovább húzta magát. Három nap bujdosott tövisen, bokron és szántóföldeken keresztül, szabad ég alatt hált, náthát is kapott, s minthogy kenyere elfogyott, ember szeme elé kerülni pedig nem tanácsolta magának, földi mogyoróval s sült kukoriczával volt kénytelen táplálni életét e három nap alatt. Siralmas három bőjti nap, mely legalább három évet elrabolt életéből, legalább harmincz fontot teste tömegéből. – A negyedik napon nagy puskázásra ébredt, valami egy mértföldnyire hozzá nagyon fűthettek ágyúkkal. Még golyóbist is látott, mely megunt reptében fáradtan ugrott meg a földön s egy-egy kövecsben megbotolva, újra nagyot szökött. Egyet ezek közül szép szerével megkaphatván, meg is takarított a sokat kiállt férfi s holta napjáig mutogatta azt, mint tanujelét annak, hogy ha háborúban nem is, de mellette mindenesetre volt.

Déltájon elhallgattak a durrogatással, s este felé, hogy Vendel úr épen feküdni készült egy virágzó krumplibokor árnyékos tövében, hát a czirokerdők közül mely alak búvik elő? – – Egy mentedolmányos férfi, fején vörös csákó, lábán félsarkantyú, kezében nagy puska, – nyilván e puska sem győzelmi trophæus lehetett. A férfi lábai térdig sárosak valának, de hála Istennek! egy csepp vére sem folyt. – Hátra-hátra nézett. Tán kergetett valakit? Különben látszott rajta, hogy nem találja az országutat.

Vendel úr ráismert. A legharsányabb hang birtokosa minden közbirtokosok közt, nemes Kormos Mátyás állt ime előtte, de mily kiadásban! Dehogy volt haragos, mint rendesen szokott, szörnyen megjuhászult; egyik bajusza csurgóra állt, a másik ketté vált, képén azonban sehogy sem látszott meg, mintha embert evett volna.

– Jó estét Vendelkém, szóla szelid hangon, nem tudja kend, merre van a falu? nem jőne kend velem?

Kapott a kérdésen a jámbor serfőző, s mutatta, hogy: arra van! Gondolta magában, ez fegyveres ember, majd ha együtt megyünk, hamarább megijed tőlünk valaki.

– No csak azért akartam tudni, hogy arra ne találjak menni, mert az ellenség annak tart; gyerünk a füzesnek, szerelmem Vendelkém, majd ott jól elbujjunk.

– Hát csakugyan bántják az embert? kérdé ez szepegve.

– Hjaj barátom, hagyd abba a kérdezgetést, – soha se láttál te olyat. Bolondok azok. Így fogják nekünk a puskát ni! Teremtutse, ha el nem jövünk onnét, meglőnek!

– Hát kelmetek nem tudták szintén arra tartani a puskát, a merre azok álltak? okoskodék Vendel.

– No ugyan tarthattam volna feléje az istenadtát, mikor sem sárkány, sem billentyű rajta, hacsak a boldog végit nem fordítottam volna. Gyere, kaparjuk el a földbe, hogy valamikép meg ne tudják, miszerint a táborból jövök: még megfognának és visszavinnének; gyere, temessük el.

És ama nevezetes fegyver, melyet a magyar világ eme híres insurgens-vicznél fogva ismer: «kend az Alvinczy?» elkapartatott az ugarba, a holott is midőn évek multán ismét megtaláltatott volna, akadt tudós, ki bebizonyítá, hogy ez azon puska, melylyel még a trójai háboru alatt Mars urat Ajax ifju úr hasba lőtte; a másik ellenben azt állítá, hogy azzal jeruzsálemi András lövöldözött a Jordán vize mellett parti fecskéket, – melyből aztán nagy vitatkozás támadt, melynek mind e mai napig sincsen vége szakajtva.

A két patriota pedig nyakába ölté a világot s sietett elérni ama fűzfarengeteget, mely Cs.-től egész a Duna-partig oly szépen lenyulik s ott gyöngyen elrejték magukat, egymást bátorítván. Szinte másfél napig győzték tűrni a harcz dicsőségeit, de már a második délután vége volt minden ambitiónak: éhes lett a két vitéz, mint a farkas, s elvégre is kénytelenek voltak erőszakot tenni bátor természetükön s ennivalónak keresése fejében kilopózni a fűzfarengetegből.

Nem messze egy mély útban egy felfordított szekér feküdt körösztben. Mátyus úr, látva, hogy senki e szekeret nem őrzi, kihuzott az út mellől egy fiatal eleven fűzdorongot s azzal megparancsolva Vendelnek, hogy üljön le a földre és dugja be a fülét, iszonyú lármával neki-iramodott a pusztult szekérnek. «Add meg magad! – Védd magad! – Vesd el magad!» – Piff, puff! nesze neked is! Erre amarra! Ki mer ellentállani?! – Huj! Vendel azt hitte, Mátyus úr most egymaga háromszáz francziát ver le egy szamár-állkapczával. Úgy csattogott, úgy pufogott és recsegett – persze a szekér oldala.

– Megvan! kiálta visszatérve kipirult arczczal a diadalmaskodó, hatot levertem, a többi szétfutott. Itt van a kenyér!! s azzal egy nagy prófuntot emelgetett elő.

Vendel úr ekkor csakugyan elhitte, hogy ez az ellenség vasat ebédel, mert a kinek a kenyere kőből van sütve, annak a pecsenyéje legalább is öntött vas. Kemény volt az, félnapig kelle áznia a Dunában, hogy harapható legyen. De megették azért. Tudtára legalább Vendel úr soha oly jóizűen nem falatozott, mint akkor.

Megszabadult végre országunk az Isten ostorától. Napoleon, miután látott miskolczi czipót, debreczeni mézeskalácsot, vasvármegyei csákányt, győri burdsellát, kecskeméti kulacsot, ugocsai fülesbagolyt és komáromi fügét, a nélkül azonban, hogy fő-főczélját, úgymint Vendel gazdát, feltalálhatta volna, ismét, re infecta, honába visszatért, más szóval: kivertük őt az országból (a mi szent igaz is, csakhogy az irígy historicusok titkolják előttünk).

E hirre ismét megnéptelenedtek az erdők és kukoriczaföldek. Megtért mindenki ősei lakába, s beszélte mindenki hadi kalandjait a szemfül családnak: mint védte magát egymaga harmincz ellen, mint rabolta ki a franczia élelemszekereit, mint lőtték mellbe egy szakállas golyóbissal, de a nagy ezüstgomb, meg a keblén viselt nemeslevél felfogták a lövést, – s végre mint szakadt ezer darabra a harcz hevében izzóvá lett puska! mindezt s még szebbeket beszéltek honn jókedvű ősapáink, az Isten áldja meg őket, – hisz ha ők gyomron hagyják magukat lövöldöztetni, hol volnánk mink akkor! és ha mi nem volnánk?! hm.

Tehát Mátyus úr és Vendel gazda is haza baktattak e hírre. Szörnyen megcsappant a két jó úr, de kivált a serfőző. Csupán árnyéka lett eddigi énjének, úgy hasonlítván hajdani magához, mint az aszalt körte a nyers körtéhez. Ezen felül még el is rongyosultak s szállásuk gyámoltalan voltánál fogva oly szurtosok lőnek, hogy bizvást mutogathatták vala magukat pénzért, sub titulo: finnek.

Mátyus úrnak csak könnyű volt a dolga. Egyet szedtevettézett odahaza s erről mindenki ráismert; de bezzeg Vendel úr! A mint házára talált, szörnyen megüté füleit holmi klarinéthang, s mintha elefántok járnának ott tánczot. Üm, gondolá magában, ezek aligha engem nem gyászolnak. Hallgatózott; egyes rikkantásokat vehetett ki, egyebet semmit. Végre benyitott az ajtón. A nagy vendégszoba vigadókkal volt tele, kiknek apraja-nagyja járta a szent Dávid tánczát, egynek-egynek jutván e czélra annyi hely, mint egy tranchirtányér; legközépett pedig édes kedves felesége tánczolt félrecsapott kontytyal az András gazdával, kinek arcza ezuttal még egyszer oly fényes volt, mint egyébkor. A nagy tömeg közől csak Hanzli nyuzott képe állt ki mozdulatlanul; nyilván jóllakott a fiu és nem beszélt. Folyt azonban bor és sör, s mindennemű étkek jótékony illata boszantá az éhes ember orrát.

Vendel úr összecsapta két kezét: «Bozsemoj!» Csak ennyit szólt, de e kevés szóban oly sok volt kifejezve. «Megálljatok népek!» rikolta, nagyot toppantva lábával, mely toppantásra az asztal alól kijött egy kóczos eb s rútul elkezde a kisértetes gazdára ugatni. Saját pudlija ugatta meg. A többi ránézett. «Ki ez az ember?» – «Honnét jön kend, földi?» kérdé András gazda. «Adjatok szegénynek egy ital bort, valami koldus lehet», szólt Vicza asszony, kontyát igazítva.

De ez már kihozta a csehet példás türelméből. «Halljátok-e minden lelkek, én itt én vagyok és senki más!» Mindenki a fejét csóválta. A hang Vendelé volt, de az arcz, de a termet? Senki sem ismert rá.

– Hát te sem ismersz, Hanzli? Hanzli ránézett, komoly képet csinált, vigyorgott, ismét gémberedett képet csinált, de nem ismert rá.

– Ah! ez kétségbeejtő! sápítá Vendel úr s megragadván egy az asztalon álló kétpintes sörkancsót, azt egy hajtókában úgy ki találta inni, hogy kóstolni valót sem hagyott benne. – S ez volt megszabadítója. Erről ismertek rá. «Vendel bátya! Vendel gazda, nagyuram, kisuram, édes uram!» hangzék minden oldalról rá, s nekiestek, ölelték, csókolták, tánczba vitték, denique jól fogadták.

Hát az egész mulatság annyiban volt, hogy a piros béres elvette a Pannit, a kiért a huszárral párbajt is vívott már, s annak ülték most a lakadalmát s egyuttal a francziafutás dicsőséges emlékét, s minthogy ehhez még Vendel úr csodálatos visszaérkezése rovására is kelle vigadni, biz azok kinyultak egész kivilágos kivirradtig!

Ekként végződött a jólelkű serfőző veszélyes expeditiója.

És e naptól fogva megáldá őt Isten, mert nem hagyta őtet magzatok nélkül, hanem születének fiai és leányai, szőkék és barnák, de kövérek mind és egyik szebb és nagyobbfejű, mint a másik.

* * *

Néhány nap mulva azon hir kezde szállingózni, hogy az Ott huszárezred az utólsó férfiuig elesett a csatán.

E hirre, azt mondják, – miért és miért nem? – Vicza asszony amúgy titokban mind a két szemét vörösre kisirta, s utána egy hétig sem evett, sem ivott.

AZ EGYIPTUSI RÓZSA.

I. A SPHINX.

Az enyészet szelleme ül a sivatagon.

Hosszan, szélesen, körül kietlen, halomtalan a tér. Sehol egy virágos domb, sehol egy oáz. – Mindenütt, merre szem lát, sárga, halottsárga fövénytenger terül, melynek torlataiból itt-ott fehérlő csontok merednek elő s levéltelen, virágtalan vörös tövisek, miknek kemény gyökere még az izzó homokban is talál táplálékot.

Hosszú vonalokban fenevadak mély nyomai vonulnak át a fövényen.

Olykor a sápadt látkörön karcsú antilopék nyargalnak végig, űzetve éhdühös hiénáktól; vagy eltévedt karavánok vonulnak fáradt menettel az útnélküli síkon keresztül.

Majd, mintha fáradt mennydörgés gördülne végig a sivatagon, a puszták királya, az éhszomjas oroszlán ordítása hallik, zúgva, mint a föld alatt hömpölygő földrengés moraja.

Messze, – szemet és gondolatot kifárasztó távolban, – mintegy a világ határán kívül, három pyramis ködképe látszik, azon pyramidoké, miket Cheops, Chefren és Mycerinos királyok építettek, síremlékül mumiáik számára, ezelőtt háromezer esztendővel.

A pusztaság felett, melynek láthatára az ég sárga széleivel olvad össze, magánosan áll ki a homokból egy emberi fő, egy óriási nő feje, veres porphyrkőből faragva, melynek üres szemodvai a távol messzeségbe néznek, arcza fölemelve, szája nyitva áll, mintha minden perczben meg akarna szólamlani, hogy véresen-átkos jövendőt mondjon a világnak.

E bálvány az óvilág hét csodáinak egyike, a Sphinx.

Istenség volt egykor, most néma kődarab. A nép, mely imádta, rég, rég megszünt lenni s most magánosan áll, imádatlan ismeretlen szobor, a puszta közepén, kétharmadát eltemette a repülő homok.

Mi ismeretlen bűv rejtélye rémlik a kőarcz kifejezésében! Minden vonása homályos, mysticus phantasia nyomait viseli magán, mely phantasia rég kihalt, elenyészett, semmihez sem hasonlítva, a mi mostani; de nyomokat hagyva hátra időt nem ismerő emlékekben, melyek, mint egy kihalt világ megkövült csontvázai, szavakat tartogatnak, miket semmi élő nem ért; – mig körülök egy nemzet a másik után, mint elfutott felhő árnyéka, nyom nélkül elenyészik: ők, mintha túl akarnák élni a világot, az időt magát, holt életöket egyik évezredből a másikba viszik… Itt egy kőcoloss, melynek letört feje lábainál hever; amott egy halom, mely összedűlt templomok romjaiból támadt, fölötte a vad aloe örök tövise kéklik. Túl rajta halmos mező, a mumiák mezeje, melyet ezredek óta meg nem rothadt holt tetemek laknak… Mind megannyi emlékek a föld fiatal korából, mikor még óriásokat tudott szülni a föld, titani testben titani lelkeket, kiknek csontvázait ritkaságai gyűjteményébe rakja az utókor s bámulja azokat. Lesz-e kor, mely minket is bámulni fog?…

A Sphinx nyilt szemüregein át annak üreges belsejébe juthatni. A koponya hátuljában kisded czella van, akkora, hogy benne egy ember megfér, honnét rejtelmesen készült acusticai csövek vezetnek a száj üregébe, s beomladozott lejárások sötét pinczeaknák rejtekeibe.

Néhány század előtt, midőn ez üreget fölfedezték, abban egy fehér mumiát találtak, egy fehér hölgy tetemeit zöld márvány sarcophagba zárva. A mumia kebléig kemény, égetett cserépbe volt burkolva, mely felhajlott fejéig s összetett kezeit lefoglalá, mindenütt dúsan aranyozott és szineiket meg nem hagyó kék és piros arabeskekkel ékítve. Feje körül a cserép-pólára, mint szűzi koszorú, egy sor fehér lepke volt emaillozva, a lepke volt az egyiptusiaknál a halhatatlanság jelképe. Az egész mumia erős ambra- és balzsamillattól volt áthatva s arcza vonásai teljesen megtarták egykori kifejezésöket; úgy látszék, mintha csak rendesen aludt volna, az első megszólításra felébredendő, hogy elmondja két évezred alatti álmait.

Gyönyörű fiatal hölgy lehetett. – Más mumiákon oly valami összehuzódottsága, pergamentapintata és sötét cserszíne van a bőrnek; – ez fehér volt, mint a tajtékkő és fényesen sima, kiszáradt, de rugalmas és redőtlen, s valami fenséges költői malaszt derengett szelid arcza gyöngéd körrajzain.