Utazás a Holdba kilenczvenhét óra és husz percz alatt
Part 11
Mindazonáltal, ha nem is vala hajlandó, hogy a közkiváncsiság e módon nyujtson táplálékot; arczképe bejárta az egész világot, s az arczképcsarnokokban az első helyre került; kiadták mindenféle nagyságban, kezdve az életnagyságútól, egészen a postabélyegek miniatur alakjáig. A hőst mindenféle fölvételben meg lehetett vásárolni: csak a fejét, vagy mellképét, oldalról, szemben, egész alakban stb. Egy millió ötszázezer példányt készítettek, s igen kinálkozó alkalma nyilt volna, hogy önmagát emlékül elárusítsa, ha abból hasznot akart volna látni. Nem kellett volna egyebet tennie, mint a hajaszálait dollárjával eladni és nagy vagyonra tehetett volna szert.
Őszintén megvallva, ez a népszerűség mégis csak inyeszerinti volt. Szivesen állott a közönség rendelkezésére, levelezett az egész világgal. Szájról-szájra adták szóélczeit, különösen azokat, a miket nem is ő mondott. De azért rendesen neki tulajdonították, mivelhogy e tekintetben nagyon gazdag volt.
De nem csak a férfiak lettek hiveivé, hanem az asszonyok is. Istenem, hány, úgynevezett «fényes házasság»-ot köthetett volna, ha éppen kedve csucsorodik, fejét járom alá hajtani. Különösen a vén hajadonok, a kik negyven év óta epedeztek a házasság után, éjjel-nappal az ő arczképéről ábrándoztak.
Bizonyára száz meg száz hitestársa akadt volna, még ugyis, ha kiköti, hogy őt a holdba kell felkisérniök. Az olyan asszonyok, a kik nem félnek mindentől, nem ismerik a csüggedést. No de neki nem vala szándéka, hogy a holdban ősapa legyen és franczia-amerikai vegyesfajt ültessen át oda. Ezért kitért a házassági ajánlatok elől.
– Köszönöm szépen, – mondá, – hogy odafenn Ádám szerepe jusson nekem valamelyik Éva leánya mellett!… Hiszen akkor kigyókkal gyűlne meg a bajom.
Miután végre a tulságosan sok diadalmi örömeket lerázta magáról, barátaival együtt meglátogatta a Columbiadot. Kötelessége is volt. Egyébiránt, mióta Barbicaneval, Mastonnal és társaikkal érintkezett, nagyot haladt a ballisztika tudományában. Abban telt a legnagyobb öröme, ha ezeknek a tüzérségben beavatottaknak gyakran a szemök közé vághatta, hogy ők tulajdonképpen nem egyebek, mint szeretetre méltó, tudós emberhús-vágók. E kérdésben az ő sziporkázó szelleme kifogyhatatlan volt. Látogatása alkalmával a Columbiádnak kifejezte legnagyobb bámulatát és egészen a lelkéig szállott alá az óriási mozsárnak, mely majdan őt a holdba fogja röpíteni.
– Legalább ez az ágyú senkiben sem fog kárt tenni – mondá, – a mi egy ágyúnál csakugyan bámulni való. Hanem azokról a ti ágyúitokról, melyek szétzúznak, lángba borítanak, életet rabolnak el… azokról nekem ne is beszéljetek; és főleg azt ne mondjátok nekem, hogy «lelkök» van; bizony nem hiszem el.
Most pedig Maston J. T.-nak egy ajánlatáról kell még számot adnom. Midőn a Gun-club titkára meghallotta, hogy Barbicane és Nicholl az Ardan Mihály ajánlatát elfogadták, elhatározta, hogy negyedikül ő is csatlakozik az utitársakhoz. Egy napon előállott ezzel a kivánságával, Barbicane, a ki nem szivesen tagadta meg barátja valamelyik kérésének teljesítését, igyekezett megértetni, hogy a lövegben nem fér el annyi utas. Maston kétségbeesett és Ardan Mihályhoz fordult, a ki őt felszólította, hogy mondjon le erről a kivánságáról s nyomban bizonygatta ezt argumentumokkal, melyek éppen Mastonra vonatkoztak.
– Látod, öregem, – mondá neki, – ne vedd zokon, a mit most mondok, de hát köztünk maradjon, te egy kissé nagyon tökéletlen vagy ahhoz, hogy a holdban felléphess.
– Tökéletlen? – kiáltott fel az izmos rokkant.
– Úgy van, derék barátom; képzeld csak, ha mi oda fenn a bennszülöttekkel találkozunk, hát szivedre vennéd, hogy a föld lakóiról tenszemélyedben olyan szomorú képet alkottass velök; hát szemléletessé kivánnád tenni előttük a háború fogalmát, hogy az emberek idejök javarészét arra fordítják, hogy egymást szétdarabolják, fölemészszék, lábaikat, karjaikat letördeljék – s mindezt egy olyan gömbön, hol száz milliárd ember megélhetne s mégis alig lakik rajta 1200 millió! Ejnye, érdemes barátom, hiszen ürügyet szolgáltatnál neki arra, hogy minket be se ereszszenek.
– De hiszen, ha darabokra tépve érkeztek fel, ti is olyan tökéletlenek lesztek, mint én, – viszonzá Maston J. T.
– Mindenesetre, – viszonzá Ardan Mihály, – de darabokban mégsem fogunk felérkezni.
Tényleg az október 18-dikán megejtett előkészítő kisérletet a legszebb eredmény koszoruzta és legjobb reményekre jogosítá fel az utasokat. Barbicane azért, hogy a kilövésnél a golyó-falaira irányuló lökés felől biztos adatai legyenek, a pensarolai arzenálból 32 hüvelyknyi mozsár-ágyút hozatott. A Hillisboro révparton állították fel, hogy a bomba a tengerbe hulljon és emberben kárt ne tegyen. Csak arról volt szó, hogy a kilövésnél a golyó rázkódását tegyék próbára, nem a lecsapódásnál a hatását.
Erre a figyelemre méltó kisérletre a legnagyobb gonddal egy üres löveget készítettek. Belső falait aczélrugókkal párnázták ki, s erre vastag selyemszövetet vontak: olyan volt, mint egy gondosan kibélelt fészek.
– Milyen kár, hogy az ember nem fekhetik bele! – mondá Maston J. T. sajnálkozva a felett, hogy testbéli állapota ebben őt megakadályozza.
E csinos bombába, melyet csavaron járó fedél zárt el, beletettek először egy nagy macskát, aztán egy mókust, a mely a Gun-club állandó titkárját vallotta urának, s ugyancsak előtte nagyon kedves vala; no de meg akarták tudni, hogy ezeknek nem igen szédülékeny állatkáknak mennyiben lesz ártalmára az út. A mozsárt 160 font lőporral töltötték meg, aztán reá tevék a bombát. Elsütötték.
Rohamos gyorsasággal tört ki a löveg, méltósággal megtevé parabolikus útját, mintegy ezerlábnyi magasságban és kecsesen lehajlott ívalakjában a habok felé.
Nyomban oda eveztek egy csolnakon, a hol beleesett; ügyes buvárok lemerültek a tenger fenekére, a hajó-kötelet a bomba-füléhez erősítették és a fenn levők azonnal felhuzták. Alig telt el öt percz azóta, hogy az állatokat a bombába csukták, s fölnyiták a fedelet.
Ardan, Barbicane, Nicholl és Maston voltak a csolnakban, s könnyen megérthető feszült várakozással lesték az eredményt. Mihelyt a bombát felnyitották: a macska, egy kissé ugyan össze volt lapítva, de azért vidáman és élénken kiugrott belőle, nem is lehetett rajta ezt a levegőn-át megtett utat észrevenni. Hanem a mókust nem találták meg. Keresgélték, nyoma sem akadt. Bizonyosak lehettek tehát abban, hogy a macska megette utitársát. Maston J. T. nagyon elszomorodott a tudományért való eme martiromságért.
Szóval e kisérlet óta minden fontolgatás, aggódás megszünt; egyébiránt Barbicanenak gondja volt arra, hogy a löveget még tökéletesebbé tegye, hogy a golyóra ható erőt egészen hatálytalanná tegye. Evvel aztán a löveg készen állott az ellövetésre.
Két nappal azután Ardan Mihály az Unio elnökétől értesítést kapott. Oly kitüntetés vala ez, a mi méltán hizelgő volt reá nézve.
A kormány őt lovagias honfitársa, Lafayette példájára, az Egyesült-Államok díszpolgárává nevezte ki.
HUSZONHARMADIK FEJEZET. A löveg-vonat.
A hires Columbiad elkészítése után a közérdeklődés nyomban a löveg felé irányult, erre az új szállító-szerszámra, mely a három kalandort a világürbe fogja vinni. Mindenki tudta, hogy Ardan Mihály a szeptember 30-dikán küldött táviratban a bizottság által megállapított lövegnek módosítását kivánta.
Barbicane elnök akkor még joggal hihette, hogy a löveg alakjától nem függ sok, mivelhogy az nehány másodpercz alatt a légkör területét elhagyva, a teljesen üres térben folytatja útját. A bizottság tehát a gömbalakú golyót választotta, hogy szabadon mozoghasson. De attól a pillanattól kezdve, hogy a löveget szállításra szánták, egészen másképpen állott a dolog. Ardan Mihálynak nem volt arra kedve, hogy a levegőben úgy forogjon, mint a mókus; úgy akart felröpítődni, hogy feje fenn, talpa lenn legyen, éppen olyan tisztességesen, mint a léghajó utasai a hajócskában, gyorsabban, de a nélkül hogy ugrándozzék, a mire ugyan egy csöpp kedve sem volt.
Ezért tehát az albany-i Breadwill és társa czéghez egy új tervrajzot küldöttek s megbizták, hogy a szerint haladéktalanul készítse el a löveget. A megváltoztatott löveget november 2-dikán öntötték és vasuton rögtön Stone’s Hillbe szállították.
10-dikén érkezett meg rendeltetése helyére. Ardan Mihály, Barbicane és Nicholl a legnagyobb türelmetlenséggel vártak a lövegvonat megérkezésére, melyben ők egy új világ felfedezésére fognak indulni.
Meg kell adnunk, hogy pompás egy munka volt, olyan fémipari, termék, a mely az amerikaiak ipari lángelméjének becsületére vált. Ez volt az első eset, hogy aluminiumot oly rengeteg tömegben dolgoztak fel, már ez egymagában véve is csodálatra méltó jelenség vala. A drága löveg csillogott-villogott a napfényben. Ha az ember tekintélyes külsejére nézett, kúpalakú csúcsával olyan vala, mint egy vastag torony, a minőket középkori építészek az erős várak szögletén alkalmaztak; csak a lőrések és a szélkakas hiányoztak rajta.
– Nekem úgy tetszik, mintha egy lándzsás, érczpánczélos ember jönne ki belőle, – mondá Ardan Mihály. – Mi úgy fogjuk magunkat benne érezni, mintha hűbér-urak volnánk, s ha benne egy kis tüzérség is volna, fittyet hánynánk minden hold-beli urnak, ha ugyan vannak ilyenek ott.
– Nos, inyedre való ez a kocsi? – kérdé Barbicane barátjától.
– A bizony, kedvemre való, – mondá Ardan műértő szemekkel vizsgálva. – Csak annak érzem hiányát, hogy nem karcsú az alakja, nem elég kecses a csúcsa; csokorral, ércz-diszítményekkel kellett volna felékesíteni, chimärával vagy például egy salamandert is alkalmazhattak volna, a mely kiterjesztett szárnyakkal és tátott szájjal jön ki a tűzből…
– Hát ez mitől jó? – kérdé Barbicane, a ki praktikus elméjű levén, a művészi szép iránt nem igen birt fogékonysággal.
– Hogy mitől jó?… barátom, Barbicane! – Oh, ha te így beszélsz, akkor félek, hogy te azt sohasem fogod megérteni.
– Csak ki vele, derék barátom!
– Nos hát véleményem szerint, – mindenben, a mihez az ember hozzá fog, egy kis művészetet kell kifejezésre juttatni; ez úgy helyesebb. Ismered «A gyermek-kocsi» czimű indus szindarabot?
– A czime után itélve nem, – viszonzá Barbicane.
– Nem csodálom, – folytatá Ardan Mihály, – tehát jegyezd meg, hogy ebben a darabban előfordul egy tolvaj, a ki egy házba akar betörni, de előbb azon gondolkodik: vajjon a lyukat lira, virág, madár vagy amphora alakban furja? Mondd, barátom Barbicane, ha te abban az időben birája lettél volna ennek a tolvajnak, elitélted volna?
– A nélkül, hogy sokat törtem volna a fejemet rajta, még pedig sulyosbító körülmények számbavételével – mondá a Gun-club elnöke.
– Én pedig fölmentettem volna, – barátom Barbicane. – Ezért nem fogsz te engemet soha megérteni.
– Nem is próbálom, hogy megértselek, derék művész barátom.
– No de legalább, – ha már a lövegünk külsejét tekintve nem egészen kivánatom szerint való, azt megengeditek, hogy izlésem szerint rendezzem be, még pedig olyan fényesen, amint az a föld hirnökeihez méltó.
– No ezt már, derék Mihályom, egészen rád bizzuk, nem szólunk bele, – mondá Barbicane.
De mielőtt ez a kellemeshez foghatott volna, a Gun-club elnöke a hasznosra gondolt, és az általa kitalált eszközt, melylyel ő a visszaható lökés erejét akarta megsemmisíteni, a legtökéletesebb belátással alkalmaztatá.
Barbicane azt mondá, és nem is ok nélkül, hogy semmiféle rugónak nincs elég ereje arra, a lökés hatását egészen megsemmisítse; az emlékezetes séta alkalmával a Skersnaw erdőben végre kieszelte, hogy ezt a nehézséget szellemes módon távolítsa el. A viz – így számította ki – fog erre alkalmas lenni. Lássuk csak, hogyan.
A löveg üregének alját három lábnyi magasságig vízzel kellett megtölteni, melyen egy, a löveg falaihoz egészen odasimuló deszka-lap fog úszni, ezen foglalnak helyet az utasok; a víz a felületére alkalmazott kerek deszkalap alatt törékeny rekesztékekkel vízszintes irányban több részre lesz osztva; a löveg fenekére ható irtózatos lökés a rekesztékeket egymásután tördeli szét, így azok a vizet egyenként eresztik ki, még pedig a löveg csúcsa felé haladó csöveken a lövegből kivezetődnek. Ez által a rugókat pótolják, s a kemény deszka lap a víz elvezetése és a rekesztékek eltörése után lassankint nyomul alább egész a löveg fenekéig. Tagadhatatlan, hogy az első lökés után még egy második is fog következni, de az már nem lesz olyan hatalmas; az első lökés ereje pedig csaknem egészen megsemmisül.
Igaz ugyan, hogy ötvennégy négyszöglábnyi területen levő víznek 11,500 fontot kellett nyomnia, de a Columbiádban összegyülő gáz hajtó erejének – Barbicane számítása szerint a súlyban való eme gyarapodást ellen kell súlyoznia; egyébiránt a lökésnek ezt a vizet egy másodpercznél rövidebb idő alatt ki kell mind hajtania, úgy hogy a löveg normalis súlyát nem sokára vissza fogja nyerni.
Ezt találta ki a Gun-club elnöke, s azt hivé, hogy e módon az ellenlökés fontos kérdését megoldotta. Egyébiránt a Breadwil-czég mérnökei ehhez a munkához nagy ügyességgel fogtak hozzá és bámulatos eredménynyel fejezték be; ha a működés folyamatban lesz és a víz kihajtatik, akkor az utazók az eltört rekeszeket könnyen eltávolíthatják és a mozgó deszkalap melyen az elindulás pillanatában állanak, félre tehetik.
A löveg oldalfalaira köröskörül a legfinomabb aczélrugókat alkalmazták, melyek olyan hajlékonyak valának, mint az óra rugói s erre bőrt vontak takaróul. Ez alatt a bőrtakaró alatt valának elhelyezve a levezető csövek, úgy elrejtve, hogy senki sem vehette észre.
E szerint minden kigondolható intézkedést megtettek, hogy az első lökés hatását erejétől megfoszszák és Ardan Mihály szerint nagyon rossz szerkezetűeknek kellene lenniök, hogy összelapíttassanak.
A löveg külső szélességének átmérője 9 láb vala, magassága 12 láb. Hogy az előre megállapított súlynál többet ne nyomjon, az oldalfalakat valamivel vékonyabbra csinálták, a feneket pedig vastagabbra, mert a lőgyapot elégésekor kifejlődő gáz összes erejét ennek kellett kiállania. Egyébiránt így van ez a bombáknál és a kúpalakú gránátoknál is, ezeknek is az alapja mindig vastagabb.
Ebbe a fémtoronyba egy szűk nyiláson át lehetett jutni, mely a csúcsnál volt, éppen úgy, mint a gőzkazánoknál. Aluminium-lap zárta el légmentesen, melyet belülről csavarokkal erősítettek a löveg falához. Az utazók tehát tetszésök szerint kijöhettek mozgó börtönükből, mihelyt a holdra érkeznek.
No de útközben látniok is kellett valamit. Ezt igen könnyen lehetővé tették. A belső burkolat alatt négy igen vastag tükörlencsét alkalmaztak, kettőt az oldalfalon, egyet a fenekén, a negyediket a csúcsban. Így az utasok a földre is, a holdra is, no meg az ég többi csillagzataira nézhettek. Ezeket az ablakokat a lökések ellenében erős lemezfedők védték, melyeket belülről könnyen le lehetett csavarni. Így az utasok kinézhettek, a nélkül, hogy a lövegben lévő levegő kiszabadulhatott volna.
Mindezeket a csodálatos mechanikai készülékeket egészen könnyedén alkalmazták és a mérnökök éppen annyi belátást tanusítottak a berendezésnél, mint a lövegkocsi ellátásánál.
Igen szilárd anyagból készült szekrénykéket készítettek az utasok számára szükséges viz és élelmiszerek elhelyezésére; tűzet és világosságot éleszthettek gáz segítségével, a mi több atmosphära nyomás alatt külön edényekben vala elhelyezve. Csak egy csapot kellett megcsavarni és kiáradt a hat napra elegendő vizet és világosságot előállító gáz. Ebből kitetszik, hogy minden készletben volt, a mi a megélhetéshez, sőt a kényelemhez tartozott. Azonkivül Ardan Mihály izlése szerint műtárgyak is valának ott, hogy a szép a hasznossal párosíttassék. Egyébiránt tévedésben leledzenék az, a ki azt hinné, hogy három ember számára szűk volt ez a torony. Területe körülbelül 54 négyszög lábnyi volt és 10 láb magas. Volt hely arra is, hogy mozogjanak. Az Egyesült-Államok legkényelmesebb vasúti kocsijában sem lett volna annyi kényelmök.
Így az élelmiszerek és a világítás kérdése meg vala oldva; gondoskodni kellett még levegőről. Tagadhatatlan, hogy a lövegben levő léggel az utazók négy napig sem érték volna be. Mert egy embernek naponkint 100 liter levegő élenyére van szüksége. Barbicane, két társa és a két kutya, melyet magukkal voltak viendők 24 óra alatt 2400 liter élenyt vagyis körülbelül 7 fontot emésztenek fel. A levegőt a lövegben tehát meg kell újítani. De miképpen? Igen egyszerű módon. Reiset és Regnault szerint, a mint ezt Ardan Mihály a népgyűlés alkalmával kifejtette.
Mindenki tudja, hogy a levegő főleg 21 részt élenyből és 79 rész légenyből áll. A belélekzésnél az ember fölemészti a levegő élenyét és kileheli a légenyt; a kilehelt levegő mintegy 5 százalékát elveszti élenyének és ugyanannyi szénsavat tartalmaz, a mi a vér alkotórészeinek elégéséből származik a belélekzett éleny hatása következtében. Ebből kitünik, hogy valamely zárt helyen bizonyos idő alatt a levegőnek összes élenyét szénsav váltja fel, a mi pedig lényegesen veszedelmes anyag.
A feladat tehát akkor ez volt: 1. A fölemésztett élenyt pótolni kell; 2. a kilehelt szénsavat pedig meg kell semmisíteni. Ezt pedig igen könnyen megtehették klórsavas kalival és kali-lúggal.
A klórsavas kali nem egyéb, mint só, a mely fehér szilánk koczkákban fordul elő, ha ezt 100 foknál magasabb hőmérséknél hevítjük, átváltozik sósavas kalivá és az éleny, a mit tartalmaz, teljesen kiválik. Tizennyolcz font klórsavas kaliból hét font éleny válik ki, éppen annyi, a mennyi az utasoknak 24 órára szükséges. Igy lehet az élenyt pótolni.
A kalilúg a levegőben levő szénsavat mohón elnyeli és csak meg kell az embernek várnia, hogy azt magához vonja és kettős szénsavas kalivá alakuljon át. Igy lehet a szénsavat megsemmisíteni.
E két eszköznek egyesítésével a levegőnek éltető tulajdonságát vissza lehetett adni. Ezt Reiset és Regnault, e két vegyész, szerencsés kisérletekkel megállapították.
Nem kell eltitkolnunk, hogy ezt a kisérletet eddig csak állatokon – anima vili – tették meg. Ha még tudományos pontossággal eszközölték is, azt egyátalában nem tudták, hogy emberekre mennyiben alkalmazható.
Ezt a megjegyzést azon az ülésen tették, mikor ezt a fontos kérdést beszélték meg. Ardan Mihály nem akart kételkedni annak a lehetőségében, hogy ilyen mesterségesen készített levegőben az ember megélhet, azért felajánlotta, hogy elutazásuk előtt magán kipróbálja.
Ámde Maston J. T. igen erélyesen követelte, hogy övé legyen a kisérlet dicsősége.
– Mivelhogy nem utazhatom veletek, – mondá a derék tüzér, – hadd lakjam legalább egy hétig a lövegben.
Háládatlanság lett volna, ha kérését megtagadják. Beleegyeztek és rendelkezésére bocsátották a nyolcz napra elegendő klórsavat és kalilúgot meg az élelmi szereket. November 12-dikén reggel hat órakor kezet szorított barátaival, s minekutána erősen a szivökre kötötte, hogy 20-dikán este 6 óra előtt börtöne ajtaját fel ne nyissák, besiklott a löveg nyilásán és utána bezárták az ajtót még pedig légmentesen.
Hogy mi történt vele ez alatt a nyolcz nap alatt, – arról az emberek teljességgel nem tudhattak semmit, mert a löveg falának vastagsága miatt a belülről jövő zajt egyátalában nem hallhatták.
November 20-dikán este pontban 6 órakor kinyitották a lemezajtót; Maston barátai egy kissé mégis nyugtalankodtak; no de – midőn egy rettenetes _hurrah_ üvöltést hallának, nyomban megnyugodtak.
Nemsokára megjelent a nyiláson keresztűl a Gun-club titkára diadalmas ábrázattal.
Még jobban meghizott.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. A sziklahegy teleskopja.
Múlt év október 20-dikán, minekutána az aláirások befejeződtek, a Gun-club elnöke a cambridgei observatoriumnak elegendő költséget utalványozott ki, hogy egy rengeteg optikai műszert keszítsen. Elég erősnek kellett a műszernek lennie arra nézvést, hogy a hold fölületén levő 9 láb széles tárgyat azon át megláthassanak.
Messzelátó és teleszkop között lényeges különbség van, a miről e helyütt megemlékeznünk nem lesz fölösleges dolog. A messzelátó vagy távcső egy csőből áll, melynek felső részén domború lencse van, – ezt nevezik objectivnek, alsó részén egy második lencse, ennek a neve: szemüveg, ez utóbbin át nézünk bele. A megvilágított tárgyról jövő sugarak áthatolnak az első lencsén és megtöretvén, ennek góczpontjában megfordított képet adnak, ezt veszszük szemügyre a másik lencsén át, a mely azt nagyobb alakban tünteti fel. E szerint a messzelátó csöve mindkét végén el van zárva az objectiv- és a szemüveggel.
Ellenben a teleszkop csövének felső része nyilt, a megfigyelendő tárgyról jövő sugarak szabadon hatolnak be a csőbe és egy homorú fémtükörre esnek ferde irányban, erről visszapattanva, egy másik kis tükörlapra hullanak, a mely a szemüvegre vetíti, a mely a kép nagyítására való.
Igy a messzelátónál a sugártörés a fődolog; a teleszkopnál a sugárvisszaverődés; azért nevezik azt refractornak (sugártörő), ezt reflectornak (visszasugárzó). Ennek az optikai készüléknek gyártásánál az objectivának készítése a legnehezebb feladat akár lencséről, akár fémtükörről legyen a szó.
Abban az időben, mikor a Gun-club tevé kisérletét, ezek a műszerek rendkivül tökéletesek voltak és kitünő sikerrel vétettek használatba. Galilëi az ő megfigyeléseit egy nyomorúságos távcső segélyével tette meg, a mely legfölebb kétszeresen nagyított. A XVII. század óta az optikai műszerek jelentékenyen hosszabbak voltak és módot nyújtottak arra, hogy a csillagos eget az eddigieknél sokkal alaposabban fölmérhessék a tudósok. Az akkor használatos refractorok közül híres volt a pulkowai observatoriumé (Oroszországban), ennek objectivája 15 hüvelyk széles Lerebours franczia optikusé ugyanilyen nagy; s végül a cambridgei observatorium messzelátójának objectivája 19 hüvelyk széles. A teleszkopok közül kettő volt csodálatos erősségű és óriási nagyságú. Az egyiket Herschell szerkesztette, 36 láb hosszú volt és 4½, láb széles a tükre, evvel 6000-szeres nagyítás járt együtt. A másik Irlandban volt, Birrcastlben a Parsonstown parkban, a Rosse lorde volt. Csöve 48 láb hosszuságú vala, tükre 6 láb széles; 6400-szoros nagyítású, rengeteg falat kellett körüle építeni, hogy a készület kezelésére szükséges eszközöket alkalmazhassák: 28,000 fontot nyomott.
De a mint látjuk, a rengeteg nagy méreteknek daczára kerekszámban 6000-szeres nagyításnál tovább nem vihették; no de az ilyen teleszkoppal a holdat csak 39 angol mérföld távolságra hozhatták, és csak olyan tárgyakat láthattak, a melyek 60 láb átmérőjűek, ha ugyan nem igen hosszúak.
Jelen esetben azonban egy kilencz láb átmérőjű és 15 láb hosszú lövegről volt szó; a holdat tehát legalább 5 angol mérföld közelségből kellett látni vagyis 48,000-szeres nagyításra volt szükség.
Ez a feladat várt a cambridgei observatoriumra. Nem tekintve a pénzügyi akadályokra, csak az anyagiakat kellett fontolóra venni.
Mindenek előtt messzelátó és teleszkop között kellett választani. Az előbbi több előnynyel kecsegtet; egyenlő nagyságú objectiva mellett számottevőbb nagyításokra alkalmasak, minthogy a lencsén áthatoló fénysugarak kisebb mértékben gyöngülnek meg, mint a fém-tükörről való visszaverődés alkalmával. Ámde a lencsét csak korlátolt nagyságúra lehet készíteni, mert ha igen vastag, a fénysugarak nem hatolhatnak rajta keresztül. Azonkivül ezeknek a rengeteg nagy lencséknek készítése rendkivül nehéz és évekig tartó munkával jár.
Habár a messzelátóban a tárgyak képe jobban meg van világítva, a mi a hold vizsgálatánál megbecsülhetetlen előny, mert hisz ennek a fénye csak visszaverődő fény; mégis a teleszkopot választották, mert ezt gyorsabban el lehetett készíteni és nagyobb mértékben való nagyításra alkalmasabb. Csakhogy a Gun-club elhatározta, hogy azt az Unio legmagasabb hegy-csúcsán kell felállítani, hol a levegő-réteg ritkább, minthogy a fénysugarak a mi atmosphäránkon áthatolva, erejökből sokat veszítenek.