Part 15

Kik emlékeznek azon comicus helyzetre, melybe a kutya szokott jőni, mikor trüsszent, képzelhetik, mily grimászokat vágott a pudli a tubáktól, ugatni, boszankodni és prüszkölni is akarván egyszerre, s nem birva elrejteni e fölötti komoly neheztelését s iregve-forogva előre, hátra s nyakát félrecsavargatva. – Az összes gyülekezet majd kibujt bőréből nevettében. Nem győzték neki a «prosit»-ot kiabálni. Még Hanzli is el merte nevetni magát, de meg is lakolt érte, mert kitölté rajta boszúját a kedvencz házi pára, neki esvén a bokájának s kirántván lábából a czifra papucsot, mintha mondta volna: «a katona uraktól csak felveszem a tréfát, de kend csak Hanzli, kend ne merjen nevetni».

Vendel úrnak nőttön nőtt az orra e történtek közben. Mily szörnyű emberhusfaló ivadék! gondolá magában, – nem ismer ez sem Istent, sem embert, a ki csak bort vedel s becsületes ember tubákjába markol, s azt a kutyának adja be, s még fenhangon nevet. Mi nem következhetik még?

De mi bizony!…

Különös jó tulajdona az embernek, hogy a hol nevetést hall, oda töri magát. A nagy kaczagásra, mi természetesebb, mint hogy a konyhanép összes személyzete a korcsmába csődült, s mi természetesebb, mint hogy Vincze vitéz sátánnak való két szeme nagy hamar megakadt a vidám fehérszemélység legszebbikében? Kinek szintén fekete, mindig villogó szemei voltak, piros tele ajka, felül kissé hamvasan pelyhedző nagy fekete sugár szemöldöke, piros arcza, sötét haja s olyan termete, mint a hét világ! – Ez volt Vicza asszony.

– Ejnye lelkemadta, még magát se láttam! szólt a huszár, amugy brevi manu meg akarva mérni, minő karcsú a szép nő dereka? – de a körmére koppantottak.

– Menjen innét, vitéz uram, nem kell legyeskedni, szólt tréfás boszúval a hamis menyecske, kiküzdve magát a huszár foglaló kezéből, s egyet pöndörülve, férje mellett termett, kinek is elkezde szépen hizelkedni, lejebb huzván fejében a hálósüveget s törekedvén mellette a lóczán helyet foglalni. Mikor aztán átölelte a termetes gazdát, mintha a siskakemenczét fogta volna nyalábba. De hamis volt a zuzája is a menyecskének: mikor legjobban csókolta az édes öregemet, akkor kacsintott félre a kaczki legényre. (Pro memoria minden feleséges embernek: mikor a nő az egyik szemét lecsokolja a férjnek: fölnyissa ez a másikat és a szemébe vigyázzon vele!)

Vincze vitéz pedig, hogy hibáját jóvá tegye, körülnézett, egyet pödrött bajuszán s hirteleni fordulattal útját állva a fehér népségnek (kik úgy tettek, mintha menni akartak volna), a melyik hozzá legközelebb esett, egy pántlikába font hajú kurta némbernek, huszáros csipcsókot alkalmazott a kövér arczára, ki is akkorát sikoltott, hogy repedt bele a stukatur.

– Ördöngözöm a lelkét, katona uram! ordíta viszhangul e sikoltásra egy bivalylyal álmodott hang, kisérve mérges toporzékolástól. – A hoszúbotú béresben eldült a borju, az bömbölt akkorát.

– No hát no? Mi baja kendnek, földi? kérdé a katona ijedtelen képpel tekintve a tombolóra.

– Mi bajom? Az a bajom, hogy az a leány ott la, nem édes mindnyájunké ám! felelé a béres kitörő zélussal.

– Hát’szen helyesen van. Magam sem szeretném, ha rajtam kivül még másvalakié is lenne. Kötekedék a katona, s még egyszer hozzá nyult az élő orgonához, az még nagyobbat sikoltott.

– Tyhuj! Ezer malomkerék! Andrásnak sem kellett több. Felugrott, kirugta a lóczát maga alól, földhöz vágta a süvegét, hogy akkorát szólt, mint egy ágyú, s azt ordította – – – nem – semmit sem ordított, hanem beleköpött a markába, s azzal gyürte az inge ujját.

– Hadakozni akar kend, jámbor lélek? kérdé fitymálva a huszár s önhitten mosolygott rá. Bezzeg nem kaszanyélből készítik a kardot; ne bántsa kend azt, a mi katonából van.

– Bántom biz én, ha kutyafejű tatárból van is, mihelyt a szeretőmet bántja, – kiverem én, nem csak a kocsmából, de a világból is, ha mindjárt ezer is a lelke; nem is félek én a kardtól, katona uram.

Szólott s az öreg szürt kikerítve nyakából, előfogta a két kézre valót, melynek végén akkora bunkó volt, mint egy birka feje.

– Ne bolondozzék kend, András, sikolta ama sikoltó leányhang s esék nyakába a botgladiátornak a kérdéses fruska, kérlelni akarván.

– Ej! kelj innen, Panna, szólt András, elhárítva magától minden emberszeretetet, – majd én mutatom meg, ki ül a padkára!

– No András, tréfálkozék a nyalka huszár közben, minthogy kend András és csakugyan verekedni akar, hozok én is olyan hosszú fegyvert, a milyen a kendé – s indult az udvarra.

– De hozhat én miattam; akár malomgerendelyt hoz is vagy egész tölgyfát, nem félek én tőle hatod magával sem, szólt, a falnak vetve a hátát, a béres-athléta.

– Ne tartson kend tőlünk, dörmögé az őrmester, nem szólunk mink bele. Kitesz Vincze vitéz egymaga magáért.

– Már’szen majd megválik, felelgetett vissza, fejét fel-felvágva, a zsirbafőtt ökrész, s várta nagy szemekkel a megérkezendőt.

Megjött az. De a világért sem czepelt magával gerendelyt, sem egész tölgyfát, hanem kihúzott a ház tetejéből egy hosszú nádszálat, azt hozta fegyverül.

– Hát csak bolondozik? kérdé András elszégyenülve.

– Nem én, felele a huszár nem tréfálva. Álljunk csak szaporán egymás szeme közé; no, atyafi, melyik szemét szúrjam ki hát elébb? s ezzel elkezde a nádszál lobonczos végével alkalmatlankodni a béres orra, szája körül, ki elsőbben kézzel kapkodott hozzá, de nem kaphatta el, – később mindig jobban kezde kijőni türelméből; végre, mikor nem állhatta a boszantást tovább, neki fogta a fütykösét s megemelve azt, vérben forgó szemekkel, iszonyú ordítással és veszett haraggal olyat sederinte maga körül, hogy a mint a ház tulsó oldalát megütötte a bunkó vége, kívül a vakolat potyogott. Iszonyatos volt e csapásnak ereje: Vendel gazda elől ezer milliom cseréppé törve repült le a kétfüles kancsó, három szék felfordult, egynek keze lába törött, Hanzli pedig az asztal alól nézte a maga hosszúságában az egész csetepatét. Jaj volt azon léleknek, ki e kárhozatos suhintás gőzkörébe jut; meg sem pihent volna a másvilágig, olyat repült volna tőle.

De a fránya huszár világért sem repült, – hova tette magát, hova nem a criticus perczben? azt ő tudja, senki más; elég az hozzá, hogy midőn András szörnyű pusztító dühében óriási módon elrikkantá magát, csak azt vevé észre, hogy a veszedelmes nádszál a szájában állt meg, messze kimeredve, mint egy két öles szivar, – a huszár pedig sértetlen állapotban ficzkándozott előtte.

András elálmélkodott, bámulatánál csak az összes nézősereg kitörő kaczagása volt kietlenül hosszabb.

– No még így sem jártam, mióta Kilitiben lakom.

Vendel gazda áldott tuloktermészete sehogy sem birta a rebellis jeleneteket megemészteni. Miatta ugyan valamennyi ágyú gyujtólyuka berozsdásodhatott volna, ő nem találta fel a háborut.

Miket nem kelle megérnie?! Házánál lárma történt, – nem elég; káromkodtak, – azt is mondták, hogy «milliom-adta», meg hogy: «ördög ide amoda» s más több fertelmes szitkozódásokat, – ez sem elég: tubákos szelenczéjébe kinálatlanul belemarkoltak, – pudlija farkára szintén kinálatlanul rátapostak, kinevették; – még odább szemeláttára verekedni mertek! az uraság béresének nádszopókát nyomtak a szájába, s mi legrettenetesebb: kancsóját, szerelmetes kancsóját, a tiszteletben és becsületben megfakult kancsót, azt a kétpintest, örökre semmivé tették, úgy, hogy még a síron túl sem fogja használhatni többé, a hol pedig ugyan mind a négy feleségét újra és együtt fel fogja találni.

Ez több volt, mint mennyit egy csehtől szakadt német serfőző lelke elviselhet, ki hálósüvegben jár és négyszer házasodik. Ez sok volt.

– Fektessetek le! szólt nyöszörgő hangon árva cselédeihez, s két szája végét siralmasan elhúzva, oly képet talált mutatni, milyennek mását csak a magyar kártyában a makk-csali viselheti. Vigyetek el innét, könyörge ápolóinak iszonyú vékony hangon. Viczuskám, melegíttess ágyat forró téglákkal, mert én beteg vagyok, igen-igen beteg, talán meg is halok, – oh, ohwé! beteg, – Vicza… meghalok, oówéwé!

– Az Istenért! kiálta a menyecske, úgy téve, mint a ki nagyon megijedt, – s a cselédség mind utána kiáltott és mind utána ijedt, mi közben száját alig birta betömni a ki-kitörő nevetéstől. Hozzatok a padlásról bodzavirágot! lenmagkását kell melegíteni sebten! forraljatok vizet a herbateának, melegítsetek fedőt; te Hanzli, szaladj a borbélyhoz pióczáért, te másik, fuss, bonts ágyat; a gazda beteg, szörnyű beteg, ni hogy tüzel a feje, mint a katlan, a keze meg oly hideg, mint a fagyos répa. Siessetek. Kettőt lépjetek egy helyett!

Ekként Vicza asszony. – A cselédség pedig rögtön nyakon ragadá Vendelt, s ki kezénél, ki lábánál fogva megemelve czepelték hátra a hálószobába, mint a gólya a fiát, ott beledugták az ágyba; még egy reklit adtak rá, aztán bepólálták három dunyha és ugyanannyi párna közé, s torkig bekötözve tisztesfű-kötéssel, megitatának vele egy meszely székfű- és ugyanannyi bodzavirág-levet, a mitől aztán oly izzadásba jött a jó úr, mintha megfőzték volna; sem kezét, sem lábát nem volt pedig szabad a párna alól kidugni, mert ha kidugta, ott állt Vicza asszony az ágy mellett a kurta seprünyéllel, s úgy rá talált kommantani, hogy megemlegette. Falun minden nyavalyának ez az orvossága. Megfőzik az embert a maga levében, – hogy ha meg nem fullad, vagy a guta meg nem üti, bizonyosan meggyógyul.

Vendel gazda eleinte csak tréfálni akart. Dehogy volt ő beteg! csakhogy érdekessé akarta magát tenni a hamis; hanem rajta kapták. Végre maga is elhitte, a mit maga költött: érzé, hogy vagy a hideg, vagy a meleg, de valamelyik leli.

Az a megivott itcze herbaté, a hasára rakott lenmagkása tarisznya, a talpára kötött vesicatorium, az aggodalmas arczok, a csisz-csosz lépések, a forró vasra töltött eczet nyavalyakergető szaga, lassu suttogások, homlokát tapogató kezek… mind oly sajátságos érzést költének benne, minőket az ember közelgő betegség előestéjén szokott megsejdíteni: valami nyugvó zsibbadást a főben, rajgós nyüzsgését a duczrendszernek, lélekzetforróságot; de miket jóravaló ember reggelre ki szokott aludni.

– Te Vicza, nyöszörgé a patiens a dunyha alól, melyből csak orra látszott ki, mint egy árbocz, te Vicza… ihatnám.

– Majd mindjárt jön az ezerjófű, édes öregem, majd ihatol, addig nyeld a kortyot egy kevéssé.

Hjaj, de nem ezerjófüvet volt ám ihatnék Vendel úr, de hogy mit? azt még sem merte kimondani.

– No nézd, már itt is van. Jó forró, jó keserű édes öregem; várj, kitöltöm a csésze aljába. Idd meg csak, majd meglásd, hogy meggyógyulsz tőle, – várj, majd megfuvom; vigyázz, meg ne égesd a szádat.

– Brrrrrrrrrphü! ordítá megrázkódva a hypocrita nyavalyás, a mint az első korty megfordult a szájában, s olyat rugott magán, hogy ha vassal nincs pántolva az ágya, testamentomot tesz (ugymint az ágy). Hisz ez méreg!

– Méreg a gutát! inkább nagyon is orvosság; nézd, én is iszom belőle; valami fölséges, ettől gyógyulsz csak meg. Idd meg csak öregem, szaporán idd meg, no de megidd, ha mondom.

Denique Vendel úrnak nolens volens fel kelle tátani a száját s elnyelni szinlett nyavalyájának ezerjó, de ezermilliomszor keserű orvosságát, melynek azon panaceai hatása van, hogy a kinek nem árt, legalább nem is használ neki.

Nyilván való állapot azonban, hogy minden erős keserűség erős appetitorium szokott lenni; – ez így volt harmincz esztendő előtt is. – Vendel gazda egy ideig csak fintorgatta az orrát, testének ez egyetlen activ állapotban levő részét; szítta, tüszkölte, emelgette e tülöknek termett emberi tagot, míg végre, nem bírván tovább türelemmel, odainté magához Vicza fejét, s mintha nagy titkokat lenne felfedezendő, szájához tartotta fülét s abba egyetlen egy szót, de csak egyetlen egyet súgott, cannibali arczkifejezéssel kisérve e mondatot:

– Azt hát, ördögöt, meg a máját! szólt felpattanva Vicza asszony, hát még mi nem jut eszedbe, te telhetetlen tarabaksa; jobb biz, elalszol, míg jó dolgod van! s ezzel haragosan tollat ütve a titáni férjre, belehuzá még egyszer annak fejébe a lobonczos hálósüveget s mérgesen ott hagyta.

Vendel ajkairól hosszú és nehéz fohász szakadt fel – mint a poéták mondják – reményeinek ily felsülése után.

Mi volt légyen ama mysticus, haragra gerjesztő szó, mind a mai napig rejtve maradt a historicusok előtt. Psychologusok és philosophusok egyébiránt, kik a gastronomia szent titkaiba be vannak avatva, könnyen kiokoskodhatnák, ha akarnák, mikép az ilyesmi lehetett: «ehetném»!

Tehát Vicza asszony magára hagyta a szenvedőt, gondolván: a ki éhezik, aludjék.

De Vendel nem tudott aludni. Szörnyü kisértetek jelentek meg szemei előtt: hol egy óriási szál augsburgi hurka, hol egy megmérhetetlen szalonnás gölődény, hol egy sereg repkedő, ugrándozó kipirult lekváros hátu csehpampuska, hol egy tisztes, komolyan lebegő sörpalaczk, fején fehér habkoronával és a sült malaczok és a sült galambok, mosolygó begyeikkel, s a mindenrendü sültek, főttek és pörköltek, s a minden néven nevezhető becsináltak és kicsináltak, ragyogó leveleikkel, kinálkozó illatjaikkal, s előre érezhető gyöngéd zamatjaikkal!!!

– Oh én százszor boldogtalan! ki mindezekbe nem haraphatok! ordítá magában kétségbeesetten a potrohász, s nyálát nyelve, a fal felé fordult és imádkozni kezdett.

De hogy tehette volna ezt ily állapotban? Éhesen, szomjasan, torkig csuronvíz! A tatárnak volna ilyenkor kedve kegyeskedni, s még hozzá a mellékteremből áthangzó boszantó vinnyogás, röhögés és hanczurozás víg hangjai mellett. – De biz úgy megmorgott, mint egy hat esztendős medve, s a vánkosa csücskéit kezdte rágva-rágni.

A mint így kínlódnék, küzködve magában, s már-már sírni kezdett: egyszerre úgy kezdé érezni, mintha valami rángatná a feje alól a vánkost, rejtelmes susogás közben, mindig erősebben rángatta, – végre fejéhez nyult…

… Ki az?!

– Jahahaj, én vagyok, gazduram, szólt valaki fogvaczogás kisérete mellett.

Hátratekinte. Hanzli állt előtte. – Zöld volt a fiu képe és térdei összevissza verődtek és hajszála mind szerteszét állt.

Vendel úr azt hitte, kisértetet lát. Kiáltani akart, de a boszorkány rajta ült a nyelvén, nem birt szóhoz jutni.

– Gazduram! kiáltá erős asthmával a fiu, s szemein egyet fordítva, térdre esett – egyszerre mind a két térdére; s úgy megragadta Vendel úr hálóréklijének gallérját, hogy ez csakugyan azt hitte, mikép éhsége lecsillapításául most őt fogják megenni. De nem tették, nem. Sőt inkább Hanzli úrfi keservesen elkezde sírni, szepegni, csuklani és huákolni s Vendel úr megkapott nagy kezét csókolgatni, miközben mindig csak azt emlegette, hogy: «gazduram, gazduram».

– Hallom, fiam, hallom, de hát mi lelt?

– Oh engem semmi sem lelt, de gazduram oda van, elviszik, elragadják, irtózatosképen csúffá teszik…

– Mit beszélsz, fiam Hanzli? szólt megütközve a circumspectus.

– Hát – tudja kend, gazduram, kiért, miért jött ide ez az irtózatos gáliczkőfaló ellenség?

– Nem én.

– No én sem tudtam, de most már tudom. Oh ezért járnak be ezek most országot világot, tűzzel, háborúval; oh ezért keresnek össze minden birodalmat, oh ezért…

– De hát miért?

– Hát nem mondtam még?

– Te? tán a feleségemért? ordítá felülve az expatiens, s hirtelen még éhszomjas voltát is elfeledte.

– Az még csak jó volna, gondolá magában Hanzli, ők bánnák azt meg, de nem is úgy. – Kendért magáért jött ez a háboru, szeretett gazduram, susogá kimeredt szemekkel (nem szemekkel susogá), s hosszú póznakezével a hanyatteső gazdára mutatott, ki noha nem érté a dolgok mivoltát, de azért nagyon megijedt.

Vendel úr nézett Hanzlira, mint egy sült hal, Hanzli pedig Vendel úrra, mint a másik sült hal. Egyébiránt az egyik izzadt, a másik didergett.

– De hát mégis… mi szüksége van rám a franczia császárnak? töprenge a gazda.

– Hej! felelé a szolga, nagy dolga van annak kegyelmeddel; épen most súgták egymásközt a zöldfejű huszárok, hogy ez lesz az, ez lesz az! s fejüket billegtették. Odafülelek, hogy ki lesz az, mi lesz az, hát mit hallok?…

– No hát mit hallasz?

– Azt suttogták, csak amúgy titokban, hogy senki se hallja: hogy a franczia császár mindaddig nem szünik meg ez országot tűzzel-vassal pusztítani, míg neki váltságul egy ötmázsát nyomó darab embert nem adnak.

– De hát minek az neki? hebegé Vendel.

– Ezért elhatározták, hogy kendet holnap reggel megmázsálják, s ha megüti a mértéket, menten kiszolgáltatják a franczia császárnak. Ezt csak úgy suttogták – csak úgy titkosan, a kalap alól, pedig kegyelmed megüti a mértéket.

– De hát mit akarhat velem? te Hanzli, nem tudod mit akar?

– Rettenjen agyon kegyelmed! Semmivel sem akar kevesebbet, mint önt ritkasági gyüjteménye számára spiritusba tétetni!!!

– Valamennyi szentek, ne hagyjatok! ordítá, nagy képéből kikelve, a serfőző, engem spiritusba tenni, mint a négylábú csibét, meg a kétfarkú gyíkot!!!

– Biz úgy; és pedig elevenen.

– De nem úgy, Hanzli fiam! kiálta szörnyen megfrissülve az öreg; e tisztelethez nekem semmi kedvem, épen semmi. Jer, segíts felkelnem, – hol van a papucsom? – Szent János próféta! semmi kedvem hozzá, – addsza a janklimat, meg a bagósüveget. – Húj, szent Flórián és Habakuk! segítsetek öltözködnöm! A bundámat, a bundámat Hanzli! – Oh szűz Cziczelle! add rám a bundámat! fussunk, fiam Hanzli, fussunk! (Vendelt az ijedtség elevenné tette.)

– De merre?

Ez volt ám a kérdés.

– Merre hát? az ablakon keresztül. Fogd a fejszét, csapd ki a keresztfát, ne törődjél vele. No mostan emelj ki, fussunk, fiam, fussunk.

Percz mulva földrengési zuhanat hangzott odakünn, mit a csárdai borozók ujjongatása sem birt túlhangzani.

– De hogy megyünk tovább? ez volt a második kérdés, mert Vendel gazda lábai nem arra voltak teremtve, hogy szaladgáljanak. Mit volt mit tenni? Hanzli targonczát hozott, az öreg Gambrinust belerakta, a hámistrángot nyakába ölté s ment az országútnak, görhesen tolván maga előtt a colossalis testet; mely emberfölötti vállalat terhe alatt kidűlt a két szeme s dereka C-vé hajolt meg. Az öreg pedig váltig biztatá: «Told, fiam, told!» – Majd megszolgálom szépen a másvilágon.

Hanzli úgy szuszogott, mint a majorennis vadkan; a taliga kereke csikorgott, mintha azt mondta volna minden fordulásnál: «hájat vegyenek!»

Vendel pedig folyton biztatá: «Told, fiam, told! majd megpihensz otthon!»… Igy mentek végig a kertek alatt.

Már a falu végén voltak, – a legelső kukoriczaföldhöz értek. Hanzli közel volt a megszakadáshoz, s midőn épen egy kis dombra akarta volna a sysiphusi terhet feltülekedni, midőn Vendel legjobban szorítná a dolgot, mondván: «Told, fiam, no még egy kicsint, no még egy kicsint!» puff! beledönté az árokba.

– Zatraceni! nyöszörgé a «szállj le Balázs a hintóbul» odalenn. Zatraceni, végy fel, Hanzli, nem tudok felkelni.

Hanzli felrángatta az esett hust.

– No de már most menjen ám kend, jó gazduram, a maga két lábán, vagy ha tolni akarja a taligát, hát itt hagyom. Nekem szétnyilt a hátam gerincze. Kódis vagyok.

– Ne bolondulj, fiam Hanzli. Itt ne hagyj most; legalább segíts elbujnom valamerre, segíts elbujnom. Hiszen tudod, hogy mindig úgy szerettelek, mint a tulajdon fiamat, édes szép Hanzlikám.

– No csak ne czirogasson kend. Hanem adja hát kezét. De ha úgy belém kapaszkodik kend, egy tapodtat sem megyünk. – Próbáljon a maga lábán járni. No – no!

Igy nógatta Hanzli megrémült gazdáját a kukoriczába, ki holdvilágos éjszakának idején megszökött meleg ágyából, hogy egy hideg kukoriczagóréba menjen bujdokolni, melyből a csősz megszökött, s melynek tetején beesik az eső, oldalán keresztülfú a szél.

Ide hozta Hanzli a gazdát, ki ugyan elfáradt, mire ide jutott.

A góré tetején fiaverebek sipogtak, oldalai nádkévéből voltak építve, kifoltozva kukoriczaszárral, melyet szépen befutott a földi mogyoró jószagú virága. Benne semmi sem volt, kivéve tán egy légio szunyogot.

– Hát itt maradjak? kérdé desperált arczczal a gazda, széttekintve a nádkastélyban, mely egymagával tele lőn.

– Ne féljen kend, itt senki sem fogja keresni.

– De hová ülök le?

– Bizony csak a földre.

– Szent Jeremiás! Kemény ez a föld ülőhelynek.

– Ne bánja kend, csakhogy spiritusba nem teszik.

– De bizony hideg is, aztán meg ehetném is.

– Majd tegyünk róla: én most hazamegyek és hozok kendnek egy egész kenyeret, meg egy sonkát. – –

– Egyebet semmit? – Hát azt akarod, hogy éhen haljak meg itt?

– Azt nem akarom, hanem kendnek mindenesetre le kell magáról soványkodni vagy félmázsára valót, ha örök bujdosásban nem akarja tölteni életét.

– Jól van, fiam, jól! Azaz dehogy van jól, dehogy van jól! Hozd el hát legalább a kutyámat, hogy legyen kivel beszélgetnem, ha magam leszek, és a ki megőrizzen…

– No Isten megáldja, gazduram, meg ne ijedjen, míg visszajövök.

– Te Hanzli! aztán felőlem senkinek se szólj! tudod, ki az a senki! Hát még annak se, egy kukkot se.

– Nem, nem, nem, nem!

Mintegy félóra mulva visszatért a hórihorgas, szörnyen felbatyuzva. Vendel úr már messziről leste s örült, hogy itt látta, azt hivén, ez legalább is az egész éléstárt elhozza a hátán.

Messziről rákiálta: – Mi az a hátadon, Hanzli fiam?

– Egy kéve szalma és a bunda.

– Jajh! nem ennivaló. Hát ott az öledben.

– Ez a pudli. – Nem akart eljőni, az ölemben kellett idáig hurczolnom.

– Az sem ennivaló. Hát a kenyér, meg az a másik?

– Itt van a tarisznyában.

Hjuj! Az a tarisznya szörnyű kicsiny tarisznya volt.

– Hát innivalót nem hoztál, fiam Hanzli?

– De bizony, itt van a korsó.

– Nyujtsd ide, hadd huzom meg… Jaj, Hanzli fiam, pogány a lelked is, hiszen víz van ebben!

– Még pedig friss.

– De hát halálom óráját akarod megérni?

– No ne zúgolódjék kend, gazduram, mert valaki meghallja. Ehen van ni, megcsinálom az ágyát, a tarisznyát felakasztom ide a körösztfára, aludjék kend szépen, holnap este majd megint eljövök. Tegye be az ajtót. Jó éjszakát.

Vendel úr magára maradt.

Ilyen az emberi élet. Az ember semmiről sem bizonyos, még mikor meleg ágyába szépen lefekszik, akkor sem tudhatja, vajjon hol fog fölébredni, mint íme az élőpélda.

Sötét volt. Alig tekinte be a hasadékokon egy-egy kiváncsi csillagocska a nádresidentiába, s minden lélek fülelt.

E nagy csöndességben, e nagy sötétségben hirtelen úgy tetszék Vendel gazdának, mintha valaki vagy valami mellette németül beszélne. – No de világosan hallá:

Quak, quak, frakk!!

Ki lelke lehet ez?

Ismét: quak, quak, frakk!

Ejnye, ezzel talán tótul is lehetne beszélni?

– Jako sza volás moja dusa…

Quak, quak, frakk!! szólt mindig közelebb a gyalogmadár, míg végre Vendel azon bátorságot vevé magának, hogy kezét a hang tájára kinyujtsa s megtapogassa annak okozóját.

Brr! Valami hideg mozdult meg ujjai alatt, oly hideg, mint a béka.

Ugyan mi a tatár lehetett? Hideg mint a béka, németül beszél és mozog.

Vendel gazda nem birta kitalálni, hanem fogta a bagósüvegét s a mint még egyszer megszólamlott a rejtélyes állat, leborította vele, gondolván: reggelre majd szeme közé néz, s ezzel kivette a tarisznyából a kenyeret, a gyürkéjét letörte s miután azzal elbánt, az egész kenyeret odahelyezte vánkos gyanánt a feje alá, s jóizűn aludt a fáradalmak után, egész hajnalig meg sem mozdulva egy fekvő helyéből. Érzé ugyan néha, mintha a haját húznák, meg az orrát csókolgatnák, de mikor az ember alszik, ilyesmit föl sem vesz.

Hajnalra azonban nagy álomlátások kezdték háborgatni. Azt látta, mintha egy nagy muzeumban lett volna, hol mindenféle kitömött pelikánok, struczczok, gólyák és krokodilusok, tengerilovak, páviánok, macskamajmok és kutyafejű tatárok, bebalzsamozott tarka ördögök és kővé vált vizi angyalok és egyéb naturæ curiosumok, köztük egypár kritikus is, lábánál fogva felakasztva – álltak hosszú sorral.

De legbámulatosabb volt két óriási üveg, a középre téve, mindkettő színig spiritussal, fölül hólyaggal lekötve, – miknek egyikében egy sovány elefánt lubiczkolt hosszú nagy orrmánynyal, frizirozott hajjal, fénymázos czipőkben, nagy széles bő frakkban; a két fátermörder mint a két agyara hegyesült előre s a két füle lógott.