Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXII. KÖTET

VADON VIRÁGAI

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

VADON VIRÁGAI

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

MÁRCZE ZÁRE.

I. A VELLEBIT HEGY.

Magyarország végvidékén vagyunk, a mare-capellai hegyláncz és a vellebiti havasok összejövetelénél, egy laktalan sziklavölgyben.

A hegytetők kopárak; rendetlenül felmeredező sziklaéleiken itt-ott nyúlik fel egyes sötét fenyőszál, vagy töveiből félig kicsavarva, szárazan lóg le a meredekbe. – A hegyoldalakat szüntelen száraz avarfű és páfrán fedi, mely sötétzöld, de semmi állatot nem táplál.

Más bérczeken a kőszáli sas keresi fészkét, s zergenyájak legelnek a felhőnyi magasban, más bérczek között a vadászok lövései visszhangzanak, a távolban pásztorkürt rivall, vagy egy havasi kápolna andalgó estharangja szól – itt néma minden, e vidék meg van halva, benne sem ember, sem állat nem lakik; csak egy fekete-zöld zuhatag esik alá egyhangú morajjal tizenhat ölnyi magasról a terméketlen völgybe, hol elenyészve, az Unna partjain tör újra elő a föld alól. – A völgy maga kavicsos, veres ochrafölddel van fedve, melyen még csak tövis sem fogamzik; legmélyét egymásra döntögetett bazaltoszlopok fedik, köztök lyukacsos, penészes kövek, sivár lávanemű rétegek vannak sivatag egykedvűséggel elszórva, s a vidéknek a legtaszítóbb alakot kölcsönzik.

Az egészen valami felötlő enyészetszerű szomorúság jelleme tűnik fel. A völgyben heverő faragott kövek, elévűlt cyrill betűkkel ötszegű lapjaikon, pusztult iharfaerdők porhadó tövei, a vellebiti hegytetőn egy vén fellegvár düledékei roppant sötétkék gránitdarabokból összehordva, minő köveket most e környék nem terem: mindezek hallgatva mondják, hogy e táj élt valaha! S azt, hogy meghalt, s hogy nem fog élni többé: mutatja az elhagyottság, a hangtalan nappalok. Benne a szél sem zúg, hanem csak sóhajt. Pedig a repkény, mely most a dúlt vár romjain kúszik, egykor a harczos várurak sisakjait köríté, s a vad rozmarin, mely most az ablaknyilásokból zöldül, hajdan tán az úrleányok menyasszonyi koszorúja lehetett? – –

Hétszáz esztendővel ezelőtt élt itt a harczos Barlavit. Ott áll még a bástya, melyről meg szokta fúni kürtjét, midőn bojárjait a szomszéd kopanicsákból összehítta. Ama szirtfokon szokott fellobogni a jeltűz, melylyel szomszédainak haragját megizené.

Hét század kitörölte minden emlékből nevét, csak egy mohos kőszikla emlékezik még rá, melynek sima oldalába öles betűkkel van bevésve e név: Barlavit.

E szikla tövébe fektették halála után. Most nem nyugszik ott. Tetemeit két ízben vették ki koporsójából. Egyszer a vakbuzgó nép, hogy bucsújárással hordozza körül harang- és énekszó mellett, másszor ugyanazon vakbuzgó nép, hogy szivébe karót verjen s megégetett hamvait a sziklatetőkről a szeleknek szórja…

Halála után még 300 évig állt vára, bezárt kapuval, laktalanul és teljes épségben, mintha csak alunnának egykori lakosai.

A földmíves még akkor árpát, tönkölyt aratott a völgyben, s babonás szédülettel néze fel a komolyan hallgatag várra, melynek ormára olykor nehéz ködök ültek. A vakhit Barlavit lelkét látta bennök.

Hét század előtt ama thymiangyepes sziklahomlokon – hol most a vad kökörcsvirág ingatja fejét – egy szőke ifjú szokott esti holdvilágnál üldögélni: hosszú selyemszőke hajfürtei csillogtak az esti fényben; s míg lába alatt a völgyből átlátszó ködök emelkedének, mélázó dalai reszketve libegtek alá a csendes völgybe, mint mikor a porphyrsziklákon átfuvalló szél æolhárfai hangokat hord tündéri töredékekben a néma távolba.

Ez volt Barlavit egyetlen férfiunokája – Adonis.

S túl a mare-capellai előhegy oldalában van egy kerek domb, – most semmi nyoma ott az életnek, a hely puszta; hanem akkor egy magas ház állott rajta, keskeny gót ablakokkal, körüle széles párkányzott kőkerítés… S mikor a lantos hattyúszava átrezegte a szendergő vidéket, mikor csak a csillagok virrasztottak és az ábrándozók: olyankor a magas ház egyik ablaka megnyilt, s egy ifjú hölgy tekinte ki rajta, tündéri mosolytalan arczczal; gyermek volt még s örült a méla hangoknak és a csillagos éjnek, s gyakran éjfélekig elkereste a félhomályban a bús hangok dalnokát.

Meg kelle őt látni az ifjúnak: így volt megirva a jövendők könyvében, s a várnak el kelle pusztulni, el a szomszédháznak, el az egész vidéknek: ez volt utána irva.

Ez idő óta a halvány szűz ablaka alá járt dalait énekelni Adonis; az ablak – mint szokott – megnyílt, a hölgy kinézett, a hold világított, és ők ismeretlen fájdalmakat kezdtek érezni… ez volt a szerelem.

Két cherub volt a magas ház ajtajára faragva.

Két cherub, a mint a paradicsom határain állva, lángkardokkal üldözték el az első vétkezőket.

Ez ajtót nem látta senki nyitva, küszöbéhez ösvény nem vezetett… az a vad gyopár sárgult akkor is körüle, a mely most.

Ez ajtó előtt térdelt hosszú éjeken át rimánkodva a lantos. Ez ajtónak panaszolta el, hogy szive fáj. Ez ajtónak küszöbét áztatta könyűivel; de soha egy hang sem felelt kérdéseire. Az ajtó zárva, a ház néma maradt; legkisebb nesz, egyetlen egy emberi szó nem hallatszott udvarán belől.

Midőn közelebbről kezdte vizsgálni Adonis a sírboltként elzárt házat, észrevevé, hogy annak ablakai mind vakablakok voltak, azon egyet kivéve, melyen át kedvese, a szomorú gyermek, szokta nézni az éj csillagait, s hallgatni hárfája méla pendüléseit.

Az ifjú szenvedélye nőtt…

Felsírt az égre; az ég csillagszemeivel lemosolyga rá… de nem felelt.

Felsírt a bánatos leányhoz, – a lány csillagszemeivel lemosolyga rá… de nem felelt.

Felsírt a kőépülethez; vakablakaival komoran néze le rá az… és hallgatott.

De nem hallgatott szivében a fájdalom…

Önmagából kikelve vágta lantját – melyet nem bírt megnyitni vele – a kapuhoz; a lant összetört, a húrok fájdalmas hangzavarban szakadtak össze… a megütött ajtó moraja fenyegetve hangzék végig a hosszú folyosón: Adonis megszünt lantos lenni. Barlavit unokája lett, azon Barlavité, kinek kezében a kard szokott énekelni haláldalt; azon Barlavité, kinek szavától a várak ormairól a tornyok hullottak alá, s kevély vajdák fejéről a koronák. S ment kétségbeesetten felkeresni a Fruscagora tövében a barlangot és annak szomorú lakóját.

II. PIATRA KUPCSEGULI.

A Piatra Kupcseguli egy nagyszerű csepkőbarlang a Fruscagora hegy tövében. Keskeny nyilásból nehéz szagú savanyú forrás buzog ki, mely mindent, mit keresztül foly, kővé változtat. – Az egész Vellebit e barlang szétágazó odvaitól látszik összevissza furva lenni, miknek tömkelegét még nem járta be emberi nyom, örök rejtélyül állanak nyitva azok évezredek óta; belsejökből dermesztő hideg szél fuvall, s az egymásra dülő kőrétegek közül tejfehér patak folydogál, melynek a barlangon kívül semmi nyoma… valami gypszakna folyadéka lehet.

Mindjárt a bejárásnál nagy templomi terembe jut az ember, melynek szövétnekfény be nem éri boltozatát, a magasló sötétben vesz az el, beláthatatlanul, míg a lecsepegő stalactit ide lenn a legcsodásabb alakokat teremti, mintha valamelyik Demiurgus készítene itt fia számára gyermekjátékokat; itt egy kristály-oltár átlátszó mennyezettel, amott egy jéggé fagyott zuhatag, – magas, a boltozatig emelkedő oszlopok csarnokai közt grotesk, idomtalan mammuth-alakok, a legkülönczebb természetszeszély-alkotta bálvány-szobrok egymásnak előlgetve s egymást támogatva, teszik egyetemét a roppant gnóm palotának.

E terem közepe táján szédítő mély üreg tátong, melynek feneke – mint a boltozat – be nem látható. Mélyében szüntelen forr, szüntelen zúg valami, mintha az állati hangok legvadabbjai vegyülnének egy összes hangviharrá, mely koronkint el-elcsendesül, majd ismét orkáni bőgéssel támad újra fel… hihetőleg valamely periodikus zuhatag ár-apálya okozta e tüneményt.

Olykor látni e mély sziklaörvényben reszketeg fénylőpontokat, mik a sziklahasadékok közt föltünedeznek, szeszélyes kanyargások közt tánczolnak hosszan elnyúlva a kiálló csúcsokon, mint a mesés hegyszalamanderek, s többször a rejtett aknák vad levegője közé tévedve, roppant lánggal és pukkanással töltik be az üreget, mely után, mint álmából felháborított szellem, a mélységből hófehér kénfüst emelkedik ki. Ugyane tünemény mutatkozik, ha az örvénybe kanóczot vetnek; mely kisérlet azonban azon veszélylyel van összekötve, hogy ilyenkor a földalatti rázkódás miatt a boltozatról roppant stalactit tömegek válnak alá, s a kisérlőt könnyen eltemethetik.

Jelenleg a savanyú érczpatakban, mely a barlangon keresztül foly, igen szép kővé vált csontokat találni, s ezüstös kardmarkolatokat, mikről a vasat leette a rozsda.

E barlang örvényében lakott kétszáz év előtt egy vén leány, neve Márcze Záre. A köznép maig is hiszi lételét, s ha olykor a föld megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik Márcze Záre nevére s gyermekeit félni tanítja tőle.

Hetven évig lakott ez örvény odvaiban Márcze Záre, szítta az aknák romlott levegőjét, nézte az örökké tartó sötétséget, s virrasztott az örvény zúgásai mellett.

Mentül nyomorúbb, annál hosszabb az élet. Az eltakart tűz lassan ég, de sokáig. Márcze Záre élethossza a mesés végtelenben vész el.

Kevesen látták őt, s kiknek félemeletes perczek megmutatták alakját: szörnyű dolgokat tudtak felőle mesélni. Aknáját ritkán hagyta el, s csak legsötétebb holdvilágtalan éjszakákon, a mikor lappangva vonult végig a vidéken, meglátogatta az éhbeteg farkast berkeiben, s behallgatózott a babonás pór ablakán, s megszedte a harmatot a violamaszlag éjjel nyiló virágkelyheiből.

Hanem őt sokszor meglátogatták ijesztő tanyáján; – ha valaki ellenségén akart boszut állani, ha valaki nőt akart elcsábítani, vagy ha nők ráuntak férjeikre, szóval ha valakinek rosz tanácsra volt szüksége, felkereste a vén leány tanyáját, üszköt vetett le az örvénybe, s ha hulló sziklák agyon nem ütötték: meghallá Márcze Záre hangját.

Sötéthez szokott szemei a legfeketébb éjen át megismerék a kérdezőt, s éjjeli kóborlásai megtudaták vele mind azt a gondot, mely éjjel aludni nem tud; azért a nélkül, hogy az idéző nevét, vagy kivánatát kérdezte volna, elmondá a sötét lény tanácsát. Jaj volt annak, ki azt megfogadta!…

E barlangba hozta szenvedélyeit Adonis.

Hárfája darabjaiból tüzet rakott az örvény fölött. A máglya versenyt égett szivével, a stalactitszobrok ragyogtak.

Ekkor egy üszköt vőn kezébe, vele a kietlen mélységbe levilágított, s ajkai elkékültek, midőn a nevet kimondá: Márcze Záre; s a lángoló hasábot az örvénybe levetette.

Iszonyú dördülés hallatszott: a rögtöni levegő-nyomás kioltá a kis tüzet; – körüle sötét lett, mint a világ teremtése előtt lehetett.

És a sötétben, kiválva a mélyben dühöngő zuhatag üvöltéséből, egy erősen lihegő asthmatikus hang szólalt meg, valami bántó, sohajszerű suttogás, minőt nehéz álmaiban tapasztal az ember, midőn a hangot véli látni, s a néma tüneménynek szavait szivén keresztül érzi. – Én vagyok Márcze Záre – szólt a hang. Én láttam a férget, mely a sötétben születik, én láttam a gondolatot szived fenekén. Te Barlavit unokája vagy, a szőke lantos. – Te szereted azon lányt, ki a néma házban lakik.

Az ifjú megdöbbenve kapott szivéhez, mintha a félelmes lény szemei elől akarná azt eltakarni.

A vén leány többször látta őt zivataros éjszakákon ülni a néma ház küszöbén, a mint szőke hajáról a zápor vize, szemeiből a könyek csorogtak alá.

– De te nem fogod őt birhatni, mert azon házból, a ki bement, soha vissza nem jött; te pedig annak küszöbét át nem fogod lépni soha.

Az ifjú fájdalmasan sohajtott.

– Szerencsétlen lész, akár birod őt, akár nem; – vért fogsz sírni, – szomorú fájdalmaidat könyeiddel itatod és elhervadsz… Álom nem jő szemeidre halálod órájáig, akkor is a kétségbeesés lesz, mely szemeidet lefogja: benned a Barlavit név kihal… Az a hölgy pedig, kinek égő szemei és csábító termete halálos ágyad előtt megjelennek: nevetni fogja kínjaidat, s egy más, náladnál boldogabb karjai közt a mennyországot ismerni addig, míg te szivedben a gyehennát viseled. Pazarlani fogja azon kéjeket, miknek legkisebbikeért lelkedet odadnád; s míg te künn a néma ház ajtajánál kínjaidban őrjöngesz, addig ő benn a házban őrjöngeni fog gyönyöreiben.

– Oh! – rikolta eszmélet-vesztve az ifjú, s a körüle ülő sötétségnek rohant. Ha e perczben a világ kezében lett volna: összezuzandá azt.

– Vigyázz! – süvölte körüle a hang, – az örvény szélén állasz.

Az ifjú borzadva álla meg.

– Jer, kövess.

Egy jéghideg csontkéz ért kezéhez, s vezette az örvény felé, melynek mélyébe a sziklába vágott lépcsősor vezetett. E lépcsőzetnek kilencz foka volt, a kilenczedik után meredeken megy le a sziklafal, s alant a száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.

Az ifjú csak szenvedélyei szavát hallotta, s hagyta magát vakon vezetni a lépcsőkön alá. Márcze Záre egy penészes lánczot adott kezébe, s suttogva hítta maga után. – Lehete hallani lépéseit, kopogását, a mint a lépcsőkön haladt; hat – hét – nyolcz – kilencz! – Egy sikoltás! – A kilenczedikről is lelépett. – Alant száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.

Sokáig nem hallatszott semmi nesz, csak a stalactit csepegése kongott, mint félrevert harangok kondulása. Kis idő mulva azonban, nehéz vergődés kezde hallatszani, – Adonist nem hagyta ily korán elveszni rossz sorsa; a mint lábával a mélységbe lelépett, hirtelen ragadta meg mindkét kezével a lánczot, melynek egyik vége a sziklához volt szegezve, s annálfogva maradt függve a feneketlen örvény fölött. Lassankint érzé terhe alatt nyúlni a lánczot, mintha szakadni készülne az.

III. A VAKHIT RABJAI.

Adj a népnek szabadságot: mindent adtál neki, – tedd rabszolgává: elvetted mindenét. Szabad nép szeretheti csak fejedelmét, szabad nép szeretheti Istenét; a ki nem az: az tőlök csak félni tud, s a félelemmel nem a szeretet rokon.

Azon nép, mely a helyet lakja, hol ezek történtek, régtől fogva él, ha a nyomor változatainak neve is élet, nyomorúan, napjai aggodalmasak, szive üres, érzései ferdék, élvezetei keserük; és e nép talán soha sem lesz boldogabb mert rabszolga, rabja a babonának.

Lelke megszokta és megszerette bilincseit.

Vallás helyett vakhit él szivében, világ helyett köd. A túlvilági üdv előtte ismeretlen: ő csak a hazajáró lelkeket hiszi, s üldöző rossz szellemeit.

Földeit rosszul miveli, s átkozza a lidérczet, mely vetései között dudvát növesztett.

Viskójába belever az eső, lapátot fektet ajtajába, hogy a garabonczástól megóvja háza táját.

Az eget villámáról ismeri, s félelmesen bámulja, mint hányják a csillagok hamvaikat, s kérdezi: ki hal meg?

Istene képét földi urakéról másolja, kiknek a könyörgő pór csak előszobájáig juthat, hogy ott alázatos porba csúszással, valamelyik másodrangú főlény szószólói védelmét rimánkodásaival kiénekelje.

Az ő számára hiába élt az Istenember, hiába halt meg a keresztfán, – e nép csak nevéről ismeri őt.

S ez így volt századok előtt.

Ez így lesz századok után.

*

Azon időkben, hogy a vajdasüveget Barlavit tette fejére, a mondott esemény előtt hetven-hetvenkét évvel, egy dugárus csoport élt a két capellai hegyek közt; most zsiványoknak neveznék őket, akkor szabad férfiaknak hitták.

Ott volt lakásuk, hova a sas rakta fészkét, – útjaik a havasok örökjéghalmain keresztül vezettek, a villám lábaik alatt dörgött, nem fejük fölött.

Eleinte csak egy csekély vadásztársulat alakjában kezdtek megjelenni, később hozzájok csatlakoztak mind azok, kiknek keserű emlékein kivül semmit sem hagyott meg az élet, – nemesek, kiket birtokukból erősebb szomszédok kiforgattak; jobbágyok, kiket a földesuri kény kunyhóikból kiüldözött, s Barlavit azt vette észre, hogy falvai kiürülnek, s ellene hatalmas daczszövetség emeli föl fejét.

Az ember lerázta a polgárisodás bilincseit kezéről, s megtért eredeti vadságába; aludt a csillagos ég alatt, az erdők vadától vette el eledelét és öltözetét, kiűzte sziklafészkéből a bérczi sast, hogy helyébe gyermekeit rejtse, átnézte hegyei ormáról a lábainál terülő világot, s látta benne nagynak az Istent, nézte az alant mozgó törpék tömegét, s látta bennök kicsinynek az embert.

Ezen emberek veszedelmesek kezdtek lenni Barlavitra nézve. Ő szeretett uralkodni, de ezek nem szerettek szolgálni.

Valami járvány lelkesülés lázadt végig a népen, olyszerű, minő később a kereszthadak alatt lepte el Európát, valami őrjöngő vágy ismeretlen álomkép után, szent düh, melytől égetve elhagyta a férfiú nejét, az atya gyermekeit, elhagyta békés tűzhelyét a jobbágy, s melyet megszokott az édes heverést és a keserű korbácsot, hogy megismerje azt a chimærát, melynek neve szabadság.

A földek parlagon maradtak, a házak laktalanul.

Ekkor csapott közbe Barlavit, s fogadást tőn, hogy addig le nem teszi a kardot kezéből, mig őket meg nem alázza. Meg is tartotta szavát, mert két álló hónapig volt kezébe kötözve kardja; mikor lebontotta azt onnét, a zendülő bojárok voltak megkötözve.

Sokba került neki a diadal, – lépésenkint kellett elfoglalni tőlök a sziklatanyát, melybe veszett csaták után vonták magukat, s minden lépés vérrel lőn megfizetve.

Utoljára csak néhány százan maradtak, a többi hódolt vagy elesett, s ezek kétségbeesve vonták magukat azon barlangba, melyet rólok maig is Piatra Kupcsegulinak, martalóczok barlangjának neveznek. Vezérök volt Demir, az érczszavú; azért nevezték érczszavúnak, mert egy érczkürt szaván kívül, melyet vastag lánczon hordott derekára kötve, egyéb hangot ajkáról nem lehete hallani.

Itt a barlangban védte magát keserű elszántsággal a maroknyi had… s nem adta meg magát.

Ott haltak meg gyermekei éhen lábai előtt, falat kenyeret nem tudott nekik adni, maga is csontvázzá aszott… de nem adta meg magát.

Sokan a barlangon átfolyó patak tejét ivák, s rémítő kinok közt haltak meg tőle… de a maroknyi nép nem adta meg magát.

Ekkor Barlavitnak furcsa ötlete jött: kénkővel tölt kosarakat gyujtatott meg a barlang nyilása előtt… a szél beverte az öldöklő füstöt az üregbe… nehéz fuldoklások hallatszottak odabenn, s szaggatott hörgések kiáltának: kegyelem! – a nép megadta magát… de már akkor csak hetvenen voltak életben, a többi örökálmait aludta.

Csak kettő nem esengett: Demir a vezér és menyasszonya Márcze Záre.

Szép volt még akkor a leány és fiatal. Karcsú termete volt és sarkát verő hajtekercsei, és szemei mint csillagos éjben a tengerszem…

Nyugodtan borult vőlegénye vállára, szivéhez szorítá gömbölyü karjaival őt, bátorítólag nézve fel szemei közé s várta a halált.

Ekkor azt parancsolta Barlavit a meghódoltaknak, hogy adják ki főnöküket… rabszolgáknak nem kell fő, nekik csak kéz kell, melylyel dolgozzanak és lábak, melyeken békóikat viseljék.

A csapat nem ismerte magát többé; rárohant vezérére, hogy azt megkötözze.

Szomorúan tekinte végig rajtok Demir, megrázta büszkén fejét s még egyszer megfuvá kürtjét, menyasszonyát elsimítá kebléről s magát az örvénybe levetette.

Ez történt hetven évvel azon éjszaka előtt, melyben Barlavit unokája, Adonis, Márcze Záre barlangját felkereste.

A meghódolt nép elnyomottabb lett mint valaha.

Ismét megszokta árpa- és tönkölykenyerét, ronda vityillóit, a hajdu parancsszavát és a rendszeresített babonát, miket őseitől öröklött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy hova lett Márcze Záre: sokáig nem tudta senki. Egyszer azonban a mint több gyermek az angusvölgyi falvakból a sziklákon madárfészkeket keresett, egy sovány, száraz nőalak jelent meg előttök, haja közé kigyók voltak fonva, öltözetén zöldült a penész, arcza sárga volt, mintha koporsóból kelt volna föl, s azt mondá a gyermekeknek, hogy a halottak ünnepének éjjelén nagy dögmirigy fogja meglepni a földet, mely megöl minden férfit, gyermeket és vénet, kiket a két Capellahegy között talál, csak azokat nem, kik a Piatra Kupcseguliban keresnek menedéket.

A gyermekek haza futottak, s nem került két nap, hogy e vakhir gyökeret vert.

Őszutó második napján nem maradt egy férfi, a csecsemő gyermekek sem, a falvakban: mind a barlangba gyültek, melyből már akkorra kihordták a farkasok a temetlenül hagyott csontokat.

Az örvény torkába kilencz sziklalépcső volt bevágva.

És mikor senki sem hiányzott a férfiakból s hallgatva mindenki magában mondogatta őrimáit: ekkor az örvény mélyéből ismeretes hang rivallt fel, – Demir érczszava. A magas boltozat bágyadtan verte vissza az enyésző hangot. S utána egy suttogó szó azon hetven férfi közül, kik Demirt elárulák, egyet nevénél hítt.

Borzadva távozott mindenki a megnevezettől.

– Jer, – sugá a vérfagyasztó hang.

És a szerencsétlen, mintegy rossz sorsától taszítva, megindult a hivásra, lement a lépcsőkön és többé vissza nem jött.

A megrögzött babona a hetven áruló közül évenként megkérte áldozatát.

Igy történt ez évről-évre. Csak egy volt már hátra, a vén Ivó. Száz éven felül volt már ekkor, mely életidő nem ritkaság e hegyes vidéken; látta társait egyenként lemenni maga előtt a halálos lépcsőkön s megbarátkozott e gondolattal.

A férfinép, mint szokta öröklött babonából, összegyűlt a barlangban november másodikán; tudta mindenki, hogy a sors kire jő, s szomorúan nézte a fehér hajakat, melyeket utoljára kellett látnia. Ivó hasonlított fehér hajával a capellai havas-királyhoz. Mankó helyett egy csorba kardot viselt, melynek élét kiverték az idők.

Fiai és unokái sírva bucsúztak el tőle, az örvény széléig kisérték, s onnét félénken vonultak vissza, midőn az idéző kürthang, mint egy ismeretlen fenevad ordítása, megrivallt erősebben és visszhangzóbban, mint valaha.

Az agg az első lépcsőre lépett. Lelépett a másodikra, akkor egy alak jött fel a lépcsőkön vele szemközt – egy ifjú, baljában kürt, jobbjában kard, derekán láncz; az a kürt, az a láncz és az a kard Demiré voltak.

A vén ember hátra tántorodott, vezérét vélte eléje lépni, pedig az Adonis volt, Barlavit unokája.

Eléje térdelt, őrjöngve csókolta lábáról a port, s kérte parancsát a megjelenőnek.

Adonis inte neki, hogy kövesse őt.

S midőn a vén azon kardot suhogni látta, melynek rozsdafoltjai alatt most is a főurak vére feketül, visszaemlékezék a dicsőség éveire, s elfeledé, hogy kardja csorba és hogy kezei nem bírják azt megemelni. – Csatára! – ordítá túlmagasztos hangon. – A vérpatak napjai újra kezdődnek. Demir föltámadt! csatára!

A nép – a szalmaláng – utána rivallá: csatára!

A kürt közbe harsogott.

Egy óra mulva a capellai néma ház ostrom alatt állt.

*

Ez a ház kolostor volt.

Barlavit építette akkor, mikor egy őrült nő azt jövendölé neki, hogy unokáiban fogja megverni az Isten.

Adonis és Milieva voltak unokái; a leányt születése óta kolostorban tartá, mely bölcső és sír volt egyszerre e gyermeknek.

Mióta megépült a ház, csak akkor egyszer nyilt meg ajtaja, midőn mostani lakói beleköltöztek; azontúl zárva maradt.

Egyetlen nyilt ablakán éjenkint egy ládát eresztettek alá, melyben Barlavit intézkedéséből az élelemszereket vonták újra föl; ha a fölhúzott láda üresen maradandott: az annak jele lett volna, hogy Barlavit nem él, s akkor a klastrom ismét megnyilhatott.

A kolostori szent szüzek mind kevés különbséggel egyidejűek voltak Milievával, s minthogy csecsemőkoruk óta ott a falak közt növekedtek s czellájukon és a kolostor udvarára boruló egen kivül soha semmit születésöktől fogva nem láttak: nem ismerték a falaikon kivül terülő roppant világot, nem tudták, hogy e világot emberek lakják, egymást szeretők és üldözők, – nem tudták, hogy az angyalokon és nőkön kívül még ördögök és férfiak is vannak e világon… Csak Milieva számára volt egy ablak nyitva, melyen át végigtekinthetett a nem ismert világegyetemen, s melyen át unokatestvére Adonis meglátta őt, s eszét vesztette miatta.

Külön czellája volt mindenkinek, hol éjeit és nappalait egyedül tölté; csak reggelenkint gyültek egy közös terembe össze, hol rejtett hangműszerek andalító fuvolahangokban zendülének meg, s az optikai művészet felvilági csillaglakók alakjait lebegteté végig előttök, s Theodora, a fejedelemnő, a mennyről s annak gyönyöreiről beszélt nékiek.