Part 6

Mondhatom, a fölolvasás nem nagyon illett oly hangverseny műsorába, melyet tánc követ. Asszonyok, lányok, de még a férfiak is mindegyre törülgették a szemüket, a prepák meg alig tudták visszafojtani a zokogásukat, mikor a fiatal költő arról a megható gyöngéd figyelemről beszélt, melynek hatása alatt született a „Rózsák“ című költemény. Amint az én gyermekeszemmel elképzeltem, úgy rajzolta elénk a fiatal költő is a megragadó képet: a költő ott fekszik halálos ágyán s tünődve nézi a rózsákat. A kórház ablakán beragyog a lemenő nap búcsuzó sugara, az utolsó sugár, mely glóriát fon a költő homloka köré… ki küldte a rózsákat, vajjon ki? – kérdi a fiatal költő. Akárki küldte, legyen áldott. Megaranyozta egy sokat szenvedett költő utolsó napjait! Még egy dal és vége a hangversenynek. Még egy rövid félóra s táncra perdül a fiatalság. Mind boldog, aki a fiatal költővel táncolhat. Az én pajtásaimat mind elkapkodták mellőlem, egymagam gunnyasztok egy sarokban. Tekintetem belevész a táncosok forgatagába, de szemem megkapja a fiatal költő daliás alakját s többet el sem ereszti. Aztán szinte elnevetem magamat: olyan bolond gondolat villan meg az agyamban.

– Addig nézem, mig ide varázsolom, – gondoltam magamban.

S még helyre sem utasíthattam magamat ez önhitt gondolatért, a költő épp előttem áll meg egy föltünő szép leánnyal, mély bókkal hajtja meg magát, aztán néhány lépéssel tovább leül a leány az anyja mellé. A költő tekintete felém fordul, egy pillanatra mintha tétovázna, végre is elszánja magát, egyszerre hozzám tart s meghajtja magát.

– Be kell mutatnom magamat?

– Ez igazán fölösleges, uram.

– Megajándékoz egy fordulóval?

– Végtelenül sajnálom, de nem tudok táncolni.

– Az első leány, akitől ezt hallom, – néz rám kétkedően a költő.

– Pedig én ismerek olyan leányt is, aki tudott valaha táncolni s elfelejtette.

– Egy lány, aki a táncot elfelejti! Ilyen is van?

– Van. Az a leány, aki Reviczkynek a rózsákat küldötte.

– Talán kegyed…

– Nem, nem, – szakítottam félbe. – Azaz hogy – volt benne némi részem.

– Megengedi, hogy leüljek?

– Ha nem röstelli egy penészvirág mellé ülni…

– De kisasszony!

– Hát akkor kárpótlásul elmondom a rózsák történetét.

A leányok nagy bosszúságára a költő csak a már köteles négyesekre mozdult el mellőlem, újra meg újra visszajött hozzám. De ütött a mi óránk s a „maszik“ (prepa nyelven így híttuk a gavallérokat) hiába könyörögtek Janka néninek, éjfélután három órakor összegyűjtötték a leányokat (nem volt könnyű munka!) s nehéz szívvel ott hagyták a szupé-csárdást. Valami úgy ránehezedett az én szívemre is… A költő lekisért az utcára. Hosszan tartotta kezemet a kezében.

Az én kezem nagyon remegett. Talán az övé is egy kicsit. Annyit sem tudtam mondani: jó éjt! Ő sem mondott semmit.

Én ezt gondoltam: most láttalak először és utoljára. Vajjon ő mit gondolt? Bizonyosan ő is ezt gondolta.

Elhelyezkedtünk a kocsiban. Sárosi Magda, Pál Vilma meg én egy kocsiba kerültünk.

Mondta Magda: Csinos fiu ez a poéta.

Mondta Vilma: érdekes az arca.

Kérdezte Magda: hát te mit szólsz, kicsike?

Feleltem én: semmit.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Levelek a zárdából.

Nincs hét, hogy levelet ne kapjak Lilitől. S nincs hét, hogy ne írjak neki. Belenyugodtam, hogy nem látom napról-napra: olvasom a leveleit s annyi mintha színről-színre látnám, mintha hallanám lágyan csengő, szomorú hangját. A nagy messzeség nem tudott elválasztani s ez a messzeség tán még erősebben összeforrasztotta lelkünket. Amit még Rózának sem mertem megvallani, neki megvallottam az első pillanatban. Mit vallottam meg? Azt, hogy lelkem sokat foglalkozik Istvánnal. Azt, hogy utban vagyok én is a zárda felé. Azaz lennék, ha volna erőm elhagyni hitemet. De kálvinista pap volt az édes apám. Nem hagyhatom el a hitemet, nem lehetek apáca! De szükséges-e a zárda falai közé temetkezni, hogy ne halljuk a nagy világ lármáját? Ime kezemben a diploma, válogathatok a legelrejtettebb faluk között.

Írja Lili, hogy ő teljesen kibékült sorsával. Az angol kisasszonyok budapesti zárdájában él annak a szent hivatásnak, melyről a sógorom oly ékesen beszélt. Ez a beszéd az ő lelkét meggyógyította. Ha látnád – írja egyik levelében – mennyire szeretnek tanítványaim! Nem is szeretet ez, több annál: rajongás. Akár csak téged látnálak, kicsike, ismeretségünk első idejében. Mind olyan punktum kis leányok, mint a mekkora te voltál. Ahányszor végighaladok a padsorok közt, elkapják fátyolom szélét s csókolják. Megható szeretet fénye ragyog szemükben, amint tekintetemet végighordozom soraikon. Boldog, akit megszólítok s nemes versenyre kelnek a szeretetemért. De én nem tudok különbséget tenni köztük. Nem is akarok. Nem oltom beléjük a bigottságot, de annál erősebben a tiszta vallásosságot, az Istenben való erős hitet. Ez volt az én legfőbb erősségem a megpróbáltatás nehéz napjaiban, ez a hit tartja bennem az életet, nyugtat meg sorsomban, mely nem oly szomorú, amint talán sokan képzelik. Tudom, hogy nem élek hiába s ez a tudat feledteti velem, hogy másként is alakulhatott volna életem folyása.

De ki tudja, mi tenger csalódás érte volna túlságosan érzékeny lelkemet, ha kint maradok a nagyvilágban, s lassankint eltemetem azt az édes álomképet, melyet a rajongó leány képzelete szőtt! Nem voltam éppen csúnya leány, sőt némelyek – rólad nem is beszélve, – nagyon szépnek tartottak, kereshettem volna hát a boldogságot a rendes úton, a rendes szokás szerint. De van-e a földön teljes, zavartalan boldogság? S lehettem volna én boldog bárkinek is az oldalán, ha nem lett volna erőm eltemetni az ő emlékét? Nem, nem! Mért tegyek mást is boldogtalanná?

Ezek a gondolatok vezettek a zárdába, s félek, hogy téged is hasonló gondolatok foglalkoztathatnak. Ám ami nekem szabad volt, nem szabad neked, édes kicsikém. Neked van édes anyád, vannak testvéreid. Nekem sem anyám, sem testvéreim. Nekem nincs otthonom. Nincs, akinek keblére boruljak s kisírjam magamat. Egyedül te és a tieid azok ezen a nagy világon, kik megértenek engem, akik szeretettel zártak kebelükre. De végre is nem lehettem mind halálig terhetekre. A te édes anyádnak van már egy leánya, ki lemondott arról a boldogságról, mit férjhezmenésnek nevez a világ s nagy valószinüség szerint lesz még egy olyan leánya a te személyedben. Még csak én kellenék közétek! Három ilyen bolond leány egy födél alatt, nemde sok volna a jóból? Minden úgy van jól, ahogy van, kicsikém.

De, amint írod, „kijárod“, hogy lehetőleg a legelrejtettebb faluba nevezzen ki a miniszter. Nos, vágyad könnyen teljesülhet, csak arra vagyok kiváncsi, hogy meddig birod ki a „zárdai“ életet? Ki becéztet majd? Kin zsarnokoskodol? Mert, ne tagadd kicsikém, jó adag zsarnoki természet van benned. És hidd el nekem, kicsikém, nem szükséges a legelrejtettebb faluba huzódni, hogy a világtól távol, elrejtve legyünk. Magamon tapasztalom ezt. Mert gyakran sétálok a nagyváros utcáin az én növendékeimmel s lám, engem nem zavar a nagyváros lármája, sokadalma, ez a sürgés-forgás. Ezren meg ezren haladnak el mellettem, de én nem látom az embereket, csupán az én kedves növendékeimet. A nagyváros üres csillogó fénye nem érdekel. Kart karba öltve suhannak el mellettem fiatal párok s nem érzek irigységet.

Lelkem minden gondolatja növendékeim, köztetek és ama sírhant közt oszlik meg, mely a halhatatlan költő porlandó földi hüvelyét takarja. Van az esztendőnek két napja, mikor utam kivisz a temetőbe. Egyedül megyek, de úgy érzem, hogy ilyenkor te is velem vagy. Julius 11-ike az egyik nap, a költő halálának napja. E két nap nagy részét a kerepesi-uti temetőben töltöm. Néhány szál rózsát s szegfüvet viszek magammal, amazt azért, mert ez a virág volt az, mely élete utolsó napján megbékítette a halál gondolatával, emezt meg azért, mert mint később hallottam, a szegfü volt a kedvelt virága. Éppen mint neked, kicsike. Te azt hiszed, hogy könnyeket ontok sírja fölött? Miért? Az én számomra nem halt meg ő. Nem volt az az ideális alak, minőknek fiatal leányok a költőket képzelik. Kis termetü, vézna ember volt, ugyanaz férfiban mint te nőben, kicsike. Mit bánom én? Én a lelkét szerettem, mely nem volt közönséges, mindennapi lélek. S most, hogy olvasom életének szomorú történetét, bús árvaságát, elhagyatottságát, küzdelmeit, vergődéseit, lassu haldoklását: nő az alakja szememben, folyton nő s csoda-e, ha szentjeim közé avattam őt?

Kilesem a pillanatot, mikor senki sem jár sírja tájékán s letérdelek sírköve előtt. Elrebegek egy imádságot, aztán szépen leteszem sírjára a virágokat. Erős a hitem, hogy lát engem onnét a fényes menyországból s ez a tudat végtelen boldoggá tesz. Fölvidultan, megkönnyebbűlten búcsúzom a sírtól, s csodálkozom, hogy a sírok sorai közt bolyongva látok itt-ott valakit, aki átöleli a sírköveket és keservesen zokog. Miért sírnak, miért zokognak? Van-e szebb hely a temetőnél? Van-e még ehhez hasonlatos birodalom, hol nincs bánat, szenvedés, nyomoruság, emberi gyarlóság? Egyiknek díszesebb a sírköve, mint a másiknak, de azért van-e itt irigykedés?

Bűnnek tartanám a halál után való vágyakodást, valameddig másoknak haszna van az én életemben, de viszont jöhetne érettem bármikor a halál angyala, készen találna engem. Nem félek a haláltól. Nem zúgolódnám Isten bölcs rendelése ellen. Egyedül ő tudja, kinek meddig van helye itt a földön, az élők között. S kérdem: vajjon az, kinek sírjához most elzarándokolok, ha tovább él, ha élete más körülmények közt folyik, hagyott volna-e maga után oly megható szép emléket az emberek szívében, mint aminőt itt hagyott? Vajjon az élet további folyamán nem érte volna-e lelkemet szörnyü csalódás? Csalódás, mely mélyebb sebet vág szívünkön a halálnál?

Hiszed-e már, hogy nem vagyok boldogtalan? Hiszed-e, hogy lelkem nyugodt s a zárda komor falai közt is napsugaras az én életem?

– Hiszem, hiszem, – rebegi ajkam önkéntelen. S nagy kedvem kerekedik, hogy temetést rendezzek. Eltemetni egy bohó ábrándot. Nagy kedvem volna tűzbe dobni mind azt a sok ujságot, melyekben szépen csengő-bongó versek olvashatók az én fiatal költőmtől. Aki talán ha tudná, hogy én titkon megszerzem mindazokat az ujságokat, melyekben az ő nevét látom, kinevetne, vagy legjobb esetben szánakoznék a szegény penészvirágon. Nem, nem, ezt nem tudnám elviselni! Ne nevessen rajtam senki, ne szánakozzék rajtam senki. Sem ő, sem más!

Ah, de gyáva vagyok. Még egy napra megkegyelmeztem a verseknek. Bolondítom magam, hátha nekem szól közülök egyik-másik. Hisz az igaz, hogy fekete a hajam, a szemem is; az is igaz, hogy a szemem titkolt bánatot rejteget – és így tovább és tovább – találok reám illőt eleget a versekben, de hány ezer leány van rajtam kívül, akikre ez elkopott frázisok ráillenek! Mindössze egy levél tanuskodik mellettem: a Sárosi Magda levele. Ő Budapesten járt s véletlenül találkozott a költővel. S írja Magda, hogy a költő különösen érdeklődött a kis prepa iránt, aki Reviczkynek oly nagy bámulója, amilyen kicsi ő maga. – Megcsíptelek, kicsike! – írja Magda. Mindig mondtam én az intézetben, hogy te nagy titkot rejtegetsz előlünk. Mi bolondok minden titkunkat közöltük veled, te meg hétszeres zár alá tetted a te titkaidat. – Most is oly beteges? – kérdezte a költő. – Mi kár érte! – sóhajtott. – Szeretnék még vele egyszer találkozni. – „Ezek a saját szavai“ – fontoskodik Magda – én meg nevetek a Magda tyúkeszüségén. Szeretne még egyszer találkozni velem! Nos hát én is. És aztán? Vajjon mit szólna Róza, ha megmondanám neki, hogy egy budapesti költő szeretne velem találkozni? Mintha hallanám a véleményét, úgy élvezem magamban.

– Szeretne veled találkozni egy költő? – kérdezné Róza – hát jöjjön ide. Ágnes olyan tejfölös paprikás csirkével traktálná meg, hogy ódát írna a paprikás csirkéhez.

Az bizonyos, hogy, ha Rózának szólnék, könnyebben menne a „temetés“. De nem szólok, megpróbálom magam erején temetni el bohó álmomat. S megpróbálom minden gondolatomat egy háromszáz forintos tanítónői állás elnyerésére terelni. Ah, Istenem, nem utolsó dolog, ha az ember elmondhatja magáról: a magam kenyerét eszem! Nem kell pénzt kérni senkitől, még attól sem, ki szívesen adja, ki utolsó falatját is megosztja veled. Ha Isten és a miniszter is úgy akarja, ez a háromszázforint még fölemelkedik négyszázra is, sőt fölebb is, s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy gazdag lány vagyok, a takarékpénztár nem győzi átvenni a megtakarított forintocskákat. Üdv neked, rózsaszinü jövendő! Erről a jövendőről zengj éneket, fiatal költő barátom s ne titkolt bánatot jelentő szemekről!

Édes anyám sokáig abban reménykedett, hogy a mi városunkban kapok állást. Volt is egy hely az udvarhelyi iskolánál. Éppen akkor ürült meg, mikor Kolozsvárt kezembe nyomták a diplomát, ezt az egész életre szóló „útlevelet“. „Várt leány várat nyer“ – tartja a közmondás, s ez szerencsésen beütött Emilia kisasszonynál is, ki a rossz nyelvek szerint már régóta „üdűlt fiatalságban“ szenved. A nevelésoktatás e régi, kipróbált zászlóvivőjét, kinek a takarékban volt néhány száz forintja, feleségűl vette egy nyugalmazott kapitány s Emilia lemondott az állásáról. De még alig jártak jegyben, már tizen is szemet vetettek a megürült állásra. Szemet vetettünk mi is. Szegény Róza egész napon rótta a várost, kilincselt a város urainál szavazatért. Természetesen, mindenki megigérte, hogy rám szavaz, amiből én előre sejtettem, hogy mást fognak megválasztani. Úgy is történt. Sőt úgyabb. Tíz pályázó közül Betlenfalvi Idát választották, Betlenfalvi városi tanácsos úr leányát, ki legkevésbbé szorúlt rá erre a sovány kenyérre s kinek a leggyengébb bizonyítványa volt a tíz között. De Betlenfalvi úr hatalmas, befolyásos ember, nagy szerepet játszik kis városunk közéletében, a képviselőválasztásoknál ő a főkortes, méltán várhatta el tehát polgártársaitól, hogy az ő leányát válasszák meg.

– Hisz önök jól tudják, – mondotta Betlenfalvi úr a polgártársaknak, – hogy nem szorúltam rá erre a pár száz forintra; én nem is akartam, hogy a lányom tanítónő legyen, de nem lehet bírni vele. Az az ambiciója, hogy a maga keresményéből ruházza magát. Ez oly nemes ambició, – szavalta hévvel Betlenfalvi úr – mely előtt lehetetlen volt meg nem hajlanom.

Ami engem illet, az én ambicióm mindössze az volt, hogy néhány forinttal én is járuljak anyám háztartásához, s szegény Rózának ne kelljen éjjelezni a varrógép mellett, de belátom, hogy ez nagyon közönséges, mindennapi ambició. Többnyire efajta ambiciója volt szegény pályázó társaimnak is. Köztük akárhány, kinek a szülei drága kamatra szedték föl a pénzt s úgy taníttatták a tanítónőképzőben, abban a reményben, hogy majd a leányuk fizetéséből apránkint letörlesztik az adósságot. Mindezek az ambiciók eltörpűltek, megsemmisültek a Betlenfalvi Ida nemes ambiciója mellett.

Kis családunk szép álma hamar szertefoszlott s így nem volt más mód, mint neki feküdni a tanítók hivatalos ujságjának s belemerűlni a pályázatok tanulmányozásába. Kiválasztottunk egy állami iskolát s elhatároztuk, hogy megpályázzuk. Most már megelégedtünk azzal, ha valahol Erdélyben kapok állást. Arra nem is gondoltunk, hogy némely erdélyi falu oly messzire esik tőlünk, hogy a keleti határszélről rövidebb idő alatt s könnyebben lehet jutni Budapestre, mint például mindjárt abba a faluba is, melyet kiszemeltünk. Mikor a sógoromnak megmondtuk, hogy Mezőszilvásra pályázom, összecsapta a kezét. Ő ismerte ezt a falut.

– Az Isten háta mögött fekszik, hegyek közt és valóságos sárfészek! – mondta ő.

– S mit tudsz még róla?

– Azt, hogy a szomszédok, ha megharagszanak egymásra, a kutyát ölben viszik ki az utcára s úgy ugattatják meg egymást. Máskülönben a kutyák belefulladnának a sárba.

– Hát még mit tudsz Mezőszilvásról, lelkem-sógorom?

Mintha csak megkezdtem volna már a tanítást, úgy feleltettem a sógort. Felelt a sógor, még pedig, hogy a tréfa teljes legyen, iskolásfiu módjára, hadarva és el-elakadva, nagyokat nyelve:

– Mezőszilvás… igen, Mezőszilvás még arról nevezetes, hogy a házak puskalövésnyire, igen, puskalövésnyire vannak egymástól. Az iskola erdő mellett, magas hegy oldalán fekszik, némely háztól egy órányi távolságra.

– Nagyon jól van, kis fiam. Beszélj most Mezőszilvás népéről.

– Mezőszilváson laknak magyarok és oláhok, foglalkozásuk földmívelés és állattenyésztés. A tanítókon és kálomista papon kivül más úri ember a faluban nincs. A legközelebbi város szép időben fél napra, sáros időben egész napra esik tőle.

– Hisz ez pompás egy falu! Ilyen kell nekem! – kiáltottam lelkesülten.

Mind gúnynak vették lelkesedésemet s mind kifejezték abbeli reménységüket, hogy a miniszter úr nem nevez ki. Anyám azt mondta:

– Inkább maradj itthon egy esztendeig. Úgy is rád fér a pihenés.

Mondta Róza:

– Én is azt tartom, jobb, ha itthon maradsz. Előbb erősödj meg, kicsike.

– Mit, hogy én szép tehetségemet parlagon hevertessem? – ingerkedtem velük. – Nem, nem! Ezt nem tudnám elviselni. Meglátjátok, a miniszter csak ránéz a folyamodványomra s rögtön kinevez. A tanácsosa ugyan mást fog ajánlani, de a miniszter hallani sem akar másról. Ő megérzi, hogy én éppen Mezőszilvásra való vagyok. Fogadjunk, hogy kinevez.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Persze, hogy igazam volt. Kezemben a kinevezés. Mezőszilvásra neveztek ki. Már kaptam is egy csomó részvét-levelet azoktól a leányoktól, kik Mezőszilváson indúltak el „a nevelés-oktatás rögös pályáján“ s akik közt egy sincs, aki egy félesztendőnél tovább bírta volna ki Mezőszilváson. Alig voltak ott egy pár hónapot, fölzónáztak Budapestre, egyik-másik még térdre is vetette magát a miniszter előtt, hogy helyezze máshová, akárhová, mert Mezőszilváson meghalnak. A miniszter jószívü ember s már annyira ismeri Mezőszilvást, hogy mikor egy tanítónőt ide kinevez, már gondolkozik is azon, hogy félév mulva hova helyezze át. Ezeket a részvétleveleket világért meg nem mutattam volna senkinek. Ám úgy is alig győztem vígasztalni Lila mamát. Mindegyre megleptem valamelyik szobában, amint visszahúzódott és sírdogált magában. Általában az egész család kedvetlen, nyugtalan. Mind ideges. Róza éjt-napot összetesz, hogy tisztességgel kiállítsa mezőszilvási „kelengyémet“, s a szeme oly vörös a sok éjjelezéstől és a sok sírástól. Én virágos jókedvet erőszakolok magamra, komédiázok, bolondozok, minden ismerősömet végig utánozom, de erőlködésem kárba vész, bolondozásaimnak nincs hatása. Hiába, látszik, hogy erőltetett a jókedvem. Nem félek Mezőszilvástól, sőt, ha már így kell megkeresnem a kenyeremet, bensőleg örülök, hogy eldugott faluban kereshetem meg. De ha ránézek édes anyámra, Rózára, Ágnesre, a szívem elfacsarodik s nem tudom visszafojtani az előtörő könyeket. Föl-föllázadok a végzet ellen. Mégis csak alakulhatott volna másként is az én életem folyása. Van-e abban igazság, hogy egy gyönge, beteges gyermekleány családjától messze, idegenek közt élje az életét, nehéz munkában? Hisz a természet rendje szerint, a leánynak a családban a helye. Az én helyem ott volna az édes Lila mamám oldalán. Ha beteg leszek, ki ápol? Ha megbánt valaki, ki véd meg? Ha bánatom lesz, ki vigasztal meg? Ki csókolja le könyeimet?

Szép és bölcs dolog, hogy nemcsak a fiu, de a leánygyermek is tanúl, megszerzi a kenyéradó diplomát, biztosítja ezzel a függetlenségét, nem kénytelen minden jött-ment, léha, üresszívü férfiuval összekötni az életét, de magam is úgy vélem, hogy ezt a függetlenséget egyebütt is lehetne biztosítani, mint éppen Mezőszilváson és a Mezőszilváshoz hasonló falvakon. Mit tegyen most szegény Lila mama? Velem jőjjön és elhagyja Rózát, magára hagyja őt szomorú gondolataival? Vagy jöjjenek mind a ketten velem: Lila mama is, Róza is? Mit csinálna ott Róza? A mezőszilvási hölgyek nagy valószínüség szerint nem járnak sem fürdőre, sem bálokba, maguk szövik-varrják a toálettjukat.

Hát csak magam megyek. Róza elkisér. Látni akarja a falut, az iskolát, az embereket, a házat, ahol majd lakom. Ő rendezi be az én szobámat. Ő oktatja ki a kosztadó valakit, hogy mit szeretek, mit nem. Máskülönben, ahogy ő ismer engem, éhen fogok elpusztulni.

… Már mindent összecsomagoltunk. Azaz hogy nekem csak a könyveimre van gondom. Első a nagyanyám verses könyve. Aztán a sok apró-cseprő intézeti emlék. Külön skatulyában rejtőznek Lili levelei. S külön egy csomó ujság. Azok a bizonyos ujságok, melyeket még mindig nem égettem el. De Mezőszilváson el fogom égetni. El, bizonyosan el!

Ám, alig teszem ezt az erős fogadalmat, nyilik az ajtó. Megjött a posta. Nekem is jött levél. Nézem a borítékot. Ismeretlen kéz írása. Nézem a postabélyegzőt: Budapest. Úgy megdobban a szívem. De jó, hogy e pillanatban senki sincs a szobában rajtam kivül! Reszket a kezem, alig tudom fölbontani a levelet. Nem álmodom? Végig fut tekintetem a levélen, de nem merem olvasni. Kisurranok a szobából, szaladok a kertbe, meghúzódom egy fa tövében s úgy olvasom a levelet, – az én költőm levelét.

„Kisasszony, – írja – én nem feledtem azt a kedves estét, melyet Kolozsvárt az ön társaságában töltöttem. Oly jól esett annyi idő multán találkoznom nevével. A hivatalos lapban találtam meg a nevét. Sohasem olvasom a hivatalos lapot, de ma csodálatos véletlenűl a kezembe került s első tekintetre az ön nevét pillantottam meg. Tehát a kicsi prepából tanítónő lett. Kisérje szerencse, megelégedés azon a szép, nemes pályán. Ha Isten segít, egyszer majd elindulok Mezőszilvás fölfedezésére s folytatjuk, amit akkor este félbe kellett hagynunk: tovább fűzzük az eszmecserét a mi közös ideálunkról: Reviczkyről.“

Ennyi az egész levél.

Csendesülj, szívem! Vigyázz, kicsike, vigyázz. Ne vedd többnek a levelet, mint ami valójában. Udvarias, figyelmes levél, van benne némi melegség, megérdemli, hogy külön skatulyába rejtsd, bár aligha lesz folytatása. Távozz tőlem, sátán, távozz, ne kísérts!

De mi történt velem? Nem akarom hinni, hogy Mezőszilvás sárfészek. Mesebeli tündérvárossá színezi fölizgatott fantáziám a nyomorúságosnak rajzolt falut. Bolyongunk a réten, az erdőben céltalan – ő meg én. S oly szép az élet, oly szép a világ.

Belépek a szobába. Együtt ül a család. Mind oly szomorúak. Az asztal megterítve az utolsó vacsorához. S én csodálkozva kérdem: mért búsultok? Ők megütődve, méltatlankodva néznek rám. Nekik igazuk van, de nekem is. Úgy szeretném kikiáltani az egész világnak édes titkomat. De csak egy percig tart ez a bolond vágy s már megreszketek a gondolatra is, hogy sejthetné ezt valaki. Itt a levél a szívem fölött. Ráborulok az én édes jó Lila mamámra, ölelem, csókolom és sírok, sírok hosszan, sokáig. Öröm és fájdalom könnye borítja el arcomat; kettős érzés viaskodik szívem mélyén s az egyikről csak a jó Isten tud egyedül!

Ah, oly szép az élet, oly szép a világ!

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Margit Mező-Szilvásra érkezik.

Máig sem tudom, hogyan jutottam Mezőszilvásra, csak egy a bizonyos, az, hogy itt vagyok. Mielőtt útra keltünk, földabroszon beutaztuk egész Erdélyt, a szélrózsa minden irányából próbáltuk megközelíteni Szilvást – vasúton, de bármerről próbáltuk, arra a lesújtó eredményre jutottunk, hogy Szilváshoz a „legközelebbi“ vasúti állomás félnapi járó volna. Már t. i. volna abban a kedvező esetben, ha ettől a „legközelebbi“ állomástól pompás országút vezetne Szilvásig. Sógorom ifjukori emlékei s a földabroszon végzett alapos tanulmányainak alapján megállapítottuk, hogy az az út, mely a „legközelebbi“ állomástól Szilvásig vezet, a legcudarabb mezei út lehet, mely hegyre föl, völgybe le kanyarog; hol eltünik egy szük, süppedékes völgykatlanban, hol fölbukkan egy meredek hegyoldalra s azon a „legközelebbi“ állomáson napokig szórakozhatunk, mig fuvarost találunk.

– A legokosabb, amit tehetünk, – mondá a sógorom, – hogy befogatunk a magunk kocsijába s addig megyünk, mendegélünk, mig Szilvást fölfedezzük.

Sógorom e szavaiból azt vettem ki, hogy velem akar jönni, de ezt az áldozatot nem fogadtam el.

– Lelkem Balázs, – mondtam neki, – neked feleséged és gyermeked van, tehát itthon maradsz. Arra már rövid az idő, hogy végrendeletet írj, Szilvásra pedig, amint látom, jó családapa végrendelet nélkül nem indulhat. Maradj te csak itthon.