Part 4

Ám a mennyire gyenge erőmtől tellett, igyekeztem enyhíteni Jankó öcsém szenvedését s nálam szokatlan kedves előzékenységgel oldottam föl a délelőtt alól is.

– Jól tudom, – mondottam, – hogy a jogászok vasárnap délelőtt szeretnek – templomba járni s kérem, kedves Kendi, ne tartsa visza magát miattam a templomba menéstől.

Jankó öcsém gyanakodva figyelte arcomat. Vajjon gúnyolódik ez a prepa, vagy mint afféle falusi libácska, komolyan beszél? Szerencsére, Jankó öcsém abban állapodott meg, hogy én falusi libácska vagyok s megható korlátoltsággal mondá:

– Úgy van, Margit kisasszony, én rendesen eljárok a templomba – s ezt mondván, hirtelen előrántotta zsebkendőjét és roppant igyekezettel nyomkodta a száját, hogy valahogy el ne kacagja magát.

Csakhogy éppen nem mondta, de világosan kiült arcára, akár leolvashattam róla e szót: liba!!! (Három fölkiáltó jellel.)

De ő is leolvashatta volna az arcomról e szót: buta!!!!!! (Hat fölkiáltó jellel.)

– Minekelőtte azonban a templomba menne, – vettem föl a szót újra, – egy nagy kérésem volna, kedves Kendi.

– Kérem, parancsolja, – készségeskedett Jankó öcsém kézzel-lábbal.

– Ezt a skatulyát szeretném föladni a póstán… De nem tudom, hol a póstaépület.

– Majd elküldjük hazulról a cseléddel, – oktatott Jankó öcsém. – Nem szükséges ezt személyesen adni föl.

– Úgy ám, csakhogy erről senkinek sem szabad tudni magán kivül. S remélem, hogy nem is fogja megtudni soha.

– Kisasszony, ez a bizalom…

– Lili bizik magában, nem én, – igazítottam helyre Jankó öcsémet, aki meglepődve nézett reám. Úgy tetszett nekem, hogy még mindig ott ül arcán a liba szó, de most már nem fölkiáltó, hanem kérdő jellel. Ellenben kiült arcára a Lili neve is s ezután már annyi volt a fölkiáltójel, hogy nem is fért el Jankó öcsém széles arcán, mely az álmélkodástól még szélesebbre terült. De elég hamar összeszedte magát. Láthatóan fölizgatta, hogy most megtudja Lili minden titkát s büszkévé tette, hogy Lili megbizik benne.

Éreztem, hogy Jankó öcsém magába temeti a titkot, legalább egy hónapra, s ez nekünk elég.

– S kinek szól ez a csomag?

– Reviczky Gyulának.

– Reviczky Gyulának? Hát ez ki?

– Maga nem ismeri Reviczkyt, a költőt?

– Ah, pardon, hát hogyne. Igen… hát persze. Olvastam tőle egy pár verset.

– Én is olvastam egy párt. Lili is egy párt, – mondottam ártatlan képpel. – Azt hallottuk, hogy nagy beteg szegény. Kórházban fekszik. Lili néhány szál rózsát küld neki. Úgy-e szép gondolat tőle?

– Nagyon szép gondolat! – kiáltott föl lelkesülten Jankó öcsém s úgy látszik, csakugyan megkapta lelkét a gondolat szépsége, gyöngédsége. – Kisasszony! – szólt most olyan hangon, mintha legalább is Sárosi Magdát látná maga előtt e pillanatban – megnyugtathatja Lilit, hogy a titkát örökre eltemetem. Gyerünk a póstára.

Előbb azonban pecsétviaszt, spárgát kellett vásárolnunk. Bementünk egy boltba. Jankó öcsém gavallérosan fizetett, hiába tiltakoztam az ellen, hogy költségbe verje magát. A póstán is ő fizetett. Büszke volt rá, hogy részese lehet két leány édes titkának. A skatulyát én címeztem meg, a szállító levelet Jankó öcsém töltötte ki.

– A föladó neve? – kérdezte Jankó.

– Irjon oda képzelt nevet.

Jankó oda írta: Bánó Lili.

Megvoltam elégedve Jankó leleményességével. Lili küldi a rózsát s mégsem ő. Én meg fölírtam a skatulyára: Reviczky Gyulának, a költőnek. Budapest, Üllői-uti klinika. S szélről „Érték nélküli minták.“

Mily boldog voltam, édes Istenem, mikor a föladó vevényt tárcámba csúsztattam! Holnap már megkapja a költő a rózsát. Be fogja lehelni édes illatát. És eltünődik: vajjon ki lehet ez a Bánó Lili? Igazi vagy költött név-e? Akár igazi, akár nem, széplelkü fiatal leány lehet. Lám, nem élt hiába. A messze távolban is vannak szívek, melyek aggódnak az ő életéért. Olvassák költeményeit, szeretik, imádják őt. Jöhetsz, halál, jöhetsz! Ajkamon a te neveddel halok meg, Lili!

Jankó úr is – ezentúl így nevezem – szinte megváltozni látszott, mióta a rózsát póstára adtuk. Őt is láthatóan izgatta ez a dolog s egész úton arról beszélt, hogy de szeretné látni a költőt, mikor a csomagot fölbontja s megpillantja a rózsákat.

– Ezt magam is szeretném látni, – gondoltam, – de nem mondottam. Egyszerre aztán nagy nyugtalanság fogott el. Mi lesz, ha észreveszik a rózsalopást! Lili, amilyen büszke-bolond, amint szóváteszik a rózsabokrok megdézsmálását, jelentkezik Janka néninél. Elég lesz neki, hogy valaki mást gyanusítsanak s egy pillanatig sem fogja tűrni, hogy miatta más szenvedjen. De hát nem ugyan úgy cselekedném-e én is? Aztán, ha szó lehet bűnről, nem vagyok-e bűnös magam is?

Jankó úr észrevette a meglepő gyors változást.

– Miért lett egyszerre ilyen szomorú?

– Haza gondoltam, vajjon mit csinálnak otthon, – füllentettem.

– No, majd jól fogunk délután mulatni, – mondta Jankó úr. – Rajta leszek, hogy feledje az otthont.

– De hisz már eligérkezett.

Jankó úr fülig vörösödött.

– Hát igen, de majd kimentem magamat. A barátaimmal minden nap találkozhatom, de magával nem.

Álmélkodva néztem Jankó úrra. Azt hiszem, valóságos kérdőjellé vált az arcom.

Jankó úr még jobban elvörösödött.

– Vigyázzon, mert én nem szeretem a bókot.

– De, kisasszony! Hát csoda az, hogy rokonszenvezek az iránt, ki Lilinek egyetlen bizalmas barátja? Azt hiszem, hogy mi is nagyon jó barátok fogunk lenni s akkor majd…

– Közölni fogja, hogy van az intézetben egy prepa, aki iránt…

– Tudja?! Honnan tudja?!

– Hát melyik első éves prepa nem tudja ezt? Azt hiszi, ma látom magát először? Valahányszor sétálni visznek, ott settenkedik körülöttünk. Izgatottan lesi, várja, hogy elejtse a zsebkendőjét – Sárosi Magda. Nem igaz?

– Igaz, – nyögte ki Jankó úr boldog megadással.

– Aztán a zsebkendő egy kedvező pillanatban földre esik, Jankó úr odaugrik, fölkapja s bűvészi ügyességgel lop bele egy kis levélkét. Nem igaz?

– Igaz, igaz.

– És most Jankó úr barátságot fog velem kötni s délután levelet ír. Talán verset is. És megkér szépen, hogy nagy titokban adjam át Magdának. Eltaláltam?

– Ördöge van!

– Nos, csak írja meg a levelet, mig a hugával játszom. Nem tudnék háládatlan lenni. Maga nélkül a rózsákat tán nem is tudtam volna póstára juttatni. Aztán – már úgy is benne vagyok, egyik bünt követi a másik: át fogom adni a levelet Magdának.

– Maga angyal!

– Most mondta, hogy ördögöm van! Vigyázzon a szavaira.

Őszintén beszélve, jól éreztem magamat abban a tudatban, hogy bár fiatalabb vagyok Jankó úrnál, hozzáképest gyermek, én vagyok tulajdonképpen a nagy s ő a gyermek. Mint egy kezes bárány mendegélt mellettem, amig hazaértünk s otthon is egész nap megmaradt az én kezes bárányomnak. Az anyja egy ritka kedves, még fiatal asszony, csodálkozva kérdezte, erősen megnyomva az utolsó szót:

– Nos, Jankó, nem mégy templomba?

Mikor aztán látta, hogy Jankó egész délelőtt otthonmarad, kedves megbotránkozással csóválta a fejét.

– Jankó, Jankó, mi történt veled! Hova lett az ájtatosságod?

Jankó úr fülig pírúlt, dadogott valamit, aztán sietett fölhasználni az első kedvező alkalmat, hogy elmeneküljön anyja szerető csipkedése elől.

A kertben töltöttük a nap jó részét s büszke vagyok rá, hogy Jankó úr már-már megfeledkezni látszott a levélírásról. Uzsonna után nekem kellett figyelmeztetnem:

– Kedves Jankó, jó lesz, ha megírja a levelet, mert mindjárt vissza kell mennem az intézetbe.

– Az ám, a levél! – ütött a homlokára Jankó, kit ezentúl már csak Jankónak nevezek, mivelhogy erős barátságot kötöttünk a nap folyamán. – De hol írjam meg, hogy a mama észre ne vegye? Aztán… nem is illik, hogy magára hagyjam…

– Barátok közt ez megengedhető, – nyugtattam meg Jankót. – Üljön be a lugasba, azalatt én bemegyek a nénihez.

Jankó hálásan szorította meg kezemet, kipirúlva osont be a lugasba, izgatottan kotorászott elő zsebjeiből papírt, ceruzát s haját borzolva, ceruzáját rágva, neki dőlt a levélírásnak.

Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! S ha magamért nem is, ezért a levélkéért ma estétől kezdve barátommá lesz Magda. Nem sokat érő barátság, de talán jobb a semminél. Mi más a Lili barátsága! – suttogtam magamban, amint beléptem a házba.

– Hát Jankó? – kérdezte a néni. – Talán mégis elment a templomba?

– Mindjárt jön, – feleltem. – Aztán elkisér az intézetbe. Fájdalom, mindjárt vissza kell mennem. Olyan szép volt ez a nap!

– Még nem szokta meg az intézeti életet?

– Nagyon nehezen megy. Lilin kivül nincs más jó barátom. S ezt nem is bánnám, ha Lili is első éves volna. De Lili most végez s akkor én egyedül maradok, pedig oly sokan vannak!

A jó néni szeretettel vont magához, megcsókolt s úgy a szívéből vigasztalt, mintha édes lánya lettem volna. Aztán figyelmesen a szemembe nézett s kissé elkomolyodva mondta:

– Lili túlságosan ábrándozó lélek. Ebben ne kövesse őt. Féltem Lilit. Az utóbbi időben nem tetszik a dolga. Alig tudom szavát venni s bár második anyjának tekint, valamit rejteget előlem. Nem közölt magával valamit?

Rettentő zavarba hozott ez a kérdés. Arcomon jól láthatta a néni, hogy olyas valamit tudok Liliről, amit ő nem tud. Mit tegyek? Szabad-e közölnöm bárkivel is Lili titkát?

Nagy nehezen összeszedtem magamat.

– Valóban, Lili nagyon hallgatag. Én is aggódom érette…

– Nos, nos, mit tud?

Mintha csak vasmarokkal fojtogatták volna a torkomat, éreztem, hogy egy pillanat s kitör belőlem a zokogás. Könyörögve néztem a nénire: ne faggasson! Nem szólhatok!

– Maga mindent tud, – szólt a néni szomorúan, – de megfogadta Lilinek, hogy megőrzi a titkát. Értem. Lili boldogtalan…

Nem tudtam tovább visszafojtani, zokogva borúltam a néni keblére s fuldokolva nyögtem: az, az… boldogtalan…

– Szedje össze magát, kedvesem, – riadt föl a néni. – Valaki jön… Menjen át a szomszéd szobába. Majd én elkisérem az intézetbe.

Betámolyogtam a szomszéd szobába s erőtlenűl roskadtam le egy pamlagra. Hallottam a Jankó ijedt kérdését:

– Hová készülsz, mama? Oly izgatottnak látszol!

– Én izgatott? Csalódol, Jankó. Elkisérem Margitot az intézetbe.

– De minek fáradnál, kedves mama? Én majd elkisérem.

– Jöhetsz te is, – szólt a néni, – de én is megyek.

Belépett hozzám, gondosan behúzta maga után az ajtót.

– Jöjjön, kedvesem a fürdőszobába. Csupa köny az arca, a szeme meg olyan vörös. Nem szeretném, ha valaki észrevenné, hogy sírt.

Szegény néni oly izgatott volt, hogy mikor valamennyire eltüntettük a sírás nyomát, a maga felöltője helyett mindenképpen az enyémet akarta magára erőszakolni, én azonban ezekben az izgalmas pillanatokban sem feledkeztem meg az én szegény Jankó barátomról s sikerűlt egy futó pillantásra egyedűl lennem Jankóval, ki már kétségbe volt esve miattam, illetőleg a – levél miatt. Hamarosan eltüntettem „a kis levélkét, drága kis levélkét“ s Jankó boldogan, hálásan kapta el a kezemet. Mielőtt megakadályozhattam volna: kezet csókolt.

– Az első kézcsók, – jegyeztem meg mosolyogva. – Köszönöm, Jankó!

– Gyerünk, – szólított a mama.

Jankóval madarat lehetett volna fogatni s nem tudta megérteni, hogy mikor ő oly boldog, mért oly kedvetlen a mamája. Százszor is megkérdezte: úgy-e, hogy ezután kijő minden vasárnap?

– De akkor nem mehet templomba, – gúnyolódtam Jankóval.

– Nos, nem megyek!

Megérkeztünk az intézetbe. A földszinti folyosón, az igazgatónő lakása és az iroda előtt, feltünő sok leány járt föl s alá, izgatottan tárgyaltak valamit s amint a nénit meglátták, valami különös suttogó morajlás futott végig a leányok seregén. Hallottam, amint valamelyik figyelmeztette a többit:

– Balázs Lili nagynénije!

A néni megszólította az első leányt:

– Nincs itt Balázs Lili?

– Lili… Lili… – szólt elfogódva, zavartan a kérdezett – bent van az igazgatónőnél.

– El vagyunk veszve! – suttogtam magamban s a hideg végig futott az egész testemen.

– Mi történt? – kérdezte a néni, kinek föltünt a leányok sokasága ezen a helyen s a kérdezett leány zavara.

– Semmi… semmi… – hebegett a leány. – Azaz hogy: tessék talán bemenni őnagyságához.

A néni nem is törődve velünk, fölindultan kopogtatott az iroda ajtaján, aztán mindjárt be is nyitott. Én reszketve állottam a fal mellett, önkéntelen Jankóba fogóztam, különben összeesem.

Abban a pillanatban surrant el mellettünk Sárosi Magda. Gúnyos pillantással mért végig, látva, hogy Jankó karjába kapaszkodom. És hallottam, amint pár lépéssel odább kacagva mondta a többinek: nemde szép egy pár?

Jankó zavartan tipegett-topogott, hallotta ő is Magda gúnyos megjegyzését, láttam az arcán, hogy mennyire szeretné tisztázni magát, de egy az, hogy engem nem hagyhatott el, más az, hogy nem is szaladhatott Magda után: az intézet falai között voltunk s nem kint az utcán! Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom Jankót.

– Ne féljen, Jankó, majd a levél mindent helyre hoz. Sokkal nagyobb baj a rózsa. Szörnyet sejtek. Észrevették a rózsalopást…

Ha ebben kételkedtem volna, a leányok megújuló vitatkozása hamar eloszlatta ebbeli kétségemet.

– Lássátok, – mondta egyik – én mindjárt tudtam, hogy Balázs Lili dézsmálta meg a rózsabokrokat.

– De vajjon hová tette?

– Szegény leány! Én sajnálom.

– Na, én nem tudom nagyon sajnálni. Roppant gőgös.

– Nem gőgös, csak egy kicsit bolond.

– Holdkóros!

– Hallja? Hallja? – szóltam Jankónak. – Istenem! Mi lesz! Megyek.

– Hová?

– Janka nénihez, nem hagyom Lilit!

S mielőtt Jankó valamit szólhatott volna, hirtelen benyitottam az irodába.

– A kicsike! A Lili becéje! – hallottam, amint kinyitottam az ajtót.

Az irodában senki sem volt. Habozás nélkül nyitottam be az igazgatónő lakásába.

– Mit keres itt? – kérdezte Janka néni, oly szigorú arccal, hogy alig ismertem rá.

– A rózsa… a rózsa… hebegtem… és Lili, igen, Lili nem hibás.

Lili dacos nyugalommal állott a szoba közepén, arca, mint a fehérített vászon, de mikor megpillantott engem s hallotta az én hebegésemet, tűz borította el arcát, sikoltva szaladt felém, kezét a szájamra nyomta, hogy többet ne szólhassak.

Alig tudtam elhárítani Lili kezét, oly kétségbeesetten nyomta ajkamra.

– De Lili, én nem értelek téged… Mi titkolni való van abban, amit tettünk?

– Hisz megvallottam, hogy én loptam el a rózsát, – tört ki Lili s zokogva borúlt egy székre – mit akarnak többet?!

– Te elloptad, – mondtam én erőszakolt nyugalommal, de szavam már-már zokogásba fúlt – én meg kiloptam az intézetből: ez a valóság.

– Ah! És hova vitte? – kérdezte Janka néni megdöbbenéssel.

– A postára. Istenem… Hát olyan nagy bűn ez? Elküldöttük egy beteg költőnek, ki a kórházban sinylődik, kinek talán meg vannak számlálva a napjai…

Tovább nem tudtam folytatni, zokogásba fúlt a szavam, Lili is csöndesen zokogott, fejét egy pillanatra sem emelve föl.

– Reviczkynek küldötték, nemde? – kérdezte Janka néni s hangján éreztem a megindulást.

– Neki!

Janka néni Lilihez lépett, gyöngéden megsimogatta a boldogtalan leány fejét.

– Ismeri a költőt?

– Nem…

Aztán a nagynéni lépett hozzá.

– Látod, látod, te rossz leány. Mi szükséged volt az intézet rózsáira? Az én kertemből nem küldhettél volna?

– Elvesztettem az eszemet! – zokogott Lili. – Boldogtalan vagyok! Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!

– Csak egy kicsit beteg vagy, – csitította a nagynéni. – Te gyerek, te. Ma éjjelre, ha Janka néni megengedi, kijösz hozzám. Egy pár napig pihensz… Úgy-e, nagyságos asszonyom?

– Magam is ezt akartam.

Lili megragadta Janka néni kezét, elhalmozta csókkal s olyan meghatóan kérte:

– Bocsássa meg ezt az egy hibámat! Meghaltam volna, ha el nem követhetem!

Janka néninek köny csillant meg a szemében.

– Jó, jó, megbocsátok. Maga pedig, – fordult felém s megfenyegetett – annyi szeretettel fenyegetett meg! – vigyázzon, kicsi prepa. Ha máskor rózsát akarnak küldeni egy beteg költőnek, szóljanak nekem. Talán én is teszek hozzá egy pár szálat.

Ah! Istenem, de megkönnyebbült a szívem! S de megszerettem Janka nénit! Eddig csak szerettem, most már imádom is. Ha Lili elmegy, ő lesz az én ideálom.

Épp indulóban voltunk, mikor megszólalt a csengő. Jelezték a vacsorát. Mikor kiléptünk, a folyosón egy leány sem volt ott, Jankó nagy léptekben járt föl s alá, izgatottan várva reánk.

– Nos? – kérdezte tőlem.

– Semmi baj, Jankó, – nyugtattam meg fiatal barátomat. – A fő, hogy jó állapotban érkezzenek meg a rózsák.

Lili oly érzékenyen búcsuzott tőlem, mintha örökre válnánk. Újra meg újra megcsókolt s minden csókkal ezt rebegte: édes kicsikém! Elkisértem a kapuig s az udvarból visszaintett:

– Hamar meggyógyulok, csakhogy újra láthassalak!

Szegény Lili! Hamar meggyógyul! Ha volna a te betegségedre orvosság. De vajjon van-e?

Felmentem egyenesen a hálószobába, nem mentem vacsorázni. Könnyü volt kibújni a vacsorázás alól azzal, hogy a néninél már megvacsoráztam. Volt időm, hogy elkészüljek a leányok ostromára. Milyen faggatás, milyen vallatás lesz, ha ezek feljönnek a hálószobába! Nos, hadd jőjjenek, nem félek már. S csakugyan, mikor feljöttek, valósággal megütődtek azon, hogy vidám arccal fogadom őket. Erre nem voltak elkészülve. Nem csak azok jöttek, akik ebbe a hálószobába tartoztak, hanem a többiek is, a hányan csak befértek. Valóságos népgyülés volt ez.

Sárosi Magda fogott meg először.

– Úgy-e te vitted ki a rózsát?

– Persze hogy én.

– Na lám, – nézett körűl diadalmasan Magda, – nem megmondtam? Éreztem én a rózsa illatát reggel, csak nem akartam szólni.

– Azt jól tetted, – mondtam én, – mert akkor nem vihettem volna ki.

– S kinek vitted? – kérdezték egyszerre húszan is.

Megelégedéssel tapasztaltam, hogy egyszerre nagyot nőttem a leányok szemében.

– És Lili? Hol van Lili?

– Pár napra kivitte a nagynénje. Beteg szegény.

– De még mennyire beteg, – élcelődött egy negyedéves. – Ha az ilyen betegeket mind kivinnék, kevesen maradnának az intézetben.

Nagy nevetés igazolta, hogy ez a leány fején találta a szeget.

– Ő csakugyan komolyan beteg, – mondtam én. – Sajnálnotok kellene.

– Szegény! – sóhajtott Pál Vilma igaz részvéttel.

S íme, nincs egy is már, aki ne sajnálná, aki igaz részvéttel ne beszélne Balázs Liliről. Most már kezdik érteni mind, hogy hallgatagsága, zárkózottsága nem gőgösség, hanem titkolt bánat. De hát ki az a valaki? Ki az az „Ő“? Ezt szeretnék tudni mind.

– Ezt hiába ne kérdezzétek. Majd megtudjátok s akkor aztán – megsirathatjátok.

E rejtelmes szavak még jobban felköltötték a leányok kiváncsiságát, de szomorúan győződtek meg, hogy a „kicsikét“ hiába faggatják s azzal kárpótolták magukat egyelőre, hogy egy kicsit elpityeredtek. Megkönnyeztek valakit, akit nem ismertek s valakit, akit eddig gyülöltek: a boldogtalan Balázs Lilit!

Hiába, hiába! A leányszív mégis csak – leányszív!

Lassankint elszéledtek, ki-ki a maga hálószobájába. A mi hálószobánk is lecsöndesedett. Fölhasználtam egy kedvező pillanatot s Magdának kezébe nyomtam a levelet.

Elsikoltotta magát örömében, aztán megölelt, megcsókolt, majd végig keringőzte a szobát s mert neki nem volt titka a hálószobabeli pajtások előtt, diadalmasan, újjongva kiáltotta ki: levél! levél!

Úgy-e jól sejtettem: Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! De lám, én nem kaptam levelet, s én is egész éjjel forgok ágyamban. Lelkem Lilivel meg a költővel társalkodik szüntelen. Kisérem a rózsát az ő útjában. Át a Királyhágón, a síkságon, keresztül a szőke Tiszán, mígnem eljut egy rengeteg nagy városba, rengeteg nagy városban egy szomorú házba, melynek kórház a neve, s melynek egyik szobájában most álmatlanúl, láztól gyötörve fekszik a költő s suttogja:

Számlálgatom, számlálgatom, Hogy hány hetem vagy hány napom Van hátra még… Irgalmas ég, Esdek, ne légy fukar nagyon.

Aztán nyílik az ajtó. Belép a portás. Átadja a költőnek a skatulyát. Oly gyönge, hogy föl sem tudja nyitani. Az ápolónő nyitja ki. És ott mosolyognak a rózsák, kissé hervadtan, de illatosan; édes gyönyörűségtől reszket a szíve, egyenkint kiszedi a rózsákat, hosszan elnézi, szemében túlvilági boldogság fénye gyúl ki… Ah, ha láthatná ezt Balázs Lili! Aztán édes álomba szenderűl s száll a lelke, száll, át a szőke Tiszán, a rónaságon, hegyeken, erdőkön keresztül, mígnem ide talál, ahhoz a leányhoz, aki a rózsát lopta neki! Vajjon ide talál-e?…

… Egy hete, hogy a rózsákat elküldtük. Ma jött vissza Lili. Arcán megmérhetetlen boldogság fénye ragyog. Csókokkal borít el, aztán megragadja karomat s szinte rohanva visz le a kertbe, a mi kedves bokraink mögé. Ott egy ujságlapot húz elő a szíve mellől, elém tartja a kivágott lapszeletet: Olvasd! Olvasd! A kezem úgy reszket, hogy szinte kiejtem a lapot. Vers van rajta: „Rózsák“ a címe. A vers alatt: Reviczky Gyula.

Dobogó szívvel olvasom, olvassa Lili is (ki tudja már hányadszor?):

Rózsák érkeztek a nevemre, Gyönyörü rózsák egy dobozban. Vajjon ki gondolt a betegre? S a rózsákat ki küldte? Honnan?

Vizsgálom a dobozt; hiába. Nincs rajt’ a föladó, ki hírt ád. Kurtán csak ez van írva rája: „Értéknélküli rózsaminták.“

Betegségemben, szép virágok, Legyetek százszor üdvözölve! Akárki küldött, légyen áldott, Beteg szívet hozott örömre.

Ámbár az uttól megviselve, Szépek voltak mégis, be szépek! Hullj, drága illat, hullj szívembe, Óh rózsák! Óh gyönyörűségek!

Virágzástok rövid valóság, Dús lelketek enyészve hinti Legszebb illatját. Drága rózsák, Bár úgy tudnék meghalni, mint ti!

Egy-egy könycsepp hullott a lapra, mig egymást átkarolva, összebújva olvastuk a költeményt. Aztán kevés idő múlva fölkeltünk a padról s hallgatva bolyongtunk a kanyargós utakon. Elhaladtunk a rózsabokrok mellett. Teljes pompájukban állottak a bokrok. Édes, bódító illat áradott róluk. Lili szelid részvéttel mosolygott az illatozó rózsákra.

– Szegény rózsák! Irigylitek úgy-e társaitokat?

Majd hozzá tette csöndesen, alig hallhatóan: – én is irigylem…

KILENCEDIK FEJEZET. Meghal a költő.

Lankás domb oldalán egy magas kőház: az én pap sógorom háza ez. Ennél magasabban csak az Isten háza fekszik, fönt a domb tetején. E két ház uralkodni látszik a völgyben elterülő falu fölött, melynek piros cserépfödeles házai barátságosan, szeretettel tekintenek föl ide. Körös-körül erdős hegyek szegik a falut s látom innét a híres Tusnád-fürdő fenyves borította hegyeit, melyek mögött csöndesen pihen a Szent Anna tó tengerkék vize. Be szép ez a falu, be szép ez a vidék! S hogy illik rá a neve! Erdővidék! Az a vidék, melyről Kriza János, a „Vadrózsák“ szerzője rajongó szeretettel írta:

Erdővidék az én hazám, Székelynek szült édes anyám. Zöld erdő zúgásán, Vadgalamb szólásán Nevelt föl jó apám!

Azt hiszem, messze földön nincs Csinódhoz hasonlatos szép falu. Nagy-Bacon ugyan az igazi neve, de egy részét Csinódnak hívják s mert nekem ez a név nagyon tetszik, akármit mond a sógorom, én Csinódnak nevezem.

– Hát jól van, legyen Csinód, – adja meg magát a sógor s kedves gúnyolódással teszi hozzá: hadd – „csubbanjon a cukor.“

Megijedek magamtól. Nini, még mindig gyermeknek tartanak, még mindig kényeztetnek. Hiába búcsuztam el a gyermekkortól, az én édeseim nem vették tudomásul. S csakugyan Róza sohasem mulasztaná el, hogy magasra ne emelje a cukrot s ne úgy ejtse a kávémba. Úgy teszek, mintha ez bosszantana, de valóképpen végtelenűl jól esik a szívemnek.

Róza… Ő itt van. Itt az édes anyám is. Hiába húzódoztak, tiltakoztak, amint meleg nyárra vált az idő, a sógor kocsira pakolta őket s elhozta ide ebbe a csöndes parókhiába, hová alig hallatszik be az utca zaja, hol csend, béke, szeretet honol, méltóan, illően egy papi házhoz.

És itt van – Lili!

„A nyarat nálunk töltöd – írta Ágnes pár nappal azelőtt, hogy indulóban voltam hazafelé – s elhozod Lilit is. Rózához írt leveleidből tudom, hogy városban, rokonoknál van az otthona s nem nagyon vágyódik közéjük. Nyugtasd meg, hogy testvérünknek tekintjük, s mert leveleidből azt látom, hogy boldogtalan, fölvidítására minden lehetőt elkövetünk. A lakás dolga ne nyugtalanítson. Hat szobából jut egy Lilinek is.“