Part 12

Kiérvén a szűk utcából, igazán nem tudom, jobbra vagy balra mentem-e, csak azt tudom, hogy éjfélig csatangoltam céltalan. Éreztem, hogy valami nagy dolog történt velem. Hiába próbáltam egyformának látni Annát mindazokkal a leányokkal, kikkel rövidebb-hosszabb regényem volt, nem találtam hasonlatosságot. Éreztem, hogy szívem megremeg s lassankint édes melegség fogja el: a tiszta, szűzi szerelem hajnalának ébredése volt ez. Hisz ha akkor lett volna erőm menekülni a fővárosból, talán egy szép álom halovány emlékeként marad meg az első este! De nem volt erőm, hajtott a szívem, – nem hozzád, édes jó mamám, ím, megvallom töredelmesen, nem hozzád! Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet: előttem állott Anna bánatos, mélabús arcával. Csaknem világos volt már a Weber-család története is, bár csak annyit tudtam róla: fölszorúlt a vidékről. Gazdag kereskedő-család lehetett, a család feje meghalt, az özvegy két gyermekével szegénységben maradt s a vagyon romjaival ide menekültek, ahol nem ismeri őket senki. Budának is a legelrejtettebb zúgában egy kicsi boltot nyitottak. Hajnalban már kinyitja a boltját az özvegy s csak késő este zárja be. Durva munkásokat szolgál ki ő és leánya. György hivatalba jár s a fizetését minden hónap elsején hazaviszi. S ami szabad ideje van, anyja és nővére társaságában tölti. Neki bizonyosan nem volt ifjúsága, mint volt nekem. Így van, így.

Így is volt. Ma sem mondhatnék sem többet, sem kevesebbet, most, hogy ösmerem a családot közelről.

Másnap, amint alkonyodott, ott voltam náluk. A kínok kínját szenvedtem, hogy nem mehettem mindjárt délelőtt, vagy délután bár. De nem tehettem: visszatartott a hazugságom. Ha már azt hazudtam, hogy ügyvédjelölt vagyok, legyek az. Valami azt súgta nekem, hogy sokkal hamarabb célt érek, ha szegény, munkás fiatal embernek tartanak, mintha megtudják, hogy gazdag léhűtő vagyok. S ha csakugyan hatalmába kerít a szerelem, biztosabb leszek afelől, hogy szeret-e ő is.

Nem untatlak édes mamám, az első esztendővel, mert valójában minden napról ugyanazt írhatnám. Az alkonyat ott talált a boltban minden nap. És én is ott találtam az anyát, leányával és fiával. Egy évnek a leforgásán Annának más útját emberi szem nem látta: közeli lakásuktól a boltig meg vissza. És mindig az anyjával. Este hat órakor hazajött György, megvacsoráztak a boltban s tíz órakor haza. A második szentháromság: anya, leány és – szentlélek. Az első hetekben Anna elfogódott volt, de lassankint fölmelegedett s mikor megtudta, hogy nekem is özvegy anyám van és olyanforma hugom, mint ő, látható rokonszenvvel fordúlt felém.

– Milyen szép lesz, – mondta egyszer, – ha majd jó ügyvédi irodája lesz, magához veszi az édes anyját és a hugát és épp úgy élnek, mint mi.

– Ó, ez nagyon szép lesz, – mondtam én megindúltan.

Igen, önkéntelenül megindulás vett erőt szívemen és sohasem éreztem nyomorultabbnak magamat, mint e pillanatban. Im, úgy állok e leány előtt, mint egy derék fiu, az ő bátyjához hasonlatos, aki föláldozza ifjúságát özvegy anyjáért és hugáért, holott egy semmi vagyok, aki a maga emberségéből tán egy falat kenyeret sem tudna szerezni övéinek. Iszonyu félelem fogott el a gondolatra, hogy egyszer kitudódik hitványságom s kikergetnek a paradicsomból.

Vagy másfél évvel ismeretségünk után, egy este midőn beléptem a boltba, alig ismertem a Weber-családra. Szokatlan öröm fénye ragyogott az arcukon, s az özvegy épp akkor ölelte meg fiát, midőn beléptem.

– Jó az Isten, jó az Isten! Látod, megsegített!

– Nagy örömre jöttem, – mondtam én – juttassanak nekem is belőle.

– Igazán nagy a mi örömünk, – mondta Anna. – György fizetését fölemelték háromezer forintra. Most már a szegény mamának nem kell hajnalban kelni. Eladjuk a boltot.

– És önnek sem kell oly korán kelni…

– Nem? Ó higyje el, magammal nem törődöm. Én már megszoktam, kislány-korom óta. De a mama kényelemhez volt szokva. Szegény jó mamám!

Szemében köny csillogott. Mi történt velem? Éreztem, hogy könycsepp gördült le arcomon!

– Ugy-e, örül ön is Zetelaki úr, – fordúlt felém az özvegy.

– Istenem, hát lehet ebben kételkedni? Inkább én kérdem: megtartanak-e továbbra is barátságukban?

– Furcsa kérdés, – mondotta György.

Anna hosszan maga elé nézett, mintha hirtelen elmúlt volna minden öröme.

– Anna kisasszony! Olyan szomorú lett egyszerre…

Megrezzenve nézett rám.

– Egy kicsit elgondolkoztam. Higyje meg, mintha fájna már, hogy ezt a kicsi zugot elhagyjuk. Itt olyan boldogok voltunk a mi tisztes szegénységünkben… Ki tudja, leszünk-e ezután ilyen boldogok?

György egy kissé indulatosan szólt közbe:

– Mindig rémképeket látsz! Természetes. Tele a fejed regényekkel.

Sokáig csönd volt, némán ültünk a boltban.

– Zárjunk be, – mondotta György hirtelen. – Még holnap vevőt keresek.

Bezárta az ajtót, leeresztette a vasfüggönyt. Elől ment az özvegy a fiával, kart-karba öltve.

Anna szótlanúl haladott utánuk, én is mellette. A torkomat úgy fojtogatta egy szó, melyet rég hordoztam szívemben. Nem, nem viselem többé terhét! A kaputól néhány lépésnyire megragadtam Anna kezét.

– Anna…

Ő rám nézett s önkéntelen röppent ki ajkán:

– László…

Többet egy szót sem mondottunk. A többit leolvastuk egymás arcáról…

Gyötrelmekkel teljes édes napok: ez volt az én életem attól a pillanattól, midőn meggyőződtem, hogy Anna szeret, igazán szeret. De kit? Zetelaky Lászlót, a szegény ügyvédjelöltet. Mondhatom-e neki, mig te, édes mamám, áldásodat nem adod, hogy nem vagyok az, akinek eddig hitt? S ha te nem adod áldásodat, vehetem-e feleségül őt? Mire és miből alapíthatok családot? Ó, ha igazán a szegény ügyvédjelölt lehettem volna, akinek hazudtam magamat! Nem joggal fordul-e el Anna szíve tőlem, ha megtudja a valót? Hogy ámítottam, hazudoztam s mikor kisült, hogy gazdag vagyok, ez még nagyobb csapás, mert akadályként áll frigyünk elé! És ha megtudja a valót, mielőtt magam vallanám meg?

Szegény Anna! Észrevette, hogy néha hirtelen elkomorodom s azt hivén, hogy a szegénység bánt, még vigasztalt is.

– Ne légy olyan csüggedő. Majd egy kis vidéki városban irodát nyitasz. Hidd el, én oly kevéssel beérem. Ád valamit György is. Majd magunkhoz vesszük szegény édes anyádat is, a hugodat is. Te! Talán Györgygyel összeillenék! Mondhatom, hogy derék férjet kapna Györgyben! Aztán tudod, őt is csak ilyen módon lehet megházasítani. Sohasem forgott női társaságban. Mindig csak értünk, nekünk élt!

– Te jó, te drága! Áldjon meg az Isten!

S engedtem magamat tehetetlenül, hadd ragadjon magával a jövendőbe, melyet oly szépen, igézően rajzolt meg. Jótékony melegség járta át egész lényemet, hallván a nemes szívü leányt, ki mindjárt az én szegénynek vélt édes anyámra gondol!

Mondtam-e ezt neked, mamám? Ugy-e, nem? Lehetetlen, hogy mondtam volna. Ha te ezt hallod, ha te ezt tudod, velem jösz akkor és kebledre öleled Annát!

Ami ezután történt, arra csak behunyt szemmel tudok visszagondolni. Lelkemre nehezedett az a pillanat s le sem tudom rázni, midőn egy napon beléptem Annáékhoz s őt és anyját kisírt szemmel, Györgyöt szörnyű fölindulás közt találtam. Rémülten állottam meg az ajtó mellett.

– Ne tovább! Álljon meg! – kiáltott rám György. – Tudja, hogy mi az ön neve? Nyomorúlt csaló! Szédelgő! Tolvaj, aki belopódzott a mi szentélyünkbe!

Anna nem tudott rám nézni, de könyörögve kulcsolta össze kezét György felé:

– György! György!

– Talán még most is szereted? – kiáltott Annára.

– De mi történt? – kérdeztem én lehető nyugodtan, bár szédülni éreztem a fejemet.

Szörnyü pillanat volt ez. Arcomba vágva a leggyalázóbb szavak s vissza nem utasíthatom, mert a látszat igazat adott Györgynek. Kimagyarázzam magamat? E pillanatban szinte lehetetlen.

– Ha tudni akarja, hogy mi történt, hát megmondom, – folytatta György magánkívül. – Meggyőződtem, hogy ön egy lézengő ritter. Egy gazdag ficsúr, ki belopódzott hozzánk. Csak nem várja, hogy azt is megmondjam: miért?

– Hallgasson meg…

– Nem hallgatom. Takarodjék ki!

Mondtam én:

– Akkor majd meghallgatja segédeimet.

Weberné rémülten sikoltott föl, hallottam Anna hangját is: László! László! – de hajtott a szégyen, a vak düh s meg sem állottam, mig két jó barátomat meg nem találtam.

Még aznap fölkeresett lakásomon Weberné, vele jött Anna is, könyörögtek, hogy ne hivassam ki Györgyöt, ő nem tud bánni a karddal. Igyekeztem megnyugtatni.

– Legyenek nyugodtak, mondtam én, György fog megvágni engem, amint hogy egy vágást érdemlek is tőle. A párbaj után – mondtam Annának – meg fogsz győződni, hogy hazugságom ártatlan természetü volt. Csak meg akartam győződni, hogy igazán szeretsz-e, Anna!

A párbaj megtörtént. Valóságos kéjjel engedtem át magamat a György kardjának: tessék. A segédeimet majd fölvetette a bosszúság, mikor látták, hogy szándékosan engedtem egy jó hosszú sebet a homlokomra.

Néhány napig feküdtem. György mindennap meglátogatott.

– Hát nem tudtad mindjárt mondani? – méltatlankodott ő, mikor föltártam előtte az igaz valót.

– Akkor sokkal izgatottabb voltál, semhogy hihettél volna nekem. Most már tudsz mindent, hanem az a kérdés, mit teszünk most?

– Tudom, mire gondolsz, – mondotta György – az édes anyád nem fog beleegyezni ebbe a házasságba.

Minek hazudjak, édes jó mamám, most már mindent megvallhatok, azt mondottam nagy fölindulásomban:

– És én akkor is feleségül veszem Annát!

– Nem. Én sem engedem. A Weber György huga nem tolakodik senkinek a családjába. Mi is voltunk gazdagok, László! Nem vagyok nemes, de régi jó polgárcsaládból vagyok. Ti büszkék vagytok a nemességetekre, én is a polgárságomra, még pedig nem kevésbbé. Hányan züllenek el közületek az enyémhez hasonló körülmények között! S im, látod, becsületes munkával újra fölküzdöttem magamat. Féltékenyen őriztük családunk becsületét. Szegénység le nem térített a becsület útjáról. Édes anyámmal együtt őriztük, ápoltuk, dédelgettük Annát s tiszta, érintetlen maradt, mint a fehér liliom…

Írjam-e tovább, édes jó mamám? Te számkivetettél engem és én most várom a kegyelmet, mely két szívet tesz boldoggá. Mondjam-e, megesküdjem-e hófehér hajadra, hogy elsorvadok bús számkivetésemben s elsorvad az a leány is, aki ismeretlenül is oly meleg szeretettel volt irántad, a szegény özvegynek vélt anya iránt!

IV.

„Ó áldott, ó áldott a kezeírása!“ Ugy-e, igazam volt? Ugy-e, nem csalódtam? Ugy-e, olyan jónak, nemesnek találtad őt, mint én? Csak maradjatok Budapesten, drága jó mamám, megyek, repülök közétek!

TARTALOM.

Uzoni Margit 3 A nagymama 152 A kendi papné naplója 163 Weber Anna 177

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18 |veszedelmbe |veszedelembe

22 |gyöngéd szeretet |gyöngéd szeretetet

28 |visszatutasítottak |visszautasítottak

58 |kertben töltötttük |kertben töltöttük

96 |beütöttt Emilia |beütött Emilia

126 |Óh, Istenem |– Óh, Istenem

133 |Ne beszéljünk |„Ne beszéljünk

155 |teszek szerehányást |teszek szemrehányást

169 |leki szépség |lelki szépség

171 |grófné gazadasszonya |grófné gazdasszonya

185 |ilyen bolodogok |ilyen boldogok]