Part 2

„Bámulatos, nagyszerü, pompás!“ kiáltott bátyám. „Ime a föld második korszakának, az átmeneti korszaknak összes viránya. Itt vannak kerteink ama szerény növényei, melyek a földgömb első századaiban fákká fejlődtek! Nézzed, bámuld ezt, Axel! Soha még botanikus ily látványnak nem örvendhetett!“

„Igaza van, bátyám, ugy látszik, mintha a gondviselés e földalatti növényházban megőrizni akarta volna mindazon vizözönelőtti növényeket, melyek alakjáról a tudósok oly helyesen adnak számot.“

„Jól mondod fiam, valódi növényház; de még helyesebben mondanád, ha még utána vetnéd, hogy talán állatsereglet.“

„Állatsereglet?“

„Ugy van. Nézd e homokot, melyen járunk, e csontokat, melyek a földet fedik.“

„Csontok!“ kiáltám. „Igen, valóban vizözönelőtti állatok csontjai!“

A legnagyobb érdekkel kezdtem vizsgálni e megsemmisülhetlen ásványanyagból (vil-éleksavas mész) álló évszázados maradványokat. Habozás nélkül neveztem meg ez óriási csontokat, melyek kiszáradt fatörzsökre hasonlitottak.

„Ime a Mastodon állkapczája,“ mondám, „ezek itt a Dinotherium fogai; e lapoczka csupán az állatok legnagyobbikáé, a Megatheriumé, lehetett. Igen, valódi állatsereglet, e csontokat semmi esetre sem vizözön hozhatta ide. Az állatok egykor itt laktak e földalatti tenger partjain, e fa-nagyságu növények árnyékában. Ime, itt egész csontvázak hevernek. És mindamellett…“

„Mindamellett?“ szólt bátyám.

„Nem értem, hogy létezhettek e fajta négylábu állatok e gránitbarlangban.“

„Miért nem?“

„Mert állati élet a földön csupán a másodkorszakban létezett, midőn ama réteg már megalakult volt a sziklákról mosott parányokból, s igy az ős korszak izzó szikláit váltotta fel.“

„Ez ellenvetésedre igen egyszerüen azt lehet felelni, hogy e talaj itt másodkorszaki talaj.“

„Hogyan! Ily mélyen a föld felszine alatt?“

„Kétségkivül; e tény geologiailag megmagyarázható. Bizonyos korszakban a föld csak igen vékony és ruganyos kéregből állott, mely fölfelé és lefelé váltakozó, az attractio törvényéből eredő mozgalmaknak volt alávetve. Valószinü, hogy ez időben a talaj néha alámerült és hogy az átmeneti réteg egy része elnyeletett a hirtelen megnyilt örvény által.“

„Ez meglehet. De ha vizözönelőtti állatok éltek valaha e földalatti rétegben, mi biztosit, hogy e szörnyek valamelyike nem jár-e még itt valahol e sötét erdőben, vagy ama meredek sziklák mögött?“

E gondolat következtében ijedten tekintettem körül a láthatáron; de a puszta, sivár parton nem jelent meg élő lény.

Kissé el voltam fáradva és leültem egy kinyuló fok végcsúcsára, melynek tövében a hullámok zajongva törtek meg. Innen tekintetem befuthatá ez egész öblöt, mely a part bekanyarulása által képeztetett. Az öböl végében kis kikötőt képeztek a gúla alaku sziklák. A tenger vize ott csendes volt, szél nem érhette. Egy brigg, és két vagy három goelette ott kényelmesen elfértek volna. Szinte vártam, hogy kifeszitett vitorlákkal valami jármű fog onnan kiindulni és a déli széltől hajtva a sík tengernek tartani.

Ez illusio azonban csakhamar eloszlott. Mi voltunk e földalatti világ egyetlen élő lényei. Ha olykor lecsillapult a szél, a sivatag csendénél is mélyebb csend ereszkedett le nyomasztólag e sivár sziklákra és a tengerre. Ilyenkor tekintetemmel áthatolni igyekeztem a távoli ködön, meglebbenteni e fátyolt, mely a látkör rejtélyes hátterét fedé el. Minő kérdések támadtak ajkamon? Merre volt e tenger vége? Hová juthatunk rajta? Elérhetjük-e valaha a túlsó partot?

Nagybátyám ebben legkevésbbé sem kétkedett. Én részemről egyszersmind kivántam, hogy ugy legyen, és féltem is attól.

Miután egy órát töltöttünk e csodás látvány szemléletével, visszaindultunk a parton, a barlang felé, hol a legkülönösebb gondolatoktól ringatva szenderültem mély álomba.

XXXI.

Másnap tökéletes egészségben ébredtem fel. Ugy véltem, hogy jót tenne ha megfürödném, s ennélfogva néhány perczre e földközi tenger hullámai közé merültem. E nevet minden esetre jobban megérdemelte, mint bármely más tenger.

Mikor visszatértem s reggelihez fogtam, rendkivüli étvágyam volt. Hans egyéb szép tulajdonai között, ügyes szakács is volt; itt vizzel és tüzzel rendelkezhetett, minélfogva rendes élelmünket némileg változtathatta. A reggeli végén néhány csésze kávéval is szolgált nekem s e felséges ital még soha ennyire nem izlett.

„Most,“ szólt bátyám, „itt a dagály órája; ne mulaszszuk el e tünemény tanulmányozását.“

„Hogyan, a dagály!“ kiáltám.

„Igen.“

„A hold és a nap befolyása tehát itt is érezhető?“

„Miért ne volna? Nincs-e minden testek összege alávetve az általános vonzerőnek? E viztömeg miért kerülné el e közös törvényt? Azért, meg fogod látni, hogy daczára a légkör által felszinére gyakorolt nyomásnak, csak ugy fog fölemelkedni, mint maga az atlanti tenger.“

E perczben már a part fövényén jártunk, s a hullámok lassankint továbbterjedni látszottak.

„Csakugyan a dagály kezdődik,“ kiálték.

„Igen, Axel, s a hullámok által itthagyott tajtékból láthatod, hogy szine mintegy tiz lábbal emelkedik.“

„Bámulatos.“

„Nem, természetes.“

„Hiába beszél nagybátyám, énelőttem mindez csodásnak tetszik és alig tudok szemeimnek hinni. Ki lett volna képes gyanitani, hogy a föld kérge alatt valódi Oceán legyen elrejtve, mely apálylyal és dagálylyal, szellővel és viharral bir!“

„Miért ne? Létezik természeti törvény, mely ezt tiltja?“

„Tudtommal nem, mihelyt a központi melegség elmélete meg van czáfolva.“

„Eddig tehát még igazolva van Davy elmélete?“

„Kétségkivül; és ez esetben semmi ellent nem mond a föld bensejében levő tengerek és vidékek lehetőségének.“

„Ugy van, de lakatlanok.“

„És miért ne lakhatnék e vizben valamely ismeretlen fajhoz tartozó hal?“

„Eddig még egyet sem láttunk.“

„Készitsünk horgot és fonalat, és meglátjuk, hogy lesz-e oly sikere mint a földszini tengerekben.“

„Megkisérelhetjük; megteszszük, mert ez ismeretlen vidékek minden titkaival meg kell ismerkednünk.“

„De hol vagyunk, bátyám? Ezt még nem kérdeztem, mióta ismét együtt vagyunk, bár önnek műszerei kétségkivül válaszolhatnak e kérdésre.“

„Vizirányosan háromszáz ötven mértföldnyire Izlandtól.“

„Oly messze?“

„Meg vagyok győződve, hogy számitásomban ötszáz ölet sem hibázok.“

„S a delejtü még folyvást délkeletinek mutatja utunk irányát?“

„Igen, tizenkilencz fok és negyvenkét percz nyugoti eltéréssel, épen mint a földön. A mi indinatióját illeti, különös tény lett tapasztalhatóvá, melyet a legnagyobb figyelemmel kisértem.“

„És mi az?“

„Az, hogy a delejtü, a helyett, hogy a polus felé lehajolnék, mint az éjszaki félgömbön szokta tenni, ellenkezőleg fölemelkedik.“

„Ugy hát azt kell hinnünk, hogy a delejes vonzerővel biró pont, a földgömb felülete és azon hely között van, melyre eljutottunk?“

„Ugy van és valószinü, hogy, ha a sarki vidékek alá érkezünk, mintegy a hetvenedik fok alá, hol Ross Jakab a delejsarkot fedezte fel, a delejtü függőlegesen emelkednék fel. E szerint hát e rejtélyes delejközpont nem nagy mélységben van.“

„E tényt csakugyan nem sejtette a tudomány.“

„A tudomány, édes öcsém, tévedésekből áll, de oly tévedésekből, melyeket elkövetni jó, mert általuk megtaláljuk végre az igazat.“

„És mily mélyen vagyunk?“

„Harminczöt mértföldnyi mélységben.“

„E szerint,“ szóltam a földképet vizsgálva, „Skótország hegyes része fejünk fölött van és amott a Grampianhegyek emelik a magasba örök hófedte csúcsaikat.“

„Ugy van,“ szólt a tanár nevetve! „e hegyek kissé nehezek lehetnek, de a bolthajtás erős; a mindenség nagy épitésze tömör anyagból készitette azt, és soha ember nem lett volna képes ilyet alkotni! Mik a hidak ivei és a templomok boltozatai, e három mértföld magas boltozathoz képest, mely alatt tenger terül el és viharok fejlődhetnek?“

„Nem is attól félek, hogy az ég fejünkre szakadjon. De most bátyám, mi tervei vannak önnek? Nem szándékozik visszatérni a föld szinére?“

„Visszatérni! Mily gondolat! Ellenkezőleg, annyival is inkább folytatjuk utunkat, mivel az eddigi eredmény oly kedvező.“

„De nem látom át, hogy mint fogunk e folyékony síkság alá hatolni.“

„Ne félj, eszemben sincs, hogy a vizbe szökjem. De ha az Oceánok helyesebben mondva csak tavak, mivel föld környezi őket, annyival inkább áll ez e belső tengerről, melyet gránitfalak környeznek mindenfelől.“

„Erről semmi kétség.“

„És én meg vagyok győződve, hogy a tulsó parton kijárást, vagyis inkább bejárást fogunk találni.“

„Mily szélességünek hiszi tehát e tengert?“

„Harmincz vagy negyven mértföldnyinek.“

„Ah!“ szóltam, elgondolván bensőleg, hogy e hozzávetés helyességéről semmi sem kezeskedhetik.

„E szerint nincs vesztegetni való időnk és holnap megkezdjük vizi utunkat.“

Szemeim önkénytelenül keresték a hajót, mely bennünket átszállitandó volt.

„Ah!“ szóltam, „tehát hajóra szállunk. Helyesen! De hol találunk hajót?“

„Nem hajón fogunk átkelni, fiam, hanem jó erős tutajon.“

„Tutajon!“ kiálték; „hiszen tutajt késziteni itt ép oly lehetetlen, mint hajót, és nem látom, hogy…“

„Nem látod, Axel, de ha figyelnél, hallhatnád.“

„Hallhatnám?“

„Igen, hallhatnál bizonyos kalapácsütéseket, melyekből gyanithatod, hogy Hans már munkához látott.“

„Tutajt készit?“

„Azt.“

„Hogyan? Ő már fákat vágott?“

„Oh nem, a fák már le voltak vágva. Jer, és meglátod, mint dolgozik.“

Egy negyedórai járás után, az előfokon túl, mely természetes kikötőt képezett, Hansot dolgozni láttam; még néhány lépést tettem és mellette voltam. Nagy meglepetésemre félig már kész tutaj hevert a homokon; valami különös fa gerendáiból készült volt az; a föld számos vastag deszkával, hajóbordafával és gerendával a szó teljes értelmében boritva volt. Ezekből akár egész hajóhadat lehetett volna épiteni.

„Nagybátyám“, kiáltottam én, „miféle fa ez?“

„Ez fenyő-, hárs-, és egyéb toboztermő fa, mely a tenger befolyásának következtében megásványosodott.“

„Lehetséges-e?“

„Ez az, a mit „sourdarbrandur“-nak, vagyis kövült fának neveznek.“

„De ugy, mint egyéb kővé vált fa, kemény is lesz mint a kő; fog-e uszni a vizen?“

„Olykor usznak az ilyenek is; némely fa ugyan tökéletesen kővé válik; de mások, mint például ezek is, a kövülési átváltozásnak még csak első fokát érték el. Nézz oda“, veté után nagybátyám, e becses törzsök egyikét a tengerbe vetve.

A darab fa, miután a hullámok alá merült volt, ismét feljött a viz szinére, ide-oda hajtatván annak hullámzása által.

„Meg vagy-e most győződve?“ szólt nagybátyám.

„Főleg arról vagyok meggyőződve, hogy ez hihetetlen!“

Másnap este a tutaj készen volt, mit kalauzunk ügyességének köszönhettünk; hosszasága tiz, szélessége öt láb volt; a „sourdarbrandur“-ból készült gerendák erős kötelek által voltak egybekötve és szilárd talpot képeztek; e rögtönzött jármű, miután vizre bocsáttatott, csendesen uszott a Lidenbrock-tenger szinén.

XXXII.

Augusztus 13-kán korán reggel ébredtünk fel. Az ujnemü közlekedési eszköz felavatása e napra volt kitüzve.

Két összekötött rudból készült árbocz, szintén rudból készült vitorlafa, takaróinkból összetoldott vitorla képezték a tutaj hajtóeszközeit. Kötelünk volt elég s a jármű általában elég szilárd volt.

Hat órakor a tanár jelt adott az indulásra. Az élelmiszerek, a podgyász, a műszerek, a fegyverek és jelentékeny mennyiségü édes viz helyeztettek el a járműben.

Hans kormányt is készitett volt, melynek segélyével ez uszó készüléket irányozhatta. Ő a kormányrúd mellé ült, mig én eloldottam a kötelet, mely még a parthoz kötötte tutajunkat, mire gyorsan eltávoztunk attól.

Minekelőtte a kis kikötőt otthagytuk volna, bátyám, ki geographiai elnevezéseknek, ugy látszék, nagy fontosságot tulajdonitott, e kikötőnek is nevet akart adni, és pedig, többi közt, az enyémre akarta azt keresztelni.

„Én más nevet ajánlok, bátyám.“

„Melyet?“

„Margit nevét. Margit kikötője; e név igen jól fog illeni a földképre.“

„Legyen tehát Margit kikötője.“

Ekként csatolódott jegyesem neve és emléke kalandos vállalatunkhoz.

A szél éjszakkeletről fujt; egyenesen a szél irányában tartva, rendkivül sebesen hajtatánk. A légkörnek igen sűrű rétegei nagy erővel birtak és ugy hatottak a vitorlára, mint valamely erős szellentyü.

Egy óra multán nagybátyám már számot tudott adni haladásunk sebességéről.

„Ha folyvást igy haladunk“, mondá ő, „ugy huszonnégy óra alatt legalább is harmincz mértföldet teszünk meg és csakhamar a tulsó partra érünk.“

Nem válaszoltam s a tutaj elején foglaltam helyet. Az éjszaki part már-már eltünt a láthatárról; a partnak két karja mindinkább szélylyeltárult, mintha távoztunkat könnyiteni akarná. Szemeim előtt roppant tenger terült el; nagy fellegek sebesen lebbentek el fölötte, rávetve szürkés árnyaikat, melyek e homályos vizre nehezedni látszottak. Az elektrikai világosság ezüstös sugarai, melyek itt-ott egyes vizcseppekben tükröződtek, fényes pontokkal boritották jármüvünk oldalait. Csakhamar végkép elveszett szemeink elől a part, melynek nyomai tökéletesen eltüntek, és ha tutajunk nem vont volna maga után a vizben mulékony barázdát, azt hittem volna, hogy tökéletesen mozdulatlan.

Déltájban roppant terjedelmü tengeri növények lettek láthatókká a viz szinén. Ismertem e növények tenyészeti erejét; olykor tizenkétezer lábnyi mélységben gyökereznek, négyszáz légkörnyi nyomás alatt keletkeznek és gyakran oly jelentékeny zátonyokká alakulnak, miszerint a hajók haladását akadályoztathatják.

Tutajunk három–négyezer láb hosszu fucusok mellett siklott el, melyek roppant, a látkörön túl terjedő kigyókra hasonlitottak; tekintetemmel követtem e végnélküli szalagokat, minduntalan azt hivén, hogy már végüket érem, és órákon át hiába vártam ezt.

Mely természeti erő teremhetett ily növényeket, és milyen lehetett a föld tekintete, alakulásának első századaiban, midőn a meleg és a nedvesség befolyása alatt egyedül csak a növényország fejlődhetett ki felszinén!

Az est elérkezett, és mint ezt már a mult éjjel is tapasztaltam volt, a világosság semmit sem csökkent. Folytonos tünemény volt az, melynek állandóságára bizton számithattunk.

Vacsora után az árbocz tövében feküdtem le és csakhamar álomba merültem.

Hans, ki mozdulatlanul ült a kormányon, haladni engedte a tutajt, mely egyébiránt hátsó szél által hajtatván, még irányozást sem igényelt.

Mióta Margit kikötőjéből eltávoztunk, Lidenbrock tanár engem bizott volt meg a hajózási napló vezetésével, melybe feljegyzendők voltak a legcsekélyebb észleletek, valamint az érdekes tünemények, a szél iránya, haladásunk gyorsasága, az ut hossza, szóval: e rendkivüli hajózás minden eseményei.

Itt közlöm tehát e mindennapi jegyzeteket, melyeket ugyszólván az események diktáltak tollamba; bennök átkelésünk a leghivebben vázoltatik.

_Péntek, aug. 14._ – Folyvást éjszak-nyugoti szél. A tutaj gyorsan és egyenes vonalban halad. A part harmincz mértföldnyire maradt el tőlünk. A látkörön semmi sem tünik fel. A világosság változatlanul tartja fenn magát. Az idő szép, vagyis a fellegek nagyon magasan vannak, nem igen sűrűek és fehér légkörben vannak mintegy fürösztve, megolvadt ezüstre hasonlitván.

Hévmérő: 32 fok 0 felett Cels.

Délben Hans horgot kötött egy fonal végére, a horogra darabka hust tűzött és azt a tengerbe vetette. Két órája, hogy a horgot kivetette és nem fogott semmit. E tenger tehát lakatlan? Nem. A fonal megrándult. Hans kihuzza a fonalat a vizből és vele együtt erősen ficzkándozó hal kerül szemeink elé.

„Hal!“ kiáltott nagybátyám.

„Tokhal“ kiáltottam én, „kisded tokhal.“

A tanár figyelmesen vizsgálta az állatot és nem osztá nézetemet. E halnak lapos, kerekded feje volt; testének hátulsó része csontos pikkelyekkel volt boritva; szájában nem volt fog, és mellén eléggé kifejlett úszószárnyak voltak láthatók, farkkal nem birt. Ez állat minden esetre azon osztályba tartozik, melyhez a természettudósok a tokhalat számitják, de sok tekintetben lényegesen különbözik attól.

Bátyám nem csalódott és elég rövid vizsga után szólott:

„E hal századok óta kihalt családhoz tartozik, melynek nyomai csak kövesedésekben találhatók a devoni földrétegben.“

„Hogyan!“ szóltam, „mi ez ős tengerek egy élő lakójának birtokába jutottunk volna?“

„Igen,“ válaszolt a tanár, vizsgálódásait folytatva, „láthatod, hogy ez őskori halaknak semmi azonosságuk a jelenkori fajokkal. Ily állatot élve birni oly szerencse, minőről más természettudósok álmodni sem mernek.“

„De mely családhoz tartozik?“

„A ganoidok rendéhez, a cephalaspidok családjához, és a…“

„Nos?“

„A pterychtisek fajához; meg mernék erre esküdni; ezen azonban rendkivüli sajátságot veszek észre, mely, mint mondják, a földalatti vizekben élő halaknál szokott előfordulni.“

„Mi az?“

„Vak!“

„Vak?“

„Nem csupán vak, de egyáltalában nem bir a látás szervével.“

Csakugyan ugy volt, mint bátyám mondta. De ez talán rendkivüli eset volt. A horogra tehát ismét csalétek tétetett, mire ismét a vizbe vetettük azt. E tengerben ugy látszik temérdek hal lakik, mert két óra alatt számos pterychtist fogtunk, valamint egy szintén kihalt családhoz, a dipteritákhoz, tartozó halakat is, melyeknek faját bátyám azonban fel nem ismerhette. Mindnyájuknál hiányzott a látás műszere. E váratlan halászat megszaporitotta élelmiszereinket.

Az tehát bizonyosnak látszik, hogy e tenger csak őskori fajokat tartalmaz, melyek között a halak ugy, mint a kétéltüek is, annyival tökéletesebbek, minél régibb teremtetésük.

Talán találkozunk valamelyikével ama gyikfajoknak, melyeknek alakját a tudomány képes volt kiegésziteni egy csonttöredék nyomán.

Szememhez illesztettem a látcsövet és körültekintettem e tengeren, mely azonban puszta volt. Valószinüleg még igen közel vagyunk a partokhoz.

Felnéztem a levegőbe. Miért is ne csapkodhatnák szárnyaikkal e nehéz légrétegeket ama madarak, melyeknek alakját a halhatatlan Cuvier irta le? A halak élelmiszerül szolgálhatnának neki. Szélylyelnéztem a magasban, de a lég lakatlan volt, mint a partok.

De képzelőtehetségem megnépesité e tájat, s a palaeontologia csodás hypothezisei eszembe jutottak. Ébren álmodtam. Látni véltem a viz felszinén ama roppant őskori tekenősbékákat, melyek uszó szigetekre hasonlitottak. Ugy tetszett, mintha az elhomályosult parton az őskor nagy emlősei jelennének meg; a lepthotherium, mely Brazilia barlangjaiban található, a merikotherium, mely Szibéria jeges vidékeiről került. Távolabb a vastagbőrű lophiodon, ez óriási tapir, búvik el a sziklák mögött és kész martalékáért megküzdeni az anoplotheriummal, e különös állattal, mely hasonlit a szarvorrúra, a lóra, a nilusi lóra és a tevére is, mintha a teremtő, a világ kezdetkorában, sietségében több állat tulajdonait egyesitette volna egynek alakjában. Az óriási mastodon orrmányát forgatja és agyaraival összezuzza a part szikláit, mig a megatherium roppant lábait szélylyelvetve vágja fel lefelé hajló agyaraival a földet, és orditásával felkölti a gránitsziklák viszhangját. Feljebb az őskor majma, az első négykezű, mely a földön élt, kúszik a fák ágaira. Még magasabban a pterodactilus, melynek első lábaiból szárnyak nőttek, szeli át, mint valamely nagy szárnyas egér a sürű levegőt. Végre a legfelsőbb rétegekben roppant madarak, hatalmasabbak a kazuárnál, és nagyobbak a strucznál, terjesztik ki hosszú szárnyaikat, és neki röpülnek a gránitboltozatnak.

Az egész vizözönelőtti világ ujra született képzelőtehetségemben. Visszamentem a teremtés bibliai korszakaiba, mikor az ember még meg nem született volt, mikor a tökéletlen földön még el nem élhetett volna. Álmaim ekkor túlhaladták az élő lények korszakát. Előbb az emlősök tünnek el, azután a madarak, ezek után a másodkorszak kétéltüi, végre a halak, a kagylók, a puhányok, az átmeneti korszak növényállatai szintén visszatérnek a semmiségbe. Az egész földön csupán én élek, csak az én szivem ver e lakatlan világban. Évszakok többé nem léteznek, sem éghajlatok; a földgömb tulajdon melege megsemmisiti a napsugarak befolyását. A tenyészet túlzott; ott járok-kelek e fa-nagyságu mohák között, bizonytalan lépteim nedves márgából és tarka homokkőből álló talajon visznek; óriási tobozfák törzseinek támaszkodom; lefekszem a száz láb magas sphenophyllek, asterophyllek és lykopodok árnyékában. A századok telnek oly gyorsan, mintha napok volnának. Még távolabb megyek a föld átalakulásainak sorozatában; a növények eltünnek; a gránitsziklák megszünnek kemények lenni; a rémitő forróság befolyása alatt minden anyag meghigul; a viz felbugyog a gömb fölszinén; majd forrni kezd és a légbe emelkedve, gőzalakban környezi a földet, mely már most nem egyéb izzó gázból álló golyónál, oly nagy és oly ragyogó, mint a nap!

E gőztestnek, mely ezernégyszázszorta nagyobb ama gömbnél, melyet egykor képezend, e gőztestnek közepében én vagyok s vele repülök a bolygók által áthasitott ürben; testem megfinomul, megritkul, és gáz alakban, mint súlylyal nem biró parány vegyül ama roppant gőztömegek közé, melyek a végtelen ürben rohannak lángoló pályájukon!

Minő álom! Hová ragadtatám? Kezem lázasan jegyezte a papirra mind e különös részleteket. Mindent elfelejtettem, a tanárt, a kalauzt és a tutajt! Elmém hallucinatio uralma alá jutott…

„Mi bajod?“ szólt bátyám.

Szemeim, bár nyitva és bátyámra függesztve voltak, nem látták őt.

„Vigyázz Axel, a tengerbe esel!“

Ugyanazon pillanatban érezém, mint ragad meg Hans erős keze. Ha ő nincs, álmodozásom befolyása alatt a hullámok közé rohantam volna.

„Megbolondult e fiu?“ kiáltott a tanár.

„Mi baj?“ szóltam végre, eszméletre térve.

„Beteg vagy?“

„Nem, egy perczre hallucinatióba merültem, de ez most elmult; egyébiránt semmi baj?“

„Semmi! a szél kedvező, a tenger nyugodt! Gyorsan haladunk, és ha e tenger szélességét illetőleg nem csalódom, csakhamar ki fogunk kötni.“

E szavak hallatára felállottam és a látkört vizsgáltam; de a viz vonala még mindig a fellegek határvonalával vegyült össze.

XXXIII.

_Szombat aug. 15._ – A tenger megtartotta egyhangu jellegét. Partot sehol nem látunk. A látkör nagyon távolnak látszik.

Fejem megnehezült ama lázas álom következtében.

Bátyám azonban nem álmodott, és igen roszkedvü volt; a környező végtelen ürnek minden irányában körülfuttatja távcsővel fegyverzett tekintetét, s azután boszankodva fonja keresztbe karjait.

Azt kezdem tapasztalni, hogy Lidenbrock tanár ismét oly türelmetlenné és hevessé kezd válni mint ezelőtt volt, s e tényt feljegyzem naplómba. Csupán a rendkivüli veszély és szenvedés, melyet kiállottam, volt képes szivében az emberség szikráját felszítani; de mióta felgyógyultam, jelleme is visszanyerte régi sajátságait. Pedig nem volt oka heveskedni. Utazásunk a legkedvezőbb viszonyok közt volt folytatható! A tutaj is valóban bámulatos sebességgel haladott!

„Bátyám nyugtalannak látszik?“ mondám, látva, hogy a távcsövet gyakran emeli szeméhez.

„Nyugtalannak? Nem.“

„Tehát türelmetlen.“

„Hogy ne lennék az!“

„Pedig nagyon gyorsan haladunk.“

„Mi haszna? Nem a gyorsaságot keveslem, hanem a tengert sokallom!“

Ekkor jutott eszembe, hogy indulásunk alkalmával a tanár harmincz mértföldnyire számitotta hozzávetőleg e földalatti üreget. Azóta pedig már háromannyi utat tettünk, és a déli part mindeddig még nem volt látható.

„Nem lefelé haladunk!“ válaszolt a tanár; „mennyi időt veszitünk ezzel; pedig én csakugyan nem azért jöttem ide, hogy csolnakon kirándulást tegyek e tón!“

Bátyám e vizi utat kirándulásnak nevezheté, és e tengert tónak!

„De“, mondám, „miután a Saknussemm által kijelölt utat követtük…“

„Ez kérdés. Valóban az ő utját követtük-e? Saknussemm valjon találkozott-e e viztükörrel? S átkelt-e rajta? Ama patak, melyet kalauzul választottunk, valjon nem vitt-e bennünket tévutra?“

„Semmi esetre sincs okunk megbánni, hogy ide jöttünk. E látvány felséges és…“

„Nem arról van szó, hogy mit látunk. Én kitüzött czélomat akarom elérni s azért ne dicsérd nekem e látványt!“

Megfogadtam a tanár szavát s azontúl nem igyekeztem őt vigasztalni, hadd rágja ajakát. Esteli hat órakor Hans bérét követelte, és bátyám kifizette neki a három tallért.