Part 6

Tudtam, hogy a legáltalánosabban elfogadott elméletek szerint a földgömbnek ásványkérge soha sincs tökéletes nyugvás állapotában; a belső anyagok bontakozása által előidézett módosulatok, a nagy hig árakból származó mozgalmak, a delejesség befolyása folyvást megrenditésére működnek, még akkor is, mikor a felszinén lakó lények e forradalmat nem gyanitják. E tünemény tehát egyéb ijesztő hatással nem lett volna reám, vagy legalább nem költötte volna fel bensőmben ama borzasztó eszmét.

De egyéb tények, bizonyos rendkivüli jelenségek, nem engedték, hogy csalódjam; a dörgések aggasztó erővel ismétlődtek és szaporodtak; olyanforma zaj volt ez, a minőt számos szekér okozna, mely gyorsan robog a kövezeten. Folytonos dörgés.

A delejtü őrült viselete, mely elektrikai tünemények által idéztetett elő, szintén szilárditotta véleményemet; az ásványos kéreg, mintha szélylyel akart volna szakadni, a gránittömegek, mintha egymásnak akarnának rontani, mintha a repedés, melyben voltunk, betömetnék, az ür megtelnék és mi, szegény parányok, e borzadalmas tömkelegben összezuzatnánk.

„Bátyám, bátyám!“ kiálték, „elvesztünk!“

„Mitől félsz már megint?“ felelt ő meglepőleg nyugodtan. „Mi lelt?“

„Mi lelt! Nézze e falakat, mint remegnek, e nagy tömegek kimozdulnak helyükből! E rémitő forróság, a viz forrása, a mindinkább sürüsödő gőz, ez eszeveszett delejtü, mindezek a földrengés jelenségei!“

Nagybátyám csendesen rázta fejét.

„Földrengés?“

„Az!“

„Azt hiszem, hogy csalódol, édes öcsém.“

„Hogyan! Ön nem ismeri föl e jelenségeket?“

„Földrengés jelenségeit? Nem! Ennél valami különbet reméllek.“

„Hogyhogy?“

„Tüzhányati kitörést.“

„Kitörést!“ mondám; „müködésben levő vulkán kéményébe jutottunk tehát!“

„Ugy hiszem,“ szólt a tanár mosolyogva, „ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“

Ennél nagyobb szerencsét! Megőrült bátyám? Mit jelenthettek e szavak? Mit jelentett e nyugalom és e mosoly?

„Hogyan!“ kiálték, „tüzhányó hegy kitörése hajt fel bennünket! A végzet az izzó láva, a tüzes sziklák, a forró viz, minden tüzhányati anyagok utjába vetett bennünket! Felhajtatunk, kivettetünk, kihányatunk, föl a magasba, a légbe, szikladarabokkal, hamuzáporral, izzó kövekkel, lángok özönével együtt! S ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“

„Igen,“ szólt a tanár, szemüvegei fölött nézve el rám, „mert csupán és egyedül ez uton juthatunk vissza a föld szinére!“

Nem irom le mindazon eszméket, melyek agyamban egymást üzték. Bátyámnak csakugyan igaza volt; soha még őt ily merésznek, ily meggyőződésteltnek nem láttam, mint e pillanatban, midőn tüzhányó hegy által való kivettetés eredményében bizott.

Ezalatt folyvást emelkedtünk; az egész éj igy telt el; a dörgés folyton növekedett; én meg voltam törve; ugy véltem, hogy utolsó órám közelit, és mégis különcz képzelőtehetségem valóban gyermekes buvárlatokra ösztönzött. De hiába, gondolataim uralma alatt állottam, nem én uralkodtam fölöttük.

Világos volt, hogy kitörés által hajtatunk föl; a tutaj alatt forró viz volt és e viz alatt egész lávaréteg és szikladarabok, melyek a tölcsér csúcsán minden irányban szélylyel fognak szóratni. E szerint csakugyan tüzhányó hegy kéményében voltunk. Erről már semmi kétség.

Ez azonban nem kiégett vulkán volt, mint a Sneffels, hanem teljes müködésben levő hegy. Azon kérdés merült föl bennem, hogy mely hegy lehet ez, és hogy a föld mely részében fogunk kihányatni.

Mindenesetre éjszaki vidéken, erről nem lehetett kétség. A delejtü, minekelőtte megbolondult volna, e tekintetben mindig egyet mutatott. A Saknussemm foktól kezdve egyenesen éjszaknak ragadtattunk volt, több száz mértföldnyire. Valjon Izlandba tértünk-e vissza, talán a Hekla tölcsére által fogunk kihányatni, vagy a sziget hét egyéb tüzhányó hegyeinek egyike által? Nyugot felé ötszáz mértföldnyire e szélességü fok alatt csupán éjszaknyugoti Amerika kevéssé ismert vulkánai léteznek. Kelet felé egyetlen egy létezik a nyolczvanadik szélességi fok alatt, az Esk, Mayen János szigetén, nem messze Spitzbergtől. Bizonyos, hogy tüzhányó tölcsér van a földön elég, s közöttük oly tágasak, melyek akár egy egész sereget kihányhatnának! De melyik szolgáland nekünk kijárásul? Ezen törtem fejemet.

Reggel felé az emelkedési mozgás gyorsult. Hogy a meleg, mikor a földgömb felszinéhez közeledtünk, nőtt, a helyett, hogy csökkent volna, ez tisztán helyi okoknak, vulkanikus befolyásnak tulajdonitható. Haladásunk módja ez iránt többé semmi kétséget nem engedett; roppant erő, több száz légkörnyi erő, mely a föld méhében levő gőzök megtolulásából származott, ellenállhatlanul hajtott bennünket. De mennyi számtalan veszélynek tetettünk ki ez által!

Csakhamar fakó viszfény lett itt-ott láthatóvá a mindinkább szélesedő függőleges aknában, jobbra-balra mély folyosókat vettem észre, melyek roppant alagutakra hasonlitottak és honnan sűrű gőz tódult ki; a falakat lángok nyaldosták és szikrák pattogtak bennök.

„Nézze, nézze bátyám!“ kiálték.

„Nos, mi van ebben! Kénkőlángok. Igen természetes, hogy kitörésben effélével találkozik az ember.“

„De hát ha belénk kapnak?“

„Nem fognak belénk kapni.“

„De megfulunk!“

„Nem fulunk meg, az akna szélesedik és ha szükséges lesz, itt hagyjuk a tutajt és valami hasadékban keresünk menhelyet.“

„De hát a viz, a felbugyogó viz?“

„Nincs itt többé viz, Axel; hanem valami lávatömegféle bugyog fel és fog bennünket a tölcsér torkolatáig emelni.“

A vizoszlop csakugyan eltünt volt és elég sűrű, habár forró tüzhányati anyagok foglalták el helyét. A hévmérsék kiállhatatlanná kezdett válni, és a hévmérő a légkörben kétségkivül legalább hetven fokot mutatott volna! Testemről verejték özönlött. Ha nem emelkedünk oly sebesen, kétségkivül megfultunk volna.

A tanár azonban nem létesitette azon javaslatát, hogy a tutajt ott hagyjuk és ezt jól tette. E néhány összetoldott gerenda elég szilárd alapot képezett, és támpontul szolgált, mit egyebütt nem találhattunk volna.

Reggeli nyolcz óra tájban tapasztaltunk legelőször egy ujnemü tüneményt. Az emelkedés hirtelen megszünt, és a tutaj tökéletes mozdulatlanul állott meg.

„Mi ez?“ kérdém e hirtelen megállapodás által megrenditve, mint valamely lökés által.

„Megállapodás“, válaszolt nagybátyám.

„A kitörés szünik?“

„Reménylem, hogy nem.“

Fölállottam s körültekinteni igyekeztem. Talán valamely kiálló sziklaorom akasztotta meg a tutajt, mely pillanatra ellentállhatott és visszatarthatta a felbugyogó tömeget. Ez esetben minél hamarább ki kellett azt szabaditani.

Azonban csalódtam. A hamuból, lávából és sziklatöredékekből álló tömeg maga szünt meg emelkedni.

„Megszünik a kitörés!“ kiálték.

„Ah! öcsém“, szólt bátyám fogait összeszoritva, „te tartasz ettől; azonban ne félj, a pillanatnyi nyugvás nem tarthat sokáig, már öt percze hogy állunk és rövid idő alatt ismét a tölcsér torkolata felé fogunk haladni.“

A tanár, mialatt igy beszélt, folyvást időmérőjén tartotta szemeit; jóslatát most is igazolták az események. A tutaj csakhamar ismét emelkedésnek indult; sebesen és egyenlőtlenül haladt fölfelé mintegy két perczig, azután ismét megállott.

„Tiz percz mulva ismét meg fog indulni,“ szólt bátyám órájára tekintve.

„Tiz percz mulva?“

„Igen. Oly vulkánban vagyunk, melynek kitörése meg-meg szokott szakadni; mintha pihenne, és ezalatt bennünket is pihentet.“

Bátyámnak igaza volt. Az általa kitüzött perczben rendkivüli gyorsasággal hajtatánk ismét fölfelé; erősen a tutaj gerendáiba kellett fogódznunk, hogy ki ne vettessünk. Ezután ismét megállott a tüzhányati tömeg.

Azóta sokat gondolkodtam e különös tüneményen, de nem voltam képes azt tökéletesen megmagyarázni. Mindamellett bizonyosnak vélem, miszerint a tüzhányó hegynek nem főkéményében, hanem valamely mellékcsatornában voltunk, mely a főkémény visszahatásának volt alávetve.

Nem tudhatom pontosan, hogy e tünemény hányszor ismétlődött; csak arra emlékszem tisztán, hogy valahányszor ujra mozgásba helyeztettünk, a hajtó erő mindannyiszor nagyobb volt, s ugy vitt fel bennünket, mintha puskából lövetnénk ki. A szünetek perczeiben majd megfultunk; a fölhajtatás ideje alatt pedig lélekzetünket vágta el a forró lég. Eszembe jutott, hogy mily kéjes lesz, ha majd valamely éjszaki vidéken, harmincz fokos hidegben, vettetünk ki; túlizgatott képzeletemben Szibéria hófedte sikjain jártam, és forrón vágytam azon perczre, mikor a sarknak jégtalaján fogok hencsereghetni! Lassanként azonban eszméletem, az agyamat megrengető ismételt zökkenések következtében, megtört. Ha Hans nem tartott volna, nem egyszer zúztam volna össze fejemet a gránitfalazaton.

Arról tehát, mi a következő órákban történt, pontosan számot nem adhat emlékezetem. Homályosan emlékezem a folytonos dörrenésekre, a sziklatömegek rengésére és arra, hogy a tutaj egyszerre gyorsan forogni kezdett; lávahullámokon inogott, hamuzápor közepette; mindenfelé zúgó lángok környezték. Valamely orkán, melyről azt lehetett volna hinni, hogy roppant szellentyüből ered, szította a földalatti tüzet. Még egyszer pillantottam meg Hans arczát a tüznek piros viszfényében, s azután minden eszméletem bizonyos kábult rémületre szoritkozott, milyet az ágyu elé kötött elitéltek érezhetnek azon pillanatban, midőn az ágyu elsül s tagjaikat a légbe szórja.

XLII.

Midőn szemeimet megnyitottam, a kalauz erős karja fogta körül derekamat; másik keze bátyámat tartotta. Nem voltam veszélyesen megsebesülve, de egész testem meg volt törve. Valamely hegynek lejtőjén feküdtem, alig két lépésnyire a tátongó őrvénytől, melybe a legcsekélyebb mozdulat következtében is belebukhattam volna. Hans megmentette volt életemet, mialatt én a tölcsér lejtőjén hengeregtem.

„Hol vagyunk?“ kérdé bátyám, ki nagyon ingerültnek látszott, midőn észrevette, hogy a föld felszinére jutottunk.

A vadász vállait vonta, annak jeléül, hogy azt nem tudja.

„Izlandban?“ kérdém.

„Nej“, válaszolt Hans.

„Hogyan! Nem?“ szólt a tanár felállva.

Utazásunk számlálhatatlan csodái után, még redkivüli meglepetés várt reánk. Azt hittem volt, hogy örök hóval fedett hegyoromra fogunk jutni, az éjszaki vidékek sivár pusztáinak közepette, a sarki nap halványsugárai alatt, túl a legmagasabb szélességi fokokon, és várakozásainkkal tökéletes ellentétben, bátyám, az izlandi és én a tüzével tagjainkat emésztő nap forró sugárai által megüvegesitett hegynek oldalában hevertünk.

Nem akartam hinni szemeimnek; de a roppant meleg, mely testemet sütötte, nem engedett kétséget. Félmezitelenül jutottunk volt ki a tölcsérből, s a ragyogó nap, melynek jótékonyságát két hónap óta önkényt nélkülöztük, valóban pazarló bőkezüséget tanusitott most irányunkban, vakitó sugarainak özönével, világossággal és meleggel öntve el bennünket.

Mikor szemeim hozzászoktak e fényhez, mely előttünk tökéletesen szokatlanná vált, legelőbb is a képzeletem által elkövetett hibákról győződtem meg. Azt hittem volt, hogy legalább is Spitzbergbe fogunk jutni, és alig voltam képes e meggyőződést megváltoztatni.

A tanár legelőbb szakitotta meg a csendet és szólt:

„E környék csakugyan nem hasonlit Izlandra.“

„Talán Mayen János szigete?“ válaszoltam.

„Arra ép oly kevéssé hasonlit. Ez nem éjszaki vulkán, nincsenek gránitdombjai, sem hófövege.“

„De…“

„Tekints körül, Axel.“

Fejünk fölött, alig ötszáz lépésnyire tőlünk tüzhányó hegy tölcsére volt látható, melyből negyedóránként, nagy dörgéssel, magas lángoszlopok, sziklatöredékek, hamu és láva omlottak. Érzém mint reng a hegy, mely czethalak módjára lélekzett, és roppant kopotyákjából időrőlidőre tüzet és gőzt lövellt. Alattunk a meglehetős meredek lejtőn, tüzhányati anyagok rétegei terültek el, mintegy hét–nyolczszáz lábnyi mélységben; e szerint a tüzhányó hegy magassága nem volt több háromszáz ölnél. A hegy töve zöld fák tömött koszorújából látszott kiemelkedni, melyek között olaj- és fügefákat pillantottam meg, valamint bibor fürtökkel terhelt szőlőtőket.

Kénytelen voltam megvallani, hogy e táj nem látszik éjszaki vidéknek.

E zöldelő sövényen túl a tekintet csakhamar gyönyörü tenger vagy tó tükrével találkozott, mely e bájos vidékből alig néhány mértföldnyi körületü szigetet alakitott. Kelet felé kis kikötő látszott, melyet néhány ház környezett és melyben néhány különös alaku hajó ingadozott a hullámzó kék viztükrön. Távolabb apró szigetek csoportjai tüntek ki a tengerből, oly nagy számmal, hogy valami nagy hangyabolyra hasonlitottak. Nyugot felé távol partok körrajzai tüntek fel a láthatáron; ezeknek némelyikén összhangzatos idomu kék hegylánczok vonultak végig, másfelé pedig, távolabb parton, rendkivül magas hegyorom emelkedett, melynek csúcsa gőzfelleggel volt koronázva. Éjszak felé nagy terjedelmü viztükör csillámlott a nap sugaraiban, melyen itt-ott árboczok csúcsai, vagy dagadó vitorlák voltak láthatók.

E látványnak váratlansága megszázszorozta annak csodás szépségeit.

„Hol vagyunk? Hol vagyunk?“ ismétlém alig hallhatón.

Hans közönyösen hunyta be szemeit, bátyám pedig vizsgálódva nézett szélylyel, de nem értette a dolgot.

„Bármi legyen e hegy neve,“ szólt végre bátyám, „annyi bizonyos, hogy nagyon meleg van rajta; a robbanások sem szünnek és csakugyan nem érdemes tüzhányati kitörés által sértetlenül felhajtatni, ha azután valami szikladarab üti agyon az embert. Menjünk le, és majd megtudjuk, hogy hová jutottunk. Egyébiránt majd éhen-szomjan halok.“

Bátyám csakugyan nem volt szemlélődő természetü ember. Én részemről felejtve a nélkülözéseket és fáradalmakat, itt maradtam volna e helyen talán estig, de igy követni kellett társaimat.

A tüzhányó hegy oldala némely helyütt igen meredek volt; olykor megkeményedett hamuból álló csatornákban csusztattuk alá magunkat, kikerülve a lávapatakokat, melyek tüzes kigyókként vonultak végig a hegyen. Ezalatt folyvást bőbeszédűn társalogtam, mert képzelőtehetségem sokkal telibb volt, semhogy szavakban nem csordult volna túl.

„Ázsiában vagyunk,“ kiálték, „Ázsia partjain, a maláji szigeteken, Oceániában! Áthatottunk a földgömbön, és Európa antipódjaihoz jutottunk.“

„De hát a delejtü?“ kérdé bátyám.

„Hm! A delejtü?“ szóltam zavarba jőve. „A delejtü szerint éjszaknak tartottunk volna.“

„Tehát hazudott?“

„Oh! hazudott?!“

„Hacsak nem ez az éjszaki sark!“

„Az éjszaki sark! Nem; de…“

A dolog magyarázhatlan volt. Nem tudtam mit képzeljek.

Ezalatt mindinkább közeledtünk a zöldelő virányhoz, melyen oly jól esett szemeinket legeltetni. Éhség és szomjuság gyötörtek. De szerencsére két órai járás után, gyönyörü ligetek közé értünk, hol olaj-, gránát-, fügefák és venyigék diszelegtek, melyeknek gyümölcseit sem őr, sem sövény nem védte. Helyzetünkben, kifosztva mindenből, kiéhezve, nem vettük fontolóra a tulajdoni jogot. Mily felséges élvezet volt e zamatos gyümölcsök levét színi, e biborszinü szőlőfürtökbe harapni! Nem nagy távolban, a fűben, fáknak hüvös árnyában, üde vizü forrás csörgedezett, melybe kéjesen mártottuk be arczunkat és kezeinket.

Mialatt ekként mindnyájan a nyugalom gyönyöreit élveztük, két olajfa között gyermek jelent meg.

„Ah!“ kiálték, „itt e boldog vidék egy lakója!“

Valami kis koldus fiunak látszott, rongyos öltözetü, beteges külsejü volt, és tőlünk nagyon megijedt; csakugyan igy félmezitelenül, bozontos szakállainkkal nem épen bizalmat gerjesztő lehetett tekintetünk. És ha csak ez ország lakói mind tolvajok nem voltak, meg kellett tőlünk ijedniök.

Azon pillanatban, midőn a kis ficzkó el akart szaladni, Hans utána futott és sikoltozása és rúgkapálása daczára erővel visszahozta.

Nagybátyám mindenekelőtt megnyugtatni igyekezett a gyermeket s azután németül szólt hozzá:

„Hogy hivják e hegyet, kis barátom?“

A gyermek nem felelt.

„Ugy látszik, hogy nem vagyunk Németországban.“

Ugyanazon kérdést angolul ismétlé.

A gyermek most sem felelt. Kiváncsiságom tetőponjára hágott.

„Néma ez a gyerek?“ kiáltott a tanár, ki kevélykedve nyelvtudományával, francziául ismétlé a kérdést.

A gyermek hallgatott.

„Ugy kiséreljük meg az olasz nyelvet,“ folytatá bátyám s e nyelven szólott:

„Dove noi siamo?“

„Igen! Hol vagyunk?“ ismétlém türelmetlenül.

A gyermek konokul hallgatott.

„Eh! nem tudsz beszélni?“ kiáltott bátyám, ki dühbe kezdett jönni; a gyermek fülét rángatva szólott:

„Come si noma questa isola?“

„Stromboli“, felelt a kis pásztorfiu, kiszökve Hans kezei közől, s az olajfa-ligetben tünve el szemeink elől.

Nem vettük üzőbe; egyébbel voltunk elfoglalva; Stromboli! Mily benyomást gyakorolt képzelőtehetségünkre e váratlan név! Itt voltunk tehát, a földközi tengeren, a mithologiailag emlékezetes aeoli szigetcsoport közepette, a régi Strongylosban, hol Aeolus tartotta zár alatt a szeleket és viharokat. S ama kék hegyek, melyek amott kelet felé emelkedtek, Calábria hegyei voltak! És ama vulkán, mely a déli láthatáron meredt föl a magasba, az Aetna volt, a szilaj Aetna.

„Stromboli! Stromboli!“ ismétlém.

Nagybátyám ugyanazon mozdulatokat tette, és ugyanazon szavakat ismételte, melyeket én. Azt lehetett volna hinni, hogy kardalt énekelünk!

Mily utazás! Mily csodás utazás! Egyik vulkánban leszállottunk, és másikon jöttünk föl, és e másik több mint ezerkétszáz mértföldnyire volt a Sneffelstől, és Izland sivár, a világ véghatárára vetett földétől! Vándorlatunkban, a véletlen által vezérelve, a föld legszebb vidékeire jutottunk! Az örök hó vidékeit az örök virány büvös tájaival cseréltük föl, és ott hagytuk fejünk fölött a fagyos égőv szürkés ködét, és följöttünk Sicilia azur ege alá!

Gyümölcsből és fris vizből álló felséges lakoma után ismét utnak indultunk Stromboli kikötője felé! Nem véltük tanácsosnak elmondani, hogy mi uton érkeztünk e szigetre: e babonás szellemü olaszok aligha nem a pokol által kiköpött démonokat láttak volna bennünk. Azt határoztuk tehát, hogy hajótörést szenvedtünk. Ez ugyan nem oly rendkivüli és dicsőséges, de a már emlitett okoknál fogva biztosabb volt.

Utközben hallám, mint mormog bátyám fogai között:

„De a delejtű! a delejtű, mely éjszakot mutatott! Mikép magyarázzuk meg e tényt?“

„Sohse törjük rajta fejünket,“ szóltam én.

„Ugy ám! Az volna csak szép; Johanneumbeli tanár, ki egy kozmikus tüneményt ne tudna megmagyarázni; hallatlan szégyen volna.“

Bátyám, mialatt félmezitelenül, erszényül szolgáló bőrövét viselve dereka körül és pápaszemét órrára helyezve, ekként szólott, ismét a mineralogia rettentő tanárává lett.

Egy óra multán, miután az olajerdőből kijutottunk, San-Vicenzóba, Stromboli kikötőjébe érkeztünk, hol Hans tizenharmadik heti szolgálatának bérét kérte, melyet nagybátyám forró kézszoritások között adott át neki.

E perczben a kalauz, ha talán nem is osztotta könnyen magyarázható elérzékenyülésünket, mégis oly küljelekkel tolmácsolta érzelmeit, melyek őbenne rendkivülieknek voltak mondhatók.

Ujjhegygyel könnyedén megszoritotta kezeinket, és elmosolyodott.

XLIII.

Ime, ez befejezése azon elbeszélésnek, melyet azok sem fognak elhinni, kik már semmin sem csodálkoznak. Azonban el vagyok készülve és pánczélozva az emberi hitetlenség ellen.

A strombolii halászok hajótörést szenvedetteket megillető tekintettel voltak irányunkban; elláttak bennünket ruhával és élelmiszerekkel. Negyvennyolcz órai várakozás után augusztus 31-én egy kis speronare Messinába vitt bennünket, hol néhány nap alatt kipihentük az ut fáradalmait.

Pénteken, september 4-én egy franczia császári póstahajóra, a Volturnóra szállottunk és három nappal később Marseillebe érkeztünk; ekkor már minden aggodalomtól megmenekültünk volt, és tökéletesen nyugodtak lettünk volna, ha a delejtüt illetőleg tapasztalt megmagyarázhatlan tény nem gyötörte volna lelkemet. September 9-én este Hamburgba érkeztünk.

Mártha asszony meglepetését, Margit örömét leirni képtelen vagyok.

„Most, miután hős vagy, édes Axelem,“ szólt hozzám szeretett jegyesem, „nem lesz szükséges, hogy többé elhagyj!“

Rá néztem. Margit mosolyogva sirt.

Képzelhetni, hogy Lidenbrock tanár hazaérkezte Hamburgban mily sensatiót okozott. Mártha asszony csacskaságának következtében azon hir, hogy a tanár a föld központjának indult, az egész világon elterjedt volt. Senki nem akarta hinni, s visszatérte után ép oly kevéssé hitték.

Azonban Hans jelenléte és Izlandból érkezett különféle tudósitások csakhamar megváltoztatták a közvéleményt.

Ekkor bátyám nagy emberré lett, én pedig a nagy ember unokaöcscse voltam; ez pedig nem csekélység. Hamburg városa tiszteletünkre ünnepélyt rendezett. A Johanneumban nyilvános ülés tartatott, melyen a tanár elbeszélte utazását, és csupán a delejtűre vonatkozó tényeket hagyta el. Ugyanaz nap tette le a város levéltárába Saknussemm okmányát és kifejezte, hogy mennyire sajnálja, miszerint a körülmények nem engedték, minden törekvései daczára, hogy az izlandi utas nyomdokait egész a föld központjáig kövesse. Szerény volt dicsőségében, mi hirét még növelte.

Azonban ennyi megtiszteltetés természetesen irigységet támasztott. Voltak, kik, miután határozott tényekre alapitott elmélete ellentmondott a tudománynak, a föld központi melegére vonatkozó elméletnek, tagadták azt; bátyám tollal és élő szóval harczolva, tartotta fel elméletét, és nevezetes vitatkozásokat folytatott különböző országok tudósai ellen.

Én részemről most sem ismerhetem helyesnek nagybátyámnak a meghülésre vonatkozó elméletét; daczára mindazoknak, miket saját szememmel láttam, most is hiszem és mindig hinni is fogom a központi meleget; de elismerem, hogy bizonyos, még meg nem határozható körülmények, természeti tünemények befolyása alatt módosithatják e törvényt.

Azon időben, mikor e kérdések iránt legnagyobb volt az érdekeltség, nagybátyámra nézve szomoritó esemény fordult elő. Hans, daczára nagybátyám kéréseinek, otthagyta Hamburgot; ez ember, kinek életünkért adósai voltunk, nem engedte, hogy tartozásunkat lerójuk. A honvágy fogta el őt.

„Faerval,“ szólt egy nap s ez egyetlen szóval búcsuzva, utnak indult és szerencsésen megérkezett Reykjawikban.

Nagyon megszerettük volt a derék dunnavadászt; mi, kiknek életét mentette meg, soha nem fogjuk őt elfelejteni és halálom előtt egyszer még minden esetre látni akarom őt.

Befejezésül még meg kell emlitenem, hogy ez „Utazás a föld központja felé“ nagy feltünést okozott a világban. Kinyomatott és minden élő nyelvre lefordittatott; a leghitelesebb hirlapok közölték annak legkiválóbb epizodjait, melyek kommentálva, megvitatva, megtámadva és védelmeztetve lőnek, egyenlőn szilárd meggyőződéssel a hivők és a hitetlenek részéről. Nagybátyám még élete folytán részesült a kiérdemelt dicsőségben, mi nagy ritkaság! Barnum nagy dijat ajánlott neki, ha pénzért mutogattatni engedi magát az éjszakamerikai egyesült államokban.

A dicsőség közé azonban egy kellemetlen, mondhatnánk gyötrelmes gondolat vegyült. A delejtűre vonatkozó tény magyarázhatlan maradt előttünk. Már pedig tudósra nézve az ily magyarázhatlan tünemény valóságos értelmi martyrium.

Egy nap, mialatt bátyám dolgozószobájában az ásványokat rakosgattam, megpillantám a delejtűt és figyelmesen vizsgáltam azt.

Hat hónapja volt, hogy a delejtű ott állott ama zúgban, nem gyanitva, hogy mennyi nyugtalanságot okoz.

Miután néhány pillanatig a delejtűre néztem, egyszerre meglepetve kiáltottam fel. A tanár elősietett.

„Mi baj?“ kérdé ő.

„E delejtű!…“

„Nos?“

„De hiszen hegyes vége dél felé s nem éjszak felé mutat.“

„Mit beszélsz?“

„Nézze! Sarkai szerepet cseréltek.“

„Szerepet cseréltek!“

Nagybátyám oda nézett, összehasonlitásokat tett s azután akkorát ugrott, hogy az egész ház rengett belé!

„E szerint hát,“ kiáltott bátyám, mikor a meglepetés szóhoz engedte jutni, „midőn Saknussemm fokára érkeztünk, ez átkozott delejtű delet jelezte és nem éjszakot?“

„Nyilván.“

„Igy tévedésünk megmagyarázható. De mely tünemény okozhatta, hogy a sarkok ekként cseréltek egymással.“

„Ez igen könnyen magyarázható.“

„Hogy-hogy?“

„A Lidenbrock-tengeren, a vihar folytán, ama tűzgömb, mely a tutaj minden vasát megdelejesitette, delejtűnk irányát megváltoztatta.“

„Ah!“ kiáltott a tanár hahotára fakadva, „e szerint hát az elektricitás űzött velünk játékot?“