Part 11

Szobát söpörtem, port törölgettem, kávét főztem, varrtam, fódoztam, a grófnénak ágyát megvetettem, a két kontesszel, amikor nekik szabad volt, játszottam: ez volt az én szolgálataimnak rendje. De volt egy szebeni komorna is s annak is én vetettem az ágyát, még az asztalát is én terítettem, mert külön asztalnál evett. Ez többet parancsolt nekem, mint a grófné, nem állott keze a munkára, de annál jobban a szeme a kacsingatásra. Borzadva szemléltem csapodárságát, ám nem mertem szólni, de az isteni gondviselés ismét megdicsőitette magát: a nagyságos grófnénak fölnyílt a szeme s elcsapta az én zsarnokomat. Helyébe pestit hozatott, de az sem volt jobb a Deákné vásznánál: ezt is elcsapták s minden baj az én nyakamban szakadott. Nem bántam: végeztem jó szívvel, csakhogy megérdemeljem a kegyes grófné bizodalmát. S volt a sok baj közt sok vidámság is. Nem múlt el hét, hogy valami játékot ne rendeztek volna a nagy palotán. Ezekben a játékokban részt vett az egész grófi család, a preceptor, a gubernánt, a számtartó, kancallista, a belső cselédek s a szembekötősdiben úgy megkergettem egyszer Brunczvik Karolina grófnét, hogy alig lihegett. A preceptor, Jakab István, az elmés játékban sokszor megnyaggatott engem, s bosszankodott, hogy mindenkit el tud fogni, de én mint a hal kisiklok a kezei közül. Egyszer megkérdezte: kik voltak a szüleim.

– Hisz mi akkor rokonok vagyunk, – mondá, – mert az én apám is pap volt!

– A _jóban_ lehetünk rokonok, – mondtam én.

Ez a felelet nagyon megtetszett Jakab Istvánnak.

– Lám, mely szép megjegyzése van a gyermeknek! – mondta hangosan az egész társaság előtt s jobban szemügyre vett…

De mondhatom is, kedves gyermekeim, derék, kellemes ifiu volt Jakab István s úgy kell lenni, hogy szerette a gróf is, mert sok nagyértékü ajándékot kapott tőle. De én is kaptam ajándékot Jakab Istvántól, egy szép keszkenyőt. Talán azért, hogy pap leánya voltam?…

Alig vettem észre, eltelt két esztendő, a harmadik is vége felé járt. Szerettem volna közelebb jutni az én szülötte földemhez. Kendi-Lónára gondoltam, ahol az öreg Teleki grófné lakott. Egy vasárnap által is sétáltunk néhányan Kendi-Lónára s én az öreg grófnénak szép bokrétát vittem és _egynéhány citromot_, hogy kedveskedjem vele. De alig szóltam egy pár szót, tükörfényességü hintó robogott a gáng alá, hat ló volt elébe fogva s a hintóból kiszállott Degenfeld grófné, aki atyafiságban volt Teleki grófékkal. Aggódva húzódtam félre, hogy most már nem beszélhetek az én sorsomról. A grófnék néhány szót váltottak s az öreg grófné rám mutatott: nézd, itt van, ez éppen neked való.

– Édes kis leányom, – szólított meg Degenfeld grófné, – éppen téged tudakozlak. Emlékszel-e rám.

– Emlékszem, nagyságos grófné. Egyszer öltöztettem nagyságodat Hosszufalván.

– Nem jönnél-e hozzám szobalánynak?

Elszorúlt a szívem. Nem tudtam, mit feleljek. Ha hozzámegyek, még távolabb esem szülőföldemtől. De a grófné oly kegyesen, oly szépen beszélt, hogy nem tudtam ellentmondani.

– Lásd, nekem nincs lányom s ha jól viseled magadat, szépen kiruházlak, férjhez adlak.

Így kerültem Erdőszádára. Magas hegyen roppant nagy kastély s minden épület uj rajta, mert vett jószág volt s mindent újra építettek. A grófné határtalan gondossága, jó számítása, mindenhez értő nagy tehetsége vitt tökéletességre itt mindent. Hanem a szívem napokig úgy fájt a hazámért, hogy szinte betege voltam. De csakhamar megvigasztalódtam, látván, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki hazájától távol kénytelen élni. Ime itt van az öreg úriasszony, ki huszonöt éve szolgálja a grófi házat, az áldott lelkü Kati. Ő Svájcból jött elébb Bécsbe, hol megismerkedett a grófnéval s Bécsből Erdőszádára. A férjétől egy évi házasság után elvált, mivelhogy nem élhettek békességben. Ott hagyta minden javát, Bécsig meg sem állott s a grófné a kis Ottó gróf mellé vette nevelőnek. Ez a svájci nő az, akinek legtöbbet köszönhetek az életben. Gazdag svájci polgárnak volt a leánya, jó nevelést kapott, atyja minden szépre, jóra taníttatta, hogy lelki szépség pótolja, amit a rongáló himlő tőle elvett. Engem nagyon szeretett, több ajándékot kaptam tőle, mint a grófnétól, mert a grófné akkorra tartogatta ezt, ha férjhez megyek. Egyszer a szilágyi jószágán nagy szüretet tartott, de nem vitt szakácsot s nekem kellett főzni. Zsémbeltem, hogy a pulyka nem kövér.

– Majd hizlalj jobbat, mikor tiszttartóné leszel, – mondta a grófné.

E szavaiból is éreztem, hogy jó indulattal van irántam. De az égben nem úgy volt elvégezve…

A jó, az áldott lelkü Kati mindég arról beszélt, hogy öreg napjaira, ha férjhez megyek, hozzám jő lakni, de az Ég nem engedte, hogy sok jóságát meghálálnám. Egy fájdalmas örömet mégis szereztem neki. Ez így történt. A grófné Svájcba utazott s magával vitt engem is. Éppen Konstancban állottunk meg hosszabb időre, abban a városban, hol Kati egy évig férjnél volt. A grófné Safhauzenbe ment fiával, engem meg ott hagytak, hogy őrizzem a sok málhát. Rövid időre mentek, de hosszabb ideig maradtak, mert a nagy köd miatt nem láthatták a szép _Rénus_ esését. Nagy félelmek közt virrasztottam át az éjszakát a szállói szobában, mert hat kis bársonyládát is bizott rám a grófné, arannyal, ezüsttel tele. De az isteni gondviselés itt is megdicsőítette rajtam az ő kegyelmét, mert az álmatlan éjszakában eszembe jutott Kati, aki nekem sokszor könnyes szemmel panaszolta konstanci keserves életét. Vajjon él-e még a férje? Hát a rokonai? Sokszor mondta, hogy a rokonai Konstanctól két órányira laknak s hogy a város nagy részének a kertészség s a halászat a foglalkozása. Ott Konstanc mellett van a _Bódenzé_, melyből a különbnél különb halak soha ki nem fogynak s van a város mellett egy akkora kert, hogy a szem nem győzi belepni. Ezt a kertet akkor _Paradicsomnak_ hivták. Föltettem magamban, hogy lopva elmegyek a _Paradicsomba_. Sohasem láttam olyan nagy fej káposztákat, mint e kertben s amit különösen megcsudáltam, habár még június hónapjában voltunk, már vágták a káposztát s a tövén már meg volt foganva az uj káposzta. De nem volt időm a csudálkozásra, kérdezősködni kezdtem Ottilia Pilgerinről (ez volt a Kati igaz neve) s a férjéről, Józef Ler-ről. Megszólítottam két munkásnőt s midőn Józef Ler nevét kiejtettem, bámulva néztek rám. Kérdezték, hová való vagyok. Mondtam: magyarországi s egy háznál lakom Ottilia Pilgerinnel. Szeretnék neki hírt vinni az uráról.

Na, édes Jézusom, lett erre sírás, jajgatás, ide-oda szaladgálás. Egy pillanat alatt sok nép verődött össze, köztük Ottilia Pilgerinnek számos rokona, kik majd széjjelszedtek engem kérdéseikkel. Elkisértek a szállóba, leveleket írtak s sírva kértek, mondjam meg Ottiliának, hogy a szülei meghaltak, meghalt az ura is, de rokonai közül többen élnek, jöjjön vissza közéjük. Mikor hazaérkezvén, mindezt elmondottam, az öreg Kati (én már nem tudom másképp nevezni) sírva borúlt a nyakamba: késő, késő! Én már idegen földön halok meg!

Azután még többször utaztam idegen országban a grófnéval s legidősebb fiával, ezzel a páratlan erényü ifjúval, akin meglátszott, hogy gondos anyának előrelátó szemei előtt nőtt föl. Volt még két kisebb gróf, az egyik Bécsben tanult az inzsinér akadémiában, Imrének hivták s miniszter vagy mi lett belőle, a másik, Pál, otthon nevelkedett egy igen erkölcsös és tudós ifjú gondviselése alatt. A legidősebb nagyon ifjanta konziliárus lett s házasságra lépett az akkori gubernátor, Teleki József hugával. Mind kedves, modeszt ifjak voltak, kegyesen, kedvesen szóltak hozzám, nem tekintettek cselédnek.

Már második esztendeje laktam a grófnénál, szépen gyült a pénzem, küldözgettem haza nénémnek, aki kamatoztatta. Hire is ment ennek s kezdettem észrevenni, hogy ez is, az is forgolódik körülöttem, de én féltem minden férfiútól, mint a legnagyobb tolvajtól. Csákainé is, a grófné gazdasszonya s gyermekkori barátnéja, jó szívvel összekötött volna a fiával, ki Debrecenben tanúlt, adott is nekem egyszer egy akkor módis akasztófésüt, de mindjárt mondta is, neked adom ezt a fésüt, pedig tudom, hogy nem érdemled meg, mert Pál Jánost szereted, a számtartót s nem az én fiamat. Akkor én még tizenhét éves voltam: gyermektesttel, de ember tehetséggel s mondtam Csákainénak: Ó, édes néni, gyermek vagyok én még, nekem nem is szabad gondolnom még férjhezmenetelre.

Istenem, bocsásd meg bünömet, nem mondtam igazat: szívembe akkor már le volt rajzolódva egy derék, szép ifiu képe, akivel az erdő szélén volt első találkozásom. Az erdő szélén, kis dombon, volt egy fakereszt: ott pihentek a megboldogult gróf tetemei, oda jártam én vasárnaponkint imádkozni, mert a faluban csak oláh templom volt. Itt, imádkozás közben lepett meg egy sudár magasnövésü ifjú, kinek fekete haja vállaira omlott, a szeme ragyogó fekete, mint a karbunkulus, a hangja zengett, mint a muzsika.

– Kisasszony, – szólított meg bátortalanul, piruló arccal.

Rémülten néztem rá, aztán hirtelen lesütöttem a szememet s nem birtam többé ráemelni.

– Szász István az én nevem. Becsületes szándékkal jöttem ide. Esztendeje már, hogy ismerem látásból s oly sok szépet hallottam önről. Tudna-e csak egy biztató szót mondani?

– Jaj Istenem, – sopánkodtam, – ha a grófné ezt látná!

– Ne féljen a grófnétól: édes apám, aki unitus pap Szászcsáváson, sokszor jár a palotába, a grófné mindig kegyesen fogadja, sőt asztalához is ülteti. Nem ismeri?

– Ismerem, ismerem.

Önkéntelen elindultam a falu felé, István meg bátortalanul haladt mellettem.

– Ha meg nem sérteném drága személyét, levélben kérdem meg: igen vagy nem? Írhatok?

– Ó istenem, mit tudjak válaszolni?

– Aztán elmegyek édes apámmal a grófnéhoz…

– Úgy lesz a legjobb, – mondottam hirtelen. – Most Isten áldja!

– Hát kezet sem ad?

Megragadta reszkető kezemet s forró csókot lehelt rá. Szívem dobogott, futva futottam a palotába s egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet.

Ó mely kellemetes napok következtek! István csakugyan eljött az édes apjával s az öreg pap elmondta fia szándékát.

– Na lám, – hallottam a grófné szavát, – de sok kérője van ennek az árva leánynak. Nekem nincs ellenvetésem, ha Erzsébetnek nincs. Elébb azonban végezze az akadémiát a fiatal úr.

Beszólított a grófné.

– Lányom, ez az ifiu kezedet kéri. Óhajtasz-e lenni a felesége?

Zokogva csókoltam meg a kegyes grófné kezét s úgy mondtam:

– Ha a nagyságos grófné megengedi.

E naptól kezdve Szász Istvánnak szabad bejárása volt a palotába. Viszontagságos életemnek e napok voltak legszebb napjai. De közeledett az elválás s minden nap szomorúbbak lettünk. Egy nap, hosszú hallgatás után, így szólt István:

– Levelet kaptam Szigetről, hívnak tanítói katedrára. Elfogadjam-e?

– Oda nem szeretnék menni, – mondtam én. – Távol van a hazámtól s hallottam, hogy a szigeti diákok igen _darabosak_.

– Akkor hát visszamegyek Bécsbe, még egy esztendő s végzem a klérikát.

Abban reménykedett, hogy majd káplán lesz az apja mellett, de ez hiu reménység volt, mert a hivek gyülölték a papnét, ki gőgös nemes leány volt. Kétség s reménykedés közt hánykódott lelkem, lassan, nehezen múlt az esztendő. A kegyes grófnétól érzékenyen, sűrű könnyhullatások közt búcsúztam el, ő maga is jónak látta, hogy a néném házánál töltsem a jegyesi napokat, ottan várjam boldogságom napját.

Ó, szomorú napok voltak ezek. Csüggedő levelek jöttek Istvántól. Majd ezek a csüggedős levelek is elmaradtak s csak hírből hallottam meg, hogy sok küzdelem után pap lett Madarason. De miért nem írta meg? Nem szeret már? Szebb s jobb leányra talált? Arra nem is gondoltam, hogy álnok, alattomos módon tépegetik szét szent frigyünket. Hiába, mégis csak ifjú voltam, tapasztalatlan, bármennyire dicsérték eszemet.

Egy este, midőn éppen vacsoránál ültünk, kocsizörgés hallatszott az udvar felől. Szívem majd kiugrott a nagy örömtől, fölsikoltottam: István!

De abban a pillanatban nyilt az ajtó s én erőtlenül hanyatlottam hátra: nem István lépett be, hanem helyette két ismeretlen úr. Mind a kettő pap volt, amint csakhamar megtudtam. Az egyik mostohám fia, kivel a nénémet össze akarták volt boronálni; a másik Kis Pál, a nagy-kendi ifjú pap. Egész este nem jött szó ajkaimra. Megeredt a tréfás diskurzus, az ifjú vendég elmés mondásaival, anekdotáival szinte halálra kacagtatta a társaságot. Lesütött szemmel ültem az asztalnál, de egyszer mégis mit gondoltam, mit nem, lopva rátekintettem, abban a hitben, hogy azokra néz, akiket mulattat. De megjártam, mert ő éppen rám nézett, szemünk találkozott s én oly mélyen elpirultam, mint soha még életemben. Azt hittem, hogy arcom és fülem lángot vet.

Vacsora közben azt határozták, hogy másnap menjünk át Váraljára. Úgy is lett. Én a sógorommal ültem egy kocsiban, a két vendég ismét más kocsiban. Néném otthon maradott. Szerencsétlenségemre, a Szamos hídját épp akkor vitte volt el az árvíz, nagynehezen átgázoltunk s a lovakat megállították, hogy kipihenjék magukat. Az urak leszállottak a kocsiról és pipára gyújtottak. Egyszer jön a sógorom, s mondja: elveszett a keztyüje. Kerestük, nem találjuk.

– Szállj le, kérlek, – mondotta, – akkor jobban tudom keresni.

Amint leszállottam, a mostohám fia fölpattant a helyemre, a sógorom melléje, a lovak közé csapott s nagy nevetéssel ott hagytak engem – Kis Pállal.

Magamon kívül voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Visszatértem volna, de hogyan, mikor a Szamoson nincs híd? Kénytelen voltam Kis Pál kocsijára ülni. Ő egész uton beszélt, kérlelt, vigasztalt, én alig tudtam egy szót szólani. Hát még mikor egyszerre csak ezzel fordul felém:

– Kisasszony, eljönne-e hozzám feleségül?

A jó Isten, aki a szívekbe lát, csak az tudja, mi történhetett velem. Félelem-e vagy a szívnek egyéb titkos indulatja okozta, de én kimondtam a szót: _El_.

– Tudom, – mondotta, – hogy Szász István személye inkább tetszik, de majd meglátja, hogy nem érdemetlennek adja szívét. Ő, úgy hallom, elfeledte önt…

Nem szóltam, a szívem majd megszakadt. Igazat kellett adnom Kis Pálnak. Miért nem írt, ha szeret? Miért kell másoktól hallanom élete sorsát?

Váralján is, Bonchidán is nagy volt az öröm, mikor megtudták, hogy Kis Pálnak igértem kezemet. Különösen a néném örült nagyon. Azt mondta: mégis csak más egy kálvinista pap, nem való vagy te unitus paphoz!

Egy hónap múlva megvolt a menyegző, nagykendi papné lettem. Ott tudtam meg, hogy mely álnok módon fogdosták el Szász István leveleit. Ott tudtam meg, hogy szegény Szász bújában Olaszországba utazott, majd hazajött s tanár lett Marosvásárhelyen. Kis Pál nagyon megbecsült, de szívemben nem tudta betölteni Szász István helyét. Mindegy! Így volt megírva az Égben.

De az isteni gondviselés még egyszer megdicsőíté magát: látnom engedte Szász Istvánt egyszer. Egy marosvásárhelyi családnál voltam, hol nagy társaság gyűlt egybe. Egyszer belép egy magas szál, szép férfiú, akit mindenki szívesen fogadott. Az asszonyok s lányok közre fogták, ingerkedtek vele: mondja, Szász, mikor házasodik meg már? Hol az a hölgy, kit méltónak tart a szívére.

Éreztem, hogy halálos sápadtság ül arcomon. Én nem ismertem meg őt első tekintetre, ő azonban megismert engem. Szomorúan felelt a hölgyeknek:

– A szentírás mondja: _itt van, akit ti kerestek_.

Mindenki rám nézett, én meg majd elsülyedtem. Ő hozzám jött, szeliden megfogta a kezemet.

– Tudok mindent.

– Nem haragszik?

– Nem.

De kevés ideig maradt a társaságban, elbúcsúzott. Oly szomorú volt szegény.

Többet sohasem láttam.

Agglegény maradt egész életére. Most már pihen ő is a temető-kertben. Isten nyugtassa meg testét, támassza föl lelkét.

Weber Anna.

I.

Édes jó mamám!

Szomorodott szívvel jelentem, hogy Svájcból megszöktem s tovább menekülök Párisból is, amint e levelet a postára adtam. Hová: e pillanatban magam sem tudom. Te feledni küldtél a messze idegenbe, édes mamám s én, a te engedelmes fiad, ezidőszerint más kötelességet nem ismerek: feledni, feledni. Svájc hófödte hegyei közt, Páris széles boulevardjain és itt a szálló szobácskájában is csak ezt az egy szót szavalom: feledni, feledni! – s mi természetesebb, mint hogy a szívem hangos dobogással tiltakozik: nem, nem, nem!

Írván levelemet, meg-megakad szemem a pénzestárcámon, melyet épp az imént szörnyü haraggal dobtam le az asztalra. Gúnyosan vigyorognak rám a bankjegyek, a különböző bankokhoz szóló utalványok, mintha mondanák: te élhetetlen, te! Fenékig üríthetnéd az élvezetek poharát s gyámoltalanúl meghúzódol egy kis szobácskában, mint egy kiéhezett arcu diák!

Valóban, édes mamám, azt hiszem, hogy, ha a számkivetés hat hónapja letelt, én duzzadt tárcával térek vissza s – ezt már nem hiszem, bizonyosan tudom – nagy lelki nyomorúságomban sírva borúlok kebeledre: nem, nem tudom feledni Annát! Csak egyszer látnád s hallanád őt, többé nem csudálkoznál a velem történt nagy változáson. Épp olyan szép, mint Klárika, az én drága kis hugom, arca, szeme szellemtől ragyog s a szíve: arany, éppen mint az én kicsi Klárikámé. De én ezt hiába írom, te nem könyörülsz rajtam, drága, jó mamám, bár a legjobb anya vagy a világon. Te nem hiszed, hogy Anna büszkesége igazi nemes büszkeség és nem egy szegény leány affektációja s csak azért kötötte ki, hogy mig te áldásodat nem adod, nem lép velem oltár elé, mert ezzel még erősebben be akart hálózni engem…

Isten megtagadta tőlem az ékesszólás adományát s bár beszédessé tett a szerelem, föltártam előtted szívemet, elmondottam szerelmem történetét, nem győztelek meg. Meglehet, hogy sok bolondságot hadartam össze, nem azt mondtam el, ami lényeges, ami hatással lehetett volna a te anyai szívedre, de egy bizonyos, édes mamám, hogy szerelmem nő a távolsággal s lemondani, feledni nem tudok. Hiába erőltetem magamat, nem vagyok képes elhinni, bár te mondád, hogy a Zetelakiak megfordúlnának sírjukban, ha Weber Annát bevezetem abba a kastélyba, melynek úrnői mindig előkelő nemes családból való leányok voltak, – nem, nem, az én őseim nyugodtan alusszák tovább örök álmukat s azt sem hiszem, hogy komoran néznének le rám azok a fakuló arcképek…

Azt követeled tőlem, hogy feledjem e leányt s vegyek el magamhoz, családomhoz méltót! S hát vajjon én méltó vagyok-e Annához? Ne, ne kérdezd ezt, édes jó mamám, szomorú volna erre válaszom… Anna magasan áll fölöttem s ha hű képét rajzolhatnám a leánynak, bizton tudom, hogy e rajz diadalra vinné ügyemet. Érzem, hogy csak néhány nyugodt óra kellene s ez a rajz sikerülne nekem.

Nem, most már nem megyek innét tovább! E pillanatban megfogta lelkemet egy gondolat, ideköt ehhez a kis szobácskához, mely egyszerre oly kedvesnek tetszik nekem. Lent a lármás, nyüzsgő, tolongó Páris, itt fönt csönd és nyugalom. Mintha lelkem nyugalma is kezdene visszatérni. Jer, jer, nyugalom és el ne hagyj, hadd írhassak meg szépen, nyugodtan mindent az én drága jó mamámnak, akinek százszor, ezerszer csókolja kezét, számkivetett fia

_Zetelaky László_.

II.

Ez a levelem tán végtelen hosszú, édes jó mamám, de tudom, hogy végig olvasod, hisz kiérzem leveleidnek minden szavából, hogy megmérhetetlen irántam való szereteted. Olvasd, mamám, olvasd.

Annak éppen három éve, hogy megláttam Annát. Gyönyörű májusi nap volt, s valami rég nem érzett vágy ragadott ki a hegyek közé. Céltalanul bolyongtam a Zugligetben, mohón szívtam a májusi virágok illatát s szidtam magamat: de bolond vagy te! Itt töltöd szép ifjúságodat a kávéházak füstös levegőjében, holott oda haza a Küküllő partján, tied egy nagy darab föld, erdő, mező, ahol neked nyilnék minden virág. Mi ez a liget a te erdődhöz képest? Azzal az elhatározással indultam a városba, hogy mielőbb összecsomagolok és meg sem állok hazáig. Itt hagyom Budapestet, mely időnek előtte megöregített, fásulttá tette lelkemet. Az egyetemet – hisz ez nem volt titok előtted – messziről elkerültem, aminthogy nem is lebegett más cél előtted sem, ugy-e, édes mamám: híven az ősi hagyományhoz, néhány évet töltsek Budapesten s aztán folytassam ott, ahol boldogult apám elhagyta: vegyem át őseim örökét, legyek – úr. El innét, el!

A nap éppen a budai hegyek mögé hanyatlott, mikor beértem Budára. Oly rég nem tettem gyalog ily hosszu utat: tetszett nekem, hogy gyalog csatangoljak a poros, piszkos utcákon, nem törődve, hogy merre vagyok, hova jutok. Egyszerre, amint egy szűk utca gyalogjáróján mendegéltem, mintha csak a földbe gyökeredzett volna a lábam, hirtelen megálltam egy kicsi bolt előtt. Egy nagyon szép leány ült bent egy javakorbeli nő mellett, ki a leány anyjának látszott, oldalt, a fal mellett pedig egy magam korabeli, 24–25 éves fiatal ember. Szentül hittem, hogy ez a fiatal ember a leány udvarlója. Ellenállhatatlan vágy fogott meg belépni a kis szatócsboltba, bár hamarosan nem tudtam, hogy mit is vásárolhatok ott. Beléptem. Magam sem tudom, hogyan történt, nemcsak megbillentettem a kalapomat, de amint kérdőleg rám nézett a leány nefelejcskék szemével, önkéntelen lekaptam a fejemről. Zavarodottan, szinte akadozva kérdeztem:

– Kisasszony, kérem, árulnak cukrot?

Mondta a leány:

– Ó igen. De csak közönségest. Parancsol?

– Szabad hát kérnem két hatos árát?

Mig a cukrot elém tette, azon gondolkoztam, hogyan maradhatnék még, egy keveset bár, e leány közelében. Szórakozottan tettem zsebre a cukrot, késedelmeskedve keresgéltem a pénzt: elébb egy tizest vettem elő, aztán meggondoltam, visszatettem, egy forintosat vettem elő, majd azt is eltettem: hisz van nálam apró pénz is. Lefizettem a husz krajcárt.

– Köszönöm. Jó estét!

– Jó estét…

Meghajtottam magamat egy kissé, a mama is biccentett a fejével, a fiatal ember is. Hanem az ajtóból visszafordultam:

– Bocsánatot kérek, igazán röstellem, de Buda e részében nem tudom a járást… Ugy-e, kérem, jobbra kell majd térni, hogy a Krisztinavárosba jussak?

A mama felelt:

– Éppen ellenkezőleg: balra tér, onnét majd tovább igazítják.

– Köszönöm, köszönöm.

– De mamám, – szólalt meg a fiatal ember, (tehát nem udvarló!) – én még is azt hiszem, hogy közelebb találja a Krisztinavárost, ha jobbra tér s átmegy…

(Ha én tudnám, hogy miféle utcát mondott!)

– Magam is azt hiszem, – mondotta a leány – hogy Györgynek igaza van.

Ez a György mindjárt megtetszett nekem, mert nála nélkül most már csakugyan mennem kellett volna, de ő mondá:

– Uraságod persze nem budapesti születés?

– Ó nem. Az én szülőföldem messze van. A Székelyföldről való vagyok. Különben – ragadtam meg a kedvező alkalmat – az én nevem Zetelaki László.

– Nevem Weber György. Banktisztviselő.

Pillanatnyi habozás után kivágtam:

– Én meg ügyvédjelölt vagyok.

Ezalatt Anna valami könyvben lapozgatott, úgy tett, mintha olvasna egy-két sort minden oldalról, de valójában nem olvasott. Most, hogy bemutattam magamat Györgynek, az anyja is megszólalt:

– Budapesten nyit majd irodát?

– Bizony azt még magam sem tudom. Nehéz dolog ez szegény embernek. Kevés az ismerősöm. Valószinü, hogy leszorulok vidékre.

Mondta Weberné:

– No lám, Zetelaki úr leszorúl a vidékre. Mi meg a vidékről szorúltunk ide…

Anna szinte beletemetkezett a könyvbe, de rajtakaptam, hogy egyszer lopva rám tekintett.

– A kisasszony, – fordúltam hozzá – úgy látszik, szenvedélyes olvasó.

Gyönge pír futotta el arcát. Hozzá lépett a bátyja s tréfásan kikapta kezéből a könyvet.

– Add vissza, Gyurikám!

– Nem adom. Ne rontsd a szemedet. Látod, most is könnyezik.

– Ó nem az olvasás miatt! – szólta el magát Anna.

– Nem? S ugyan mi miatt? – dévajkodott vele György.

Komolyan, szinte feddőleg nézett Györgyre:

– Kérem. Te tudod, hogy van…

Nem fejezte be a mondatot, ijedten rezzent meg, mintha most vette volna észre, hogy idegen is van jelen. Éreztem, hogy fölösleges vagyok. De nem jöttem ki a boltból, míg nem biztosítottam magamnak a visszajutást. A visszajutást, anélkül, hogy cukorkákért kelljen újra meg újra beállítanom. Kezet fogtam Györgygyel.

– Igazán örülök, hogy megismerhettem. Ha megengedik – s most a hölgyek felé fordultam, – majd többször teszem tiszteletemet.

– Legyen szerencsénk, – mondta a mama, egy derék vidéki asszony jóságával.

Anna némán bólintott s úgy tetszett nekem, mintha éppenséggel nem volna egy véleményen az anyjával…