Part 12

Négy gyermeke maradt Lenteynek, négy apró neveletlen árva, kiket Matild apjuk irtózatos halála után magához vett, s anyjuk lett azoknak, szerető édes anyjuk, kiket két keze fáradságos munkájával táplált, s kikért kivette saját gyermekei kezéből a kenyeret, hogy azt nekik adja.

Ha volt anya, kinek szemei nem ismerték az álmot az éber gond miatt, kinek csak egy eszméje, egy reménye, egy gondolatja volt – gyermekei: ily anya volt Matild Lentey árváinak.

Egyetlen imádkozása volt a bűnbocsátó Istenhez: e gyermekek boldogsága.

De nem hallgatta meg őt az erős boszúálló.

Sokszor meglátogatta álmait ama kisértő lélek, nem oly véresen, mint először, de halványan, halottarczczal, hideg tekintettel, s egykor azt mondá neki: «Elveszem tőled egyik gyermekemet».

Rövid idő mulva egyik gyermek meghalt.

Háromszor kérte vissza gyermekeit a holt apa.

Három gyermek ment utána a halál országába. Utoljára csak egy maradt négy közől: a legkisebbik, a legszelidebbik.

Végre e gyermek arcza is kezde halaványulni, mindig bágyadtabb, mindig hervadóbb lett; ha olykor szemeit lehunyta, semmiben sem különbözött azoktól, kiket a koporsóba fektetnek.

Matildon az alatt iszonyú betegséggé vált az álmokat látás nyavalyája. Éjjele, nappala egyetlen melancholicus álomrajongás volt, melynek kisértet-királya hol élénkebb, hol lankadtabb szinekben a megcsalt barát árnya volt, e semmi könytől, semmi fájdalomtól meg nem kérlelt phantom. E szegődött átok.

Mint tudott hidegen, mereven nézni a lélek szemei közé! igy nézhet az éjfélben fölkelő hold a polus jégszikláira. És a lélek szemei be nem hunyhatók. Mintha valamit készülne mondani. Tán utolsó gyermekét akarja kérni?

– Nem adom e gyermeket! nem szabad meghalni neki; haljon meg saját gyermekem, mind a kettő, csak ezen egy maradjon élve; ne vedd el, ne vedd el őt tőlem, Isten a magas égben! Rettenetes büntetések Istene, ne vedd el lelkemből ezt az utolsó napsugárt. Nem lehet, nem lehet így büntetned önnön teremtményedet, nem lehet kivenned a bünhödő kezéből a vezeklés eszközét, oh e gyermeknek nem lehet meghalni… Irgalom Istene!…

És erőszakos imádsága legyőzte a fatumot. A gyermek meggyógyult és megélt.

Hanem saját két gyermeke, kiket váltságdíjul igért a halálnak, nem halt meg helyette.

Gyönyörű szép szűzzé nőtt az egyik, rózsatermő arczú, aranyhajú szende kis leánynyá, ki mosolygásában a májusi ég derüjét viselé, kinek szava, mint az angyalok szava, még az elesett bűnöst is felmagasztalá; ki kezének érintésével betegeket gyógyíta meg, szemeinek igézetével a bút varázslá ki az ember szivéből, s kit áldott minden, a ki valaha megközelíté.

Utálatos szörnynyé nőtt a másik, kiben a természet undokul remekelt, kit meggyalázott átkozó kezével s torz ördögarczára felnyomta a bélyeget, mit egy állat sem vállalna magáénak. Görbe, eltörpült termetet adott neki, hosszú csontkezei térdein alul értek, s felhuzott vállai közt mint egy varangyos békafő gubbadt a hosszúra és laposra nyomott fej, melynek sörtehajzata a keskeny homlokon át szinte összehajolt a borzas szemöldökkel, mik alól kigyói zöld szemek villogtak elő. Minden tagja ki volt ferdítve a helyéből, s ráadásul, hátára átkozva, mint egy holtig viselendő gúnyteher, egy óriási púp.

«Kit a természet megcsúfolt, rút még a lelke is annak», mond az előitéletek szava. S az előitélettől nincs fölhivatkozás. A sors végre szokta azt hajtani.

Lina és Makár. Ez volt az ikrek neve.

Minden förtelemmel csordultig volt ez utóbbinak szive. A legördögibb dacz uralkodott lelkén, vad, hajthatlan szenvedély, mely, mint az elmérgedt eb, minden hizelgésre és fenyítésre fogait mutatja, álnok, alattomos volt s mintha elbizta volna magát testi képe undokságán, lelkét is hasonlóvá tette ahoz.

Csak négy éves volt még, s már meglátszott rajta, hogy csak a halál fogja őt megjavítani. Anyja ellenében követelő volt, testvére s mindenki ellen, kit magánál gyöngébbnek érezett, kegyetlen üldöző, – alattomos boszúkat tervező a nála erősebbek ellen.

Anyját ha sírni látta, szemébe kaczagott. Kis tetvére virágos kertjében hosszú késsel alámetélte a virágok töveit, vagy játékszereit tördelte össze, vagy madarait kinozta, s kivált nagy gyönyöre volt, apró állatokon gyakorolni a hóhér minden művészetét.

Egy éjjel pedig testvérének hosszú szép selyemhaját, midőn aludt, ollóval tőből lemetélte.

Csak egy lélektől félt, csak egyet nem mert szemtül szembe bántani, s ez Lentey legkisebb árvája volt – Dezső; nálánál pár évvel idősebb, ép, kedves kis fiu, kit pedig lelke minden erejével gyűlölt, mert látta, hogy még önanyja és testvére is jobban szeretik azt, mint őt; sejtette-e, hogy apjaik jó barátok voltak?

E kis fiu volt Linkának lovagi védője, kinek karjai megett a kis gyermek gyakran találta menedékét az undok ikertestvér kínzásai ellen, s mikor néha sötétes téli estéken egyedül volt a három gyermek: Makár lappangó fortélylyal, kisértethanggal és alakban ijesztgeté a galambszivű kis leányt, – ez bátor védője ölébe simult, át ölelteté magát mind a két kezével s odabujva arczával annak keblére, úgy csókolgatá a gyermek szerető szivét. – Sejtette-e, hogy évek multán is fogja azt szeretni?

Mily különböző két alak, mily különböző két lélek! Szívben és arczban oly kiáltó ellentétei egymásnak.

Egyik azon kebelnek, mely őt felnevelte, a béke olajágát meghozó galambja, a másik annak megmaró kigyója.

Sok szép öröme van a széles világnak: ez örömek legédesebbike az anya öröme. Sok szép fájdalma van e széles világnak: e fájdalmak együtt összevéve e szóban bentvannak: az anya keserve.

Minden érzésben van valami édes, még a boszú szomjában is; minden szeretetben van valami önzés, melynek elhaltával az érzemény maga is lehervad: csak az anyakeservnek nincsen enyhülése, csak az anya szeretete nem halhat meg soha.

Elesik, elgázoltatik a sors kerekétől a még anyja szive alatt megátkozott fiu. Egyik országszéltől a másikig korbácscsal üldözik; Isten és világ nyomorultjává lesz, kit minden eltaszít, kire még az oltár szentjei is haragszemmel néznek, – az utálatot és őt egy néven nevezik; de még akkor is fogja őt azon szív szeretni, a melyről leszakadt, s e szeretet lesz a legégőbb fájdalom!

S mit ad a természet e fájdalomért az anyának kárpótlásul?… Könyeket…

Makár lelkileg is oly undok szörnye volt a természetnek, a milyen volt testben. Hálátlan és irigy. Mikor született, már fogai voltak; mikor beszélni tanult, már tudott hazudni. S mikor lelke is meg kezde nőni: szavával, tettével boszanta mindenkit, legjobban azokat, a kik őt szerették.

Egyszer Makár testvére kegyenczét, egy kis fehér kandurt, körmei közé kapva, csakhogy testvérét rikassa, szörnyen megkínozott; midőn a segélyül hítt Dezső azt tőle elvéve, a czivakodás közt a fiut eltaszítá, ez estében egy fogát kiütötte.

Hiában kérlelték aztán mind a ketten. Igértek és adtak neki, a mi csak tőlük telt. Kibékülést színlett, de belől lelkében a boszút forgatá.

Néhány nap mulva elcsalta magával Dezsőt egy félre eső szőlőbe, hol saját hajlékuk volt, madarászat örve alatt, s ott a mint egyedül voltak, kezdte gúnyolni a fiu bátorságát, biztatta: hogy merjen lemenni, ha bátorsága van, egyedül a pinczébe. – Dezső lement, Makár pedig hirtelen rázárta az ajtót és ott hagyta őt. Otthon nem akart semmit tudni róla, hogy Dezső hová lett? s másnap ismét elmenvén a helyre, hogy senki meg ne tudja annak hollétét, a pincze szelelő lyukait venyigével és földdel tele tömte s az odalent könyörgőnek gúnyosan kiáltá alá:

– Meg fogsz halni. Éhen fogsz meghalni…

Ezt egy öt esztendős gyermek mondta. És nem ő volt oka, hogy meg is nem tevé.

Hogy Lenteynek negyedik fia is eltünt, szemet szúrt a hatóságok előtt, s Matild kérdőre vonaték. Már az szörnyen bántotta lelkét, hogy valahányszor egyike meghalt a gyermekeknek, mindannyiszor felsőbb rendeletnél fogva orvosi vizsgálat után adatott róla bizonyítvány, hogy az természeti hallálal mult ki a világból. Iszonyú gyanúnak kellett őt terhelni.

S most a negyedik eltünvén, nyiltan kimondák neki, miszerint gyanúban van, hogy fogadott gyermekeit elöldösi.

Nevelték a gyanút Makár daczos, szilaj czélzásai, ki vétke terhét nem átallotta ön édes anyjára átnehezülni látni – s azon körülmény, hogy a háziak épen nem tudták a gyermek hoválettét.

Azonban két nap mulva előkerült Dezső. Jövőmenők hallák meg a betömött lyukakon át segélyesdéseit, s rá törték az ajtót s kihozták az éhség és fult légtől halálig aléltat.

Makár megtudva, hogy bűne napfényre jött, hogy a büntetést elkerülhesse, egy serpenyőbe izzó szenet vitt fel saját padlásukra s ezt a legnagyobb viharnak idején a csepü közé rejtve, a házat felgyujtá, s mikor látta, hogy a tűz olthatlanná válik s az egész városra kiterjed pusztítása, a közzavarban, önvétkétől elrémülve, elszökött.

Senki sem tudta, merre ment? Senki sem tudta, hová lett. – Eltünt, elveszett végképen, s mintegy tíz év mulva egy gyilkos égetőnek kezdett hire támadni, kinek a köznép e nevet adá: Csudafő…

* * *

Szép tavaszi reggel nyitá meg az eget, künn a mezőkön a liliom virágzott, fenn az égben madárdal hangzék szét, s távol a harangok ringó szava hivá reggeli imára az ébredő vidéket. A szép természetnek minden teremtése mosolygott és örült, a fű virágától a biborszárnyú tavaszi felhőig, és e világmosolygás hirdette az alkotó jó kedvét…

Kisded városkának csavargós utczáin hosszú népcsoport jött a templom felől. Elől a férfiak, hátul a nők, párosával, rendben, ünnepi köntösben, arczaikon vidámló jókedvvel, kezökben, vagy kalapjaik mellett rezgő rozmaringszál.

Egy fiatal, egyszerű kézműves ülte menyegzőjét egy szegény özvegyasszony hajadon leányával. Mindkettő szegény volt.

Elől a vőlegény ment, vidám, életszinű arczczal; mellette két násznagya, két vén mesterember. Gyakran hátra nézett szive virágára s aztán fel az égre és áldá az Istent. Nyoszolyóleányai közt középen ment a szép menyasszony, egy lesütött szemű angyal, szép szőke fürtökkel s gyöngéd halvány arczczal. Fehér virágból volt fonva koszorúja, fehér volt a ruha is, mely tagjaihoz simult, de legfehérebb az ártatlanság szine, mely arczán ragyogott. Oh százszor boldog az, ki e fehér lilliomarczot egy csók hatalmával piros rózsává fogja változtatni!… Visszavonom szavam. Nem voltak ők szegények, – vannak ajándékok, miket a jó Isten ingyen osztogat ki, s miknek birásaért más, kinek ezekből nem jutott, de kit gazdagnak csúfolnak, jobb kezét odadná.

Dezső és Linka voltak e boldogok.

Gyermekéveiktől fogva szerették egymást, elsőbben a gyermekszív testvérérzetével, minek helyét később ábrándosabb vonzalmak foglalák el, míg végre ez ismeretlen virágbimbó szerelemmé nyilt ki. És Isten megáldá e szerelmet. Ők egymáséi lettek, s az igéret paradicsomának megnyilt előttük szentelt ajtaja.

Szegény Matild! oly hosszú évek óta ki voltak apadva könyei, és most megjöttek ismét, hogy örömében tudjon sírni; annyi idő óta látogatlanul zárt volt ajtaja, s most újra megnyilt az, hogy a vidámság népét fogadja vendégül. Az átkos kisértet évekig kimaradt álmaiból. Lentey fia nőül vette az ő leányát…

A mint a nászkiséret egy utczaszegleten befordult, pörgő dob mellett két hajdut körülálló sokasággal találkozott szembe. A hajduk közől egy hosszú papirosról valamit olvasott. A vendégek közől egy kandi fiatal ember odatért, s a többi nászt a menyasszonyos háznál utolérve, nekik azt regélte: hogy a város minden szegletén kihirdettetett, mikép amaz iszonyú hirű gyilkosrabló «Csudafő» jelenleg e város falai közt tartózkodik; száz tallér díja annak, ki őt élve, vagy halva kézhez adja.

A vendégek nagy része elsápadt e hirre, de legsápadtabb lett Matildnak arcza; összerázkódott… Mit sejthetett szive?…

Azonban e láznyomás hirtelen lefutott a szivekről, jó kedve lett ismét mindenkinek, s a bor lángjai és a víg felköszöntések hangjainál minden lélek elfelejté aggodalmait.

Mennyi áldás szállott a boldog új párra! Egyszerű ajakról, egyszerű szivekből jött áldás, őszinte, tiszta és megfogamzó.

Vígan voltak egész késő estig; víg dal, víg zene és eleven táncz között folyt le egy óra a másik után. Isten jó kedve szállott le közéjök.

Este felé elszállingózott a násznép s magokra hagyta a boldogság új társait.

Dezső, Linka és Matild egyedül maradtak.

Az ősz, halvány anya megfogta mindkét gyermekének kezét s sokáig nézett azoknak szemeibe; de ők nem néztek anyjok szemébe; tekintetök egymáson függött.

Nem érzék, anyjok kezei mint reszketnek, midőn az övéket fogják, nem hallák annak lázas szívdobogását Nincsenek a boldog szívnek félelmei.

– Gyermekeim, szólt Matild, édes gyermekeim, érzem, s ha ősz hajaim nem mondanák is, szivem megmondaná, hogy idáig kellett élnem. Tudom; nem is szorít e gondolat, nem most találkozom először vele. Sok volt, a mit ez életben le kelle fizetnem; tűréssel, szenvedéssel lefizettem mindazt. Meg vagyok érve a halálra, s hiszem, hogy az Isten megelégli éltemet és elvesz magához. Fájdalmaim nevét nem fogjátok megtudni, ne is tudjátok meg soha; haljon meg bennem e titok, melynek hordozása alatt negyven éves koromra megőszültem. De egyet mégis fel kell fedeznem előttetek. Itt házam padlója alá kincsek vannak elásva, általam tizenhat év óta jól ismerve, de nem érintve soha. E kincseken iszonyú titok fekszik; ezek lételének tudása volt egész életemnek átka. Láttátok, mily szegénységben éltem; együtt éreztetek minden nyomort velem; gondolhatjátok, hogy ez elásott kincsen mily átoknak kelle feküdni, hogy hozzá nem nyultam, legnagyobb nyomoruságom óráiban sem. Most ezt fel kell venni, e kincs a tietek. Kettős vérrel van ez lepecsételve, a vér is titeket illet; de ti le fogjátok azt tisztítani arról; lelkeitek sejteni nem fogják a borzalmak eszméit, mik ahoz vannak kötve, s megáldja kezeitekben Isten e pénzt. Csak egyet kérek, nem magamért, hanem ti nyugalmatokért, e kincsről ne halljon említést a világ, mert ha megtudja azt, boldogságtok elmegy s vissza nem jő többé. Nem lázban beszélek, világosabban szólanom nem szabad. Tiértetek, nem magamért. – – Segítsetek a pallót felfeszítenem…

Dezső bámulva engedett a rejtélyes nő parancsainak s a hol az mutatta, egy fejszével felfeszíté a pallót. Egy réz üst tünt fel az alatt, vas serpenyővel letakarva. Az üstöt kiemelé. Madild levette a fedő lemezt. Linka a gyertyát tartotta oda. Gyémántok és aranyok csilláma ragyogott szemeik közé.

Matild eltakarta arczát. – Tizenhat év előtt! sóhajtá fájdalmasan, – tizenhat év előtt láttam ezeket; nézzetek oda, ott sok pénz van elrejtve, mennyi egész életetekre biztosítani fog. Ne féljetek elvenni. Tietek Isten és emberek előtt mind az; senki más jogot nem tarthat hozzá, csak egyedül ti a kerek ég alatt.

– Hát én nem? rikácsolá közbe egy vadállathang s hosszú, éles körmű kéz nyult közéjök s görcsös ujjaival bemarkolt a pénzbe.

Sikoltva tekintének hátra a nők; undok pöffedt szörny állott megettök, kinek szemei vérben forogva nézének reájok. Szája egyik fülétől a másikig vigyorgott.

Matild elképedve nézett a csudára. Iszonyú vonzalom kényszeríté hozzárohanni, megölelni és mondani neki: «Fiam, elvesztett fiam!» míg egy borzalmas sejtés lebilincselve tartá minden tagját, és taszítá vissza.

A szörny kaczagott, hogy a vér fagyott meg bele.

– Hát nem siettek ölelésemre tíz évi távollét után? vagy tán nem ismertek rám többé? E ferde púp hátamon, e kutyaszemek, e sörtehaj, e páviánkezek, e görbe lábak, nem tudjátok már, hogy kit szolgáltak egykor? nem emlékeztek rám?

Matild merőn, halványan nézett rá, és nem szólt. Linka félve rebegé: «Makár».

– Nem Makár az én nevem, az én nevem Csudafő! rikácsolá az ijesztő, s szétvetve köpenyét, fegyverekkel körültüzködött tüszőt mutatott elő.

A két nő sikoltva hullott egymás nyakába. Dezső bátran előlépett. «Mit akarsz itt?» kérdé emelt homlokkal az ijesztőt.

– Hm! osztályrészemért jöttem, felelé ez daczosan, pisztolyain játszva kezével, ti, a mint látom, ki akartatok tagadni az örökségből, hanem jókor jöttem. S ezzel pénzéhesen, villogó szemekkel indult az üstben rejlő kincseknek, kezeit markolásra horgasztva.

– Ne bántsd! kiálta, hirtelen felugorva székéről, az anya, s mindkét kézzel visszataszítva a közeledőt, magát a nőoroszlán bátorságával állítá szembe azzal.

– E pénz nem a tied, e pénz ezé itt, szólt, Dezsőre mutatva reszkető kezével.

– Sőt nagyon is az enyém, szólt a monstrum, e pénz apámnak lélekdíja, lelkét adta el érte az ördögnek.

– Még apád hamvai sem szentek előtted, irtózatos ember? kiálta Dezső elszörnyedve.

– Apámé? – Tudod-e, ki volt az én apám?… A tiednek gyilkosa!… S tudod-e, ki volt a te apád?… Az enyémnek gyilkosa. Oh, mi igen szép rokonsági összeköttetésben állunk.

– Te őrült vagy, átkozott!

– Őrült is vagyok, átkozott is vagyok, de igazat mondok, olyan igazságot, melytől lelked is meghalálozik. A te apád bizományban adta az enyimnek e pénzt, az én apám eltagadta, elesküdte azt tőle, és a te apád megölte az enyimet és magát.

– Fiam! Makár! esde a szerencsétlen anya.

– Miért hívsz fiadnak? Tán háladatos legyek azért, hogy a világra ily nyomorúnak szültél? Az én születésemre esküdtél, anyám, az én fejemre híttad le az átkot?… Te vétkeztél, te voltál a bűnös, s engem ért az átok… Nézz végig… ugy-e, hogy szép vagyok?… Nincs a kerek földön oly undok teremtés, mint milyenné te szültél engemet, s ezt köszönjem neked? Büntetve vagy bennem, de én is tebenned. Te vétkeidért nevezsz fiadnak engem, hát én mi vétkemért nevezlek anyámnak?!

Mindhárman szoborrá meredve állottak előtte. Az iszonyú titok fel volt fedezve az ifju szivek előtt. Az átok újra be volt oltva.

– De lefizetjük egymásnak, a mivel tartozunk, folytatá a szörny. Halljátok, mint zúg odakin a szél? – épen így zúgott, így tombolt ezelőtt tíz évvel, mikor a várost fejetekre gyujtottam, – halljátok, mint zúg a szél?… Az a percz ismét el fog jönni, – nézzetek ki! ordítá rekedten, s az ablakhoz futott, melyen át vérrel vereslő fény kezde a szoba sötétjébe bevilágítani, halljátok e zajt, halljátok? E perczben öt helyen gyulladt ki a város. Hahaha! Ez a nép, mely undok fejemre haláldíjt tett, jajgatni fog, és átkozódni és kétségbeesni! Csudafő lelkének gyönyör kell: sírjatok, ordítsatok, csikorgassátok fogaitokat, hadd kaczagjak rajta.

Dezső e közben férfias lélekéberséggel a szobaajtóhoz futott s azt bezárva lelvén, kitörte, a konyha kettős ajtaja azonban hosszú szegekkel volt beszegezve. Az utálatos szörny mindent előre jól kiszámolt: sem kívülről, sem belőlről nem lehete az ajtót felnyitni. A kétségbeesés erejével kezdé feszíteni azt. Fejszéje bentört, de az ajtó nem nyilt. E közben a padlás hasadékain fojtó füstpára kezdett alászállni a szobába. Künn az utczán üvöltő néptömeg gyűlt össze, s ez átkos név hangzék zajos ordításban: «Csudafő». – Meglátták őt az ablakban állani, s hágcsókat támasztának a falnak és be akartak rontani.

Sikoltva futott Matild az ablakhoz s testével elfedve fiát, lekiálta: Nincs itt, – ne jőjjetek ide, nincsen itt senki… Az én fiam elveszett. S feje felett égett a ház. és – Itt van Csudafő! kiálta a szörny kaczagva s eltaszítá anyját az ablaktól. Ha tetszik, fogjátok el! jertek! s pisztolyait felvonva, azokat a néptömegre irányzá. – Ki akar szemembe nézni? kiáltá fogcsattogtatva, ki akar velem jönni a pokolba? s lőni akart, midőn hirtelen hátulról két hatalmas kar vállon ragadta s kivágta őt a szoba közepére; a lövések a levegőbe mentek, s a haragos boszuló, gyomrára tiporva az ember-fenevadnak, lefogta kezeit s nem engedé többi fegyvereihez nyulni.

E férfi Dezső volt.

Veszett ordítás tört ki a földhöz ütött szörny szájából s tajtékozva marta éles fogaival izmos ellensége vállait, míg karjait a kétségbeesés vaserejével iparkodott kiszabadítani, vagy fegyvereihez juttatni, s e közben hánykolódva bőgött s ellenét hányta le magáról.

A fejök felett égő gerendázat világíta le reájok.

– Segítség! sikolta az ifju nő a néptömeghez. Matild pedig eszmétlenül rogyott a kétségbeesetten birkozók lábaihoz.

A zsarátnok hullott le fejökre. Ezt véve észre a szörny, nem vonaglott többé, hanem elhagyta magát, s midőn érzé, hogy ellenfele fel akar emelkedni, hirtelen kirántá karjait s annak nyakát magához szorítva, bőgé: «Itt fogsz elégni velem!» s nem hagyta felemelkedni.

E perczben rontott be az ablakon a boszúszomjas nép s a küzdőket szétválasztva, Makárt gúzsba köté s örömujjongással hajítá ki az ablakon. Dezső pedig menyasszonyát karolta fel s kirohant vele a lángok közől, s künn résztvevő karoknak adva át kedves egyetlenét, rohant vissza az égő házba.

Nejének anyját s apja vérrel pecsételt örökségét kelle még kihoznia. Matild ájultan feküdt a szoba közepén s az égő padlás le készült szakadni; ott lábai előtt hevert a vérörökség, mely holta napjáig gazdaggá fogta volna tenni, s egyszerre csak egyet lehetett a két teher közől megmenteni.

De nem tétovázott ő. Elrugta a tűz közé az átkos kincseket, és azt a nőt, ki annyi nyomornak volt oka, ölébe karolta s kiszabadítá a halál kezéből…

… Dezsőt és szép nejét megáldá az Isten; szegények maradtak, de hozzá boldogok.

Még egyszer jelent meg Matild álmaiban ama bús kisértet. Arcza nem volt fenyegető többé: nyájasan, engesztelten tekinte rá, s a mint ellebegett lelke arcza előtt, kiterjesztve felé mindkét kezét, mintha lassu, megszelidült hangon mondta volna neki: «Megbocsátok… megbocsátok neked»… s szeliden behunyva szemeit, megtért az örök nyugalom országába, honnét kisérteni feljárt…

… Meg is bocsáta. – Az nap reggelén, melynek éjszakáján vele álmodott, vevé hirül Matild: hogy fiát, a Csudafőt, lefejezték!…

AZ ÁTKOZOTT HÁZ.

A Vadkerttől Pusztamezőig vezető dülőút mellett az avar közepén áll egy magányos, egyemeletes ház; csinos, egyszerű külseje, a fehérre meszelt falak, a zöld rámájú ablakok oly nyilt, oly vendégszerető tekintetet adnak neki. Elől hosszú olasz jegenyesorok vannak eléje ültetve, mögötte tágas angolkert terül, melynek rácsozott kerítésén a túlnőtt jázmin virágos lombjai hajolnak át, nyitott kapuján keresztül udvarába látni, melynek szegletén egy-egy belvedere van építve, honnét a legszebb kilátás esik a vidékre…

És e házban senki sem lakik…

Közelebbről nézve, valami hallgatag, visszataszító van ez épület alakján; az ablakok megszivárványosodtak a nap sugáritól; a falakat kiverte a penész, a belvederek ablakaiban virágcserepek állnak, kiszáradt cactusok fonnyadt kóróival; a kert virágágyait ellepte a bojtorján és a gyom, az ajtók berozsdásodtak sarkaikba; semmi hang, semmi élet nesze nem hallik itt; a fák és bokrok vad tenyészetben nőttek össze-vissza, de madár nem száll reájok, reggeli énekével üdvözleni a napot, a méh nem jő ide virágait keresni; még csak egy pókhálót sem látni a ház bármely szegletében; tiszta, hallgatag, lakatlan minden, mintha csak most épült volna; senki sem jár bele, csak az idő, ennek is alig látszanak meg rajta nyomai.

A kert hátulján a bokrok közől egy meleg forrás gőzölgő patakja lappang elő, csavargós kigyóútját bürökbozótokkal jelelve a farkastejes mezőn.

A ház körül elszórva apró befüvedezett dombokra akadni, mik olyanok, mintha sírdombok volnának; némelyik előtt kirohadt fejfának is látszanak nyomai. Úgy tetszik, mintha e ház ezen sírokat volna itt őrzeni.

Egyik falára korommal fekete kereszt van festve, melyet sem zápor, sem emberek keze onnét le nem tud törülni.

Senki, semmi sem lakja e házat.

Elhagyott romoknak van kisértő lelke, ki alvó éjféleken felvánszorog ismeretlen sírjából, s végig csörtet, lánczait vonszolva a kietlen tanyán, s ijeszti arcza halványságával a közeledőket; e házban még a kisértet nem jár, csak egy névtelen, kifejezhetlen borzalom, mely végig futja annak lelkét, ki e szobákba lép, ez üres viszhangzó puszta termekbe, mikben jéghideg a lég derék nyárban is, és úgy tesz, mintha szüntelen dermesztő szél fúna azokon keresztül. Ily hideg csak a halál lehellete tud lenni… Igen… e házban a halál lakik.

Ki egyetlen éjet mer tölteni e födél alatt, meglátja annak képét, de nem mondja el, hogy mit látott, ez életben többet.

Azok a dombok ott a ház körül sírdombok.

A ház meg van átkozva.

Jaj annak, ki vendégül odaszáll! a halál vendége az.

* * *