Part 3

_Vasárnap, aug. 16._ – Semmi ujat nem tapasztaltunk. Az idő nem változott, csupán a szél lett alig észrevehetőleg hüvösebbé. Midőn felébredtem, első gondom volt arról meggyőződni, hogy a világosság meg nem szünt, mert folyvást attól tartottam, hogy az elektrikus fény kialszik. De ennek semmi nyoma: a tutaj árnyéka éles körrajzokban látható a viztükrön.

E tenger valóban határtalan! Nagysága egyenlő lehet a földközi, vagy talán az atlanti tengerével is. Miért ne?

Bátyám többször megmérni igyekezett a viz mélységét; a legnehezebb csákányok egyikét kötél végére kötötte, és azt kétszáz ölnyire bocsátotta le a vizbe, de nem ért feneket. Nagynehezen tudtuk mérónunkat visszahuzni.

Mikor a csákány ismét szemünk elé került, Hans annak felületén igen észrevehető benyomatokat vett észre s mutatott nekem. Azt lehetett volna hinni, hogy e vas erősen két kemény test közé volt szoritva.

A vadászra tekintettem.

„Taender!“ szólt ő.

Nem értém e szót. Bátyám felé fordultam, ki azonban tökéletesen el volt merülve gondolataiba. Nem szerettem volna őt háboritani s ennélfogva ismét az izlandira tekintettem. Ez többször egymásután feltátva és betéve száját, érteté meg velem gondolatát.

„Fogak!“ szóltam meglepetve, s figyelmesebben vizsgálva a vasrudat.

Igen. Csakugyan fogak lenyomata volt az, mi a vason meglátszott! Azon állkapcza, melyben e fogak gyökereztek, iszonyu erővel birhat! Talán a letünt fajokhoz tartozó szörnyeteg, falánkabb a czápánál, hatalmasabb a czethalnál, tanyázott amott lenn a mély vizréteg alatt? Nem voltam képes tekintetem levenni e félig összerágott vasrudról! Ugy látszék, hogy mult éjjeli álmom teljesedésnek indult.

E gondolatok egész nap izgatottságban tartottak, és képzelőtehetségemet alig hüthette le a néhány órai álom.

_Hétfő, aug. 17._ – A másodkorszak vizözönelőtti állatainak sajátságai fölött gondolkodtam; azon állatok fölött, melyek a puhányokat, kagylókat és halakat követték, s a földgömbön az emlősök megjelenését előzték meg. A világ ekkor a kétéltüeké volt. E szörnyek vetélytelenül uralkodtak a jurai tengerekben. A természet a legtökéletesebb szervezettel ajándékozta meg őket. Mily óriási termet! Mily iztózatos erő! A jelenkori gyikfajok, alligatorok és krokodilok, a legnagyobbak és legfélelmesebbek is csak jelentéktelen másai őskori eldődeiknek!

E szörnyetegek felidézése remegéssel töltött el. Soha emberi szem e lényeket élve nem látta. Ezer századdal korábban mint az ember, jelentek meg ezek a földön, de kövesült csontjaik, melyek azon agyagos mészkőben találhatók, melyet az angolok liasnak neveznek, lehetségessé tették, miszerint testük idomairól és roppant nagyságáról tökéletes fogalmat szerezhessünk.

A hamburgi muzeumban láttam ez óriásgyikok egyikének csontvázát, mely harmincz láb hosszú. Arra vagyok-e én, a föld lakója, kárhoztatva, hogy ez özönvizelőtti faj valamelyik képviselőjével álljak szembe? Nem! Ez lehetetlen. És mégis e vason tisztán meglátszik a rettenetes fogak helye, s e nyom alakjáról felismerhetem, hogy a fogak kúpalakuak mint a krokodiléi.

Rémülve szegeztem tekintetemet a tengerre, azt várva, hogy a hullámok alól fölmerül a tenger alatti barlangok valamely lakója.

Ugy hiszem, hogy Lidenbrock tanár osztja sejtelmeimet, ha nem is aggodalmaimat, mert, miután a csákányt megvizsgálta, tekintetét a tengeren jártatá körül.

„Mi a manónak is akarta megmérni a tenger mélységét,“ gondolám magamban; „bizonyosan valamely tengeri állatot háborgatott nyugalmában, és ha megtámadtatunk…“

Egy tekintetet vetettem fegyvereinkre és meggyőződtem, hogy használható állapotban vannak. Nagybátyám látva, hogy a fegyvereket vizsgálom, helyeslőleg intett fejével.

A hullámok felszinén tapasztalható mozgás már is bizonyitotta, hogy a mélyebb vizréteg felzavartatott. A veszély közeledik. Őrködnünk kell.

_Kedd aug. 18._ – Beesteledett, vagy helyesebben: elérkezett azon percz, mikor szemhéjainkat álom nehezíti, mert e tengeren nem létezik éj és a változatlan világosság mindegyre fárasztja a szemet, mintha a sarkköri tenger napja alatt hajóznánk. Hans a kormányon van. Mialatt ő virraszt, én elalszom.

Két órával később roppant rázkódás költött fel. A tutaj fölemeltetett a hullámok közől és leirhatatlan erővel vettetett husz ölnyire.

„Mi az?“ kiáltott bátyám; „parthoz jutottunk?“

Hans ujjával egy kétszáz ölnyi távolban látható feketés tömegre mutatott, mely hol fölemelkedett, hol lebukott. Odatekintettem és rögtön fölkiálték:

„Oriási delphin!“

„Igen“, válaszolt most bátyám, „és amott egy rendkivüli nagyságu tengeri gyík.“

„És távolabb egy iszonyu krokodil! Nézze roppant állkapczáit, minő fogakkal van fölfegyverkezve. Ah! most eltünt!“

„Czethal, czethal!“ kiáltott most a tanár, „látom roppant uszószárnyait. Látom a vizet és leget, mely orrlyukaiból lövell.“

Csakugyan két híg oszlop emelkedett jelentékeny magasságban a viz szine fölé. Mi bámulva, rémülve néztük a tengeri szörnyek ez egész csordáját. Nagyságuk természetfölötti, és közülök a legcsekélyebb is egy harapásra semmisitené meg tutajunkat. Hans a vitorlát tökéletesen kibocsátani akarta, hogy e veszélyes szomszédságból meneküljünk, midőn a másik oldalon ép oly rémes ellenségeket pillantott meg: negyven lábnyi tekenősbékát és harmincz láb hosszu kigyót, mely roppant fejét a hullámok fölé emelte.

Lehetetlen volt menekülnünk. A szörnyetegek közeledtek; oly sebességgel forogtak a tutaj körül, minőre a leggyorsabb gőzmozdony sem lenne képes; mindinkább keskenyedő körvonalban forogtak körülöttünk. Felfogtam fegyveremet. De mi hatást lehetett golyótól várni, mely ez állatok testét fedő pikkelyeken meglapult volna?

A rémület elnémitott bennünket. Ime most közelednek! Egyfelől a krokodil, másfelől a kigyó; a többi szörnyeteg eltünt. El akartam sütni fegyveremet, de Hans meggátolta szándékomat. A két szörnyeteg a tutajtól mintegy ötven ölnyire haladt el és egymásra rohant; dühökben bennünket észre sem vettek.

A küzdelem a tutajtól mintegy száz ölnyire kezdődött. Tisztán kivehettük, mint dulakodik egymással a két szörnyeteg.

De most ugy rémlett előttem, mintha a többi állat is részt venne a harczban: a delphin, a czethal, a gyík és a tekenősbéka; hol egyiket, hol másikat láttam feltünni. Mutattam őket Hansnak, de ő tagadólag rázta fejét.

„Tva,“ szólt az izlandi.

„Hogyan! kettő? Hans azt állitja, hogy csupán két állat…“

„Igaza van,“ kiáltott bátyám, ki nem vette le szeméről a távcsövet.

„Hogyhogy!“

„Igen! E szörnyetegek egyike a delphin orrával, a gyík fejével, és a krokodil fogaival bir és e körülmény csalt bennünket. Ez a vizözönelőtti kétéltüek legszörnyübbike, az ichthyosaurus!“

„És a másik?“

„A másik tekenősbéka teknőjébe rejtett kigyó, az elébbinek irtózatos ellene, a plesiosaurus!“

Hans csakugyan igazat szólott. Csupán két állat zavarta meg igy a tenger felszinét; az őskori Oceanok két lakóját szemlélhetém. Láttam az ichthyosaurus véres szemét, mely akkora mint egy ember feje. A természet ez állat szemét rendkivüli erejü optikai készülékkel látta el, mely képes volt ellentállani a vizréteg nyomásának, ama roppant mélységben is, hol ez állat tanyázni szokott. Helyesen nevezik a gyíkok czethalának, mert ez utóbbinak sebességével és gyorsaságával bir. Ez, melyet itt látok, száz láb hosszu; nagyságát akkor itélhetem meg, mikor a hullámok fölé emeli farkának függőleges uszószárnyait. Állkapczája rémitő nagy és a természettudósok szerint száznyolczvankét fogat tartalmaz.

A plesiosaurus teste hengeralaku, farka rövid, és lábai evezők alakjával birnak. Egész testét teknő boritja, és nyaka, mely hajlékony mint a hattyu, mintegy harmincz lábnyira emelkedik a hullámok fölé!

Ez állatok leirhatatlan dühvel támadták meg egymást. Egész vizhegyeket támasztottak, melyek a tutajig terjedtek. Számtalanszor kellett attól tartanunk, hogy jármüvünk elmerül.

A két szörnyeteg összeölelkezett. Többé nem tudtam megkülönböztetni egyiket a másiktól! A győztes dühétől tartottunk.

Egy, azután két óra mult el igy. A tusa folyvást egyenlő dühvel folyt. A küzdők hol közeledtek a tutajhoz, hol eltávoztak attól. Mi mozdulatlanul állottunk, fegyvereinket lövésre fogva.

Egyszerre az ichthyosaurus és a plesiosaurus eltüntek, valódi örvényt támasztva a viz hullámaiban. Néhány percz mult el. A tenger mélyében fog-e befejeztetni a küzdelem?

De most egyszerre roppant fő merült fel a viz alól, a plesiosaurus feje. A szörnyeteg halálosan meg volt sebesitve. Roppant teknőjét többé nem láttam. Csupán hosszu nyaka emelkedett fel, hol lecsapódott, hol ismét felemelkedett, meghajolt, a hullámokat verte mint valami óriási ostor, hajlongott mint a ketté vágott féreg. A viz messzire szétfecscsent és szemeinket elboritotta. De a szörnyeteg halálküzdelme végéhez közeledik, mozdulatai gyengülnek, vonaglása csendesedik és most a hosszu kigyóalaku csonk élettelenül terül el a lecsillapult hullámokon.

Nem tudtuk, hogy az ichthyosaurus visszatért-e földalatti barlangjába, vagy ismét megjelenend a tenger felszinén.

XXXIV.

_Szerda, aug. 19._ – Szerencsére a szél erősen fujt, és igy gyorsan távozhattunk e küzdelem szinhelyéről. Hans folyvást a kormányon van. Nagybátyám, ki e tusa eseményei által felrázatott mély elmerültségéből, most ismét hallgatva, türelmetlenül nézi a tengert.

Utazásunk ismét egyhanguvá lesz, de nem kivánom, hogy ez egyhanguság a tegnapi veszélyek árán szakittassék meg.

_Csütörtök, aug. 20._ – Éjszak-keleti szél, változó. Hévmérsék meleg. Óránként három és fél mértföldet haladunk.

Déltájban távoli zaj hallatszott. Feljegyzem e tényt, a nélkül, hogy azt megmagyarázhatnám. E zaj folytonos bömbölésre hasonlit.

Valami távoli sziklán vagy szigeten törik meg a tenger.

Hans az árbocz csúcsára kúszott, de onnan sem látott semmit. A tenger sima volt s a látkörig nem tünt föl rajta semmi szikla.

Három óra mult el. A távoli zaj valami vizeséstől látszik származni.

Ez észrevételt közöltem bátyámmal, ki tagadólag rázta fejét. Én pedig meg vagyok győződve, hogy nem csalódom. Talán valamely zuhataghoz közeledünk, mely magával ragad bennünket a mélységbe? Meglehet, hogy a tanárnak az utazás ily módja tetszenék, mivel az függőleges irányban történnék, de én részemről…

De minden esetre néhány mértföldnyi távolban valami zajos tüneménynek kell véghezmennie, mert most a zúgás már nagyon erősen hallatszik. Valjon a légből, vagy a tengerből származik-e az?

Most szemeimet a légkörben függő gőzökre emeltem, és vastagságukat megitélni igyekeztem. Az ég csendes volt; a fellegek, melyek a boltozatig, a legnagyobb magasságig emelkedtek volt, mozdulatlanoknak látszottak, sőt az elektrikus fény látható sugárzása miatt csaknem láthatatlanokká lettek.

Ezután a tiszta és minden ködtől ment látkört kezdtem vizsgálni. Tekintete nem változott. De ha e zaj vizeséstől, zuhatagtól származik; ha ez egész tenger valamely alantibb medenczébe ömlik; ha e zúgás lerohanó viztömeg által idéztetik elő: ugy a viznek folynia kell, és pedig minél inkább közeledünk a veszélyhez, annál sebesebben. Megvizsgáltam, hogy a viz folyik-e és ugy tapasztaltam, hogy nem. Egy a tengerbe vetett üres palaczk, elmaradt tőlünk.

Négy óra tájban Hans felkelt helyéről, az árboczba fogódzott és felkúszott annak csúcsáig. Onnan tekintete befutotta ama körivet, melyet a tenger szine a tutaj előtt képezett; a kalauz szemei egy ponton akadtak meg. Arcza nem fejezett ki meglepetést, de szeme állandón egy pontra szegeződött.

„Lát valamit,“ szólt nagybátyám.

„Én is ugy hiszem.“

Hans leszállott és karjait dél felé terjesztve szólott:

„Der nere!“

„Ott lenn?“ válaszolt bátyám.

Az utóbbi megragadta távcsövét s egy perczig, mely előttem századnak tetszett, figyelmesen nézett azon keresztül.

„Igen, igen!“ kiáltott végre.

„Mit lát bátyám?“

„Roppant kévét, mely a hullámok fölé emelkedik.“

„Ismét valami tengeri állat?“

„Talán.“

„Ugy tartsunk inkább nyugot felé, mert most tudjuk, hogy mily veszélyes az ily özönvizelőtti szörnyekkel való találkozás!“

„Csak tartsuk meg az eddigi irányt“, válaszolt nagybátyám.

Hans felé fordultam, ki kormányrudját hajthatatlanul, ridegen tartotta.

Azonban, ha ily távolságra, mely ama állattól még elválaszt bennünket, és mely legalább tizenkét mértföldnyi, látni lehet az orrlyukaiból lövellt vizsugárt, termete csakugyan természetfölötti lehet. A legegyszerübb ész is beláthatná, hogy tőle menekülni kell. De ha egyszerü eszünk volna, nem jöttünk volna ide.

Haladtunk tehát az eddigi irányban. Minél inkább közeledtünk, annál inkább nőni látszott a vizsugár. Miféle szörnyeteg lehet az, mely ennyi vizet képes beszíni, és igy szünet nélkül tudja azt kilövellni?

Esteli nyolcz órakor már alig két mértföldnyire voltunk tőle. Roppant terjedelmü, feketés, domboru teste szigetként terül el a tengeren. Képzelőtehetségemnek, vagy az ijedelemnek volt-e ily nagyitó hatása, vagy helyesen láttam, hogy hosszasága valóban több ezer lábnál? Miféle czetfaj lehet ez, melyről sem Cuviernek, sem Blumenbachnak nem volt fogalma? A szörnyeteg mozdulatlan volt, mintha aludnék; ugy látszott, mintha a tenger nem volna képes őt fölemelni, s a hullámok oldalán törtek meg. A vizsugár, mely ötven láb magasra lövellt, eső alakjában, kábitó zajjal hullott alá. És mi őrültek módjára közeledtünk ez iszonyu tömeghez, melynek egynapi tápláléka ki nem kerülne száz czethalból.

Rémület fogott el. Nem akartam messzebb menni! Kész voltam a vitorlát tartó kötélzetet átmetszeni! Lázongani kezdtem a tanár ellen, ki heves szavaimra nem válaszolt.

Most egyszerre feláll Hans és ujjával a fenyegető tárgyra mutatva, szól:

„Holme!“

„Sziget!“ kiáltott bátyám.

„Sziget!“ ismétlém vállaimat vonogatva.

„Természetesen az,“ szólt a tanár hahotára fakadva.

„De hát ama vizsugár?“

„Geyser,“ szólt Hans.

„Persze hogy az,“ szólt nagybátyám, „geyser, épen olyan, mint az izlandi geyserek.“[1]

Sokáig nem akartam hinni, hogy ennyire csalódtam, és egy szigetet tengeri szörnyetegnek néztem volna! De végre kénytelen voltam erről meggyőződni és tévedésemet bevallani. A mit láttunk, valóban nem egyéb természeti tüneménynél.

Minél inkább közeledtünk, annál nagyszerübbnek látszott a légbe lövellt vizsugár. A sziget meglepőleg hasonlitott valami roppant bálnára, melynek feje tiz ölnyire emelkedik a hullámok fölé. A geyser (e szó izlandi eredetü, s e nyelven geysir-nek mondatik, mi annyit jelent, mint „düh“) méltóságteljesen emelkedett a sziget végén. Időről időre tompa dörgés hallatszik, és a roppant sugár, mintha csakugyan haragudnék, rémitőn megrázza gőzből álló fövegét és fellövel egész a fellegek alsó rétegeig. A geyser magányos volt, sem gőzfellegecskék, sem meleg források nem környezték, és az egész vulkáni erő benne összpontosult. Az elektrikus világosság sugarai e vizkévébe merültek, melynek egyes cseppjei a szivárvány minden szineiben csillogtak.

„Szálljunk ki,“ szólt a tanár.

De gondosan el kellett kerülnünk a lehulló viztömeget, mely egy pillanat alatt lemeritette volna a tutajt. Hans ügyesen kormányozva, e sziget tulsó végére juttatott bennünket.

Kiugrottam a sziklára; bátyám gyorsan követett, mig a vadász helyén maradt, mint a kit semmi meg nem lep és semmi nem érdekel.

Kovás darázskővel vegyes grániton haladtunk, a talaj lábaink alatt remegett, mint a gőzkatlan teteje, mely alatt forró gőz szorul össze; a szikla csaknem izzó volt. Majd kis, központi medenczéhez értünk, melyből a geyser emelkedett. E vizbe, mely forrva csorgott le, hajlott hévmérőt mártottam, és a higany százhatvanhárom fokra emelkedett.

E viz tehát izzó mélységből emelkedett fel. Ez megczáfolni látszott Lidenbrock tanár elméletét. Nem voltam képes e megjegyzést elhallgatni.

„Nos,“ mondá ő, „bizonyithat-e ez elméletem ellen?“

„Nem,“ válaszoltam szárazon, látván, hogy ily makacsság ellen hiába küzdenék.

Mindamellett nem tagadhatom, hogy eddig a szerencse különösen kedvezett, és hogy utazásunk eddig rendkivüli hévmérséki viszonyok között folyt; de az világosnak látszik, sőt bizonyosnak, hogy elébb-utóbb eljutunk azon rétegekbe, melyekben a központi forróság tetőpontját éri el, és a hévmérő fokozatán túl emelkedik.

Majd meglátjuk.

Ezt szokta mondani a tanár, ki, miután e vulkáni szigetet öcscse nevére keresztelte, a tutajra szállott, hová én követtem.

Még néhány perczig szemlélhettem a geysert és észrevettem, hogy szökkenése és ereje nem mindig egyenlő; hol veszit erejéből, hol ismét megujul, mit én a belsejében levő gőzök változó nyomásának tulajdonitottam.

Végre ismét utnak indultunk, a sziklának igen meredek déli oldalát kerülve meg. Hans ez idő alatt a tutajon némi javitásokat tett. De minekelőtte ott hagynánk a partot, az áthaladott távolság kiszámitására néhány észleletet tettem, és ezeket naplómba jegyzem. Mióta Margit kikötőjét elhagytuk, kétszáz hetven mértföldet tettünk a tengeren; Izlandtól pedig hatszáz mértföldnyire, következőleg Angolország alatt vagyunk.

XXXV.

_Péntek, aug. 21._ – Másnap a nagyszerü geyser eltünt szem elől. A szél valamivel erősebb, és gyorsan távoztat el bennünket Axel szigetétől. A zúgás lassanként megszünt.

Az idő, szabad legyen ekként kifejeznem magamat, rövid időn változni fog. A légkör gőzökkel telik meg, melyek magukba zárják a sós viz kigőzölgése által keletkezett elektricitást; a fellegek mindinkákb mélyebbre ereszkednek, és olajszin árnyalatot öltenek; az elektrikus sugarak alig képesek áthatolni e sűrű függönyön, mely leereszkedik a szinpadra, hol csakhamar a viharok drámája fog eljátszatni.

Kedélyem különösen nyomott volt, mint a földön minden élő lényé szokott lenni nagy viharok közeledtekor. A dél felé tornyosuló kerekded fellegek aggasztó tekintetüek; ama „kérlelhetetlen“ kifejezéssel birnak, melyet gyakran tapasztaltam szélvész közeledtekor. A lég nehéz, a tenger csendes.

A távoli felhők nagy gyapotcsomagokra hasonlitottak, melyek festői rendetlenségben vannak összehalmozva; lassanként feldagadnak és több kisebb felhő egy roppant nagygyá olvad össze; oly nehezek, hogy nem képesek a látkörtől elválni; de most erősebb szél kezd fujni, s a felhők lassanként felvonulnak, setétebbé válnak és csakhamar az egész látkört elboritják, rémes látványt képezve; olykor egyes, még világos gőzréteg tünik fel e szürkés függönyön, de csakhamar ez is eltünik a setét tömegben.

A légkör nyilván elektricitással van tele; testemet is betölté az és hajam égnek mered, mint az elektrikus gépezet érintésekor. Ugy vélem, hogy ha társaim most érintenének, erős rázkodást tapasztalnának.

Reggeli tiz órakor a vihar jelenségei még határozottabbakká váltak; azt lehetett volna hinni, miszerint a szél megpihen, hogy azután annál nagyobb erővel dúlhasson; a felhő roppant tömlőhez hasonlitott, melyben a szélvészek gyülnek.

Még nem akartam hinni a fenyegető előjeleknek és még sem állhattam ellent, hogy ne szóljak:

„Az időjárás kedvezőtlen fordulatot vesz.“

A tanár nem felelt. Azon körülmény, hogy a tenger végtelenül terült el szemei előtt, irtózatos roszkedvüvé tette. Szavaimra csak vállait vonva felelt.

„Vihar támad,“ mondám kezemet a láthatár felé nyujtva; „e fellegek leereszkednek a tengerre, mintha összezuzni akarnák azt!“

Csend uralkodott. A szél elhallgatott. A természet hullára hasonlitott és többé nem lélegzett. Az árboczon, melynek csúcsán már a Szent-Elm tüzét láttam, nagy redőkben hull alá a vitorla. A tutaj mozdulatlanul áll a sima, hullámot nem vető tenger közepette.

De ha már nem haladunk, minek tartogatjuk e vitorlát, mely a vihar első rohamára vesztünket okozhatja?

„Vágjuk le az árboczot,“ mondám én; „ez tanácsosnak látszik.“

„Nem, ördög és pokol!“ kiáltott nagybátyám. „Százszor nem! Hadd ragadjon meg bennünket a szél, hadd hordjon el a vihar! Csak megláthassam végre valamely part szikláit, bárha tutajunk ezer darabra törne is rajtuk!“

Alig mondta ki bátyám e szavakat, midőn a déli láthatár tekintete egyszerre megváltozott; a megtolult gőz egyszerre vizzé változott, s a lég, mely az ekként támadt, ürt betölteni sietett, szélvészt képezett. A lég a barlang legtávolabb részeiből rohant elő. A setétség mindinkább növekedett. Már alig voltam képes néhány tökéletlen jegyzetet irni naplómba.

A tutaj felemelkedik és olykor nagyokat szökik. Nagybátyám a rázkodás következtében a tutaj deszkáira vettetett. Én térdeimen hozzácsusztam. Bátyám erősen fogódzott egy kötél végébe, és gyönyörüséggel látszott szemlélni a duló elemek által nyujtott látványt.

Hans nem moczczant. Hosszú hajzata, melyet a szélvész kuszált, és változatlanul rideg arczára borzalt, különös kifejezést kölcsönöz vonásainak, mert minden szálon egy-egy apró láng égett. Arcza valóban ijesztő volt és valamely vizözönelőtti emberének lehetett volna azt hinni, ki az ichthyosaurus és megatheriumnak kortársa volt.

Az árbocz ellentállott. A vitorla megdagadt mint valamely hólyag és csakhogy ki nem csattant. A tutaj kiszámithatatlan gyorsasággal halad, de mégsem oly gyorsan, mint ama vizcseppek, melyek alatta helyüket változtatják, és melyekből a gyorsaság szabályos, egyenes vonalakat alakit.

„A vitorlát, a vitorlát!“ szóltam jelekkel mutatva, hogy bocsássuk le.

„Nem!“ válaszolt bátyám.

„Nej!“ mondá Hans csendesen rázva fejét.

Az eső orditó zuhatagot képezett, mely elfedte szemeink elől ama láthatárt, melynek irányában őrültekként rohantunk. De még minekelőtte az eső hozzánk érkezett volna, a felhő meghasadt, a tenger felforrott és a felsőbb rétegekben véghezmenő vegyészeti tünemény által előidézett elektricitás hatalmas szerepet kezd játszani. Irtózatos dörgés hallatszik s a boltozat lángba borul; számtalan villámsugár vegyül össze és metszi egymást, rettentő dörgés között; a gőztömeg mintha megtüzesednék; az eszközeink vagy fegyvereink vasára hulló jégdarabok szintén fényt lövellnek; a magasra emelkedő hullámok mindannyian tüzhányó hegyeknek látszanak, melyek alatt benső tüz lobog, és melyek csúcsán lángcsokrok jelennek meg.

Szemeim kápráznak a vakitó fénytől, és a dörgés irtózatos zaja csaknem megsiketit; az árboczba fogódzóm, melyet nádként hajtogat a dühös orkán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Itt utijegyzeteim nagyon tökéletlenekké válnak. Csupán néhány futólagos és ugyszólván gépiesen leirt észrevételt találtam naplómban. De rövidségük, sőt homályosságuk is tökéletesen vázolja az izgatottságot és felindulást, mely rajtam erőt vett, és inkább mint emlékezetem adhat számot arról, mit ama helyzetben éreztem.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Vasárnap aug. 23._ – Hol vagyunk? Leirhatatlan sebességgel hajtatunk tova. Az éj borzasztó volt. A vihar nem csillapult. Folytonos zaj közepette, folytonos dörgés közt élünk. Füleinkbe vér szivárog. Egy szót nem válthatunk.

A villámok nem szünnek. Egynémelyik, miután ide-oda czikázva villant lefelé, hirtelen megfordul és irányt változtatva a gránitboltozatba csap. Ha e bolt leszakadna! Más villámok két ágra szakadnak, ismét mások tüzgömb alakját öltik és mint a bomba robbannak szét. Ez azonban nem növeli az általános dörgést; a zaj ereje tulhaladta azon határt, melyen innen az emberi fül képes a zaj erejének fokát megitélni, és habár a világ minden puskapora itt robbanna fel, „ennél többet hallani képesek nem volnánk.“

A felhők közől folyvást ömlik a fény; az elektrikus anyag szüntelenül válik el parányaitól; a lég és a gázok rettentő forradalmon mennek át; számtalan vizoszlop szökell a magasba és tajtékozva hull vissza.

Merre visz utunk?… Nagybátyám a tutaj végén kiterülve fekszik.

A melegség nőttön nő. A hévmérőre tekintek, mely… (a fokok száma ki van törülve.)

_Hétfő aug. 24._ – Ennek soha nem lesz vége! E sürü légkör állapota, miután e változáson ment keresztül, talán mindig ez állapotban fog maradni.

A fáradság megtört bennünket. Hans nyugodt, mint rendesen. A tutaj folyvást délkeletnek tart. Mióta Axel szigetét elhagytuk, kétszáz mértföldet haladtunk dél felé.

Az orkán dühe megkétszereződött; a tutajon levő tárgyakat tartani kell, hogy a vizbe ne hulljanak. Magunk is árboczba, kötelekbe fogódzunk. A hullámok fejünk fölött rohannak el.