Part 9

Ah, Istenem, az én poétám még csak most kezd megérteni engem. Mély megindulás reszket minden szavában, mit e levelemre ír. Most már érzem, most már hiszem, hogy lelke visszaszáll a barátság kivánatos mezejére zejére. Lehet, hogy sohasem találja meg a nőt, ki szívét betöltse egészen, – lehet, hogy egyedül fog repülni fönt a magas levegőégben, mint a sas, de nem lesz boldogtalan, mert miként a sast az árnyéka lent a földön, akként fogom én őt követni, csodálattal, büszkeséggel tekintve föl reá!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy elrepült az egy esztendő! Lám, már két esztendeje vagyok Mezőszilváson, belekezdtem a harmadikba is s most már azt hiszem, itt maradok örökre. Mehetnék ide is, oda is, de minek? Úgy megszoktam ezt a kis szobát! Miért menjek oly faluba, hol van úri társaság is, ha már nem lehetek ott, ahol édes enyéim élnek? Nem vagyok egyedül. Kása uram, az én derék házigazdám megajándékozott egy sárga rigóval. Nem tettem kalitkába, szabadon röpköd, jár-kél a szobában s bár ki-kinyitom az ablakot, hogy repüljön el, a kis oktalan, úgy látszik, ragaszkodik hozzám, nem hagy el. Vidám füttyeivel föl-fölveri kis szobám csöndjét, rá-rászáll a vállamra s csőrével összekuszálja a hajamat. Jaj de bolond, kedves egy madár. Írtam róla a poétámnak, ő meg verset ír az én rigómról. De milyen bolond verset! Irigyli az én rigómat.

Most különben bolond egy kedvemben vagyok. Tegnap egyik kollégám megkérte a kezemet! Nem állhatom meg, hogy e nevezetes eseménynek helyet ne szorítsak a naplómban. De máskülönben sem titkolom: megírtam Lila mamának, meg Rózának, Ágnesnek, meg Lilinek is. Képzelem a familia mennyire megrőkönyödik, mert komoly képet vágva tanácsot kérek, hogy mit tegyek. Elfogadjam-e a derék kolléga kezét? Gyermekes módra dicsekszem leveleimben. Ime, nekem is akadt kérőm. Még sem vagyok én oly csúnya leány.

Hogy is történt? Így történt.

Szalóki kollégám már öt éve tanító Mezőszilváson. Egyben kántor is. Derék, becsületes férfiú. Kettős fizetéséből tisztességes jövedelme van. De, úgy gondolom, ha ehhez hozzá csaphatná az én fizetésemet is, még tisztességesebb lenne a jövedelme. Szalóki kollégám már régóta gyanus előttem. Folyton példálódzott, hogy rettenetes itt az élet, különösen, ha egymagában él az ember. Becsületes kosztot nem lehet kapni. Napok múlnak el meleg étel nélkül.

– Valóban, – mondám én is, valahányszor Szalóki példálódzott, – itt az élet rettenetes lehet egy magányos férfira nézve. De hát mért nem házasodik meg kolléga úr?

– Ki jön ide ebbe a sárfészekbe? – sóhajtott föl ő.

– Hát én nem jöttem el ebbe a sárfészekbe? – igazítottam helyre a kollégát.

– Persze, persze, tanítónőnek. De feleségnek!

– Persze, persze, – mondám én, – az más.

Ez így folyt hosszu időn át. Tavaszra jött nyár, nyárra ősz, őszre tél és ismét tavasz, minden, de minden megváltozott, csak Szalóki kolléga példálódzása maradt meg változatlanul. Tegnap aztán, mivelhogy nagy sár volt, Szalóki kolléga hazakisért az iskolából. Egy nagy pocsolya előtt engedelmet kért, hogy átvihessen rajta. Én megengedtem, miért ne?

Ő mondá:

– Lássa, kisasszony, ahogy most átvittem a pocsolyán, úgy vinném kegyedet egész életen át.

Mondám én:

– Na ezzel nem sokat mond, kedves kolléga, mert én nem lehetek nagyon nehéz.

– És ha az volna is! – áradozott Szalóki.

– Igaza van: ön akkor is feleségül venne engem, ugy-e. Mondja, mennyi az ön fizetése?

Szalóki arca e váratlan kérdésre földerült.

– Összesen hatszáz forint.

– Szép pénz. Nekem is van négyszáz forint fizetésem. Ez együtt ezer forint. Óriási összeg.

– Szépen megélnénk, sőt félre is tehetnénk.

– Úgy van, félre is tehetnénk.

– Kisasszony! – állott meg Szalóki az útszélen. Tudna engem szeretni?

– Én? Hogyne tudnám. Csak egyet nem hiszek.

– Mit?

– Azt, hogy ön engem szeressen.

– De kisasszony!

– Nézze, kedves kolléga, ne komédiázzunk. Ön meg akar házasodni. Nem először. Már három tanítónő fordult meg előttem, mióta ön itt van. Mind a háromnak fölajánlotta szívét és kezét. Mind a három elmenekült – nem ön elől, hanem ebből a sárfészekből. Én nekem tetszik ez a sárfészek. Tetszik, mert sehol a világon így nem élhetek magányosságban, mint itt. De most majd mégis itt fogom hagyni e fészket.

– Csakhogy a feleségem ne legyen, ugy-e?

– Ó, nem a miatt. Itt élhetnénk száz esztendeig s mégsem lennék az ön felesége. Sem az öné, sem a másé. Nemcsak azért nem lennék az ön felesége, mert tisztában vagyok azzal, hogy azért venne el, mert nincs a faluban más úrileány, de azért sem, mert egyáltalán senkinek sem leszek a felesége.

– Sok leány mondta ezt már.

– Igaz, sok leány mondta ezt és kevesen tartották meg. De én a kevesek közé tartozom. Hanem mint jó kollégámnak, kit igazán becsülök, megteszek egy szívességet: a jövő évre más helyre pályázom. Talán jön utánam egy oly tanítónő, ki megszereti ezt a sárfészket és megszereti önt is.

Szalóki arca most már a szó teljes értelmében gömbölyüre vált. Annyira nem tudott uralkodni magán, hogy belekapaszkodott a szavamba:

– Csakugyan elmegy, kisasszony?

Rég nevettem úgy a lelkemből, mint most.

– El, kolléga úr, el! – No lássa, – tettem hozzá, magamhoz térve a nevetésből – ennyit ér az ön szerelme. De sebaj, kedves kolléga, azért mi jó barátok maradunk. Fogadja el a barátságot: biztosíthatom, jó társaságba kerül.

Ezeknek a szavaknak az értelmét persze már nem értette, nem is érthette az én kollégám. De tényleg igen jó barátságban váltunk el, én meg szokatlanul vidáman léptem be kis szobámba.

– Fütyülj, rigó! – biztattam az én kedves pajtásomat.

S a rigó fütyült, ugrándozott. Én is ő vele. Aztán egyszerre valami nehéz bágyadtság szállott reám. Ledültem a pamlagra. Fejemet a pamlag vánkosába temettem és megeredt a szememből a köny zápor módjára. A szívem majd megszakadt.

Mért sírtam? Mit tudom én? Mért nevettem, ugrándoztam az előbb? – Mit tudom én?

Ezt a lelkiállapotot rajzold meg, poétám, barátom… nem, nem, csak barátom… Távozz, sátán, távozz!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hány levél! Melyiken kezdjem? Félre, félre, első az én Lila mamámé. Jaj, de nagy bolondságot csináltam. Szegény Lila mamát de megijesztettem. Róza meg valósággal dühöng. Ágnes azt írja: megbolondúltál? Ír a sógor is. A jövő évre megüresedik egy állás Csinódon. Nehogy elrontsam az életemet, egész jövőmet. „Ámbár – teszi hozzá – ha szereted, akkor nincs beleszólásom.“ Ó, a jó Balázs! Nem tagadja meg papi voltát.

De most már csak repüljenek haza a levelek, hadd tudják meg, hogy csak rossz tréfa volt az egész.

Lili is írt. Mintha látnám szelid mosolygását s amint megfenyeget szeretettel: te bolond kicsike, te. Mikor komolyodol meg már? Mért neveted ki azt a derék, jó embert? De ha neki feleségre van szüksége!? Kinevetni való ez?

Alig olvasom végig a leveleket, jön megint a postás fiú. Egy kis csomagot hoz. Ott felejtődött a postán, – mondja, – azért nem hozta a levelekkel.

Izgatottan bontom föl, mert kivül az én poétám kezeírása. Egy könyv a csomagban. Díszkötéses könyv. A címe: „Margit.“ Verses regény tíz énekben. A könyv első lapján ajánlás: „Uzoni Margitnak – változatlan barátsággal a költő.“ S egy levélke. „Ime, a mi regényünk. Ez az édes-bús, szomoru regény. Az első példány az öné. Azt hiszem, ez a legszebb művem s hogy ehhez hasonlatos szépet nem írok többet soha.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egész éjjel nem aludtam. „Margit“-ot olvastam, a mi „édes-bús szomorú regényünket“. A regénynek a vége: örök szerelem. A házasság elmarad, de a szerelem él örökké, változatlanul…

Nem így alkudtunk, poétám! Örök barátságra tettünk fogadást. Vagy te a regény végét amugy szebbnek találtad? S talán igazabbnak is?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Úgy látszik, a sajtó is Istvánnak ad igazat. Szokatlan dícséretekkel halmozzák el a kritikusok.

Boldog vagyok, büszke vagyok. A csúnya leány megtermékenyítette a költő lelkét, szárnyakat adott fantáziájának. Megindulással olvassák a mi regényünket még azok a nagyképü, hideg kritikus bácsik is. Látod, költő, látod, nekem van igazam. Eddig, ha rád hallgatok, talán már nyüg vagyok neked, így meg szépnek, bűbájosnak látsz, s megsebbzett szívednek minden vércsöppje a költészet igaz gyöngyszemévé varázsolódik!

Költőnek ha születtél, a köznapi boldogság nem lehet a te osztályrészed: köznapivá leszel magad is, költészeted is. Milliók szívének szerzesz enyhületet, míg a tiedből patakként foly a vér, de mások szívének enyhülete balzsam a te sebzett szívednek is. Tanúlj szenvedni a kisebbekért, a gyöngébb lelküekért. Ez a költő hivatása; a költőé, kit Istennek véghetetlen kegyelme a közönséges halandóktól már születése pillanatában megkülönböztetett!

Én nem ejtek több könyet a magam bús végzete miatt. Minden úgy van jól, amint van. Én már az vagyok, aminek jövendöltem magamat: árnyék, a szédítő magasban repülő sasnak árnyéka. Te csak repülj, az árnyék híven kisér téged s boldog büszkeséggel néz föl reád!

TIZENHATODIK FEJEZET. Vége a regénynek.

… A regény írója egy pillanatra átveszi a szót Uzoni Margittól. Forgatom a napló lapjait, előre meg vissza, nem akarok hinni a szememnek: esztendő esztendő után múlik s egyre szűkszavubbá lesz az én Margitom. Itt egy fölsóhajtás, ott egy rövid elmélkedés, aztán öngúnyolódás, s van oly esztendő, hogy egy szót sem ír könyvébe.

Margit regénye közeledik a véghez! Megindúltan olvasom szaggatott, gyorslélekzetü följegyzéseit, s bár váltig erősíti, hogy szíve lecsöndesült, s magános életében, melyre maga itélte magát, megnyugodott, nem tudok hinni e megnyugvásban.

Hallgassátok őt!

… Mindenütt jó, de legjobb itthon. Itt az enyéim közt mégis csak nagyobb biztosságban érzem magamat. A sógorom átadott egy kis szobát, melynek külön bejárása van a kertből. Senki sem zavar, élhetek kedvem, változó hangulatom szerint. Néha-néha csapongó a kedvem, fölvidítom az egész házat. Sőt, gyerekes is vagyok. Máskor hirtelen, minden átmenet nélkül beborul fölöttem az ég s ilyenkor szörnyü kiállhatatlan lehetek. Félek, hogy elsavanyodom. Pedig még nem vagyok vén leány. De megdöbbentő példákat látok. Ahány vén leányt ismerek, mindenkiben födöztem föl valami nevetséges ferdeséget. Inkább haljak meg, semhogy engem olyannak lássanak mások, mint amilyennek látom én a vén leányokat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az a bolond poéta még mindig nem okosodott meg. Mit akar? Már harmincöt éves s nem házasodik. Mindössze annyit javult, hogy szerelmes diák módjára már nem ábrándozik. Ezt a diákjaira bízza. Öt éve már, hogy nem láttam. Szavát vettem, hogy sohasem mutatja magát. Van rá okom. Ha még egyszer látnám, hangját hallanám, nem állanék jót magamért. Megszegném fogadásomat. Mert néha bolond gondolatok kavarognak elmémben. Végre is – perelek magammal – mért ne lehetnék felesége? Ha egy-két évig lakhatom is a mennyországban, mit bánom én, ha aztán pokol lesz is az életem? Ha észrevettem volna, hogy nyüg vagyok rajta, nem lett volna-e erőm megszabadítani őt e nyügtől? S szállott volna rám bár e világnak legnagyobb bánata, nem édesítené-e meg a rövid boldogság mennyei gyönyörűsége? Ah, de nagy bolond valék!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nevessünk. Szalóki, az én volt kollégám megházasodott. Az utódomnak megtetszett a sárfészek is, Szalóki is. Áldásom rátok!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fogadást tettünk a képesítő után, hogy az új század első esztendejében találkozunk Kolozsvárt. Csaknem mind megtartottuk a fogadást. S csaknem mind férjével jött el. Egyik-másik a gyermekeit is elhozta. Első sorban Sárosi Magda érdekelt. Vajjon kivel jön ő? Egy jóképü, neki gömbölyödött, deresedő szakállu úrnak karján lépett be. S velök két gyermek. Egy fiú s egy leány. Magda ura körjegyző. Igen jó módban élnek kettejük fizetéséből. Hát Jankó, a szerelmes jogász, hová lett? Istenem, Istenem, ezek a süldőkorbeli szerelmek! Szerét ejtém, hogy Magdától megkérdezzem: nos, mi lett Jankóval? Magda kicsinylően legyint: ugyan hagyjad. Tejfölös száju fickó volt. Sohasem vettem komolyan. – Boldog vagy? – Meg vagyok elégedve sorsommal. A férjem derék ember. Vivát, Magda!

És mind a hányan vannak: ilyenformán találták meg a párjukat, a süldő szerelemnek emléke futó mosolyt csal az ajkakra s aztán napirendre térnek fölötte. – Hát te!? – szegezik nekem a kérdést egyszerre tízen is. Tréfával ütöm el. Mondom: Pár hónappal ezelőtt egy jó barátom megigérte, hogy a találkozás idejére vőlegényemnek adja ki magát, hogy ne kelljen szégyenkeznem. De ez az önfeláldozó barát az utolsó pillanatban cserben hagyott: torokgyulladásba esett a – kicsi leánya! Ezen mind nevetnek s konstatálják, hogy én a régi rossz nyelvü prepa vagyok, de Sárosi Magdában nem nyugszik az ördög. – Hát a poétád? Az egyszer nagyon érdeklődött irántad. – Úgy van, – mondám, öszeszedve minden erőmet, hogy el ne áruljam magamat – a poéta úr egyszer érdeklődött, s ha jól tudom – máig is agglegény. – De híres emberré lett! – mondják többen. – Igen, magam is úgy hallottam, hogy híres ember, nagy nevü költő. – Igaz, hogy rólad verses regényt írt? – Rólam? Olvasta valaki közületek? Kitünt, hogy egyik sem olvasta. Mégis nagy szerencse, legalább ez esetben az, hogy szép hazánkban a könyveknek csak a címét ismerik, a tartalmát nem… Hanem a vacsora végén Pál Vilma, ki most is oly szelid, leányos, mint volt, jóllehet három gyermek mamája, félre húzott, karját karomba öltve vitt az intézet jól ismert, édes-bús emlékü ösvényein s mikor látta, hogy senkisem figyel reánk, megindúltan csókolt meg: ó édes kicsike, lásd, én olvastam azt a verses regényt. Ismerem a ti regényeteket. Sokat sirattalak, s siratlak ma is. – Te drága jó lélek, te, csókoltam én is Vilmát – ne sirass engem! Ne hidd, hogy boldogtalan vagyok. Így akartam, így van jól…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bár szeptember az én legszebb hónapom, lelkemnek, egész lényemnek legjobban megfelelő, legboldogabb mégis a nyári hónapokban vagyok. A nyarat mindig itt tölti az én édes Lila mamám. Itt Róza is. A csöndes papi ház ilyenkor megelevenedik. Alig lehet ráismerni. A gyermekek közt gyermekekké válunk magunk is. Mert Isten már három gyermekkel áldotta meg a papiházat. Mariskát Róza már teljesen lefoglalta magának. Az udvarhelyi ház csöndességét ez a gyermek eleveníti meg. Elhatároztuk, hogy prepának neveljük Mariskát s gondunk lesz rá, hogy ne maradjon vén leánynak, mint mink. Végre is, egy familiából elég két vén leány. Róza? Ő akár minden nap férjhez mehetne. De szegényt majd fölveti a bosszúság. Csupa özvegy, sok gyermekes férfiak próbálnak szerencsét, azzal a nyilvánvaló számítással, hogy a derék, a jó Róza föláldozza magát érettük, férjének betegségében hű ápolója, a maszatos arcu gyermekeknek mosdató, öltöztető dajkája lesz. Ám olyan, aki nem akar áldozatot, aki Rózát maga-magaért vegye el, nem igen akad, s ha igen, az meg Rózának nem tetszik. Szóval, az ő sorsa meg van pecsételve. Vén leány marad s a körülményekhez képest elég boldog, mivelhogy a kis Mariska Róza-mamának hívja. No lám, én ennyire sem viszem soha. Én csak prepa vagyok a gyermekeknek is s mert ha jó kedvem van, hancurozom velök, pajtásuknak tekintenek, ami nekem végtelenül jól esik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az anyai szemnél van-e élesebb szem a világon? Ó drága jó édes anyám, te sejted, hogy nyugalmam, jó kedvem tettetés. Ha ketten vagyunk, szomorúan nézel reám. És faggatsz szeliden, aggódó szeretettel. – Kinek vallhatod meg szíved titkát, ha nem édes anyádnak? – Nincs a szívemnek titka, édes jó Lila mamám! Szegény Lila mama csüggedten hajtja le fejét. S nem tudom elszánni magamat, hogy kitárjam előtte a valót. Inkább maradjon bizonytalanságban, mint hogy megismerje az én nagy lelki nyomorúságomat, melynek gyógyító szere amúgy sincs…

Itt a tél. Fehér az egész világ. Egy végtelen nagy szemfödél borítja a földet. A halált juttatja eszembe folyton ez a szemfödél. Ah, Istenem, de szomorú levelek jönnek Rózától! Lila mama nagyon beteg. Édes jó Istenem, könyörülj rajtam. Ne szólítsd el még az én édes anyámat! Mert hiába, senki sem áll oly közel a szívemhez, mint ő. Ha meghal az én édes anyám, kinek sírom el emésztő titkomat? Mert el akarom sírni. Érzem, hogy az ő keblén megenyhülne szívem. Az ő meleg csókja örökre visszaadná lelkemnek nyugalmát. Lili! Lili! imádkozz te is az én édes anyámért! Mért nem vagy te most mellettem e nehéz órákban!?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Meghalt az édes anyám! Lelkem gazdagabb lett egy fájdalommal. Jóságos, szelid arcát nem látom többé soha.

Az utolsó órában értem halálos ágyához. Halvány, beesett arcán ott volt a Halál hideg lehellete. Szemében benne volt egész lelke. Gyötrelmes, fürkésző tekintete úgy perzselte a lelkemet s én csak zokogtam: lelkem jó anyám! Hideg arcát megcsókoltam. Ő is megcsókolt. Egy mély fájdalmas sóhaj, egy szívet hasogató utolsó tekintet… meghalt az édes anyám!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lili! Lili, te szent Lili, te! Hát eljövél! Hát itt valál mellettem életem legszomorúbb óráiban? Ki vagy te én nekem? Mi van a te hangod zenéjében, hogy egy szó a te ajkadról égi balzsam az én sebektől borított szívemnek?! Vaj’ nem álmodom-e? Te voltál-e valóban az égből szállott angyal, ki anyám frissen hantolt sírján imát rebegett? Te voltál-e az, aki lecsókolta könnyeimet? Eddig szerettelek, most imádlak, mint Istenemet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény poéta! Hogy dadog a részvét levelében! Nincs egy befejezett mondata. Ez volt a legszebb leveled, poéta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Róza is ide költözött a papi házba. De az ő lelke oly nyugtalan. Sehol sincs maradása, mióta drága jó édes anyámat eltemettük. Úgy jár-kel, mint egy bolygó lélek. Neki, látom jól, nem lesz addig igazi otthona, mig a leányát fészekbe nem segíti. Most már csakugyan nincs életének egyéb célja. Én meg sohasem tudtam úgy megbecsülni ezt a meleg nyájas otthont, mint most. Én már csak Ágnesékkel maradok, mig Isten élnem enged. Úgy e világon senki sem tudja tűrni az én szeszélyeimet, mint Ágnes és Balázs. Mind a kettő „talpig szív“, amint én szoktam mondani. Balázs meg valóságos doktorom nekem. Csak rám néz s konstatálja, hogy lázam van. Hiába tiltakozom, ágyba parancsol. S ez gyakran van így. Göthös prepának csúfolnak s ha lehetne, a szellőtől is megóvnának. Lehet-e egy „vén leánynak“ ennél jobb sora? Különösen szeretem bennök, hogy bár csak sejtenek egy s mást az én legbensőbb dolgaimból, tisztában vannak velem. Jól tudják, hogy eszemágában sincs a férjhezmenés. Őszintének veszik abbeli kijelentéseimet, hogy: ugyan az ördögnek sem kellek, de ha mégis akadna oly együgyü, ki kezét ajánlja föl, meggondolás nélkül utasítanám vissza. Ilyenformán nyugodalmas az én életem. Már azok a jó, mindenkit házasító nénik sem példálódzgatnak, hogy így meg úgy, ideje volna már… hál’ Istennek, ezek is tisztában vannak már velem. A jó asszonyok! Leolvasom arcukról a szánakozást: szegény Margit! Még kérője sem akadt. – Dehogy nem! – vigasztaltam őket, ha egy-egy szót elejtenek. Hát Szalóki kolléga! De ezt a familia tagjain kívül senki sem hiszi el nekem. S ez engem úgy mulattat! Hátha egyszer valami nagy véletlenség napvilágra hozná az én regényemet! Ez volna csak a mulatságos! Szinte hallom: ugyan hol volt a szeme annak a költőnek? Vagy: látszik, hogy költő. Bolond.

Úgy, úgy, kicsike, nyugodj bele: senki sem nézi ki belőlem a nagy hódítót. Senki sem födöz föl benned szépséget. Csúnya vagy te, punktum. A szemed? Ugyan ne dicsekedj a szemeddel. Ezt csak egy ember látta meg. Hátha az is rosszúl látott? Lehet. Poéta volt…

Vége, vége. Az én regényemnek vége. Még egy mélabús akkord – s vége. Legyen ez akkord az utolsó lap.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ülök az én kicsi szobámban, az öreg kandalló előtt, harizsálgatom a leszakadó tüzet. Föl-fölvillanó lángja átvillan a szoba homályán, mint valami régi halovány emlék a multból. A ház népe már rég lepihent, de én nem vagyok egyedül. Lábamnál egy vézna, sápadt arcu leányka ül, időnkint egy-egy hasáb fát vet a tűzre, aztán álmosan bóbiskol tovább.

– Zsuzsika, feküdj le.

– Nem vagyok álmos.

Sok s nagy sanyarkodásról beszélő, mélyen beesett szeme látható kéjjel mered a tüz világába, egy-egy pillanatra álomba szenderíti a bizsergető melegség s halk szuszogása belevegyül a csöndes dorombolásba. Olvastam egyszer valahol, hogy ez a legszebb muzsika a világon: a tűz csöndes dorombolása. Fáradt, öregedő ember írhatta ezt. Akkor nem hittem, ma hiszem. Kint tombol a szél, meg-megrázza az ablakot, a fák szomorúan hajladoznak, mintha temetésre készülne az egész világ s itt a kandallóban csöndesen dorombol a tűz… Úgy van, úgy, ez a legszebb muzsika a világon. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást fakasztó: minden úgy van jól, ahogy van…

Ime, magammal már tisztában volnék. De nézem-nézem ezt a szendergő gyermeket, ezt a béna, istápon kínlódó férget, ezt az apátlan, anyátlan árvát, kit magam sem tudom, miért, hogyan, könyörületességből-e vagy szeszélyességből vettem magamhoz – hát ez mért született, mért él, minek van ezen a világon?

– Zsuzsika, feküdj le.

Zsuzsika fölriad, s bizonygatódzik, hogy ő nem álmos. Hizelegve simogatja a cipőmet, babirkál a szoknyám szélén, aztán rám veti nagy okos szemét.

– Hát a kisasszony mért nem fekszik le?

– Mert én igazán nem vagyok álmos.

Hosszú hallgatás. Zsuzsika nem veszi le rólam a tekintetét.

– Kisasszony…

– Mit akarsz, Zsuzsika?

– Ugy-e magának nagy bánatja van?

– Ó te bolond leányka, te, mit beszélsz?

Nem állhatom meg a kérdését nevetés nélkül.

– Azt én onnét gondolom, – magyarázza ki magát a vén gyermek – mert volt nekem egy néném, aki mindig azt énekelte: nincsen nagyobb nyomorúság, mint az egyedülvalóság…

– De, kis csacsi, én nem vagyok egyedül. Itt vagy te. Egy meg egy: az kettő, ugy-e? Hátha még az istápodat is számítom? Azzal hárman vagyunk.

– Az istápot? – nevet Zsuzsika. – Hiszen az nem ember!

– Többet ér sok rossz embernél. Nem emlékszel, mikor egyszer az iskolából jövet ránk ugrott egy kutya? Te félkarral belém fogódzkodtál, félkarral meg fölemelted az istápot s olyat ütöttél a kutyára, hogy vonítva kullogott el.

– Igaz a’! – kacag Zsuzsika egész lelkéből. Aztán egyszerre elkomolyodik, arca, szeme, mintha lángolna: ne is merje bántani senki lélek a kisasszonyt!

Odacsúszik a lábamhoz, szorosan átöleli, mintha egy láthatatlan ellenségtől meg akarna védeni.

– Szeretsz, Zsuzsika?

– Ó édes Jézusom, hogyne szeretném!?

– Ugy-e, csak azért szeretsz, mert adok neked meleg ruhát, meleg levest, meleg ágyat?

Zsuzsika minden szóra tagadólag csóválja fejét.

– Hát mért szeretsz?

– Azért, mert mindig szomorú s mégis annyi sok szép, s kegyes szava van hozzám!

– Ó te bolond, te!

Zsuzsika elhallgatott, sokáig nem töri meg a csendet, már-már azt hiszem, újra elszenderült. Egyszerre csak fölkapja a fejét, merőn rám függeszti szemét.

– Mért nincs magának ura?

– Leányka! Hol jár az eszed?

Nem felel a kérdésemre egyenesen, csak fölsóhajt:

– Hej, ha én királyfi volnék!

– Mit tennél?

– Feleségül venném magát.

– Zsuzsika, bolondokat beszélsz. Feküdj le.

– Nem, mig maga le nem fekszik. Félek…

– Mitől félsz?

– Attól, hogy besurran ide egy csúf fekete ember, magát fölkapja s elviszi.

– Ne félj, Zsuzsika. Az ördög sem visz el engem. De mért gondolsz éppen a csúf fekete emberre?

– Láttam álmomban.

– Nos, ha véletlenül eljönne?

– Ide ne, ha jó kell! – pattan föl a béna féreg s megragadja istápját.

– Félsz, ugy-e, hogy elhagynálak…

– Félek, félek… hanem ha az a királyfi jönne…

– Itt volt egyszer, Zsuzsika…

– Itt volt? S mért nem ment vele?