Part 9

Ekként képződtek ama roppant kőszénrétegek, melyeket a föld minden nemzeteinek fogyasztása, hosszu századokon át nem lesz képes kimeriteni.

Ez okoskodások merültek fel lelkemben, mialatt a földtömeg e részében oly dúsan összegyült kőszénre függesztém tekintetemet. E kincs valószinüleg soha sem fog a fogyasztás számára hozzájárulhatóvá tétetni. E nagy mélységben levő bányának kizsákmányolása túlságos áldozatokat kivánna; minek is, mikor a kőszén ugyszólván a föld felszinén található számos vidéken? Azért ugy hiszem, hogy e telepek ép oly érintetlenek mint most, midőn szemem rajtok nyugtatám, lesznek a világ végórájában is.

Ezalatt folyvást haladtunk; én egyetlen voltam társaim között, ki az ut hosszadalmasságát elfelejtém, geologiai elmélkedésekbe merülve. A hévmérsék most is ugyanaz volt, mint mikor a láván és palakövön haladtunk át. Csakhogy orromat kellemetlenül érinté a szénenyes vizeny illata. Azonnal meggyőződtem, hogy ez alagban nagy mennyiségben létezik ama veszedelmes gáz, melynek felrobbanása annyi rettentő balesetet okozott már.

Mi szerencsére a Ruhmkorff-féle készüléket használtuk világitó eszközül. Ha szerencsétlenségünkre, égő szövétnekkel indultunk volna ez alagba, rettentő robbanás fejezte volna be vándorlásunkat, temette volna el a vándorokat.

E kirándulás a kőszénrétegben egész estig tartott. Bátyám alig volt képes türelmetlenségét leküzdeni, melyet az út vizirányossága költött benne. Előttünk husz lépésnyire mindig a legmélyebb homály uralkodott, minélfogva lehetetlen volt a folyosó hosszusága iránt itélni, s már végtelennek kezdém azt hinni, midőn egyszerre hat óra tájban, váratlanul kőszénfal merült fel előttünk. Sem jobbra, sem balra, sem felfelé, sem lefelé nem nyilt út. Nyilván zsákutcza végére jutottunk.

„Annál jobb!“ kiáltott bátyám, „most legalább tudom, hogy mihez kell magam tartanom. Nem a Saknussemm utján vagyunk s nincs egyéb tennivalónk, mint hogy megforduljunk. Pihenjünk az éjjel s aztán háromnapi járás után visszajutunk azon pontra, hol az alagutak metszik egymást.“

„Igen, ha lesz annyi erőnk!“

„És miért ne lenne?“

„Mert holnap nem lesz többé egy csepp vizünk sem.“

„S egy csepp bátorságunk sem?“ szólt a tanár, szigoru tekintetet vetve reám.

Nem mertem válaszolni.

XXI.

Másnap korán reggel indultunk utnak. Nagyon sietnünk kellett, mert ötnapi járóra voltunk már a keresztuttól.

Nem fogom hosszadalmasan leirni a visszatérés szenvedéseit. Bátyám dühét elfojtva tűrte azokat, mert érezte, hogy haragja által semmit nem változtathatna! Hans békés jellemének teljes megadásával tűrt; én, megvallom, sopánkodtam s kétségbeestem; annyi lélekerőm nem volt, hogy ily bajjal daczoljak.

Mint előre láttam, ugy történt; vizünk már első nap elfogyott; ekkor minden italunk a fenyőnedv volt; de e pokoli folyadék torkomat égette, s még csak látni sem szerettem. A meleget kiállhatatlannak találtam; a fáradság csaknem bénává tett. Nem egyszer annyira voltam, hogy kicsibe mult, miszerint élettelenül nem rogytam össze. Ilyenkor azután megállottunk; bátyám és az izlandi ápoltak és feléleszteni igyekeztek. De bátyámon már lehetett észrevenni, hogy alig képes a fáradság s a viz nélkülözéséből származó gyötrelmek ellen küzdeni.

Végre kedden julius, 8-kán, kezeinken s térdeinken vonszolva magunkat, érkeztünk a keresztutra; fél halottak voltunk. Ott csaknem élettelenül terültem el a lávakövezeten. Ekkor reggeli tiz óra volt.

Hans és bátyám, az oldalfalakhoz támaszkodva, igyekeztek néhány darabka kétszersültet lenyelni. Dagadt ajkaim közől olykor hosszas nyögés emelkedett; azután mély álomba, vagy inkább tökéletes zsibbadásba merültem.

Némi idő mulva bátyám mellém jött, s felemelt karjaiba.

„Szegény gyermek!“ suttogá valódi szánalom hangján.

E szavak, mivel nem voltam a rideg modoru tanár részéről gyöngédséghez szokva, mélyen meghatottak. Kezeimmel megragadtam reszkető kezeit; tekintete rajtam függött és láttam, hogy szemei nedvesek.

Ekkor kezébe vette az oldalán függő kulacsot és nagy csodálkozásomra ajkamhoz emelte azt.

„Igyál,“ szólt ő.

Jól értettem-e? talán megőrült nagybátyám? Zavartan tekintettem rá, nem tudván elérteni, hogy mit akar.

„Igyál,“ ismétlé ő.

És felemelvén a kulacsot, annak egész tartalmát ajkaim közé tölté.

Mennyei élvezet! Egy ital viz áztatá kigyuladt számat, csak egyetlen korty, de ez képes volt megujitani bennem a már-már elfogyó életet.

Kezeimet összekulcsolva hálálkoztam bátyámnak.

„Igen,“ szólt ő, „egy ital viz, az utolsó! hallod, az utolsó! Ez utolsó cseppeket számodra tartogattam kulacsom fenekén. Százszor küzdöttem le a mindig ujra felébredő vágyat; de ellentállottam. Számodra tartogattam.“

„Bátyám!“ suttogám én, mialatt szememet nagy könyek áztaták.

„Igen, szegény gyermekem, tudtam, hogy mikor a keresztútra érkezünk, félholtan fogsz összerogyni s azért tettem el ez utolsó cseppeket, hogy ekkor felébreszszelek.“

„Köszönöm, köszönöm!“ kiáltám.

Habár szomjuságom nem is mult el, mégis némileg megtért erőm. Gégémnek addig görcsösen összezsugorodott izmai kitágultak; ajkaim gyuladása enyhült s képes voltam szólani.

„Bátyám,“ szóltam, „most már nincs mit tétováznunk; vizünk elfogyott s vissza kell térnünk.“

Mialatt igy szólottam, bátyám kerülte tekintetemet; szemei nem találkoztak az enyéimmel.

„Vissza kell térnünk,“ kiáltám, „vissza a föld szinére. Isten adja, hogy legyen annyi erőnk, miszerint feljuthassunk a tölcsérből!“

„Vissza!“ szólt bátyám, mintha inkább magának, mint nekem válaszolna.

„Igen, vissza, és ne veszitsünk egy pillanatot sem.“

Itt egy darabig mindketten elhallgattunk

„Hogyan Axel,“ szólt végre a tanár furcsa hangon, „ama néhány csepp viz nem adta vissza erődet és bátorságodat?“

„Bátorságomat!“

„Csak oly levert vagy, mint azelőtt, most is csak oly kétségbeesetten beszélsz.“

Minő volt e férfi jelleme, és miféle vakmerő terveket kovácsolt ismét!

„Hogyan, ön nem akar…“

„Lemondjak e vállalatról, azon perczben, mikor minden szerencsés eredményt enged remélnünk! Nem, soha!“

„Ugy hát halálra kell magunkat szánnunk!“

„Nem, Axel, nem! térj vissza. Nem kivánom halálodat. Hans veled megy. Hagyj magamra!“

„Én itt hagyjam!“

„Hagyj magamra, ismétlem! Ha megkezdtem ez utat, be is fejezem, eljutok a czélig, vagy vissza nem térek soha. Térj vissza, Axel, térj vissza!“

Nagybátyám a legnagyobb izgatottsággal beszélt. Hangja, mely egy pillanatig elérzékenyülést árult el, most kemény és fenyegető kifejezést öltött. Sötét erélyességgel küzdött a lehetetlenség ellen! Nem hagyhattam itt őt ez örvény fenekén, s mégis az önfenntartás ösztöne, életem megmentésére visszatérésre késztetett.

A kalauz szokott közönynyel szemlélte e jelenetet. Pedig megérthette, hogy utitársai között mily kérdés forog fenn; mozdulataink elég világosan mutathatták, hogy mily ellentétes irányra kivántuk egymást birni; de ugy látszék, mintha Hansot kevéssé érdekelné e kérdés, mely saját élete fölött is határozott; ő kész volt útnak indulni, vagy itt maradni, a szerint, mint gazdája kivánni fogja.

Óh miért nem magyarázhattam ki magamat most előtte! Szavaim, sóhajtásaim, hangomnak kifejezése legyőzték volna jellemének fagyos ridegségét. E veszélyeket, melyeket a kalauz sejteni nem látszott, én megértethettem, kézzelfoghatókká tettem volna számára. És ketten együtt talán legyőztük volna a tanár makacsságát. És ha máskép nem, erővel vihettük volna fel őt a Sneffels tetejére!

Hans mellé léptem s kezem vállára tettem. Ő nem mozdult. Ujjal mutatám neki a tölcsér utját. Ő mozdulatlan maradt. Dúlt arczom minden szenvedésemet kifejezte. Az izlandi csendesen rázta fejét és nyugodtan mutatott bátyámra.

„Master,“ szólt a kalauz.

„Urad?“ kiáltám én. „Őrült! hisz ő nem életednek ura! Jer, meneküljünk; vigyük őt magunkkal; nem hallod, nem értesz meg?“

Megragadtam Hans karját és kényszeriteni akartam, hogy felálljon. Küzdötten vele. Nagybátyám közbelépett.

„Csillapulj Axel,“ szólt ő. „E hajthatlan embert nem fogod megingathatni. Azért hallgasd meg javaslatomat.“

Keresztbe fontam karjaimat és jól szemébe néztem bátyámnak.

„A vizhiány,“ mondá ő, „egyetlen akadály, mely szándokom végrehajtását gátolja. Ama keleti alagban, mely lávából, homokkőből és kőszénből áll, hig anyagból egyetlen parányt sem találtunk. De meglehet, hogy szerencsésebbek leszünk, ha a nyugoti alagot követjük.“

Hitetlenül ráztam fejemet.

„Hallgasd meg szavaimat végig,“ folytatá a tanár emeltebb hangon. „Mialatt te mozdulatlanul hevertél a földön, én megvizsgáltam ama folyosónak rétegeit és alapját. Ez alag egyenes irányban a föld belsejébe vezet, s benne haladva, néhány óra alatt a gránitrétegbe jutnánk. Ott dús forrásokkal fogunk találkozni. Ez a szikla természetéből következik, s a ösztön és a tudomány egyhangulag igazolják meggyőződésemet. Azért én neked a következőket ajánlom: Mikor Columbus hajószemélyzetétől még háromnapi időt kivánt ismeretlen szigetek felfedezésére, emberei, habár betegek és rémülésben voltak, mégis teljesitették e kivánságát s ő fölfedezte az uj világot! Én, e földalatti világ Columbusa, tőled csupán egy napot kérek még. Ha ez elmulik a nélkül, hogy az annyira nélkülözött vizet feltalálnánk, esküszöm, hogy visszatérünk a föld felszinére.“

E szavak ingerültségem daczára is mélyen meghatottak, annyi szenvedély volt bátyám szavaiban, oly önmegtagadásába került hogy ekként szólhasson.

„Legyen meg tehát bátyám akarata,“ kiáltám én, „és adja isten, hogy emberfölötti erélye megjutalmaztassék. A sors ellen már csak néhány óráig küzdhetünk. Előre!“

XXII.

Megindultunk a nyugoti irányban lefelé vezető folyosóban. Hans szokása szerint legelől járt. Még száz lépést sem haladtunk volt, midőn bátyám lámpája világát a falakra vetve, kiáltott fel:

„Ime az ős réteg! Jó uton járunk; előre, előre!“

Mikor a világ őskorában a föld lassanként meghült, terjedelmének apadása következtében a kéreg sok helyütt kiment helyéből és hasadások, nagy üregek támadtak. Ez alagut is efféle hasadás volt, melyen egykor a megolvadt gránit bugyogott fel; ez alagut ezer meg ezer kanyargatával roppant labyrinthust képezett az ős rétegben.

A mint lefelé haladtunk, az őskori földréteget képező telepek mindinkább felismerhetőbben követték egymást. A földtan ez ős réteget ugy tekinti, mint az ásványos kéreg alapját, s a tudomány és tapasztalás bebizonyitották, hogy az három különböző telepből áll: a palából, a csillámból és a csillámpalából, melyek mindhárman ama megrendithetetlen sziklán nyugosznak, mely gránitnak neveztetik.

Oly csodás körülmények között még soha ásványtudós nem folytathatta tanulmányait a hely szinén. A mit a földfuró, e tökéletlen eszköz, nem volt képes a föld belsejéből a földszinre felhozni, azt mi most szemeinkkel láthattuk, kezeinkkel érinthettük.

E szép, különböző árnyalatu zöld palarétegek közt itt-ott fémerek kigyóztak, mint réz, cseleny, sőt aranynak és platinának is volt nyoma. Elgondoltam, hogy e kincseket, melyek a föld méhébe vannak eltemetve, a sovár emberiség soha sem fogja birtokába kerithetni. E kincseket az őskori forradalmak oly elérhetetlen mélységbe temették, miszerint sem a csákány, sem az ásó nem lesznek képesek azokat sirjokból kiemelni.

A pala után csillám következett, mely réteges alkatu, és leveleinek párhuzamossága által tünik ki; ezután következett a palacsillám, mely szintén nagy rétegekből áll, melyek között a fehér csillám szikrázott a lámpa fényében.

A Ruhmkorff-féle készülékek sugarai, melyek e sziklatömeg apró lapocskái által visszavettettek, minden lehető szögekben metszették egymást, s ugy tetszett, mintha egy gyémánt belsejében utaznánk, melyben millió és millió vakitó sugár törik meg.

Esteli hat óra tájban e fénytenger csillogása szünni kezdett, sőt csaknem tökéletesen megszünt; az oldalfalak ugyan most is jegeczekből állottak, de setétebb szinezetüek voltak; a csillám mindinkább nagyobb mennyiségével kezdett vegyülni a feldspátnak és a kvarcznak. Mely végyület képezi azt, mely tulajdonképen neveztetik sziklának, mely minden kövek között a legkeményebb és maga fölött hordja a földgömb telepeinek négy emeletét, a nélkül, hogy összezuzatnék általa. Mintegy roppant gránitbörtönbe voltunk befalazva.

Esteli nyolcz óra volt. Vizet még nem találtunk. Rémitőn szenvedtem. Most bátyám haladt legelől; ő még most sem akart megállani. Éber füllel figyelt a csendben, hogy nem szakitja-e meg azt valami forrás mormogása. De nem hallatszott semmi!

Lábaim mindinkább elnehezültek, de ellentállottam a gyötrelemnek, nehogy bátyámat megállani kényszeritsem. Tudtam, hogy a legnagyobb kétségbeesés sujtaná őt, mert a nap végéhez közeledett, s ez volt az utolsó nap, mely még övé volt.

Végre minden erőm elhagyott, nagyot kiáltottam és összerogytam.

„Meghalok!“

Nagybátyám visszajött hozzám; keresztbe font karokkal tekintett rám; azután tompa hangon e szavakat suttogá:

„Mindennek vége.“

Szemeim, melyek rajta függtek, még egy rémitő mozdulatot láttak, melyben haragja tükröződött, s azután lecsukódtak.

Midőn ismét felnyitám szemeimet, két társamat mozdulatlanul, pokróczaikkal betakarva, láttam a földön feküdni. Aludtak-e? Én részemről egy percznyi álomra sem voltam képes; ezt szenvedéseim nem engedték, sem azon gondolat, hogy bajom többé nem orvosolható. Bátyám utolsó szavai még fülemben hangzottak: „Mindennek vége!“, mert oly gyenge voltam, hogy még azt sem remélhettem, miszerint a föld szinére visszajuthassak.

Másfél mértföldnyire voltunk a föld kérgében! Ugy véltem, mintha e roppant tömeg egész súlyával nehezednék vállaimra. Összezuzottnak éreztem magamat, és minden erőködésem daczára nem voltam képes gránit-ágyamon megfordulni s a másik oldalra feküdni.

Néhány óra mult el igy. Körülöttünk mély csend uralkodott, valóban síri csend. Nem érkezhetett hozzánk hang e falakon át, melyek közől a legvékonyabb is ötezer lábnyi volt. Mindamellett, mély zsibbadásom daczára, ugy tetszett, mintha valami zajt hallanék; ugyanekkor az alag elsötétült. Figyelmesebben tekintettem körül s ugy tetszett, mintha az izlandi, kezében tartva a lámpát, eltünne.

Miért ment el? Itt akart bennünket hagyni? Nagybátyám aludt. Kiáltani akartam; de kiszáradt ajkaimból nem tört elő hang. Most a setét tökéletessé vált s a zaj végkép elhangzott.

„Hans itt hágy bennünket!“ kiáltám, „Hans, Hans!“

E szavakat bensőmben kiáltottam. Rajtam kivül senki nem hallhatta azokat. Mindamellett, a pillanatnyi rémület után, szégyelni kezdtem, hogy ily gyanut táplálhattam ez ember iránt, kinek viselete addig semmi okot nem adott erre. Igaz, hogy elment, de nem azért, hogy bennünket itthagyva meneküljön, mert a helyett, hogy visszatérne a merről jöttünk, lefelé haladt. Ha rosz szándoka lett volna, ellenkező irányban indult volna. Ez okoskodás némileg megnyugtatott és egyéb okokat kerestem. Hansot, e nyugalomkedvelő embert, csak komoly indok birhatta arra, hogy most felkerekedjen. Valami felfedezésre indult tehát? Az éj csendében talán valami mormogás ütötte meg fülét, melyet én nem voltam képes kivenni.

XXIII.

Egy óra hosszat hagymázos agyamban meghánytam-vetettem minden elképzelhető okot, mi a vadászt e lépésre birhatta. A legképtelenebb gondolatok üzték egymást fejemben; azt hittem hogy megőrülök.

De végre léptek zaja hangzott fel az üreg mélyéből. Hans tért vissza. A lámpa derengő fénye láthatóvá kezdett lenni a falakon, azután betölté a folyosó torkolatát és Hans megjelent.

Hans bátyámhoz közeledett és kezét annak vállára téve, felkölté őt. Bátyám fölemelkedett.

„Mi baj?“ kérdé.

„Vatten,“ felelt a vadász.

Ugy látszik, hogy a nagy fájdalmak ihlettségében mindenki nyelvtudóssá lesz. Egy szót sem tudtam dánul és mégis ösztönszerüleg megértettem a kalauzunk által ejtett szót.

„Viz, viz!“ kiáltám kezeimmel tapsolva, s őrült módjára hadonázva.

„Viz!“ ismétlé bátyám. „Hwar?“ kérdé izlandi nyelven.

„Nedaet,“ felelt Hans.

Hol? ott lenn! Én mindent megértettem. Megragadtam volt a vadász kezét s szorongattam azt, mialatt ő nyugodtan tekintett rám.

Nem soká készülődtünk az utra, és csakhamar lefelé haladtunk ez alagban, melynek lejtője ölenként két lábat mélyedett.

Egy óra mulva mintegy kétezer ölet haladtunk volt és kétezer lábbal mélyebben voltunk.

E perczben tisztán hallottunk egy szokatlan hangot, mely a gránitfalakon futott végig, valami tompa morajlásforma volt, s távoli mennydörgésre hasonlitott. Ez első félórai járás alatt, nem találkozván az igért forrással, aggodalmaim ujra felébredtek; ekkor azonban bátyám tudatá velem, ama mindinkább erősödő zaj miből származik.

„Hans nem csalódott,“ szólt ő, „a mit hallasz, valóban zuhatagnak zúgása.“

„Zuhatagé?“ kérdém.

„Nem kételkedhetünk, hogy az. Földalatti folyam kanyarog körülöttünk!“

A remény által ösztönözve gyorsitánk lépteinket. Nem éreztem többé fáradságot. E moraj maga is, a viz zúgása képes volt felfrissiteni; a zaj mindinkább növekedett; a zuhatag, miután sokáig fejünk fölött, most a balra levő oldalfal mögött folyt, zúgva és rohanva. Kezemet gyakran végig huztam a sziklán, remélve, hogy ott találok néhány átszivárgott cseppet. De hiába.

Egy félóra mult el igy, s még egy fél mértföldet haladtunk.

Belátni kezdtem ekkor, hogy a vadász, távolléte alatt nem folytathatta volt utját egész idáig. Ő azon bizonyos ösztön által indittatott, mely a hegyi lakók, a hydroscopok tulajdona, s e zuhatagot a sziklán át megérezte, de semmi esetre sem látta volt ama felséges folyadékot, és szomját nem olthatta benne.

Sőt csakhamar arról győződtünk meg, hogy ha utunkat ez irányban folytatjuk, eltávozunk a folyamtól, melynek zúgása csendesedni kezdett.

Visszafordultuk tehát.

Hans azon helyen állott meg, hol a zuhatag, moraja után itélve, legközelebb lehetett.

Én leültem a fal mellé, mialatt a viz roppant erővel rohant el mellettem mintegy két lábnyira. De gránitfal választott el tőle.

A nélkül, hogy egy perczig is gondolkodnék a fölött, hogy nem létezik-e módszer, mely által e vizhez lehetne jutni, ismét a legmélyebb kétségbe estem.

Hans rám tekintett, ugy véltem, mintha ajkán mosoly jelenne meg.

A kalauz felállott s kezébe vette a lámpát. Követtem őt; a fal mellé lépett, fülét a száraz sziklához nyomta és figyelmesen hallgatódzva haladt a szikla mellett. Megértém, hogy azon pontot keresi, melyen a folyam zuhogása legerősebben hallatszott. E pontot a balra levő oldalfalban találta fel, három lábnyira a földtől.

Mennyire meg voltam indulva! Sejteni sem mertem, hogy a vadásznak mi szándéka! De mégis megértettem végre s örömömben összeöleltem őt, mikor láttam, hogy csákányát fogja fel s a sziklát megtámadni készül.

„Meg vagyunk mentve!“ kiáltám én.

„Igen“, kiáltott nagybátyám lázasan, „Hansnak igaza van! Derék, okos kalauz! Nekünk ez soha nem jutott volna eszünkbe!“

Elhiszem! Ez eszköz, bármily egyszerű volt is, soha nem jutott volna eszünkbe. A föld e gerinczének csákánynyal való megingatása, roppant veszélyt okozhatott! Bedőlhetett s eltemethetett bennünket az alagut! Vagy magával ragadhatott bennünket a sziklán áttörő folyam! E veszélyek épen nem voltak valószinűtlenek; de akkor a beszakadás-, vagy az elöntetéstől való félelem nem tartóztathatott vissza bennünket; szomjuságunk annyira forró volt, miszerint ekkor az Ocean fenekét is megfurtuk volna, csakhogy azt olthassuk.

Hans megkezdte a munkát, melyre sem bátyám, sem én nem lettünk volna képesek. Türelmetlenségünkben kézmozdulatainkat nem korlátolhattuk volna s a szikla heves csapásaink alatt darabokra szakadt volna. A kalauz ellenben szokott higgadtságával, gyorsan ismételt apró ütések által lassan-lassan furta meg a sziklát, félláb átmérőjű lyukat nyitva rajta. A zuhatag zaja növekedett s már ugy rémlett, mintha a jótékony nedv ajkimat áztatná.

A csákány csakhamar féllábnyira hatolt a gránitfalba; a munka ekkor már félóra óta folyt; tagjaim vonaglottak a türelmetlenségtől! Nagybátyám segiteni akart s alig voltam képes őt visszatartani; már megragadta volt csákányát, midőn egyszerre erős füttyenés hallatszott. Vizsugár lövelt a sziklából s a szemben levő falon tört meg.

Hans, kit a viz ereje a földhöz vágott, nem volt képes egy fájdalomkiáltást elnyomni. Ez akkor lett előttem megmagyarázhatóvá, midőn kezeimet a vizsugárba meritve, szintén fájdalmasan kiáltottam fel. A viz forró volt.

„Százfoku viz!“ kiáltám.

„Majd meghül“, válaszolt bátyám.

Az alagut gőzzel telt meg, mig a viz kis patakká alakulva folyt lefelé a földalatti ut göringyei között.

Oh mily mennyei élvezet! mily leirhatatlan kéj! Miféle viz volt ez? Honnan jött? Nem törtem rajta fejemet. Viz volt és bár még meleg, mégis visszavarázsolta belém a már-már kifogyó életet. Ittam, gyorsan nyeltem, még csak nem is izleltem.

Csak miután már egy perczig élveztem volt az üditő folyadékot, kiáltottam fel:

„Hiszen ez vastartalmu viz!“

„Igen jó a gyomornak“, válaszolt bátyám, „nagyon ásványos viz! Ez utazás egészségünkre oly hatást fog gyakorolni, mintha Spaaba vagy Teplitzbe mentünk volna.“

„Ah! mily jó!“

„Elhiszem hogy jó az ily viz, melyet két mértföldnyire a föld alatt meritenek! bizonyos téntaize van, mely épen nem kellemetlen. Hans valóban felséges forrást nyitott számunkra. Azért azt ajánlom, hogy az ő nevére kereszteljük e patakot.“

„Legyen!“ kiáltám.

És a patak e percztől kezdve Hans-bach nevet viselt.

Hansot e kitüntetés nem kevélyitette el. Miután mértékletesen ivott, szokott nyugalmával ült le egy zugba.

„Ne hagyjuk e vizet kárba menni“, mondám én.

„Miért?“ szólt bátyám, „azt hiszem, hogy e forrás kiapadhatatlan.“

„Mindegy! töltsük meg a tömlőt és kulacsainkat s azután, ha lehet, tömjük be a nyilást.“

Tanácsom el lőn fogadva. Hans megkisérlé a nyilást gránitdarabokkal betömni. De a feladat nem könnyü volt. Az ember összeégette kezét és még sem ért czélt; a viz ereje nagy volt s törekvéseinknek nem lőn eredménye.

„Világos,“ mondám, „hogy e viznek felszine nagy magasságban lehet; ezt lehet következtetni a sugár erejéből.“

„Erről semmi kétség,“ válaszolt bátyám; „ha e vizoszlop magassága harminczkétezer láb, ez annyi, mintha ezer légkör nyomása lenne rajta. De valami jutott eszembe.“

„Mi az?“

„Miért igyekszünk oly makacsul e forrást betömni?“

„Azért, mert…“

Nem voltam képes valamirevaló okot találni.

„Ha kulacsaink megürülnek, lesz-e azokat miből megmeriteni?“

„Ezt nem tudhatjuk.“

„Hadd folyjon tehát e viz, mely természetszerüleg lefelé fog tartani és igy egyszersmind utmutatóul fog szolgálni azoknak, kiket vándorlatukon felüdit!“

„Ez jó gondolat!“ kiáltám én, „hanem ha e patak utitársunk lesz, többé nincs akadály, mely tervünk sikerét gátolhatná.“

„Ah öcsém, belátod ezt végre!“ szólt a tanár nevetve.

„Tökéletes meggyőződésem.“

„Előbb azonban néhány óráig pihenjünk.“

Én csakugyan elfelejtettem volt, miszerint éjjel van. A chronometrum azonban felvilágositott. Csakhamar elegendőkép fel levén üditve, mindnyájan mély álomba merültünk.

XXIV.

Másnap kiállott szenvedéseink már el voltak felejtve. Kezdetben csodálkoztam, hogy már nem vagyok szomjas és önmagamtól kérdém, hogy miért; a lábaimnál mormogva folyó patak válaszolt kérdésemre.

Reggeliztünk és azután ittunk e felséges vastartalmu vizből. Erőm és bátorságom tökéletesen megtért és kész voltam bármily hosszu utra. Valóban oly határozott és mély meggyőződésű férfi mint bátyám, miért ne érhetett volna czélt oly ügyes kalauztól, s oly „határozott“ öcsétől kisérve, mint én? Ily magasztos eszmék termettek agyamban! Ha valaki azt ajánlotta volna, hogy térjünk vissza a Sneffels tetejére, megvetéssel utasitottam volna vissza e javaslatot.

De szerencsére csak utunk folytatásáról volt szó.

„Induljunk!“ kiáltottam én lelkesedés hangján, melyre a földgömb viszhangja válaszolt.

Pénteken reggeli nyolcz órakor keltünk utra ismét. A gránitfolyosó számos kanyarulattal és zuggal birt s valóban labyrinthusra hasonlitott; de azért főiránya mégis délkelet volt. Bátyám gyakran megvizsgálta a delejtü állását, hogy utunk irányára nézve biztos legyen.