Part 4

Három nap óta lehetetlen egy szót váltanunk. Szánk megnyilik, ajkaink mozognak, de hangot nem veszünk észre. Még ha egymás fülébe kiáltunk sem hallunk semmit.

Bátyám hozzám közeledett. Néhány szót szólott. Ugy rémlik, ezt mondta: „elvesztünk.“ De nem tudom bizonyosan.

Lehetetlen lévén szólni, e szavakat irtam és mutatám neki: „huzzuk be a vitorlát.“

Bátyám intett, hogy beleegyezik.

De még rá sem ért, hogy fejét, melyet igenlőleg meghajtott volt, felemelje, midőn a tutaj fölött tüzes karika jelent meg. Az árbocz és a vitorla egy pillanat alatt tüntek el; láttam, mint emelkednek föl szédítő magasba, mint valamely pterodactylus, ez őskori phantastikus madár.

Rémület fagylalta vérünket; a tüzgolyó, mely félig fehér, félig azurszinü, és egy tiz hüvelyknyi bomba nagyságával birt, lassan lengedez ide-oda, mialatt a szélvésztől ostorozva meglepő sebességgel forog saját tengelye körül. Most hozzánk közelit, már a tutajon van, az élelmiszereket tartalmazó zsákra szökken, erről legurul, megugrik, a puskaporos ládát érinti. Iszonyat! Légbe repülünk! De nem. A ragyogó gömb tovább szökken; most Hanshoz közeledik, ki mereven rátekint; majd bátyámhoz, ki térdre bukik, hogy azt elkerülhesse; és végre hozzám, ki sápadozom és reszketek iszonyu ragyogásának és melegének hatása alatt; lábam mellett kezd forogni; fel akarom emelni lábamat, de erre képes nem vagyok.

Salétromos gázszag tölti be a levegőt és az ember gégéjébe, tüdejébe hatol. Majd megfulunk.

De miért nem tudom felemelni lábamat? Mintha oda volna szegezve a tutajhoz! Ez elektrikus tüzgömb tutajunkra szökkenvén, minden rajta lévő vasat megdelejesitett; a műszerek, az eszközök, a fegyverek egymásnak szöknek és csörömpölve surlódnak össze; a csizmámban lévő szegek erősen a tutaj gerendáit összefoglaló vaskapocshoz tapadtak; ezért nem tudom felemelni lábamat!

Végre, minden erőmet megfeszitve, visszarántom lábamat, épen azon pillanatban, midőn a forgó tüzgömb megragadta volna és engem is magával rántott volna, ha…

Ah! Mily iszonyu fény! A tűzgömb szétpattan! Lángok özönébe merülünk!

Azután kialszik a tüz. Még ráértem, hogy bátyámat a tutajon elterülve lássam. Hans folyvást a kormányt fogja és a testét átható delejességnek befolyása alatt tüzet szórni látszik mindenfelé!

Hová jutunk? Hová jutunk?

– – – – – – – –

_Kedd, aug. 21._ – Hosszas ájulásból ébredek; a vihar folyvást tart; a villámok kigyók seregeként rohannak végig az egész látkörön.

Még mindig tengeren vagyunk? Igen, és mérhetetlen sebességgel hajtatunk tova. Elhaladtunk Angolország, a Manche csatorna, Francziaország, talán egész Európa alatt!

– – – – – – – –

Ismét ujnemü zaj hallatszik! Nyilván a tenger törik meg sziklákon!… De ez esetben…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

XXXVI.

Itt végződik az, mit uti naplónak neveztem, és mit hajótörésünkből szerencsésen megmentettem. Folytatom elbeszélésemet, mint elébb.

Nem mondhatom meg, hogy mi történt, mikor a tutaj a part szirtjeihez csapódott. Csak azt éreztem, hogy a hullámok közé merülök; hogy a halált elkerültem, hogy testemet az éles sziklák szélylyel nem szagkatták, tisztán csak Hans erős karjának köszönöm, mely kiragadott az örvényből. A bátor izlandi kivitt a hullámok közül, és letett a forró fövényre, hol bátyám mellett terültem el. Hans azután visszatért ama sziklákhoz, melyeken a dühödt hullámok törtek meg, és hajótörésünkből, mit lehetett, megmentett. Beszélni nem tudtam; az indulatok és fáradalmak minden erőmet megtörték; egy óráig tartott, mig némileg magamhoz tértem.

Az eső azonban folyvást esett, de épen abból, hogy e zápor mily sürün, sürübben mint elébb hullott, lehetett következtetni, hogy a szélvész végéhez közeledik. Néhány fölöttünk domboruló szikla megótt bennünket az égről hulló zuhatagtól. Hans élelmiszerekkel kinált meg, melyeket azonban nem is érintettem és csakhamar mindnyájan, ki lévén merülve e háromnapi virrasztástól, kinos álomba merültünk.

Másnap az idő gyönyörü szép volt. Az ég és a tenger mintegy közös megegyezéssel csillapultak le. A viharnak semmi nyoma nem maradt. A tanár vidor szavakkal üdvözölt felébredésemkor. Bátyám jó kedve valóban irtózatos volt.

„Nos öcsém!“ kiáltott ő, „hogy aludtál?“

Azt lehetett volna vélni, hogy a király-utczai házban vagyunk, hogy nyugodtan ülünk a reggelihez, és hogy szegény Margitommal való egybekelésem e napra van kitűzve.

Ah! ha a vihar tutajunkat kissé keletnek hajtotta, ugy talán Németország alatt, az én kedves szülővárosom Hamburg és azon utcza alatt, azon ház alatt, mely magában foglal mindent, mit e világon szeretek, haladtunk el. Akkor csak negyven mértföldnyire voltam tőle! De negyven mértföld, függőleges irányban, gránitfalon keresztül, ez több mint ezer mértföld a föld szinén!

Mind e fájdalmas gondolatok egy pillanat alatt ébredtek fel agyamban, minekelőtte bátyám kérdésére feleltem volna.

„Hogyan!“ ismétlé bátyám, „nem válaszolsz? Nem mondod még, hogy aludtál?“

„Igen jól,“ feleltem én; „még meg vagyok törve a fáradságtól, de ez el fog mulni.“

„El fog mulni, csekélység az egész.“

„De bátyám ma reggel igen jókedvünek látszik.“

„Boldog vagyok, édes öcsém! Tökéletesen boldog! Megérkeztünk.“

„Utazásunk czélján?“

„Nem, hanem e tengernek, mely végtelennek látszott, tulsó partján. Most ismét száraz földön fogunk utazni, és a földgömb valódi mélyébe fogunk hatolni.“

„Szabad egy kérdést koczkáztatnom?“

„Tessék.“

„Hogy térünk vissza?“

„Vissza! Te már a visszatérésre gondolsz, még minekelőtte utunk czélját elértük volna?“

„Nem; csupán tudni szeretném, hogy mikép fogunk visszatérni.“

„Nagyon egyszerüen. A földgömb központjához érkezvén, vagy találunk más utat, melyen visszatérhetünk a föld szinére, vagy pedig arra térünk vissza, a merre jöttünk. Kötve hiszem, hogy ez ut elzárassék mögöttünk.“

„Ez esetben a tutajt annak idejében ki kell javitani.“

„De hát élelmiszerünk marad-e annyi, hogy e hosszu utra elegendő legyen?“

„Minden bizonynyal. Hans nagyon ügyes fiu és meg vagyok győződve, hogy hajónk tartalmának legnagyobb részét megmentette. Erről egyébiránt rögtön biztos tudomást szerezhetünk.“

Ott hagytuk ama tágas nyilásu barlangot, melyen a szél keresztül járt. Volt még egy reményem, mely azonban egyszersmind aggodalom is volt; lehetetlennek véltem, miszerint azon rémitő erő, mely tutajunkat a parthoz csapta, azt a rajta levő tárgyakkal együtt meg ne semmisitette volna. Csalódtam. A partra érve, ott láttam Hansot és körülötte számos, rendbe rakott tárgyat. Nagybátyám forrón, hálásan szoritotta meg a kalauz kezét. Ez ember, kinek emberfölötti elszántsága valóban példátlan, dolgozott volt, mialatt mi aludtunk és életét koczkáztatva mentette meg a ránk nézve legbecsesebb tárgyakat.

Mindamellett nem mondhatnám, hogy elég érzékeny veszteséget ne szenvedtünk volna; többi közt fegyvereink is hiányoztak, de ezeket könnyen nélkülözhettük. A puskaporkészlet azonban megvolt, miután a viharban kicsi hija, hogy fel nem robbant.

„Ha nincs puskánk, nem vadászunk,“ kiáltott a tanár.

„De hát a műszerek?“

„Itt a sűrűségmérő, a legbecsesebb, melyért a többit mind odaadtam volna! Ezzel kiszámithatom a mélységet és tudni fogom, hogy mikor jutunk a központra. Ha ez birtokunkban nem lenne, megtörténhetnék, hogy túl mennénk a czélon és Ausztráliában bukkannánk fel a földből!“

Bátyám szilaj jó kedvében volt.

„De hát a delejtü?“ kérdém.

„Itt van, e sziklán, és pedig tökéletes jó állapotban, valamint az időmérő és a hévmérők is. Hans valóban megbecsülhetetlen ember!“

Kénytelen voltam megvallani, hogy a műszerek közől nem hiányzik semmi sem. Mi az eszközöket illeti, ezeket is ott láttam a fövényen, ott hevertek a hágcsók, kötelek, csákányok, stb.

Azonban még az élelmiszereket illetőleg nem voltunk tisztában.

„Hát az élelmiszerek?“ mondám.

„Lássuk az élelmi szereket“, válaszolt bátyám.

Az élelmiszereket tartalmazó ládák ott állottak sorban a parton, tökéletes sértetlen állapotban; a tenger legnagyobb részüket megkimélte, és mindent összevéve, kétszersülttel, besózott hussal, fenyőnedvvel és száraz hallal, szóval szokott élelmiszereinkkel még négy hóra voltunk ellátva.

„Négy hóra!“ kiáltott a tanár, „ennyi idő alatt oda és vissza kényelmesen eljutunk és még marad is élelmiszereinkből annyi, hogy belőlök nagy ebédet adhatok, melyre minden Johanneumbeli kollegáimat meghivom!“

Régen hozzászokhattam volna bátyám különös kedélyéhez, és mégis ez ember most is csodálkozást költött bennem.

„Most pedig“, szólt a tanár, „vizkészletünket megujitjuk az esővizből, mely mind e gránitmedenczékben megállott; következőleg nem tarthatunk a szomjuságtól. Mi a tutajt illeti, meg fogom mondani Hansnak, hogy azt javitsa ki a mennyire lehet, habár azt hiszem, hogy többé nem lesz rá szükségünk.“

„Hogyhogy?“ kiálték.

„Az jutott eszembe, öcsém uram, hogy talán nem arra megyünk ki, a merről lementünk.“

Kétkedve tekintettem a tanárra, azon kérdés merült fel bennem, valjon nem őrült-e meg.

„Reggelizzünk“, válaszolt ő.

Követtem bátyámat, ki a tenger felé emelkedő sziklaoromra ment, miután a vadásznak néhány szót mondott. Ott igen jó étvágygyal ettünk száritott hust, kétszersültet és theát; talán soha életemben ebéd nekem ily jól nem esett. Az éhség, a szabad lég, annyi izgalom után végre nyugalom, mindez együtt rendkivüli étvágyat gerjesztett volt bennem.

Reggelizés közben azon kérdést intéztem bátyámhoz, hogy valjon megtudhatnánk-e, hogy jelenleg hol vagyunk.

„Ezt ugy hiszem bajos lesz kiszámitani“, mondám.

„Pontosan kiszámitani bajos“, válaszolt nagybátyám, „miután e háromnapi szélvész alatt nem jegyezhettem meg haladásunk gyorsaságát, sem utunk irányát, de mindamellett hozzávetőleg szerezhetünk némi fogalmat hollétünkről.“

„Az utolsó észleleteket a Geyser szigetén jegyeztük volt fel…“

„Axel szigetén, fiam. Ne utasitsd vissza azon megtiszteltetést, mely szerint a föld belsejében fölfedezett legelső sziget nevedet viseli.“

„Legyen! Mikor az Axelszigethez értünk, tengeren mintegy kétszáz hetven mértföldet haladtunk volt, és több mint hatszáz mértföldnyire voltunk Izlandtól.“

„Jól van. Vegyük tehát e pontot számitásunk alapjául; a négy napig tartó szélvész alatt aligha huszonnégy óra alatt kevesebbet haladtunk nyolczvan mértföldnél.“

„Én is ugy hiszem? E szerint a szélvész tartama alatt háromszáz mértföldet haladtunk.“

„Ugy van s a Lidenbrocktenger partjait egymástól e szerint hatszáz mértföld választja el! Tudod-e Axel, hogy e tenger nagyságára nézve versenyezhet a földközivel?“

„Igen, főleg ha szélességében metszettük át!“

„Mi nagyon könnyen meglehet!“

„És az a legfurcsább,“ vetém utána, „miszerint ha számitásaink nem csalnak, a földközi tenger most fejünk fölött van.“

„Igaz!“

„Igaz, mert Reykjawicktól kilenczszáz mértföldnyire vagyunk!“

„Jó darab, valóban szép utazás; de azt, hogy a földközi tenger, és nem Törökország vagy az atlanti tenger alatt vagyunk, csak ugy állithatjuk biztosan, ha utunk iránya nem változott.“

„Nem változott, a szél állandónak látszott; azt hiszem tehát, hogy e part Margit kikötőjétől délkeletre esik.“

„Erről könnyü lesz meggyőződnünk, csupán a delejtüre kell tekintenünk. Lássuk a delejtüt!“

A tanár azon sziklához sietett, melyre Hans a műszereket rakta volt. Nagybátyám jókedvű, vidor volt; kezeit dörzsölgette, fejét magasra emelte és egészen megifjodott! Szemeim követték és kiváncsian vártam visszajöttét, mert tudni akartam, hogy gyanitásom nem csal-e.

A sziklához érve, bátyám fölemelte a delejtüt, vizirányosan helyezé el, és azután a tüt nézte, mely, miután sokáig ide-oda ingadozott, végre megállott a delejes befolyás alatt.

Nagybátyám reá bámult, azután szemeit dörzsölte, és ismét a türe nézett. Végre csodálkozást eláruló arczát felém forditá.

„Mi az?“ kérdém.

Bátyám intett és a műszerre mutatott. Meglepetve kiáltottam fel. A delejtü azon irányban mutatta az éjszakot, merre mi delet gondoltunk. A tü hegye a part felé fordult, a helyett, hogy a tengerre lett volna irányozva.

Megmozgatám a delejtüt, és sokáig vizsgáltam. Bármely irányba forditottuk is azt, mindig visszatért előbbi váratlan helyzetébe.

E szerint tehát többé semmi kétség, hogy a vihar alatt a szél megfordult, a nélkül, hogy észrevettük volna, és a tutajt visszahajtotta azon partra, melyet bátyám hite szerint messzire hagytunk volt.

XXXVII.

Nem vagyok képes leirni azon érzelmeket, melyek Lidenbrock tanár belsejében egymást követve dúltak: meglepetés, hitetlenség, és végre düh. Soha nem láttam embert sodrából ennyire kihozva, és ily ingerültségben. Az átkelés fáradalmainak, a kiállott veszélynek, mind ennek meg kellett volna ujulnia! Hátra mentünk volt, a helyett, hogy haladtunk volna.

De bátyám csakhamar ismét neki bátorodott.

„Ah! a végzet ily játékot üz velem!“ kiáltott; „az elemek esküsznek össze ellenem! A lég, a tüz és a viz egyesitik törekvéseiket, hogy haladásomnak gátot vessenek! Jól van tehát, ki fog tünni, hogy mennyi nyomatékkal bir az én akaratom. Nem engedek, nem hátrálok egy tapodtat sem és meglássuk, ki lesz a győztes: a természet vagy én!“

Ott állott Lidenbrock Otto az orom tetején, haragosan, fenyegetődzve, mint a dühödt Ajax, mintha az isteneket híná csatára. De én szükségesnek véltem közbeszólni és bátyám őrjöngő felindulását zabolázni.

„Hallgasson meg bátyám,“ szóltam szilárd hangon. „E földön minden nagyravágyás számára határ van kitüzve; nem küzdhetünk a lehetetlenség ellen; készülékeink nincsenek oly állapotban, hogy tengeri utra indulhatnánk; ötszáz mértföldnyire nem ily gerendákból összeütött rozzant tutajon, takaróból készült vitorlával, nem ilyen árboczczal indul az ember, főleg a hol ily viharok szoktak dúlni. Nem is kormányozhatunk, a szélvész csak ugy játszik velünk s ennélfogva őrültség lenne e lehetetlen átkelést még egyszer megkisérteni.“

E megczáfolhatatlan okadatolások hosszu sorozatát mintegy tiz perczig sororolhatám elő, a nélkül, hogy félbeszakittatnék; de ezt csak annak köszönhettem, miszerint a tanár nem hallgatott reám, és egész okoskodásomból egy szót sem értett meg.

„A tutajra!“ kiáltott végre.

Ez volt válasza. Hiába kértem, könyörögtem, indulatoskodtam; rémitő makacsságát nem tudtam megingatni.

Hans épen e perczben fejezte be a tutajon szükségessé vált kijavitásokat. Azt lehetett volna hinni, hogy e különös lény mindig előre találta ki bátyám szándokait. Néhány darab sourdarbrandurral toldotta meg a tutajt, visszaadva annak előbbi szilárdságát. Fölötte már ismét vitorla emelkedett, melylyel a szél játszott.

A tanár néhány szót szólt a kalauzhoz, mire ez rögtön a tutajra szállitotta podgyászunkat és mindent előkészitett az indulásra. A lég elég tiszta volt és a szél folyvást éjszak-nyugotról fujt.

Mit tehettem? Ellentállhattam volna-e kettőjöknek? Lehetetlen. Mégis, ha Hans hozzám csatlakozott volna. De ezt nem cselekedte. Ugy látszott, mintha ez izlandi minden egyéni akaratról lemondott és önmegtagadási fogadást tett volna. Semmi befolyással nem birtam ez emberre, ki csak bátyám akaratát ismerte. Haladnom kellett velök.

Már elfoglalni készültem tehát a tutajon szokott helyemet, midőn nagybátyám kezemet megragadva tartóztatott vissza.

„Csak holnap indulunk,“ szólt ő.

Megállottam, mint a ki már semmivel nem gondol.

„Nem szabad elhanyagolnom semmit,“ folytatá bátyám, „és miután a végzet a part e részére vetett ki bennünket, nem fogok innen távozni, minekelőtte a vidéket meg ne vizsgáltam volna.“

E felelet megmagyarázható, ha tekintjük, hogy bár az éjszaki partra jutottunk vissza, de nem épen kiindulásunk pontjára. Margit kikötője inkább nyugot felé lehetett. Ennélfogva természetes volt, hogy bátyám e partokat megvizsgálni kivánta.

„Jerünk tehát!“ mondám.

Hansot foglalatosságai közt hagyva, elindultunk. A sziklafal és a tenger széle között levő tér igen széles volt; egy félórai haladásba került, mig ama sziklákat elérhettük. Lábaink alatt számtalan különböző alaku és nagyságu csigahéjat zuztunk össze, melyekben a legelső korszakok állatai éltek volt. Roppant nagy teknőket, melyeknek átmérője olykor tizenöt lábnál több volt, láttam itt. Ezek a pliocenus korszak óriási glypthodonjának teknői voltak, melyeknek a jelenkori teknősbéka csupán apró másolata. Ezenkivül számtalan töredékkel volt a talaj boritva; éles, lapos, rendes vonalokban elhelyezett parti kavicsok voltak ezek. E körülmények azon meggyőződést költötték bennem, hogy e tért egykor a tenger boritotta. E szélylyelszórt és most száraz sziklákon, a hullámok félreismerhetlen nyomokat hagytak hátra.

Ez némileg megmagyarázhatta, hogy mint létezhet tenger itt negyven mértföldnyire a föld szine alatt. De az én véleményem szerint e viztömeg lassanként a föld mélyebb üregeibe folyt le, és nyilván az Ocean vizéből származott, mely valami hasadékon keresztül csorgott ide. Azt azonban el kellett ismernem, hogy ama repedés most be van tömve, mert különben e barlang, vagy helyesebben e roppant medencze igen rövid idő alatt egészen megtelt volna. Sőt talán e viz a földalatti tüzzel való küzdelmében részben el is párolgott. Innen voltak megmagyarázhatók a fejünk fölött függő fellegek, és a nagy mérvü delejesség, mely viharokat költött a földgömb belsejében. A látott tüneményeket ez elmélet elég világosan megmagyarázni látszott; bármily rendkivüliek legyenek is a természet csodái, physikai szabályok által mégis mindig megmagyarázhatók.

Most tehát a viz által alakitott televénytalajon haladtunk, melyet, mint e korszaknak a földön oly nagy mennyiségben található minden rétegeit, a viz alakitott volt. A tanár figyelmesen vizsgálta a sziklák közeit. Ha nyilás létezett valahol, szükséges volt, miszerint annak mélysége megméressék. Habár meg voltam győződve, hogy tökéletesen szűz talajon járok, mégis ugy rémlett olykor, mintha egynémely szikla a Margit kikötője környékén levőkre hasonlitana. A hasonlatosság olykor meglepő volt. A sziklákról száz meg száz patak és forrás hullott alá. Ugy tetszett, mintha ugyanazon sourdarbrandurokat látnám, valamint hű Hans-bachunkat, és a barlangot, melyben egészségemet visszanyertem; néhány lépéssel távolabb a sziklafal alakja, egy-egy patak megjelenése, vagy valamely különös alaku orom ismét kételyt költöttek bennem.

A tanár osztotta határozatlanságomat; nem tudta elhatározni, hogy ez egyhangu vidéket látta-e már valaha, ezt néhány szavából sejtettem.

„Világos,“ mondám, „hogy nem épen kiindulásunk pontján kötöttünk ki; de ha a parton haladunk, kétségkivül megközelitjük Margit kikötőjét.“

„Ez esetben,“ válaszolt bátyám, „fölösleges, hogy e vidéket közelebbről vizsgáljuk, és legjobb, ha visszatérünk a tutajra. De valjon nem csalódol-e Axel?“

„Bajos itt biztosan itélni, mert e sziklák mind nagyon hasonlitanak egymásra. Mégis ugy vélem, mintha felismerném azon előfokot, melynek tövében Hans tutajunkat készitette. Ugy hiszem, hogy közel vagyunk kis kikötőnkhez, ha ugyan nem épen ez az,“ szóltam egy kis öblöt vizsgálva, melyet felismerni véltem.

„Nem lehet. Legalább saját nyomainkkal kellene találkoznunk, és én nem látok semmit.“

„De látok én!“ kiáltottam egy a fövényen ragyogó tárgyra rohanva.

„Mi az?“

„Ime!“ válaszoltam, bátyámnak a földről felkapott tőrt mutatva.

„Hogyan!“ szólt a tanár, „te e fegyvert magaddal vitted volt hazulról?“

„Én nem, de valószinüleg ön!“

„Tudtommal nem; e tárgy soha nem volt enyém.“

„Valamint enyém sem.“

„Ez csakugyan különös.“

„Dehogy különös, sőt igen természetes; az izlandiak gyakran tartanak efféle fegyvert, és Hans, mert semmi kétség hogy övé e tőr, itt vesztette el…“

„Hans!“ kiáltott bátyám fejét rázva.

Azután ismét a kérdéses fegyvert vizsgálta.

„Axel,“ szólt a tanár komoly hangon, „e tőr tizenhatodik századbeli fegyver, valódi gyilok, milyet akkoriban a nemesek viseltek övükben és melylyel a kegyelemdöfést szokták megadni; e fegyver spanyol eredetü; se nem tied, se nem enyém, se nem a vadászé!“

„Bátyám azt állitja…“

„Nézd, pengéje nem sebeket ütve csorbult ki ennyire; vastag rozsda fedi azt, mely se nem egynapos, se nem egyéves, se nem egyszázados!“

A tanár szokása szerint lelkesedésbe jött és képzelőtehetsége által elragadtatni engedte magát.

„Axel,“ szólt bátyám, „nagy felfedezés nyomán vagyunk. E tőr itt hever a homokon száz, kétszáz, háromszáz év óta, és e földalatti tenger szikláin csorbult ki!“

„De e tőr nem magában jött ide!“ kiáltottam; „és nem magától görbült el igy! Előttünk már járt itt valaki!…“

„Igen, egy ember.“

„És ez ember?“

„Ez ember nevét e tőrrel véste a sziklára. Ez ember még egyszer jelezni akarta kezével a központ utját. Keressünk, nézzünk szét!“

Lázas érdekkel jártuk össze a sziklákat, megvizsgálva a legcsekélyebb hasadékokat, melyek alaguttá tágulhattak volna ki.

Végre oly helyre jutottunk, hol a part igen keskenynyé vált. A tenger csaknem a boltozatot viselő sziklafal tövét mosta, legfeljebb is egy ölnyi szélességü tért hagyva. A sziklának két kidomborodása között setét alagut bejárása volt észrevehető.

Ott gránitlapon két félig eltörölt rejtélyes betü tünt fel előttünk, a bátor és phantastikus utazó nevének kezdőbetüi:

„A. S.!“ kiáltott nagybátyám. „Arne Saknussemm! Mindig Arne Saknussemm!“

XXXVIII.

Utazásunk kezdete óta sok rendkivüli bámulatot tapasztaltam; ugy véltem, hogy többé nem lephet meg semmi és csodadolgokra nézve többé nem birok fogékonysággal. Mindamellett e háromszáz év előtt ide bevésett két betünek tekintetére eszem elállott. Nem csupán a tudós alchymista nevének kezdőbetüi voltak olvashatók a sziklán, hanem még a tőrt is, melylyel bevésettek, kezemben tartám. Valóban makacs hitetlenség lett volna, ha még most is kétségbe vontam volna, miszerint ez utazó létezett s ez utazást valóban megtette.

Mialatt fejemben ez elmélkedések váltották egymást, Lidenbrock tanár valóban költői rajongással dicsőitette Arne Saknussemm emlékét.

„Csodás lángész!“ kiáltott fel, „te nem feledtél ki semmit abból, mi más halandók számára megnyithatja a földkéreg utjait, és lábad nyomdokait három század eltelte után is feltalálhatjuk itt e sötét alagut fenekén! Te e csodadolgok szemléletét lehetségessé tetted mások számára is! Neved állomástól állomásra bevésve egyenesen czéljához vezeti az utast, ki elég merész arra, hogy kövessen, és a bolygónak központján is ott lesz a név, melyet kezed vésett be. Igen! én is be fogom vésni nevemet ez utolsó gránitlapra! E naptól kezdve ez általad látott előfok, itt az általad fölfedezett tenger mellett, örökké nevedet fogja viselni, legyen neve Saknussemm foka!“

E szavakat, vagy körülbelül ilyeneket, mondott bátyám, és a lelkesedés, mely szavaiban égett, rám is átterjedt. Lelkemben benső tüz kezdett lobogni! Mindent elfelejtettem, az utazás veszélyeit, és a visszatérés akadályait. A mit más megtett, azt én is meg akartam tenni, s nem akartam hinni, hogy mi ember számára lehetséges, rám nézve lehetetlen legyen!

„Előre, előre!“ kiáltám.

Már a sötét folyosó felé siettem, midőn a tanár megállitott és ő, ki különben oly könnyen el hagyta magát ragadni, ajánlott türelmet és hideg vért.

„Térjünk vissza elébb Hanshoz és vonjuk be a tutajt helyére.“

Önmegtagadásba került részemről, hogy bátyámnak engedelmeskedjem; gyorsan haladtam végig a part szikláin.

„Tudja-e bátyám, hogy a véletlen eddig különösen kedvezett nekünk!“

„Azt találod Axel?“

„Minden bizonynyal. Még viharnak is kellett keletkeznie, mely visszatéritett bennünket a czélunkhoz vezető utra. Áldott legyen e vihar, mely visszahajtott bennünket e partra, honnan a szép idő távoztatott el! Tegye fel bátyám, hogy hajónk orra, vagy helyesebben tutajunk orra, érintette volna a Lidenbrock-tenger déli partjait, mi lett volna belőlünk? Saknussemm neve nem jelent volna meg szemeink előtt és most elhagyatva lennénk ama parton, honnan ut nem vezet tova.“

„Ugy van, Axel, a gondviselés keze működött; ez hajtott vissza bennünket éjszak felé, Saknussemm fokához, mikor mi délnek tartottunk. E dologban van valami, mi csodásnál is több; oly tény, melyet megmagyarázni egyáltalában nem vagyok képes.“

„Ne gondoljunk vele! Ne magyarázgassuk, hanem használjuk fel a tényeket.“

„Minden esetre, de…“