Part 5

„De most ismét éjszaknak vezető uton indulunk meg, és Europa éjszaki részei, Svéd-, Oroszország, Sziberia alatt fogunk elhaladni, a helyett, hogy Afrika sivatagai, vagy az Ocean hullámai alá hatolnánk! Elég ennyit tudnunk!“

„Igazad van, Axel, minden rendén van, miután e vizirányos tengert itt hagyjuk, melyen meg nem közelithettük volna czélunkat. Most lefelé fogunk haladni, lefelé, szüntelenül lefelé. Tudod e, hogy már csupán ezer ötszáz mértföld választ el bennünket a föld központjától!“

„Ah!“ kiáltám, „ez valóban szót sem érdemlő csekélység! Előre! Induljunk!“

Ez őrjöngő beszélgetést folytatva, érkeztünk vissza a vadászhoz. Minden elő volt készitve a rögtöni indulásra; a legcsekélyebb csomag is a tutajra volt már téve, melyen most mi is helyet foglaltunk, mire a vitorla kibocsáttatott, és Hans a Saknussemm foknak tartva, kormányzott.

A szél nem volt kedvező, főleg ily esetlen alaku járműre nézve. Sokszor vasas botjaink és rudak segélyével kellett előre tolni a hajót. Gyakran a vizbe messzire benyuló sziklákat kellett megkerülnünk. Végre három órai hajózás után, azaz esteli hat órakor, a kikötésre nézve kedvező helyre érkeztünk.

Én nagybátyámtól és az izlanditól követve, a partra ugrottam. E vizi ut nem csillapitott volt le. Sőt ellenkezőleg. Még azt is javaslatba hoztam, hogy tutajunkat égessük meg, a visszafordulást lehetetlenné teendők. De ezt nagybátyám nem engedte, miért én őt lanyhasággal vádoltam.

„De legalább,“ szóltam, „induljunk meg rögtön.“

„Rögtön indulunk, fiam; csupán megvizsgáljuk előbb e folyosót, megtudandók, hogy lesz-e benne szükségünk a hágcsókra.“

Bátyám müködésbe helyezte a Ruhmkorff-féle készüléket; a tutajt parthoz kötöttük és ott hagytuk; egyébiránt az alagut nyilása alig husz lépésnyire volt és mi késedelem nélkül oda indultunk, én legelől.

A bejárás, mely csaknem köralaku volt, mintegy öt lábnyi félmérővel birt; a homályos alagut szikla közt haladt, és oldalai tüzhányati anyagokkal voltak mintegy kárpitozva, melyek egykor e csővön át löveltek föl; alsó része épen a tutaj magasságában volt, minélfogva minden akadály nélkül be lehetett az üregbe lépni.

Az alagut talaja csaknem vizirányos volt; azonban alig hat lépést haladtunk, midőn roppant szikla akasztotta meg lépteinket.

„Átkozott szikla!“ kiáltám dühösen, midőn ez áthághatatlan akadály egyszerre megállitott haladásomban. Hiába kerestünk nyilást jobbra-balra, alul-fölül, sehol nem mutatkozott átjáró. A csalódás kellemetlen volt és sehogy sem akartam elhinni, hogy az akadály áthághatatlan. Lehajoltam és a sziklatömeg alá néztem; ott sem volt nyilás. Fölötte is a gránit domborodott. Hans a lámpa sugarait végig jártatta a fal minden részein; de ez mindenütt egyenlő tömörnek látszott. Le kellett mondanunk minden reményről.

Leültem volt a talajra, mig bátyám nagy léptekkel járt fel s alá az alagutban.

„De hát Saknussemm?“ kiálték.

„Igen,“ szólt nagybátyám, „őt is megakasztotta-e e bezárt sziklakapu?“

„Nem, nem!“ válaszoltam hevesen. „E sziklatömeg valamely rázkodtatás, vagy a földkérget meg-megingató delejtünemények következtében zárta el az utat. Sok év telt el Saknussem visszatérte és e tömeg leszakadása között. Világos, hogy e folyosó egykor a lávának szolgált átjáróul, és akkor a tüzhányati anyagok akadály nélkül bugyogtak fel belőle. Ama repedéseken, ott fenn az alagut boltozatán, meglátszik, hogy ujak; e boltozat összehalmozott roppant kövekből áll, mintha valamely óriás keze rakta volna össze azokat. Egyszer azonban, rendkivüli rázkodás alkalmával, e szikla, mely a boltozat kiegészitő részének látszik, lehullott a talajra és elzárta az utat. E véletlen akadálylyal Saknussemm nem találkozott, és ha el nem tudjuk azt háritani, nem vagyunk méltók arra, hogy a világ központjáig jussunk!“

Ekként szóltam e perczben! A tanár lelke mintha belém szállott volna. A fölfedezési szenvedély ihlettsége töltötte el lelkemet. Elfelejtettem a multat, nem gondoltam a jövővel. Számomra többé semmi nem létezett ama bolygó hátán, melynek mélyébe merültem, sem a városok, sem a mezők, sem Hamburg, sem a király-utcza, sem szegény Margitom, ki ekkor talán már azt hitte, hogy elvesztem a föld üregeiben.

„Jól van tehát!“ szólt nagybátyám, „ásókkal és csákányokkal utat törhetünk, és megdönthetjük ez akadályt!“

„Keményebb ez, semhogy ásó birhatna vele,“ kiáltottam.

„Ugy hát a csákány!“

„Vastagabb, semhogy csákánynyal lehetne megfúrni!“

„De…“

„Puskaporral dönthetjük meg egyedül, ássunk alá tüzaknát és repitsük a légbe.“

„Puskaporral!“

„Igen, hiszen csupán egy szikladarabot kell szélylyelzuznunk.“

„Hans, fogj munkához!“ kiáltott bátyám.

Az izlandi visszatért a tutajhoz, honnan csakhamar megjött, csákányt hozva magával, melynek segélyével aknát kezdett ásni. Nem csekély feladat volt ez. Akkora lyukat kellett furni, hogy ötven font lőgyapot férjen el benne, melynek robbantó ereje négyszer annyi, mint a lőporé.

Rendkivüli lélekizgatottságban voltam. Mialatt Hans dolgozott, én bátyámmal együtt nagy serényen készitettem egy hosszú kanóczot, mely vászonbélbe töltött nedves lőporból állott.

„Keresztüljutunk!“ szóltam.

„Keresztüljutunk,“ válaszolt nagybátyám.

Éjfélkor a munka tökéletesen be volt fejezve. A sziklába vájt üreg lőgyapottal volt tömve, és a kanócz, az alaguton végig vonulva, annak nyilásáig ért.

Egyetlen szikra képes volt most e borzadalmas készüléket tevékenységbe hozni.

„Holnap,“ szólt a tanár.

Meg kellett nyugodnom és még hat óráig várnom.

XXXIX.

A következő nap, csötörtök augusztus huszonhetedike, földalatti utazásunkban emlékezetes nap volt. Nem gondolhatok e napra a nélkül, hogy szivem most is meg ne rendüljön rémületében. E percztől kezdve eszünk, saját tevékenységünk többé nem birt befolyással sorsunkra; e percztől kezdve a föld tüneményei és erői labdáztak velünk.

Reggeli hat órakor talpon voltunk. Közeledett a pillanat, melyben lőpor által voltunk utat törendők a gránitkérgen át.

Személyesen kivántam meggyujtani a kanóczot. Ennek megtörténte után, tervünk szerint, visszatérendő voltam társaimhoz a tutajra, melynek tartalma még nem tétetett ki a partra; ezután lehető leggyorsabban el fogunk vitorlázni a parttól, hogy elkerüljük a robbanás veszélyeit, melynek hatása talán nem csupán a sziklatömeg belsejében lesz tapasztalható.

A kanócznak, számitásunk szerint, tiz perczig kellett égnie, minekelőtte a lőgyapot-tömeget felrobbantaná. Ez időköz tökéletesen elég volt arra, hogy a tutajhoz visszatérhessek.

Nem minden izgatottság nélkül készültem szerepem betöltésére.

Miután reggelinket hirtelen elköltöttük, bátyám és a vadász a tutajra szállottak, mig én a parton maradtam. Égő lámpával voltam ellátva, melylyel a kanóczot voltam meggyujtandó.

„Menj fiam,“ szólt bátyám, „és azután rögtön térj vissza hozzánk.“

„Ne féljen bátyám,“ feleltem, „nem fogok utközben vesztegelni.“

Erre rögtön az alagut bejárása felé indultam. Felnyitottam a lámpát, és kezembe vettem a kanócz végét.

A tanár chronometrumját tartotta kézben.

„Kész vagy?“ kiáltott ő.

„Kész vagyok.“

„Ugy tehát, tüz!“

Hirtelen a lángba dugtam a kanócz végét, mely erre sziporkázni kezdett, azután futva tértem vissza a parthoz.

„Szállj be,“ szólt bátyám; „s azután hagyjuk itt a partot.“

Hans rudját a partnak feszitve, belóditotta tutajunkat a tengerbe. Mintegy husz ölnyire lehettünk a parttól.

A következő perczeket a legnagyobb izgatottságban töltöttük. A tanár az időmérő mutatóján tartotta szemét.

„Még öt percz,“ szólott. „Még négy. Még három.“

Ütereim rémitő gyorsan lüktettek.

„Még kettő. Egy!… Omoljatok össze gránitbérczek!“

Mi történt ekkor! A robbanás zaját, ugy vélem, nem is hallottam. De a sziklák alakja szemem láttára egyszerre megváltozott; szélylyelnyiltak mint valamely függöny. Feneketlen mélységet pillantottam meg, mely a partban támadt. A tenger, legmélyében felbolygatva, roppant hullámot képezett, melynek hátán a tutaj függőlegesen emelkedett föl.

Mindhárman a tutaj fenekére omoltunk. Egy pillanat alatt a világosságot a legmélyebb setétség váltotta föl. Ezután ugy tetszett, mintha nem ugyan lábaim alól, hanem a tutaj alól minden szilárd alap elveszne. Azt hittem hogy a jármü elmerül. De csalódtam. Szólni akartam bátyámhoz, de a viz iszonyu zúgása miatt nem érthetett volna meg.

Daczára a setétségnek, a zajnak, a meglepetésnek, a fölindulásnak megfoghattam, hogy mi történik.

A légbe röpitett sziklán túl nagy terjedelmü mély üreg létezett, a felrobbanás hatása valami földrengésformát idézett elő e repedésektől átszeldelt talajban; az üreg megnyilt és a tenger, zuhataggá változva, ragadott oda bennünket magával.

Azt hittem, hogy elvesztem.

Egy óra, két óra, isten tudja mennyi idő telt el igy. Egymáshoz szorultunk; kezen fogtuk egymást, hogy a tutajból ki ne vettessünk; rémitő erős lökéseket tapasztaltunk, mikor a tutaj a falhoz verődött. Ez azonban ritkán történt, miből azt következtettem, hogy az üreg szélesedett. Semmi kétség, hogy ez Saknussemm utja volt; de a helyett, hogy magunkban szálltunk volna le, vigyázatlanságunk következtében egész tenger rohant le velünk együtt.

Ez eszmék természetesen homályosan és határozatlan alakban tüntek fel elmémben ily körülmények között. Nehéz volt azokat észszerüen összefüzni, mialatt ily széditő sebesen ragadtatám tova. Az arczomat suroló lég után itélve, haladásunk felülmulhatta a leggyorsabb vasuti vonatok sebességét. Ily körülmények között szövétneket meggyujtani lehetetlen volt, utolsó elektrikai készülékünk pedig a felrobbanás perczében tört volt el.

Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn egyszerre világosságot tapasztaltam magam mellett. A fény Hans nyugodt arczára özönlött. Az ügyes vadásznak sikerült a lámpát meggyujtani, és habár a láng erősen lobogott s majd elaludt, mégis felderité némileg az éji homályt.

Az alagut széles volt. Nem csalódtam tehát, mikor ilyennek gyanitottam. A lámpa halványan derengő világában nem voltunk képesek a két oldalfalt egyszerre megpillantani. A bennünket villámsebesen tovaragadó viz lejtője felülmulta meredekségre nézve Amerika hajózhatatlan ragadó folyamaiét; a viz felszine egy csomó, hig anyagból készült nyilhoz hasonlitott, mely rendkivüli erő által hajtatik. Nem találok ennél helyesebb hasonlitást, a rám tett benyomás kifejezésére. A tutaj, olykor örvények fölébe érve, gyorsan forogva sikamlott tovább. Mikor az alagut oldalfalához közeledett, rá vetettem erre a lámpa világát, és ilyenkor haladásunk sebességét megitélhettem arról, hogy a szikla kidomborodásai vonalokká látszottak változni és azt lehetett volna hinni, hogy mozgó vonalak hálózatába vagyunk zárva. Hozzávetőleg óránként harmincz mértföldre számitottam haladásunk sebességét.

Nagybátyám és én meredt szemekkel bámultunk magunk elé és az árbocz csonkjához támaszkodtunk, mely a robbanás pillanatában eltört volt. Hátat forditottunk a légnek, hogy meg ne fuljunk e mozgás gyorsaságának következtében, melyet emberi hatalom nem lett volna képes megakasztani.

Az órák multak. Helyzetünk nem változott, egy esemény azonban még bonyolultabbá tette azt.

Némileg rendbe hozni igyekezvén podgyászunkat, azt vettem észre, hogy a velünk volt tárgyak legnagyobb része eltünt a robbanás perczében, midőn a tenger oly rémitő erővel kapott el bennünket. Tudni akartam tisztán, hogy miből áll még készletünk, és a lámpát kezemben tartva, keresgélni kezdtem a tutajban. Műszereink közől csupán a delejtü és a chronometrum maradtak birtokunkban. Hágcsóink és köteleink közől egyetlen darab maradt meg, mely az árbocz csonkja közé volt tekerve. Sem ásó, sem csákány, sem kalapács, és mi legszomorubb, egy napra való élelmünk is alig volt!

Összekutattam a tutajt képező gerendák közeit, a legcsekélyebb nyilásokat, melyek a deszkák közt maradtak. De sehol semmit nem találtam. Nem volt egyéb élelmiszerünk egy darab száritott husnál és néhány darab kétszersültnél.

Bárgyuan tekintettem körül. Nem akartam helyzetünket megérteni! És mégis hogy gondolhattam most ezen veszélylyel? Ha hónapokra, évekre való élelmiszereink lettek volna is, de miként juthattunk volna ki ez örvényből, hová ellenállhatatlanul ragadott e zuhatag? Minek tartsunk az éhség gyötrelmeitől, mikor a halál annyi más alakban fenyeget? Hiszen rá sem érünk az éhenhalásra!

Képzelőtehetségem magyarázhatatlan különczségénél fogva, megfelejtkeztem a jelen percz veszélyeiről, és csupán a fenyegető jövővel voltam elfoglalva, mely rémesen tünt fel előttem. Egyébiránt talán megmenekülhetünk a zuhatag dühétől és visszatérhetünk a föld felszinére. Mikép? Nem tudom. Hol? Mit bánom! Ezerszer valószinübb, hogy e zuhatagban elveszünk, mint hogy kimenekedjünk; de ez még sem tökéletesen lehetetlen; mig ellenben az éhenhalás legkisebb, legparányibb reményt sem engedett.

Eleinte mindent meg akartam mondani bátyámnak, meg akartam neki mondani, hogy mennyire ki vagyunk fosztva mindenből, és pontosan ki akartam számitani, hogy még mennyi ideig élhetünk. De ellentállottam és leküzdöttem a beszéd ösztönét. Nem akartam a tanárt megfosztani hidegvérüségétől.

E perczben a lámpa lángja hirtelen fogyni kezdett és végre tökéletesen kialudt. A bél elégett volt benne. Ismét mély homály környezett bennünket. Nem remélhettük többé, hogy ez áthathatatlan setétséget felderitsük. Volt ugyan még egy szövétnekünk, de ezt a léghuzam rögtön eloltotta volna. Ekkor, mint a gyermek, behunytam szememet, hogy ne lássam a setétséget.

Bizonyos idő multán rohanásunk sebessége megkétszereződött. Ezt az arczomat korbácsoló lég erejéről vettem észre. A viz rémitő meredeken sietett alá. Valóban azt hiszem, hogy a tutaj már nem is sikamlott, hanem hullott, nekem legalább ugy rémlett, mintha csaknem függőlegesen buknánk le. Nágybátyám és Hans kezei, jobbról balról, erősen fogták karjaimat és benntartottak a tutajban.

Egyszerre, nem tudom mennyi idő eltelte után, erős lökést éreztem. A tutaj nem ütődött ugyan kemény testbe, hanem hirtelen megállott bukásában. Roppant hullám boritotta el a tutajt. Azt hittem, hogy a vizbe fulok.

E hirtelen történt elmerülés, vagy elöntetés azonban nem sokáig tartott. Néhány pillanat mulva ismét a viz szinén voltunk és teli torokkal szíhattam be a levegőt. Nagybátyám és Hans ugy szoritották karomat, hogy az majd összetört; még mind a hárman a tutajon voltunk.

XL.

Ugy hiszem, hogy ekkor esteli tiz óra lehetett. Ez utóbbi kábitó esemény után érzékeim közől legelébb a hallás ébredt fel. Alig hogy feljutottam a viz szinére, hallottam, mint áll helyre lassanként a csend, és mint szünik meg lassanként a zúgás, mely órák óta töltötte be füleimet. Végre bátyám e szavait érthetém meg:

„Emelkedünk!“

„Mit akar ezzel mondani?“ kiáltám.

„Igen, emelkedünk! emelkedünk!“

Kinyujtottam karomat és a falat érintettem; kezem vérig zsuroltatott. Iszonyu sebesen emelkedtünk.

„A szövétneket meg kell gyujtani!“ kiáltott a tanár.

Hansnak nem minden nehézség nélkül sikerült azt meggyujtania, és habár a láng nem fölfelé égett, hanem emelkedésünk gyorsaságának következtében tökéletesen lecsapódott, világa mégis képes volt az egész környezetet földeriteni.

„Ugy van, a hogy gondoltam,“ szólt bátyám; „keskeny kutban vagyunk, melynek félmérője legfeljebb négy öl. A viz, miután az üreg fenekét elérte, most visszaemelkedik a szinvonalra s bennünket magával emel föl.“

„Hová?“

„Nem tudom, de mindenre készeknek kell lennünk. Rendkivül gyorsan emelkedik, ha nem csalódom másodperczenként két ölnyit, azaz perczenként százhusz ölnyit, vagyis óránként negyedfél mértföldet. Ekként haladva, hirtelen utazik az ember.“

„Igen, ha semmi utunkat nem állja, ha ez aknának fölül nyilása van; de ha nem volna, ha a lég a vizoszlop nyomása alatt lassanként összesajtolódnék, ha összezuzatnánk!“

„Axel“, szólt a tanár igen nyugodtan, „helyzetünk csaknem kétségbeesettnek mondható, de mégis van némi kilátás a megmenekülésre, és épen ezen gondolkodom. Igaz, hogy minden perczben elveszhetünk, de minden perczben menekülésre is nyilhat alkalom. Ennélfogva oly állapotban kell lennünk, hogy a legcsekélyebb körülményt is felhasználhassuk.“

„De mit tegyünk hát?“

„Együnk erőnknek helyreállitása végett.“

E szavak hallatára bárgyun tekintettem bátyámra. Mit eddig elhallgattam, most végre meg kellett vallanom:

„Együnk?“ ismétlém.

„Együnk, rögtön.“

A tanár még néhány szót mondott dánul, mire Hans fejét rázta.

„Mit!“ kiáltott bátyám, „élelmiszereink elvesztek?“

„Igen, csupán ez maradt meg belőle! Darabka száritott hus, hármunk számára!“

Nagybátyám rám tekintett, mintha szavaimat érteni nem akarná.

„Nos“, mondám, „hiszi-e még, hogy megmenekülhetünk?“

Nem nyertem választ.

Egy óra telt el. Rendkivüli éhséget kezdtem érezni. Társaim szintén szenvedtek és egyik sem merte érinteni ama nyomoru élelemmaradványokat.

Ezalatt folyvást sebesen emelkedtünk; olykor a lég sürüségének következtében lélekzetünk elállott, mint a léghajósoké, mikor túlsebesen emelkednek. Ezek azonban, minél magasabbra emelkednek a légkör felsőbb rétegei közé, annál nagyobb hideget éreznek, mi pedig épen ellenkező hatást tapasztaltunk. A meleg nyugtalanitólag növekedett s e perczben bizonyosan volt már negyven foknyi.

Mit jelenthetett e változás? Mindeddig a tények igazolták Davy és Lidenbrock elméleteit, mindeddig a meleget visszatartó sziklák különös helyzete, az elektricitás, a delejesség, módositották a természet általános törvényeit, és mérsékelt temperaturát idéztek elő; mert én előttem a központi tüz elmélete még most is czáfolatlanul állott. Valjon oly környezetbe jutottunk most, melyben ama törvény teljes erőben van fenntartva és hol a forróság tökéletes olvadás állapotában tartja a sziklákat? Ettől tartottam, és ezt közöltem is a tanárral.

„Ha vizbe nem fulunk vagy össze nem zuzatunk, ha éhen nem halunk, ugy valószinüleg elevenen égünk meg.“

A tanár nem felelt, csupán vállait vonta és ismét visszamerült gondolataiba.

Egy óra telt el és leszámitva a hévmérsékben tapasztalható csekély emelkedést, semmi nem változott helyzetünkben. Végre bátyám megszakitotta a csendet.

„Határoznunk kell valamit,“ szólt ő.

„Mit határozhatunk mi?“ válaszoltam.

„Erőnket helyre kell állitanunk. Ha ez utolsó maradékokat kimélve, megkiséreljük életünknek néhány órával való meghosszabbitását, mindvégig elgyengült állapotban leszünk.“

„Igen, mindvégig, s ez már nincs messze.“

„Feltéve, hogy valami menekvési mód kinálkozik, mikor tevékenységre lesz szükség, nem lesz erőnk a cselekvésre, ha az éhség által elgyengittetni hagyjuk magunkat?“

„De bátyám, ha e darab hust megettük, nem marad semmink.“

„Semmink, az igaz; de azt hiszed, hogy szemeiddel, ha mindig ránézel is, több táperőt szíhatsz belőle? Ugy okoskodol, mint a kiben nincs akarat, nincs erély!“

„Hát bátyám még nem vesztett el minden reményt?“ kiálték ingerülten.

„Nem!“ válaszolt a tanár szilárdan.

„Hogyan! ön még lehetségesnek hiszi, hogy megmeneküljünk!“

„Igen! öntudattal és akarattal biró lénynek nem szabad kétségbe esnie addig, mig szive ver, erei lüktetnek, idegei éreznek!“

Mily szavak! Azon ember, ki hasonló körülmények között ekként tudott szólani, csakugyan nem mindennapi jellemü.

„De hát,“ szóltam, „mit tegyünk?“

„Együk meg élelmiszereink e maradványát az utolsó morzsáig és állitsuk helyre erőnket. Meglehet, hogy utoljára eszünk életünkben, de legalább a helyett, hogy végkép ki lennénk merülve, ismét férfiakká leszünk.“

„Együnk tehát!“ kiáltottam.

Nagybátyám előkereste a hajótörésből megmentett darab hust és kétszersülteket és azt három egyenlő adagban osztotta el közöttünk. Egynek-egynek körülbelül egy fontnyi tápszer jutott. A tanár gyorsan evett, mondhatni lázas szenvedéylyel; nekem éhségem daczára sem esett jól az étel és csaknem undorodva ettem; Hans pedig nyugodtan, mértékletesen apró falatokat vágott, és jóizüen rágta meg azokat, mint a kit a jövő aggályai nem nyugtalanitanak. A vadász tüzetes kutatás után talált volt egy fenyünedvvel még félig telt kulacsot; megkinált bennünket s e jótékony ital némileg elevenitő hatást gyakorolt reám.

„Forträfflig!“ szólt Hans, miután ivott.

„Felséges!“ válaszolt nagybátyám.

Ismét némi remény ébredt bennem. Azonban utolsó ebédünk el volt költve. Ekkor reggeli öt óra volt.

Az emberi természet sajátságai közé tartozik, hogy az egészséget csupán annak hiányából ismeri; mikor jóllaktunk, alig vagyunk képesek az éhség gyötrelmeit megérteni; hogy felfoghassuk, tapasztalnunk kell azokat. Most is e hosszas koplalás után néhány falat kétszersült és hus diadalmaskodott elmult fájdalmaink fölött.

Ez ebéd után mindegyikünk gondolataiba merült. Mire gondolt Hans, a legszélső nyugot fia, kinek hideg elszántsága fölülmulta a végzethivő keletiekét? Mi engem illet, gondolataim csak emlékekből állottak, melyek lelkemet visszavitték a földgömb szinére, melyet bár ott ne hagytam volna soha sem! A königs-strassei ház, szegény Margitom, a jó Mártha asszony, mint megannyi vizio vonultak el szemeim előtt és a baljóslatu dörgést, mely körülöttünk e sziklaüregben tombolt, ábrándaimban a föld városai zajának véltem.

Bátyám pedig most is szakmájába vágó dolgokkal volt elfoglalva; kezében tartva a szövétneket, figyelmesen vizsgálta a földréteg jellegét; helyzetünket az egymás fölé emelkedő telepek állásából felismerni igyekezett. E számitás, vagy helyesebben e hozzávetés csupán megközelitő lehetett; de a tudós mindig tudós, azaz addig, a mig hidegvérü marad, hidegvérüség pedig Lidenbrock tanárban nyilván rendkivül sok lakott.

Hallottam, amint geologiai tudományos szavakat mormolt magában; megértettem e szavakat s önkénytelenül érdek ébredt bennem e végtanulmány iránt.

„Tüzhányati gránit,“ szólt ő; „még mindig az ős rétegben vagyunk; azonban emelkedünk! Nagyon emelkedünk! Ki tudja?“

Ki tudja? Ő még mindig remélt. Kezével tapogatta a függőleges oldalfalakat és néhány pillanat mulva ekként folytatá:

„Ime a csillám! És itt a palacsillám! Helyes! Csakhamar az átmeneti korszakba érünk és akkor…“

Mit akart a tanár? Képes volt-e megmérni a fölöttünk levő rétegek vastagságát? Lehetett-e módszere, mely által ezt kiszámithatta? Nem. A sürüségmérő hiányzott és ezt semmi becsü nem pótolhatja.

A hévmérsék azonban gyors arányban növekedett és a légkör csaknem izzóvá lett. Azon meleget juttatá eszembe, melyet az olvasztó kemenczék terjesztenek maguk körül müködésük idejében. Hans, bátyám és én kénytelenek voltunk kabátainkat, utóbb mellényeinket is levetni; a legcsekélyebb öltöny is alkalmatlanná vált, csaknem szenvedést okozott.

„De hát valami izzó tüzhely felé hajtatunk?“ kiálték egy pillanatban, midőn a forróság megkettőződni látszott.

„Nem,“ válaszolt nagybátyám, „ez lehetetlen! egyáltalában lehetetlen!“

„És mégis,“ szóltam a falat érintve kezemmel, „e szikla tüzes!“

Azon pillanatban, midőn e szavakat ejtettem ki, kezem véletlenül érintvén a vizet, hirtelen visszarántottam azt.

„E viz forr!“ kiálték.

A tanár most már nem válaszolt, csupán egy dühtelt mozdulattal.

Ekkor legyőzhetetlen rémület fogta el lelkemet és többé el nem hagyta. Valami nagy esemény közeledtét éreztem előre, olyast, minőt a legmerészebb képzelőtehetség sem, tudna teremteni. Egy gondolat keletkezett bennem, eleinte határozatlan, bizonytalan volt, azután meggyőződéssé változott. El akartam űzni agyamból, de makacsul tért vissza; de kiejteni nem mertem azt. Néhány akaratlanul tett észlelet még szilárditott e meggyőződésben; a szövétnek kétes világában szokatlan, szabálytalan mozgalmat vettem észre a gránitrétegekben; nyilván valami tünemény ment véghez, melyben az elektricitás nagy szerepet játszott; és azután e rendkivüli meleg, e forró viz!… Megvizsgáltam a delejtüt.

A delejtü megőrült.

XLI.

Igen, megőrült! A tű egyik sarktól a másiknak szökkent; zavartan ide-oda ugrott, átfutott az egész körön és forgott, mintha szédülés fogta volna el.