Part 1

Note: Project Gutenberg also has an HTML version of this file which includes the original illustration. See 64539-h.htm or 64539-h.zip: (https://www.gutenberg.org/cache/epub/64539/pg64539-images.html) or (https://www.gutenberg.org/files/64539/64539-h.zip)

Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See https://books.google.com/books?id=bgETV-1ttVsC

Project Gutenberg has the other volume of this work: Első rész: see https://www.gutenberg.org/ebooks/64538

UTAZÁS

A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.

VERNE GYULÁTÓL.

A FRANCZIA EREDETI UTÁN

FORDITOTTA

BEÖTHY LEO.

Második rész.

Pest 1865.

Hartleben Adolf sajátja.

Pest 1865. Kertész József nyomása.

XXVIII.

Mikor eszmélni kezdettem, arczom könyekkel volt elárasztva. Nem tudnám megmondani, hogy meddig tartott ájulásom. Többé nem tarthattam számon az időt. Soha még az enyémhez hasonló magány nem létezett, soha ily elhagyatottság.

Bukásom után sok vérem elfolyt. Véremmel voltam elázva. Mennyire sajnáltam, hogy meg nem haltam, hogy a halál még előttem állott! Többé nem akartam gondolkodni. Mintegy kizárni lelkemből igyekeztem az eszméket, és a fájdalom által végkép kimeritve, az alagut túlsó falához csúsztam.

Már éreztem az ájulást, mely ismét erőt kezdett venni rajtam, és vele közeledett a tökéletes megsemmisülés is, midőn erős zörej érkezett füleimhez. Távoli hosszas égzengésre hasonlitott, s a mély hanghullámok lassanként vesztek el az üreg mélyében.

Honnan származhatott e zaj? Kétségkivül valamely tüneményből, mely a föld belsejében ment véghez. Talán gáz robbant fel, vagy a földgömb valamely hatalmas sziklaboltja dőlt be.

Figyelve hallgattam.

Tudni akartam, hogy e zaj ismétlődni fog-e. Egy negyedóra telt el. Tökéletes csend uralkodott az alagutban. Többé szivem dobogását sem hallottam.

Egyszerre ugy rémlett, mintha fülemet, mely véletlenül a falhoz volt támasztva, határozatlan, felfoghatatlan, távoli szavak ütnék meg. Összerezzentem.

„Hallucinatio!“ gondolám.

De nem, mert a mint figyelmesebben oda hallgattam, csakugyan mormogó hangokat hallék. Azonban kimerültségem, gyengeségem nem engedték, hogy megértsem mit mondanak. Pedig csakugyan beszéltek. Semmi kétség.

Egy pillanatig attól tartottam, hogy a szavak, melyeket hallék, saját, a viszhang által visszahozott szavaim. Talán tudtom nélkül kiáltottam volt? Erősen összecsuktam ajkaimat s fülemet ismét a falhoz fektetém.

Igen, ugy van, beszélnek! beszélnek!

A fal hosszában néhány lépést haladván, még tisztábban hallottam. Sikerült bizonytalan, különös, megérthetetlen szavakat felfognom. Ugy érkeztek hozzám, mintha lassan, ugyszólván suttogva, ejtettek volna ki. E szó „förlorad“ többször ismételtetett, és pedig fájdalom kifejezésén.

Mit jelenthetett az? ki mondta ki? Nyilván nagybátyám vagy Hans. De ha én hallottam az ő szavaikat, ők is hallhatták enyémet.

„Ide!“ kiáltám teljes erővel, „ide!“

Hallgatództam, figyelve, hogy nem hallok-e valami feleletfélét, egy felkiáltást vagy sohajt. De nem hallatszott semmi. Néhány percz mult el igy. Lelkemben eszméknek egész világa nyilt meg. Majd azt hittem, hogy meggyengült hangom nem juthatott el társaim füléig.

„Csak az ő szavukat hallhatom,“ ismétlém. „Ki más járhatna itt, harmincz mértföldnyire a föld alatt!“

Ismét hallgatództam. Fülemet a falon ide-oda jártatva, azon mathematikai pontra akadtam, melyen a hangok legerősebben hangzottak. Ismét hallám e szót „förlorand“ s utána ama mennydörgés formát, mi az imént elzsibbadásomból felébresztett volt.

„Nem,“ mondám magamban, „nem. E hangok nem e sziklatömegen keresztül jutnak hozzám. E fal gránitból van és a legerősebb dörgést sem bocsátaná át! E zaj magán a folyosón át érkezik hozzám! Valamely akusztikai sajátság következménye lehet!“

Ismét hallgatództam és most, igen! most tisztán hallám saját nevemet, a mint az üregben visszhangzott.

Bátyám ejtette ki nevemet! Ő a kalauzzal beszélt, s e szó „förlorad“ dán szó!

Ekkor minden világos volt előttem. Hogy ők is megérthessék szavaimat, közvetlenül e fal hosszában kell beszélni, mely a hangnak vezetőül szolgál, mint a sodrony az elektriczitásnak.

De nem volt vesztegetni való időm. Ha társaim néhány lépéssel tovább mennek, az akusztikai tünemény hatása megszünik. A falhoz közeledtem tehát és a következő szavakat a lehető legtisztábban ejtettem ki.

„Lidenbrock bátyám!“

Roppant aggodalom között vártam. A hang nem bir rendkivüli gyorsasággal. A légréteg sürüsége sem növeli sebességét, csupán erejét. Néhány másodpercz, rám nézve századok, mult el, mig végre e szavak érkeztek fülemhez:

„Axel, Axel! te szólasz?“

– – – – – – – –

„Igen! igen!“ válaszoltam én.

– – – – – – – –

„Szegény gyermekem, hová lettél?“

– – – – – – – –

„Eltévedtem, a legmélyebb sötétség környez!“

– – – – – – – –

„Hát a lámpád?“

– – – – – – – –

„Kialudt.“

– – – – – – – –

„Hát a patak?“

– – – – – – – –

„Eltünt.“

– – – – – – – –

„Axel, szegény Axelem, ne csüggedj!“

– – – – – – – –

„Várjon kissé, ki vagyok merülve; többé nem vagyok képes felelni. De szóljon hozzám!“

– – – – – – – –

„Bátorság,“ válaszolt bátyám; „ne szólj most, hallgass reám. Kerestünk, hol fölfelé, hol lefelé menve a folyosóban, de lehetetlen volt rád akadnunk. Megsirattalak, szegény fiam! Végre azt hivém, hogy még mindig a Hans-bach mentén vagy; puskáinkat elsütve mentünk ismét lefelé. Hogy pedig most egymás hangját hallhatjuk, ez tisztán az akusztika hatása; egymás kezét nem érinthetjük! de azért ne ess kétségbe, fiam, már az is ér valamit, hogy egymással szólhatunk!“

– – – – – – – –

Ez idő alatt gondolkodtam volt. Reménysugár, bár még igen határozatlan, kezdett lelkemben derengeni. Egy kérdés érdekelt mindenek fölött. Ajkamat a falhoz értetve, szóltam tehát:

„Nagybátyám!“

– – – – – – – –

„Fiam?“ válaszolt ő néhány pillanat mulva.

– – – – – – – –

„Mindenekelőtt azt kellene tudnunk, hogy mennyire vagyunk egymástól.“

– – – – – – – –

„Ez könnyü.“

– – – – – – – –

„Megvan az időmérő?“

– – – – – – – –

„Meg.“

– – – – – – – –

„Jegyezze meg tehát pontosan a pillanatot, melyben szólni fog hozzám. Én ismételni fogom amit mondott, és jegyezze meg azután azon pillanatot is, melyben feleletem oda érkezik.“

– – – – – – – –

„Helyesen, az én kérdésem és a te feleleted közt levő idő fele ki fogja mutatni, hogy hangom mennyi idő alatt érkezik hozzád.“

– – – – – – – –

„Ugy van bátyám.“

– – – – – – – –

„Készen vagy?“

– – – – – – – –

„Igen.“

– – – – – – – –

„Ügyelj tehát, nevedet fogom kimondani.“

– – – – – – – –

Fülemet a falhoz szoritottam s amint e szó Axel hozzám érkezett, rögtön válaszoltam: „Axel“, és azután vártam.

– – – – – – – –

„Negyven másodpercz,“ szólt ekkor bátyám, „negyven másodpercz mult el a két szó között; a hang tehát husz percz alatt érkezik hozzám. Ezer husz lábat számitva másodperczenként, ez összesen huszezer négyszáz lábat, vagyis másfél és egy nyolczad mértföldet tesz.“

– – – – – – – –

„Másfél mértföld!“ mormogám.

– – – – – – – –

„Nem mérhetlen távolság!“

– – – – – – – –

„De fel menjek-e vagy le?“

– – – – – – – –

„Le, és pedig a következőknél fogva: mi roppant üregbe érkeztünk, melybe számos alagut torkol. Az, melyben jelenleg tartózkodol, szintén csak ide vezethet, mert ugy látszik, hogy mind e hasadások, a földgömb e repedései, azon roppant barlangból sugárzanak ki, melyben mi vagyunk most. Ne csüggedj és folytasd utadat. Járj s ha járni nem tudsz, vonszold magad, ha szükség, csusztassad alá magadat a meredek lejtőkön s utad végén tárt karjaink fognak fel. Utra fiam és előre.“

– – – – – – – –

E szavak visszaadták bátorságomat.

„Isten önnel bátyám!“ kiáltám, „indulok. Többé nem fogunk egymással beszélhetni, mihelyt innen távozom. Azért isten önnel!“

– – – – – – – –

„Viszontlátásra Axel, viszontlátásra!“

– – – – – – – –

Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket hallottam. E meglepő társalgás, mely a földtömegen keresztül folytattatott, e reménytelt szavakkal fejeződött be! Hálaimát bocsátottam istenhez, mert ő a sötétség országában azon pontra, talán az egyetlenre, vezetett, melyről az én hangom és társaimé közlekedhettek.

Ez akusztikai tünemény, bár igen meglepő, a természettan törvényei által mégis könnyen megmagyarázható, a folyosó alakjából és a szikla hangvezető voltából származott; számos példa létezik arra, miszerint a hang igen távol pontokon meghallatszik, mig a közbeeső helyeken nem. Emlékezem, hogy e tünemény sok helyütt tapasztaltatik, többek között Londonban, Szent-Pál temploma belső fólyosójában s főleg ama különös szicziliai barlangokban, ama kőüregekben Syrakus táján, melyeknek legnevezetesbike e név alatt „Dyonisius füle“ ismeretes.

Mindez emlékek fölébredtek bensőmben és beláttam, hogy miután bátyám hangja hozzám érkezett, közöttünk nem létezhetett semmi akadály. A hang utját követve, okvetetlenül hozzája kellett jutnom, ha erőm addig el nem hágy.

Fölkeltem tehát és megindultam. Inkább vonszoltam magam, semmint jártam. A lejtő elég meredek volt; csúsztattam tehát magamat.

Lecsúszásom sebessége csakhamar aggasztó mérvben növekedett és fenyegetőleg kezdett bukáshoz hasonlitani. Többé nem voltam képes megállani.

Most elveszett lábaim alól a föld. Éreztem, hogy függőleges folyosónak, valóságos kutnak szakgatott, egyenetlen oldalfalán hengeredem alá. Majd hegyes sziklába ütődött fejem, mire eszméletem elveszett.

XXIX.

Midőn magamhoz tértem, félhomályos helyen, vastag takarókon kinyulva feküdtem. Bátyám mellettem volt, és arczomon életjelt lesett. Mikor először felsóhajtottam, megragadta kezemet, mikor szememet felnyitottam, örömteljesen kiáltott fel:

„Él, él!“

„Élek“, válaszoltam gyenge hangon.

„Gyermekem“, szólt nagybátyám karjaiba szoritva, „meg vagy mentve!“

Mélyen meg voltam hatva azon kifejezés által, melylyel e szavak mondattak, és még inkább a gond és ápolás által, mely őket követte. Csupán ily események idézhettek elő a tanárban hasonló elérzékenyülést és ömlengést.

E perczben érkezett meg Hans. Kezemet bátyám kezében látván, szemei, bizton merem állitani, nagy megelégedést fejeztek ki.

„God dag“, szólt a kalauz.

„Jó napot Hans, jó napot“, suttogám. „És most, édes bátyám, tudassa velem, hogy e perczben hol vagyunk.“

„Holnap, Axel, holnap; ma még igen gyenge vagy; fejedre borogatót raktam; melyet nem szabad helyéről megmozditani; aludj most, fiam, holnap megtudsz mindent.“

„De legalább azt mondja meg bátyám!“, válaszoltam, „hogy hány óra van és mely nap.“

„Esteli tizenegy óra; ma vasárnap, augusztus kilenczedike van, és megtiltom, hogy folyó hó tizedike előtt többet kérdezősködjél.“

Csakugyan nagyon gyenge voltam; szemem önkénytelenül lecsukódott. Egy éjszakai nyugalomra volt szükségem; azon gondolat által foglalkodtatva, miszerint elszigeteltségem négy hosszu napig tartott, aludtam el.

Másnap, midőn felébredék, körültekintettem. Ágyam, mely minden uti takaróinkból volt összeszerkesztve, gyönyörü, szömölcskövekkel diszitett barlangban volt elhelyezve, melynek talaját finom homok boritotta. A barlangban félhomály uralkodott. Sem szövétnek, sem lámpa nem égett és mindamellett kivülről bizonyos, előttem magyarázhatlan világosság derengett be a barlang szűk nyilásán. Valami különös, határozatlan morajt is hallottam, mely a sziklán megtörő hullámok zajongásához és olykor a tengeren fujó szél süvöltéséhez hasonlitott.

Azt kérdeztem önmagamban, hogy valóban felébredtem-e, vagy hogy álmodom-e még és bukásom által megsértett agyam tisztán képzeleti neszt tapasztal-e. De még sem hihettem, hogy akár fülem, akár szemem ennyire csalódhassék.

„Im ott egy napsugár,“ gondolám, „mely a sziklahasadékon áthatol a barlangba! Ez a hullámok zugása! Ez a szél süvöltése! Álmodom-e, vagy a föld felszinén vagyunk ismét? Bátyám lemondott volna vállalatáról; vagy szerencsésen véghezvitte azt?“

E megfejthetetlen kérdésekkel foglalkoztam, midőn a tanár belépett.

„Jó napot Axel!“ szólt ő vidáman. „Fogadni mernék, hogy jól érzed magadat.“

„Igen jól,“ válaszoltam én, ágyamban felkönyökölve.

„Előre tudtam, mert nagyon nyugalmasan aludtál. Hans és én felváltva virrasztottunk melletted, és láttuk, mint javul állapotod észrevehetőleg.“

„Csakugyan sokkal jobban érzem magamat, s ennek bebizonyitásául reggelizni fogok.“

„Ehetsz fiam; a láz megszünt. Hans sebeidet valami kenőcscsel dörzsölte be, melynek titkát az izlandiak birják; és sebeid csodálatos gyorsasággal hegedtek be. Derék ember ez a mi vadászunk!“

Bátyám, mialatt beszélt, némi élelmiszereket rakott elém, melyeket hirtelen elköltöttem, daczára annak, hogy bátyám azt ajánlotta, hogy lassan, óvatosan egyem. Ezalatt kérdésekkel ostromoltam, melyekre ő készségesen válaszolt.

Ekkor tudtam meg, hogy egy csaknem függőleges alagból buktam le. Velem együtt köveknek egész zápora hullott alá, oly kövek, melyeknek legcsekélyebbike is összezúzhatott volna; ebből következtetni lehetett, hogy a felső talaj egy része velem együtt csúszott le. E borzasztó jármüvön jutottam bátyám karjai közé, vérezve és eszméletlenül.

„Valóban bámulatos,“ szólt ő, „hogy ezerszer meg nem haltál. De, istenemre, nem válunk el többé, mert ugy történhetnék, hogy soha nem látnánk egymást.“

„Nem válunk el többé!“

Utazásunk tehát még nem ért véget? Csodálkozásomban mereven bátyámra szegeztem szemeimet, mire ő rögtön kérdezé:

„Mi lelt, Axel?“

„Kérdezni szeretnék valamit. Ön azt mondja, hogy semmi bajom, nemde?“

„Ugy van.“

„Minden tagom ép.“

„Semmi kétség.“

„Hát fejem?“

„Fejed, néhány zúzást leszámitva, épségben, helyén, vállaidon van.“

„Én pedig attól tartok, hogy agyvelőm meg van zavarva.“

„Meg van zavarva?“

„Igen. Ugy-e nem tértünk vissza a föld szinére?“

„Nem.“

„Ugy hát megőrültem, mert napfényt látok, a szél süvöltését és a hullámzó tenger moraját hallom!“

„Ah! csak ez a baj?“

„Megmagyarázhatja ezt bátyám?“

„Én nem magyarázok meg semmit, mert a dolog magyarázhatlan; de meg fogod látni, meg fogsz győződni, hogy a földtan még nem érte el tökélypontját.“

„Menjünk hát ki!“ kiáltám hirtelen fölkelve.

„Nem, nem Axel! a szabad lég megárthatna.“

„A szabad lég?“

„Igen, erős szél fú. Nem engedhetem, hogy ekként koczkára tedd egészségedet.“

„De higyje el bátyám, hogy igen jól érzem magamat.“

„Légy kevés türelemmel, fiam. Ha ismét megbetegednél, nagy baj volna. Nem szabad az időt vesztegetnünk, mert az átkelés sok időt igénybe vehet.“

„Az átkelés?“

„Igen, az átkelés. Ma még nyugodj, holnap azután hajóra szállunk.“

„Hajóra szállunk!“

Ez utolsó szó felvillanyozott.

Hogyan? Hajóra szállunk! Tehát folyam, tó vagy tenger partján vagyunk? S valamely földalatti kikötőben hajó várakozik reánk?

Kiváncsiságom a legnagyobb mértékben fel volt ébresztve. Bátyám vissza akart tartóztatni, de hiába. Mikor látta, hogy türelmetlenségem oly nagy, miszerint ez inkább megárthat, mint kivánságom teljesülése, engedett.

Gyorsan felöltöztem és óvatosságból ruháim fölébe még egy takarót vettem, azután kiléptem a barlangból.

XXX.

Kezdetben semmit sem láttam; szemeim, melyek a világosságtól elszoktak, önkénytelenül lecsukódtak. Midőn képes voltam azokat felnyitni, meglepetésem leirhatatlan volt.

„A tenger!“ kiáltám.

„Igen,“ felelt bátyám, „a Lidenbrock-tenger; ugy hiszem, hogy e tenger fölfedezésének dicsőségét és azon jogot, hogy saját nevemre kereszteljem, egy hajós sem fogja elvitatni tőlem.“

Előttem nagy viztükör, valamely tó vagy tenger kezdete, terült el, a látkörön túl terjedve. A part, mely nagy öblöt képezett, finom homokkal szegélyezte a viztükört, a homokon sűrün feküdtek azon apró tengeri csigák, melyekben a teremtés első élő lényei laktak. A hullámok azon bizonyos mély morajjal törtek meg, mely csak zárt és roppant terjedelmü térben tapasztalható; a szél könnyü tajtékot hajtott s a megtörő hullámokból olykor ritka esőként fecscsentek apró cseppek arczomra. E nem igen meredek parton, mintegy száz ölnyire a hullámoktól, roppant sziklák töve volt látható; a sziklák behomorodva beláthatatlan magasba emelkedtek. Egynehány, megszakitva a part egyenlőségét, benyult a tengerbe s előfokot képezett, melyet a hullámok csapdostak. Távolabb a szem tisztán követheté e tömegeket, melyeket tökéletesen meg lehetett különböztetni a ködös látkörtől.

Valódi tenger volt ez; partjai szeszélyes kanyargásuak, mint a földszini tengereké, de puszták és rémitő zordon tekintetüek.

Hogy tekintetem e tengert messze befuthatá, ezt valami különös világosságnak köszönhettem, mely a legcsekélyebb részleteket is előtüntette. Nem a nap fénye volt ez, ragyogó sugárcsokorával és vakitó tüzkörével, sem a holdnak halvány, határozatlan fénye, mely csak visszavetett sugárból áll és nem melegit. Nem, e fénynek világitó képessége, rezgő szétterjedése, tiszta és ugyszólván száraz fehérsége, a hévmérsék alacsony volta, azon körülmény, hogy e világosság élénkebb volt mint a holdé, mindez világosan bizonyitá annak elektrikai eredetét. Olyanforma volt, mint az éjszaki fény; folytonos tünemény, mely e barlangot, mely tengert volt képes tartalmazni, tökéletesen megvilágositá.

A fejünk fölött domboruló bolt, melyet égnek mondhatunk, nagy fellegekből, ingó és változó gőzökből látszott állani, melyek bizonyos napokon kétségkivül vizzé váltak, és záporeső alakjában hullottak alá. Én eddig azt hittem, hogy a légkörnek ily erős nyomása alatt a viz nem gőzölöghet el, és mindamellett, valamely előttem ismeretlen természeti törvény folytán, terjedelmes felhők usztak a légben. E perczben azonban „szép volt az idő.“ Az elektrikai rétegek bámulatos szinképeket idéztek elő a magas felhőkön, melyeknek alsó részein árnyak éles körrajzai tüntek fel; gyakran két egymástól elvált réteg közől egyes sugár hatolt rendkivüli fénynyel hozzánk. De végre csak még sem volt ez nap, miután a világossággal nem járt meleg is. A tünemény szomoru és rendkivül méla hatást okozott. A ragyogó csillagokkal boritott kék bolt helyett, gránitbolthajtást éreztem magam fölött, ama fellegeken túl, s e bolthajtás rémitő súlylyal nehezedett rám; ez ür, bár mily roppantnak látszott is, a legszerényebb bolygó pályáját sem lett volna képes befogadni.

Ekkor eszembe jutott egy angol kapitánynak ama elmélete, mely szerint a föld üres golyó lenne, melyben a lég a nyomás következtében mindig világos, mig két csillag, Pluto és Proserpina, futja be rejtélyes pályáját. Valjon igazat mondott-e?

Valóban roppant üregben voltunk. Szélességét nem lehetett megitélni, miután a partok mindinkább tágulva tértek el jobbra-balra és vesztek el szem elől; sem hosszaságát, mert tekintetünk némileg határozatlan vonalu látkör által volt megakasztva. Mi magasságát illeti, ez több lehetett néhány mértföldnél. Hol nehezedett ama bolthajtás a partot képező gránitfalakra? A szem nem vehette ki; de a légkörben felhő függött, melynek magasságát többre lehetett becsülni kétezer ölnél, vagyis magasabban volt mint a földi gőzök szoktak lenni, mi valószinűleg a lég sürüségéből származott.

E szó barlang nem fejezi ki e roppant tér fogalmát. De az emberi nyelv szavai nem felelhetnek meg annak, ki a földgömb belsejébe hatol.

Egyébiránt nem tudtam, hogy mely geologiai ténynek tulajdonitsam ez üreg eredetét. Idézhette-e ezt elő a gömb kihülése? Volt ugyan utazási leirásokból tudomásom néhány hires barlangról, de egy sem birt ekkora terjedelemmel.

Humboldt Sándor, ki meglátogatta a guacharai barlangot Columbiában, nem tudhatta ugyan meg a barlang valódi mélységét, de kétezer ötszáz lábnyira hatolt abban, s a barlang valószinüleg nem terjedt annál sokkal tovább. A mammuth roppant barlangja Kentuckiban, szintén óriási terjedelmü volt, miután boltozata ötszáz lábnyira emelkedik a feneketlen tó fölébe, és miután az utasok tiz mértföldnyire hatoltak benne, anélkül, hogy végét érnék. De mik voltak ez üregek ahhoz képest, melyet most bámultam, mely felleges éggel, elektricus sugározással birt és valódi tengert foglalt magába? Képzelőtehetségem röpte megbénult ezeknek láttára.

Mind e csodákat hallgatva szemléltem. Nem találtam szót, mely érzéseimet kifejezhette volna. Ugy tetszett, mintha valamely távoli bolygóban, az Uranusban vagy a Neptunban oly tüneményeknek lennék tanuja, melyekről „földi“ képzelőtehetségemnek nincs fogalma. Az uj érzelmeknek uj szavakra lett volna szükségük, és ilyenekkel képzelőtehetségem nem szolgált. Néztem, gondolkodtam, és bizonyos ijedelemmel vegyes meglepetést érezve, bámultam.

E váratlan látvány arczomra visszaidézte az egészség szineit; a csodálkozás gyógyitólag hatott, és egészségem ez uj orvoslati mód következtében helyreállni látszott; egyébiránt az igen sűrü lég, mely tüdőmnek több élenyt szolgáltatott, elevenitőleg hatott reám.

Bárki könnyen be fogja látni, hogy miután negyvenhét napig szűk alagutba voltam zárva, véghetetlenül jól esett e nedves, sós kigőzölgéssel telt üde leget beszínom.

Nem is volt okom megbánni, hogy setét barlangomat otthagytam.

Nagybátyám, ki e csodadolgokhoz már hozzászokott volt, többé nem bámulta azokat.

„Érzesz magadban erőt a járásra?“ kérdé bátyám.

„Érzek,“ feleltem én, „sőt nagyon jól fog esni.“

„Függeszkedj tehát karomba, Axel; kövessük a part kanyargásait.“

Nagyon örömest fogadtam el ez ajánlatot, és most ez uj Oceán szélén kezdtünk haladni. Balra meredek sziklák emelkedtek, tornyosodtak egymás fölött, rendkivüli hatásu óriási tömegekben. E sziklákból számtalan forrás csörgedezett elő, melyek tükröt képezve és csevegve hullottak alá; itt-ott egy szikláról a másikra szökdelő könnyü gőzfellegek jelezték a meleg forrásokat; mindezek patakokká egyesülve, folydogáltak csendesen a közös medencze felé, kellemesen csevegve a lejtőkön.

E patakok között felismertem hű utitársunkat, a Hans-bachot, ki oly nyugalmasan tartott a tenger felé, mintha soha, a világ teremtése óta, egyebet nem tett volna.

„Ezt nélkülözni fogjuk ezután,“ szóltam én sóhajtva.

„Bah!“ felelt a tanár, „akár ez, akár más patak, mindegy!“

E feleletet kissé hálátlannak találtam.

De e pillanatban figyelmem, váratlan látvány által, másfelé vonatott. Mintegy ötszáz lépésnyire, magas előfok kanyarulatánál, magas és sürü erdő tünt fel szemeink előtt. Ez erdő középnagyságu, szabályos, esernyő alaku, valóban geometriai körrajzokkal biró fákból állott; a szellő, ugy látszék, nem volt képes lombozatukat megmozditani; mely, daczára a légfolyamnak, mozdulatlan maradt mint valami megkövült czédrus-erdő.

Gyorsitám lépteimet. Nem voltam képes e különös növények számára nevet találni. Valjon nem tartoztak-e ama kétszázezer eddig ismeretes növényfaj közé, és különös helyet foglaltak-e el a mocsári növényzet sorában? Nem. Midőn e fák árnyékába érkeztünk, meglepetésem bámulatra változott.

Csakugyan a föld terményei voltak ezek, de óriási minta szerint készültek. Bátyám azonban rögtön eszembe juttatá nevüket.

„Nem egyéb ez gombaerdőnél,“ mondá.

És valóban nem csalódott. Képzeljük el, hogy mint fejlődtek ki itt e növények, melyek a meleg és nedves helyeket szeretik. Tudtam, hogy a „lycoperdum giganteum“, Bulliard szerint nyolcz-kilencz láb átmérőjüre nő meg; de itt fehér gombákat láttunk, melyeknek magassága harmincz–negyven láb és kalapjuk átmérője ugyanannyi. Ezerenkint találhatók voltak; a világosság nem hatolhatott át az általuk vetett sűrű árnyékon, s e közvetlenül egymás mellett, valamely afrikai város kerek háztetőihez hasonló boltozatok alatt tökéletes sötétség uralkodott.

Mindamellett tovább akartam hatolni. E növények fagyos hideget terjesztettek. Mintegy félóráig tévelyegtünk e nedves, setét helyeken, és azután oly jól esett visszatérni a világosságba, a tenger partjára.

De e földalatti vidék növényzete nem csupán e gombákból állott. Valamivel távolabb csoportokban számos halvány lombozatu fa volt látható. Könnyü volt ezeket felismerni; a felszin szerény bokrai voltak, csakhogy itt rendkivüli terjedelemmel birtak; száz láb magas farkaslábak, óriási fa alaku harasztnövények, melyek itt az éjszaki vidékeken termő fenyők magasságára nőttek, hengeralaku kettős tővel biró lepydodendronok, melyek hosszu, durva szőrrel fedett levelekben végződtek.