Part 10

– Miért, te kis bolond? Azért, mert mikor indulni akartunk – fölébredtem.

– Hát csak álom volt ez is!

– Álom, Zsuzsika, álom. De szép álom volt!…

– Ó Istenem!

– Hát csak maradjunk mi hárman: én, te meg az istáp.

– Maga, én meg az istáp… – dünnyögi utánam Zsuzsika.

Már magam is félálomban hallgatom a tüz dorombolását, a világ legszebb muzsikáját. Az, az, a legszebb muzsika. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást fakasztó… A regénynek vége…

– Feküdjünk le, Zsuzsika!

VÉGE.

A nagymama.

Őszi napnak szelid verőfénye, maradj még, maradj a vén udvarház tornácán, aranyozd meg nagymama ezüstös haját. Játszadozzál nagymama arcán, ezen a nemes szép arcon; a homlokán, ezen a magas, büszke homlokon. Im, nemcsak te mosolyogsz, őszi napsugár, mosolyog a nagymama is… Ki tudja, talán az utolsó mosoly. Szeliden mosolygó, bánatos búcsu az ősztől, az őszbe hajlott élettől… Mellette egy szép szőke leány ül a zsámolyon, aranyos haja nagymama ölébe temetkezik s hosszan, szótlanul néz föl nagymamára. Nagymama megsimogatja a leány arcát s mondja mosolyogva, szeretettel:

– Ábrándozunk, ismét csak ábrándozunk, ugy-e. Hiába tagadja, kisasszony, belátok a szívébe. Ó, a nagymama szemüveg nélkül nem látja már azokat a régi jó nagy betüket sem, de az ilyen fiatal leányok szívébe belát és kiolvas onnét minden szót.

– De nagymama! Hogy lehet onnét olvasni, ahová semmi sincs írva?

Piruló arcát nagymama ölébe temette a leány, csak az aranysárga haja látszott, s mintha a verőfény egyszerre ideszállott volna nagymama hajáról is, fénylett, ragyogott a gyönyörü szép haj. Nagymama önkéntelen elszólta magát:

– Be szép hajad van, gyermekem!

A leány büszkén fölemelte fejét, s mondta lelkes szóval:

– A tied most is szebb, nagymama!

– Te hizelkedő macska, te… Ki ne szeretne téged?

– Csak te szeress, édes nagymamám! Úgy mint eddig. Anya helyett édes anya.

– Ó te bohó, te, hát kit szeressek mást? Volt-e valaki még mellettem, akit szeressek? Anyád, szegény anyád halála után te kötöttél az élethez, édes kicsi bimbóm… Bimbó… mit beszélek, virággá fakadtál. Szép vagy, mint az édesanyád. Csak – s itt ború szállott a homlokára – okosabb légy, mint édes anyád.

– Nagymama…

– Jó, jó, tudom, mit akarsz mondani. Szeretett. De szerethetett volna egy kicsit okosan. Apád – – –

– Derék, tisztességes ember volt!

– Derék, derék, de hiába, alacsony a származása…

– Honvédtiszt volt, vitéz volt, a vitézsége megnemesítette.

Nagymama szemében köny villant meg.

– Igaz, igaz… hogy te igazi nemes vér vagy: csak az védheti így a szüleit. Hanem azért a nemes voltára büszke nagyasszony kedves ravaszsággal tette hozzá: De te mégis okos léssz ugy-e? Te hallgatsz, Vilma…

A leány, minha álomból rezzent volna föl, révedezve nézett le az udvarra, aztán tekintete átszállt a gyümölcsös vén fáin: azok mögött állott színte elrejtve egy régi ház, egykor tiszttartó lakott benne, most a bérlő. A tiszta csöndes levegőn áthullámzott egy megkapó szép nóta: Darumadár, szállj előttem, szállj előttem… daru, szállj… Valaki zongorán játszotta e dalt s lágy bariton hang kisérte halkan, csendesen.

– A bérlő kisasszony s a bérlő úrfi, – szólt csöndesen, gúnnyal a nagymama.

– Ó de szépen játszik, de szépen énekel, nemde nagymama?

Nem akarta észrevenni a gúnyt, mely a nagymama szavaiban rejlett.

– Szép, szép. A kisasszony valóban szépen játszik, az úrfi is szépen énekel. Ám az én időmben a bérlő kisasszonyoknak elég volt a gitár s az ilyen úrfiak boldogok voltak, ha kántorokká lehettek. Milyen világ! A bérlő kisasszonynak zongorája van, a bérlő úrfi ügyvéd. Az én időmben csak nemes emberből lehetett ügyvéd…

– De az rég volt, édes nagymama.

Folytatta a nagymama, mintha nem is hallotta volna e megjegyzést:

– Soha sem is volt inyemre, hogy nagybátyád bérbe adja a birtokot. A Bekék uradalmát ős idők óta tiszttartók igazgatták, mind csupa nemes emberek. Tudod, ki volt a mostani bérlő atyja? Udvarbiró az én apámnál. Közönséges jobbágy ember. S lám, a fiának hogy fölvitte Isten a dolgát. És az unokájának! Oly előkelő, akár az én fiam, az én miniszteri tanácsos fiam. Na, szép, rangos hivatal, ámbár, ha szavamat fogadja s megházasodik, nagyobb karriert csinálhatott volna. Lehetne miniszter. Mert György nagy ész. Ő talentum. Most már vége. Ötven éves. Ha eddig nem tette, maradjon csak agglegény holtig. Hadd éljen a penzióból. Abból megélhet, ugy-e. Éljen is meg. Mert amit itt látsz: ez a ház, ez a sok épület, őseidnek ez a nagy kertje; a szántók, a rétek, az erdő, mind a Beke Vilmáé.

– Uzoni Vilmát akartál mondani, nemde nagymama?

– Jó, jó, Uzoni Vilma, legyen az. Hallgass csak ide: írtam Györgynek, megírtam neki végső akaratomat. Elvárom tőle, hogy lemondjon az ősi jusról, miután családja nincs. Ő megélhet uriasan a penzióból, ugy-e?

– De hátha nem elég neki?

– Elég, ha én mondom! Azt akarom, hogy az ősi jus reád szálljon. Az édes anyád jussa hol van? Eltünt, mint a pára. Az apád…

– Nagymamám!

– Ne félj, nem teszek szemrehányást. Ami elmúlt, elmúlt. Hála az égnek, hogy még meg van az ősi, a Beke-jus. Most csak – s merőn nézett a leányra, – egészen, tisztán szeretnék belátni a szíved közepébe. Szeretném kiolvasni onnét a férfi nevét, kinek kezedet s szívedet szántad.

Gyöngéden, hizelegve cirógatta meg a leány fejét.

– Nos, nos, csakugyan még semmi sincs írva a te szívedbe? Semmi, senki? Lássuk. Sorba veszem az ismerős gavallérokat.

– Ne, ne, nagymama, hiába ne! Egyiket sem találod meg ott!

– Tehát ismeretlen? Budapesti gavallér? Báli ismeretség? Na csak közülünk és közénk való legyen. Majd a szeme közé nézek, csak eljőjjön. De hamar, mert nagymama öreg, göthös. Ma még mosolyog a nap, holnap beborúlhat az ég, aztán beállanak azok a csúnya hideg őszi napok, amikor a nagymama mindig csak köhög, köhög, hát még a tél, brr! Jaj, a tél. Azt én már nem élem túl…

– Sok, sok telet élsz te még túl nagymama.

– Nos, budapesti gavallér?

A leány könyörögve kulcsolta össze kezét:

– Ne faggass, ne kínozz, édes jó nagymamám! Majd György bácsi… Igen, ő megmondja… Ő tudja, ő mindent tud, ő okos ember, ő mindent eligazít, de én ostoba, gyámoltalan leány vagyok, igen, hisz jól ismersz… Nagymama!

Nagymama rémülten nézte, vigyázta a leányt, ki neki pirúlt arccal, szinte lázasan hadart tovább összefüggés nélkül.

– Mert látod, nagymama, ez a ház is, ez az uradalom is, én igazán nem tudom, mit mondjak, de engem nem illet meg, hogy is illetne meg, mikor a Gyuri bácsié. Nem is volna lelkem, hogy elfogadjam. Tudod, nagymamám, Budapesten roppant drága az élet – ó, én láttam, tapasztaltam – mi konyhapénz kell ott mindennap! És sok minden, amit elszámlálni nem lehet. Azt igazán mondom, hogy Gyuri bácsi nem tudna megélni a fizetéséből s ha a bérlő nem küldene, ha a fia el nem hozná a pénzt… igen, a fia… Ugy-e, tetszett neked is ez a fiatalember? Oly szerény s mégis önérzetes, komoly. Mai világban ritka az ilyen ifjú, különösen ha fölvergődött. Nem is hinnéd, én sem hinném, ha Gyuri bácsi nem mondta volna, ennek a fiatalembernek már most hires irodája van. Annyi pöre, hogy alig győzi…

– Leány! Megőrültél!?

– É–én? Megőrültem?

Csodálkozva, elképedve nézett a nagymamára, ki testében reszketett a fölindulástól. Naivan, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy mit mondhatott olyat, ami a nagymamát fölizgathatta volna, kérdezte:

– Beteg vagy, nagymama? Jaj, Istenem, hogy reszket a lábad, a kezed, mindened! S az arcod oly sápadt!

Megragadta nagymama kezét, s szinte fölsikoltott ijedtében: nagymama! Keze hideg volt, mint a jég.

De nagymama kivonta kezét a leány kezéből s hidegen, olyan hidegen mondta:

– Tehát a bérlő úrfi, az ügyvéd úr. Hogy is hivják? Baló István. Ez a szerény, s mégis önérzetes, komoly férfi… ez van a kisasszony szívében, nemde?

A leány egy lépést hátrált s mondotta bátran, büszkén, amint csak nagymama megkivánta az ő véréből való vértől:

– Ő, nagymama, ő!

Nagymama lassan, nehézkesen simította végig a homlokát, újra meg újra, aztán mintha a szemét is tapogatta volna reszkető ujjaival, vajjon ébren van-e. Ott állott, valóban ott állott előtte a leány, büszkén, mint egy istennő: szebb volt, mint valaha. És im ott állott előtte, s most már igazán azt hitte, hogy álmodik – Baló István. Látatlan ért a tornác elé, éppen arra a szóra, mely egyszerre égbe emelte őt. Hálásan csókolt kezet a leánynak s elfogódva, zavartan állott meg a nagymama előtt, nem tudván, mit kezdjen. Nem ismert a büszkeségében is szelid, kegyes nagyasszonyra, ki eddig leereszkedő volt hozzá, de nem sértő módon. Most a nagyasszony egy tekintetre sem méltatva őt, közönyös hangon mondta:

– Búcsúzni jött Baló úr, nemde? Hallottam, hogy viszautazik Budapestre.

– Úgy van, nagyságos asszonyom, búcsúzni jöttem, bár azzal a szándékkal hagytam el Budapestet, hogy pár hetet szüleim körében töltsek.

– Szüleinek bizonyára fájdalmasan esik hirtelen elhatározása, – mondotta a nagymama, de már nem nézett keresztül az ifjú fején, vizsgálva legeltette rajta tekintetét, hadd lássa szavainak hatását.

– Szegény szüleim! Ők igazán oly ritkán láthatnak engem…

– Nagyon leköti ügyvéd urat az irodája.

– Hál’ Istennek, sok dolgom van, s nekem a munka igaz gyönyörüség.

Szívéből, szinte lelkesülten mondta ezt az ifjú s a leány félig gyönyörködve, félig ijedten hallgatta szavait. Reszketett, mint egy megkergetett őzike, s kétségbeesetten gondolt a pillanatra, midőn nagymama kimondja rájuk a halálos itéletet.

Mondta nagymama:

– Elhiszem önnek, hogy a munka gyönyörüség. Ezt a fiamtól is sokszor hallottam. Különben miért dolgoznék oly sokat, mikor nincs rászorulva.

Erős nyomatékkal mondta ezt a nagymama s megütődve látta, hogy az ifjú ajkán különös mosoly lebbent el. De talán nem jól láttak gyöngülő szemei?

Gépiesen, szórakozottan mondta az ifjú:

– Valóban, ő méltósága nem szorult a munkára. S épp ez benne a legszebb vonás: reggeltől estig dolgozik, mint a legkisebb tisztviselő s ráér még jót tenni másokkal. Ő velem is annyi jót tett, hogy egy egész élet kevés meghálálni azt! Ő vezetett be engem, a szegény, névtelen ifjút a társaságokba, az ő révén jutottam előkelő ismeretségekhez, neki köszönhetem, hogy ma szép irodám van, neki köszönhetem…

Lopva a leányra pillantott, tőle kérvén bátorítást, beszélhet-e tovább. A leány tekintetében ott ragyogott a válasz: beszélj, beszélj, légy bátor!

– Neki köszönhetem, hogy föl mertem emelni szememet nagyságod unokájára…

– György! Az én fiam engedte meg ezt!?

– Ő bátoritott rá, hogy tőle, mint gyámjától megkérjem a kezét…

– És ő odaigérte?

– Oly kegyes volt: áldja meg az Isten!

– És hiába igérte, én nem engedem! – kiáltott magánkivül a nagymama. – Vilma, vezess be!

Nem volt annyi ereje a nagy erős izgalomtól, hogy fölkeljen a székből, erőtlenül hanyatlott vissza. Aztán egyszerre csak megeredtek a könyei, s tehetetlensége érzetében sírt a nagymama.

– Istenem, Istenem, – zokogott, – mit kellett megérnem.

Vilma kétségbeesetten szaladgált a tornácon, nem tudta, mit cselekedjék. Baló István szomorúan fordult a leányhoz:

– Ha nagymamája megengedné, bevinném a szobába.

– Nem, nem, – tiltakozott a nagymama csöndesen, – most már nem érzem magamat oly rosszul. Egy kissé elszédültem. Itt maradok.

Gőgösen szólt Baló Istvánhoz:

– Van még valami mondani valója?

– Nincs, nagyságos asszonyom. Csupán egy levelet kell átadnom a méltóságos úrtól. Nem szívesen teszem, mert azt hiszem, rólam is szó van a levélben, de ő méltósága megparancsolta, hogy adjam át, ha nagyságod elutasít.

Kivette a levelet s mély meghajlással nyujtotta át.

– És most, nagyságos asszonyom, fogadja alázatos kézcsókomat. Kisasszony, – fordult a leányhoz – bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam gyermeki szívének.

A leány könyes szemmel nyújtott kezet az ifjúnak:

– Isten önnel, Baló. A viszontlátásig, – lehelte inkább, mint mondotta. – A viszontlátásig…

Nagymama izgatottan bontotta föl a levelet, aztán átadta a leánynak:

– Olvassa, kisasszony, hadd hallom, mit ír a méltóságos úr.

Vilma reszketve vette át a levelet s a szemébe toluló könnyektől akadozva olvasta, amint következik:

Drága jó anyám!

Talán nem kell bizonyítgatnom, mennyire fáj nekem, hogy nem csókolhatom áldott jó kezedet s ahelyett, hogy magam mondanám el, levélre kell bíznom az elmondani valókat. Baló Istvánnak, a levelem vivőjének szorosan meghagytam, hogy csak az esetben adja át azt, ha te, drága jó anyám, nem volnál velem egy véleményem Vilmánk jövendőjét illetően. Én mint gyám, Vilma kezét e derék ifjúnak ígértem, abban az erős hitben, hogy hozzá méltóbb férjet aligha találok. Ismerem az ifjút gyermekkora óta, úgyszólván előttem növekedett föl s nemes jellemének, becsületességének többszörös próbáját adván, én a magam részéről szívesen szemet hunyok paraszti származása előtt. Tudom, hogy neked az nem oly könnyü, drága jó anyám, mert te különben becsülésre méltó előitéletekben nevelkedtél föl, öregedtél meg. Ám manapság nem szabad szorosan ragaszkodnunk az előitéletekhez, bármennyire tiszteletreméltók is azok. Sok kicsiny emelkedett magasra, sok nagy szállott alá s ha nézem családunk és a Baló-család sorsát, be kell ismernem, hogy a távolság köztünk ma már nem oly nagy. Baló Istvánnak nemcsak előkelő állása van, de gazdag is, mig mi, fájdalom, szegények vagyunk.

– Állj meg csak, állj meg, – szólt közbe izgatottan a nagymama. – Olvasd még egyszer az utolsó mondatot.

A leány újra olvasta.

– Tovább, tovább!

Ó drága jó anyám, szívem majd megszakad, töredelmes vallomást kelletvén tennem. Isten látja lelkemet, arra irányult minden törekvésem, hogy sohase tudd meg a szomorú valóságot, élj abban a hitben, hogy minden, ami szemeid előtt elterül, a mienk. Semmi, semmi! Baló Péter már évek óta csak a te szemedben bérlője a Beke-uradalomnak, övé a ház, az ősi ház, melyet én már megterhelten vettem át. Ám az egyszerü, de nemeslelkü ember készséggel hajlott abbeli kérésemre, hogy mig te élsz, mint bérlő viselkedjék s háborítatlanul lakjál az ősi házban. Mindezt te sohasem tudod meg, drága jó mamám, ha minden leveledben nem sürgetsz, hogy irassam Vilma nevére a birtokot. Végre is elszántam magamat e vallomásra, bár tudom, hogy végtelen nagy fájdalmat okozok neked, de inkább tőlem tudd meg a valót, mint idegenektől.

– Elég, elég!

Az utolsó sorokat már zokogva olvasta a leány s szegény nagymama megtörve, erőtlenül feküdt székében, alig hallhatóan rebegte: elég, elég…

Vilma sírva borult a nagymamára, csókolta kezét, arcát: édes jó nagymamám, drága jó nagymamám!

– Ó, jaj nekünk, ó, jaj, édes kis árvám! Földönfutók vagyunk, koldusnál koldusabbak.

Aztán egyszerre, minden összefüggés nélkül szólt a leánynak:

– Szólítsd be az inast.

– Parancsolsz valamit, nagymamám? Megmondom neki.

– Menjen át ifjabb Baló úrhoz: kéretem, jőjjön ide.

Néhány perc múlva ott állott előttük Baló István. Látván a kisírt szemeket, megilletődve mondta:

– Parancsára itt vagyok nagyságos asszonyom.

– Nem parancsoltam, kértem, hogy jöjjön át, Baló úr, – mondta oly nyugodtan, hogy csak kisírt szeme mutatta az átélt izgalmat. – Fiam leveléből – folytatta nagymama – az tűnik ki, hogy ez a ház s ez az uradalom az önöké. Valóban szép volt az ön édes apjától, s öntől is, hogy megtűrték itt ezt a szegény öreg asszonyt…

– Ó, nagyságos aszonyom!

– Úgy van, úgy, szép volt, nemes dolog volt s most még csak arra kérem, engedje itt maradnunk, míg holminkat összecsomagoltatjuk.

Baló István most annak az embernek az arcát öltötte föl, ki egész komolyan sajnálja, de igazán nincs módjában, hogy eleget tegyen a kérésnek. Tettetett komolysággal mondta, miközben egy nagy birtokívet húzott ki oldalzsebéből:

– Sajnálom, nagyságos asszonyom, de én nem rendelkezhetem sem a ház, sem az uradalom fölött. Méltóztassék beletekinteni: minden a kisasszonyé.

– Hogyan! – kiáltott föl egyszerre nagymama is, unokája is.

– Véletlenül értésemre esett nagyságod szándéka s én bátor voltam megvalósítani.

E pillanatban Baló Istvánból, a leleményes prókátorból, ismét szerelmes ifjú lett s mig nagymama a birtokívet betüzgette, hullatván könnyeit a rideg számokra, letérdelt nagymama előtt. És im ott térdelt mellette Vilma is. Egyszerre ragadták meg nagymama kezét.

Szólt a leány, könyörögve emelvén szemét a nagymamára:

– Áldj meg minket, édes jó nagymama.

Nagymama kezei önkéntelen hullottak le, véletlenül éppen a két szerelmes fejére.

– Megáldalak, meg. Keljetek föl.

Baló István csókokkal halmozta el nagymama kezét.

– Nagyságos asszonyom…

– Nagymama, – igazította helyre a nagyasszony. Hosszan a szemébe nézett az ifjúnak s mondta kedves büszkeséggel:

– Igazi nemes szív vagy, István. Látszik, hogy a fiam társaságában nevelkedtél föl!

A kendi papné naplója.

Öreg, szúette szekrényben találtam a kendi papné naplójára: régi, szinehagyott füzetecske, öreges írás, néhol szinte olvashatatlan. Sokáig haboztam: közzé tegyem-e? Vajjon kielégíti-e az elkényeztetett ízlést egy vén papné együgyü írása; egy e század hajnalán élt papleánynak az élete? Vagy amint ő nevezi naplóját: „Rövid leírása az én viszontagságos életemnek és abban az isteni gondviselés megdicsőittetésének.“ Vajjon vannak-e még szívek, melyek megdobbannak ez ósdi szavakra: az isteni gondviselés megdicsőittetése? A századvég leányai megértik-e a század elejének leányát, ki minden dolgában, életének minden változásában, szerelmében, csalódásában, az isteni gondviselést látja, az ellen soha föl nem zúdul, de sőt inkább dicsőíti a nehéz órákban is?

Nincs más mód, követem Biró Erzsébet példáját: az isteni gondviselésre bizom naplójának sorsát, megkezdvén közlését – Isten nevében!

*

Áldassék érette Istennek szent neve, lecsendesült szível várom a halál angyalát, tiszta lélekkel állok az Úr szine elé. Sem ifjúságomban, sem öregségemben az isteni gondviselés ellen nem zúgolódtam. Szomorú árvaságomban Ő benne volt bizodalmam és soha meg nem csalatkoztam. Most, viszontagságos életem alkonyodásán is az isteni gondviselést dicsőítem; ő adott enyhülést szívemnek nehéz fájdalmaiban; most is ő ad erőt reszkető kezemnek.

Érzem, hogy nemsokára eljön érettem a halál angyala, vajjon lesz-e időm, leírhatom-e életem folyását, szívemnek könyebbségére, gyermekeimnek, unokáimnak okulására?

… Édes apám kálvinista pap volt Bonchidán, ott születtem az Úrnak 1805-ik esztendejében. Nemes fiú volt az apám, nemes leány az édes anyám. Ó mely mosolygó remény kecsegteté szüleimet, mely szépnek látták a jövendőt! S mely hamar vége lett a mosolygó reménynek! De, úgy látszik, már születésemkor kiapadt a boldogság forrása: édes anyám meghalt szép ifjúságában s én nekem korán meg kellett ízlelnem az árvaság kenyerét. Apám hires tanult ember volt, nagy birtoka Bonchidán, de hiába, az anya helyét nem pótolhatá. Báró Bánffy György volt a főkeresztapám, az édes apámnak kegyes nagy jóembere s Marguca nevü oláh dajkám beszélte, hogy a keresztelőn tenger sok huszast kapott, annyit, hogy nem fért a markába, még a katrincáját is tartania kellett, számomra is volt sok szép ajándéka, de mit ért, ha meghalt az édes anyám?

Később tudtam meg, hogy anyám házasélete nem volt boldog. Apám zsémbes természetü volt, mértéken túl szerette az italt s folyvást békétlenkedett, hogy nincs fia. Szegény anyámat a sok szívbéli bánkódás halálra sorvasztá. Szemlátomást hervadott, mint a virág, mondotta nem egyszer Marguca. Félesztendő sem múlt anyám halála után, apámnak el kellett hagyni a szép eklézsiát. Nem volt többé, aki csendesítse nagy indulatját, nem volt, aki eltakargassa gyöngeségeit: perbe szállott a hiveivel, pokollá lett az élet Bonchidán. De még gazdagabb eklézsiát kapott: elvitték Bálványosváraljára, e sötét, de Kanaán földjére. Ott lakott az a leány, kit legénykorában hoppon hagyott volt s ki vén leány maradott. Alig voltam tiz éves s az első héten, hogy beköltöztünk a váraljai parókiába, megmondtam a nénémnek: meglásd, elpusztulunk. Néném akkor már szép serdülő leány volt. Csodálkozva nézett reám.

– Mit beszélsz?

– Azt, hogy elpusztulunk.

Arra gondoltam, hogy apám megházasodik. Jövendölésem teljesült. Feleségül vette a vén leányt. E naptól kezdve lett csak igazán szomorú az életünk. A mostoha csak úgy dúskált a vagyonban, mézes-mázos szavakkal apámat elbolondította, mindennap fogyott, kevesbedett a gazdaság, sorba adogatták el a szép csikókat, a címeres ökröket. Szememmel láttam, mikor a Bánffy úrfiak ötven aranyat fizettek két csikóért. A két legszebbikért. Ó de megsírattam! Elkövetkezett az az idő, mikor csak egy tehén volt: ennek a húsából torolták el szerencsétlen apámat.

Az én nevelésem bezzeg más volt, mint az én leányaimé. A mező volt az én intézetem. Ott őríztem reggeltől estig, száraz kenyér mellett a juhokat. Örömmel őríztem, addig legalább nem ütött-vert a mostohám. Szántani is jól tudtam: megtanított rá Timár uram, az apám mindenese. Akkori időben szinte minden háznál főzték a pálinkát s az volt az én kötelességem, hogy egész télen át hordjam a jeget. Nem volt meleg ruhám, s szakadozó csizmám talpát kötővel kellett fölkötöznöm. Vajjon elhiszik-e ezt az én brünni topánkában járó unokáim? A nénémnek jobb dolga volt: neki kedvezett a mostoha, mert a fiának szánta feleségül.

De az isteni gondviselés nem hagyott el: szabadulást mutatott csüggedő lelkemnek. Karácsonynak szent ünnepére hazajött a szomszédunk leánya Szamosújvárról, díszes öltözetben s midőn ezt láttam, még jobban elfacsarodott a szívem. Ime, a szegény napszámos leánya kisasszonyi gúnyában, én meg, a pap leánya, rongyosan. Titokban átszaladtam hozzájuk, sírva borúltam a leány mellére s kértem könyörögve: vigyen el engem is, ha visszamegy. Kérdeztem: ugy-e ott nem verik, a ki hívséggel szolgálja urát? Új esztendőre virradó éjjel elhagytam apám házát. Nem vittem magammal semmit, csak ami rajtam volt. Reggel ott voltunk Szamosujvártt. Mindjárt kaptam gazdát, megfogadtak egy gyermek mellé. Jobb dolgom volt, mint az apai háznál. Asszonyom minden ételéből adott, illendően fölruházott. De tetszett a gondviselésnek, hogy fölfedezzék ittlétemet. Egy bonchidai gordonkás, ki a bandájával sok jó pénzt szerzett nálunk a jobb időben, meglátott, amint éppen vizet cepeltem a Szamosról. Összecsapta a kezét:

– Kisássonykám! kisássonykám!

Úgy tettem, mintha nem hallanám, nem vettem magamra a megszólítást, a hogy csak birtak gyenge lábaim, szaladtam haza, de a gordonkás utánam kullogott, megjegyezte a házat, melynek udvarán gémeskút volt. Két nap mulva szörnyü sírással rontott be a néném, ki már akkor férjes asszony volt (de nem a mostohám fiának, hanem egy tiszttartónak lett a felesége), erőnek erejével elvitt s ott rejtegetett a házánál meg egyik-másik atyánkfiánál. Mert azt ő sem akarta, hogy többet visszamenjek az apai házhoz. Nem volt nyugodalmam, éjjel-nappal reszkettem, hogy apám egyszer megtalál s haza visz. De az isteni gondviselés ismét megdicsőíté magát: nénémet meglátogatá kendi-lónai udvari tiszt Pápai Sámuel, s ő megismervén szomorú sorsomat, ajállá magát, hogy szól az ő kegyes urasszonyának, gróf Teleki Imréné ő nagyságának, hátha felfogad a kisasszonykák mellé. Legyen áldott az emléke Pápai Sámuel uramnak, egy hét multán már jött az üzenet a nagyságos grófnétól, hogy vigyenek hozzá, Hosszufalvára, Kővárvidékre. Néném velem jött s megérkezvén a kastélyba, ottan a nagyságos grófné fölkérdezett, hogy mit tudok.

Mondta néném:

– Instálom a nagyságos grófnét, ez a kis leány tud már keresztszemmel való varrást, tud szegni s egyéb házi foglalkozásban is értelmes. Szépen söpörget, tisztogat.

– Jól van, – mondá a grófné, – itt maradhatsz, lányom. Három esztendőre fogadlak. Első esztendőre harminc forint a béred, azontúl minden esztendőben tíz forinttal több. Kapsz ezenkivül két rend változó ruhát, két surtzot, két pár lábbelit.