Part 8

Tizennégyszer ismételtük már e műtétet, melynek tartama rendesen félóra volt. Hét órája volt tehát, hogy ekként haladtunk, nem számitva a tizennégy negyedórai vagy összesen negyedfélórai pihenést. Pontban tizenegy órakor indultunk volt meg, jelenleg tehát tizenegy lehetett.

Mi pedig az elért mélységet illeti, a kétszáz lábnyi kötélnek tizennégyszeri megváltoztatása összesen kétezer nyolczszáz lábat tett.

E perczben Hans hangja szólalt:

„Halt!“

Rögtön megállottam, azon pillanatban, midőn lábaim már csaknem érték nagybátyám fejét.

„Megérkeztünk,“ szólt ez.

„Hová?“ kérdém én, mialatt melléje bocsátkoztam.

„A függőleges kémény fenekére.“

„Nincs tehát egyéb kijárása?“

„De igen, látok valami alagut-félét, mely jobbra tőlünk kanyarodik be. Majd megvizsgáljuk holnap. Most estelizzünk s azután aludjunk.“

A setétség még nem volt tökéletes. Felbontottuk az élelmiszereket tartalmazó zsákot, ettünk és azután lefeküdtünk a kövekből és lávadarabokból álló nyughelyre.

Midőn hanyattfekve, szemeimet felnyitám, e háromezer lábnyi cső végén, mely óriási távcsővé változott át, ragyogó pontot pillantottam meg.

Csillag volt az, melyet helyzetünk tökéletesen megfosztott csillogásától; számitásom szerint a gönczölszekerének egyik csillaga lehetett.

Ezután mély álomba merültem.

XVIII.

Reggeli nyolcz órakor a napnak egy sugara költött fel bennünket. Az aknaoldal ezer meg ezer apró lávalapja felfogta azt utjában s mintegy szikraesővé bontotta fel.

E világosság elegendő volt arra, hogy a környező tárgyakat felismerhessük.

„Nos Axel? hogy tetszik?“ szólt bátyám kezeit dörzsölve. „Töltöttél-e valaha ennél kellemesebb, nyugalmasabb éjszakát königstrassei házunkban? Itt nem háborgat a szekerek robaja, a házalók kiabálása, a hajósok káromkodása!“

„Igaz, hogy ez akna fenekén tökéletes nyugalom honol; de magában e nyugalomban is van valami rémitő.“

„Ugyan hadd el,“ kiáltá bátyám, „ha most is félni kezdesz már, mi lesz belőled majd később? Még eddig egy hüvelyknyire sem hatoltunk a föld szine alá?“

„Hogyan?“

„Eddig még csak a sziget szinvonalára jutottunk! E hosszu függőleges cső, mely a Sneffels tölcsérébe torkol, körülbelül a tengerszin magasságáig nyulik alá.“

„Bizonyos-e ez?“

„Tökéletesen bizonyos; tekints a légmérőre, s meglátod!“

Csakugyan, a higany, miután a szerint, hogy alábbszállottunk, fölemelkedett a légmérőben, huszonhét hüvelyknyi magasságban állott meg.

„Látod,“ folytatá a tanár, „hogy eddig még csak a közönséges légkör nyomása éri a higanyt; alig várom, hogy a légmérőt a manometrummal cseréljük fel.“

E műszerre valóban szükségünk leend, mihelyt a lég súlya fölül fogja mulni az Oceánra gyakorolt nyomást.

„De,“ mondám én, „nem kell-e attól tartanunk, hogy e folyvást növekedő nyomás nagyon gyötrelmessé fog válni?“

„Nem. Lassanként fogunk lehatolni, s igy tüdőnk hozzá fog szokni a sűrűbb lég belélekzéséhez. A léghajósok a magas rétegekben olykor kifogynak a légből; nekünk talán több is lesz, mint kellene. De jobb igy. Ne veszitsünk egy pillanatot sem. Hol a csomag, mely bennünket megelőzve jutott a hegy belsejébe?“

Ekkor jutott eszembe, hogy a csomagot tegnap este hiába kerestük volt. Bátyám Hanstól kérdezé, ki miután éles szemeit körüljártatta, szólott:

„Der huppe!“

„Ott fenn.“

A csomag valóban egy kiálló sziklába akadt volt, mintegy száz lábnyira fejünk fölött. Hans macska ügyességével kuszott fel oda, s néhány pillanat mulva a csomag mellénk hullott.

„Most pedig,“ szólt bátyám, „reggelizzünk; de reggelizzünk, mint a ki hosszu utra indul s egyhamar meg nem áll.“

Száritott hust és kétszersültet ettünk, s reá néhány korty fenyőnedvvel vegyitett vizet ittunk.

Reggeli után nagybátyám zsebéből észleletek feljegyzésére szánt könyvecskét vett elő; azután sorban végig nézte különféle műszereit s a következőket jegyezte fel:

_Hétfő julius 1._

Chronometer: 8 ó. 17 p. reggel.

Légmérő: 29 h. 7 v.

Hévmérő: 6°.

Irány: K.–D.–K.

Ez utóbbi feljegyzés a setét alagut irányára vonatkozott s a delejtü által jelöltetett ki.

„Most pedig, Axel,“ kiáltá a tanár lelkesülés hangján, „most indulunk valóban a föld belsejébe. Elérkezett a percz, melyben valódi utazásunk kezdődik.“

E szavak után bátyám kezébe vette a nyakán függő Ruhmkorff-féle készüléket; másik keze által pedig összeköttetésbe helyezte az elektrikus folyamot a lámpában levő gázzal, mire meglehetős világsugár derité meg az alag homályát.

Hans a második készüléket vitte, mely szintén működésbe tétetett. Az elektricitás ez elmés alkalmazása következtében, sokáig járhattunk mesterséges napvilágtól környezve, még a leggyulékonyabb gázok közt is.

„Útra fel!“ kiáltott bátyám. Mindegyikünk hátára vette az illető csomagot. Hans magára vállalta, hogy a köteleket és öltönydarabokat tartalmazó nagy csomagot maga előtt fogja hengergetni; ezután beléptünk az alagba, magam leghátul.

Azon pillanatban, midőn e setét folyosóba indultunk, még egyszer fölemeltem tekintetemet a magasba, s megpillantám utoljára, ama roppant cső végén, Izland ködös egét, melyet ekkor láttam utoljára életemben.

Az utolsó kitöréskor, 1229-ben, a láva ez alagon át tört volt magának utat, melynek oldalai ennélfogva vastagon voltak bevonva a meghült ragyogó lávával, mely az elektrikus világosság sugarait megszázszorozva veté vissza.

Az út egyetlen nehézsége csak abból állott, hogy túlsebesen ne csúszszunk le e mintegy negyvenöt fok hajlásu lejtőn; szerencsére egyes gödrök vagy kidomborodások lépcsőül szolgáltak, s igy elég kényelmesen haladhattunk le, podgyászunkat, mely magában csúszott lefelé, hosszu kötelen tartva.

De a mi lábaink alatt lépcsőül szolgált, az alagoldal falain és boltozatán cseppkővé vált. A láva, mely bizonyos részeken likacsos volt, apró hólyagokat képezett; homályos kvarczjegeczek, melyeken átlátszó üvegcseppek diszelegtek, csillárként függtek az alag boltozatán, és érkeztünkkor kigyuladni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy ez üreg szellemei földi vendégeik fogadására kivilágitják palotájukat.

„Felséges,“ kiáltám akaratlanul, „mily gyönyörü látvány! Nézze bátyám, mily gyönyörü szinezet, mint játszik át e láva észrevétlenül, piros-barnából sárgába? S e jegeczek, melyek mint megannyi ragyogó gömbként tünnek fel!“

„Ah, tehát tetszik,“ válaszolt nagybátyám, „te ezt gyönyörünek találod, édes öcsém! Ennél még különb dolgokat is fogsz látni, reménylem. Haladjunk, haladjunk!“

Bátyám helyesebben mondhatta volna „csúszszunk, csúszszunk“, mert az elég meredek lejtőn minden fáradság nélkül bocsátkoztunk le; ez útra ráillett Virgilius mondata: „Facilis descensus Averni.“ A delejtü, melyet gyakran vizsgáltam, változatlanul délkeletet mutatott. E lávafolyam sem jobbra, sem balra nem kanyarodott; vonala tökéletesen egyenes volt.

A meleg azonban nem növekedett érezhetőleg; ez igazolta Davy elméletét s nem egyszer csodálkozva vizsgáltam a hévmérő állását. Két órával indulásunk után még csak tiz fokot mutatott, azaz négy fokkal emelkedett. Ez azon meggyőződést költötte bennem, hogy inkább vizirányos, mint függőleges irányban haladtunk. Egyébiránt igen könnyü volt megtudnunk, hogy mily mélységre érkeztünk. A tanár pontosan megmérte az út kanyarulati és lejtszögeit, de észleleteinek eredményét elhallgatta.

Esteli nyolcz óra tájban jelt adott a megállapodásra. Hans rögtön leült; a lámpákat egy lávacsúcsra akasztottuk. Ekkor egy nemében a barlangnak voltunk, hol a lég nem hiányzott. Sőt ellenkezőleg; bizonyos fuvalmak érkeztek hozzánk. Mi okozhatta ezeket? Mely légköri mozgalomnak tulajdonitsuk eredetüket? E kérdéseket megfejteni e perczben nem igyekeztem. Az éhség és a fáradtság képtelenné tettek a gondolkodásra. Nem halad az ember hét óráig lefelé, egy huzamban a nélkül, hogy sok erőt ne emészszen. Én részemről ki voltam merülve s az „állj“ szót gyönyörrel hallottam. Hans néhány darab élelmiszert rakott egy lávacsonkra, s mindnyájan jó étvágygyal ettünk. Igen nyugtalanitólag hatott rám azon körülmény, hogy vizkészletünk fele elfogyott. Bátyám azt remélte, hogy a földalatti forrásokban fogjuk kulacsainkat megtölthetni; de eddig még vizet itt lenn nem találtunk. Kénytelen voltam tehát bátyámat erre figyelmeztetni.

„A források hiánya téged meglep?“ kérdé a tanár.

„Kétségkivül, sőt nyugtalanit; nincs többé csak öt napra való vizünk.“

„Légy nyugodt, Axel; felelek róla, hogy fogunk vizet találni, még pedig többet, mint kivánnánk.“

„És mikor?“

„Mikor kiérünk e lávarétegből. Csak nem kivánhatod, hogy e tömör falakból forrás fakadjon?“

„De hátha e lávafolyam nagy mélységre terjed? Én ugy vélekedem, hogy függőleges irányban még nem igen messzire jutottunk.“

„Miből következteted ezt?“

„Onnan, miszerint, ha a földkéreg belsejében nagyon mélyre jutottunk volna, a melegnek nagyobbnak kellene lennie.“

„Igen, a te rendszered szerint“, felelt bátyám; „hány fokot mutat a hévmérő?“

„Alig tizenötöt s e szerint csak kilencz fokkal emelkedett indulásunk óta.“

„Nos, mit következtetsz ebből?“

„A következőket: A legpontosabb észleletek szerint a földgömb bensejének hévmérséke minden száz lábon egy fokkal emelkedik. De bizonyos helyi viszonyok e számot módosithatják. Igy Jakutszkban, Sziberiában, azt vették észre, hogy a hévmérsék harminczhat lábanként emelkedik egy fokkal; ez nyilván attól függ, hogy a környező sziklák jó vagy rosz hévvezetők-e. Felemlithetném még, miszerint a tapasztalás bizonyitja, hogy kialudt vulkánok közelében, s a csillámon keresztül, a hévmérsék csak százhuszonöt lábonként emelkedik egy fokkal. Vegyük alapul tehát ez utóbbi hypothesist, mely a legkedvezőbb, és számitsunk.“

„Számits, édes öcsém.“

„E számitás igen egyszerü“, mondám én, jegyzeti könyvembe leirva a következő számokat: „kilenczszer százhuszonöt annyi mint ezerszázhuszonöt; e szerint ezerszázhuszonöt lábnyi mélységen volnánk.“

„Ugy van, helyesen.“

„Nos tehát?“

„Nos tehát, az én számitásaim szerint tizezer lábnyira jutottunk a tenger szine alá.“

„Lehetséges-e?“

„Igen, oly bizonyos, mint hogy e számok valóban számok!“

A tanár számitása csakugyan helyes volt; már is hatezer lábbal alább jutottunk az ember által eddig elért legnagyobb mélységeknél, mint a kitz-bahli bányák Tyrolban és a wuttenbergiek Csehországban.

A hévmérsék, melynek e helyen nyolczvanegy fokunak kellett volna lennie, alig volt tizenöt. Ez nagyon megingatá meggyőződésemet.

XIX.

Másnap, junius 30-kán, hat órakor ismét utra keltünk.

Még mindig a láva által képezett alagban haladtunk; ez ama feljárókhoz hasonlitott, melyeken kocsival lehet az emeletbe jutni, ama lejtőkhöz, melyek egynémely régi házban még a lépcső helyét pótolják. Folyton mentünk lefelé egész tizenkét óra utáni tizenhét perczig, mely pillanatban Hans mellé értünk, ki megállott volt.

„Ah!“ kiáltott bátyám, „az alag végére érkeztünk.“

Körültekintettem; egy keresztút központján állottunk s előttünk két ut nyilt, mindkettő sötét és keskeny. Melyiket válaszszuk? Ezt nehéz volt elhatározni.

Mindamellett bátyám nem akart habozást mutatni sem előttem, sem a kalauz előtt; a kelet felé vezető alagutra mutatott s csakhamar benne voltunk mind a hárman.

Egyébiránt e kettős uttal szemben a határozatlanság nem érhetett volna véget, miután nem létezett semmi jel, mi egyik vagy másik utat ajánlhatta volna. A véletlenre kelle bizni a dolgot.

Ez uj folyosó lejtőssége kevéssé érezhető volt és átmérete igen egyenlőtlen; olykor magas boltivek sorozata domborult fölöttünk, mint valamely góth templom boltozata; a középkor müvészei itt tanulmányozhatták volna a templomépitészet minden idomait, melyeknek alapja a csúcsív. Valamivel távolabb meg kellett hajolnunk a román stylus lapos, alacsony ivei alatt, és vastag oszlopok hordották a domborulat lehajló széleit. Másutt pedig ez idomok alacsony alapépitménynek adtak helyet, mely a hódok műveihez hasonlitott, s ilyenkor azután négykézláb folytattuk utunkat a szűk üregeken át.

A hévmérsék folyvást türhető volt. Akaratlanul eszembe jutott, hogy mily roppant forróság uralkodhatik itt, mikor a Sneffels által hányt láva tódul e most oly csendes uton át. Képzeletemben láttam, mint törik meg a tüz-zuhatag az alagut szegletein s mint tolulnak meg az izzó gőzök e szűk helyen.

„Csak azután,“ gondolám, „e vén tűzhányónak ne jusson eszébe, hogy ifjukori kicsapongásait ismételje!“

E gondolatokat azonban nem közöltem Lidenbrock bátyámmal, ő nem értette volna meg azokat. Egyetlen gondolata ez volt: előre haladni. Hol járt, hol csúszott, sőt olykor gurult is lefelé, oly elhatározottan, oly mély meggyőződéssel, hogy nem tagadhattam meg tőle bámulatomat.

Esteli hat órakor, nem igen fárasztó séta után, két mértföldet haladtunk volt dél felé, s alig egy negyed mértföldet mélységre.

Bátyám intett s mindnyájan megállottunk; a szünet ideje elérkezett; falatozás közben nem sokat beszéltünk s azután álomra hajtánk fejünket.

Éjszakára való előkészületeink igen egyszerüek voltak; összes ágynemünk egy-egy uti takaróból állott, melybe be szoktunk göngyölközni. Sem a hidegtől, sem váratlan látogatóktól nem volt mit tartanunk. Azon utasok, kik Közép-Afrika sivatagaiban bolyonganak, vagy Dél-Amerika ős erdőiben, kénytelenek éjjel felváltva őrködni egymás fölött; de itt a magány s ennélfogva a biztosság tökéletes volt; sem vad emberektől, sem vad állatoktól nem lehetett félnünk.

Másnap reggel, midőn felébredtünk, felüditve éreztük magunkat. Ismét utnak indultunk. Most is lávából készült uton haladtunk, mint tegnap. Lehetetlen volt felismerni, hogy mely réteg közt jártunk. Az alagut, a helyett hogy a föld belsejének tartott volna, mindinkább a vizirányossághoz közeledett. Sőt ugy rémlett előttem, mintha most a föld szine felé emelkednék. Ez irányzat reggeli tiz óra felé oly észrevehetővé és következéskép oly fárasztóvá lett, hogy kénytelen voltam járásunk sebességét mérsékelni.

„Nos Axel? mi baj?“ kérdé a tanár türelmetlenül.

„Nem birom tovább,“ válaszoltam én.

„Hogyan! Ily sima uton való három órai séta után?“

„Megengedem, hogy sima, de azért igen fárasztó.“

„Hogyhogy! Mikor folyvást lefelé megyünk.“

„Azaz, engedelmet kérek, felfelé!“

„Felfelé!“ szólt bátyám vállait vonagatva.

„Minden bizonynyal felfelé. Mintegy félóra óta a lejtő iránya megváltozott, s ha ez utat követjük, kétségkivül visszajövünk Izland földjére.“

A tanár fejét rázta, mint a ki nem akar hinni szemének sem. Megkisérlém a társalgást folytatni, de ő nem válaszolt s jelt adott az indulásra.

Átláttam, hogy hallgatása nem egyéb összpontositott rosz kedvnél.

Bátran vállamra emeltem tehát csomagomat, és gyors léptekkel követtem Hansot, ki bátyám mögött ment. Nem szerettem volna tőlük elmaradni; rettentő volt előttem e gondolat: ha társaimat szem elől vesziteném s e labyrinthus roppant üregeiben eltévednék.

Egyébiránt, az emelkedő ut fárasztó volt ugyan, de rám nézve annyiban vigasztaló, mivel tudtam, hogy ez által a föld felszinéhez közeledünk. E reményemet minden lépés igazolta.

Déltájban változás állott elő az alagut oldalainak tekintetében. Ezt az electricus fénynek a falak általi visszasugároztatása gyengüléséből vettem észre. A láva-kárpitokra most a mezitelen nyers szikla következett, melynek tömege lejtős irányú és gyakran függőleges rétegekből állott. Az átmeneti korszakra értünk, a sziluri réteg legközepébe.[3]

„Világos,“ kiáltám én, „e palaköveket, e mész- és homokkövet a vizülepek alkották, a föld második korszakában! Hátat forditunk tehát a gránit-rétegnek! Ugy teszünk mint aki Hamburgból Lübeckbe akarván utazni, Hannovernek indulna.“

Jobb lett volna ez észrevételeket elhallgatnom. De geologiai szenvedélyem elragadott s igy kimondtam azokat. Lidenbrock tanár, szavaimat hallván, kérdezé:

„Mi bajod már ismét?“

„Nézze bátyám,“ szóltam én, az egymást váltokozva követő homok- és mészkövet s a palaréteg első jeleit mutatva neki.

„Nos?“

„Azon korszakba érkeztünk, melyben a földön legelőször termettek növények és állatok!“

„Úgy, azt hiszed?“

„De nézze, vizsgálja meg maga.“

Rábirtam a tanárt, hogy lámpája világát az alagut falára vettesse. Azt vártam, hogy meglepetve fog felkiáltani. De ezt távolról sem cselekedte s ellenkezőleg szót sem szólva folytatta utját.

Megértette-e a mit mondtam, vagy nem?

Nem akarta bevallani, azt hitte, hogy tekintélyének, mint bátya és tudós ártana, ha bevallaná, miszerint csalódott, mikor a keleti alagutat választotta? vagy pedig meg akart ismerkedni e folyosóval is, legvégéig? világos volt, hogy a láva utjáról letértünk s hogy ez ut nem vezethetett a Sneffels tüzhelyére.

Mindamellett azt kérdeztem önmagamban, hogy nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot a földréteg e módosulásának? Nem csalódtam-e magam? Valjon valóban a gránit-tömeg fölött levő sziklaréteg közt jártunk-e?

„Ha igazam van,“ gondolám, „ugy előbb-utóbb találni fogok valami őskori növénymaradványt. Keressünk.“

Nem haladtam még száz lépést, midőn már czáfolhatatlan bizonyitványokkal találkoztam. Ez nem is lehetett máskép, mert a sziluri korszakban a tenger több mint ezerötszáz növény- és állatfajt tartalmazott. Lábaim, melyek a láva kemény utjához voltak szokva, egyszerre növény- és csigamaradványokból álló homokba sülyedtek. Az oldalfalakon tisztán látszott a tengeri moha és a farkasláb (tengeri növény) lenyomata; Lidenbrock tanárnak, ha nem volt vak, ezt látnia kellett, de úgy hiszem, hogy behunyta szemeit, s változatlanul gyors léptekkel folytatta utját.

Ez már a makacsság legtúlzottabb foka volt. Nem voltam képes ellentállani s egy, még tökéletes állapotban levő tengeri csigaházat vettem fel a földről, mely egykor egy, a mostani rinyacsigához hasonló állaté volt, s azt bátyám elé tartottam, mondván:

„Nézze bátyám.“

„Ez,“ válaszolt ő nyugodtan, „egy a trilobiták kiveszett fajához tartozó kagyló maradványa; egyéb semmi.“

„De nem következteti ön ebből…?“

„A mit te következtetsz? De igen. Minden bizonynyal. Ott hagytuk a gránitrétegek s a lávák utjait. Lehetséges, hogy csalódtam, de csalódásomról csak akkor leszek tökéletesen meggyőződve, mikor e folyosó legvégét fogjuk elérni.“

„Bátyám kétségkivül helyesen cselekszik s én nem is szólnék egy szót sem, ha nem kellene tartanunk egy mindinkább fenyegetőbbé váló veszélytől.“

„És mi az?“

„A vizhiány.“

„Majd megtöltjük kulacsainkat.“

XX.

Valóban nagy ideje lett volna már, hogy kulacsainkat megtöltsük. Készletünk nem tarthatott három napnál tovább. Erről meggyőződtem estelizésünk alkalmával. Már pedig, fájdalom, semmi reményünk nem lehetett, hogy ez átmeneti korszakban forrásra találjunk.

A következő nap folyvást végtelen, számtalan boltivek alatt haladtunk. Az egész uton alig szóltunk egy szót. Hans némasága ránk ragadt.

Az ut nem emelkedett, vagy legalább nem észrevehetőleg; sőt olykor ugy látszott, mintha kissé sülyedne. De ez irányzat, mely különben alig észrevehető volt, nem állithatta helyre a tanár meggyőződését, mert a rétegek jellege nem módosult s mindinkább bizonyossá vált, hogy átmeneti korszakban vagyunk.

Az elektrikus fény sugaraiban vakitón csillogtak az alag pala-, mész- és régi verhenyes homokkövei; azt hihettük volna, hogy valamely devonshirei kőbányában vagyunk, azon vidéken, melynek neve e rétegekre átruháztatott. A falakat gyönyörü márványpéldányok fedték; voltak itt agátszinüek szeszélyes kanyargásu fehér erekkel, voltak pirosak és sárgák veres foltakkal; távolabb barna és piros pettyes példányokkal találkoztunk, melyekben a mészkő élénk szinezetet öltött.

E márványdarabok legnagyobb részében őskori állatok nyomai voltak láthatók. Csakhogy azon réteghez képest, melyben tegnap jártunk, a természetnek nagy haladása volt észlelhető. A tökéletlen trilobitok helyett itt már tökéletesebb fajok maradványait láttam; többek közt a ganoid és sauropteris halakat, melyekben a palaeontolog szeme a csúszók-mászók legrégibb idomait ismerte fel. A devoni tengereket nagy számmal lakták ez állatok s maradványaik ezerenként találhatók az ujabb korszak szikláin.

Világos volt, hogy felfelé haladtunk az állati élet lépcsőfokozatán, melyen legfelül az ember áll. De Lidenbrock tanár erre nem látszott ügyelni.

Ő kétfélét várt: vagy hogy lábai előtt függőleges akna nyiljék, melyen át utját a központ felé folytathassa, vagy hogy valamely akadály visszafordulni kényszeritse. De az est elérkezett, a nélkül, hogy e remények valamelyike teljesedett volna.

Pénteken reggel ismét folytattuk utunkat a folyosó kanyargásaiban, habár előttevaló éjjel már érezni kezdtem volt a szomjuság gyötrelmeit.

Tiz órai járás után észrevettem, hogy a lámpafénynek a falak által való visszasugároztatása nagyot csökkent. A márvány, a pala-, a mész- és a homokkő, melyek eddig fedték a falakat, most setét és fénytelen anyag által váltattak fel. Egy helyen, hol az alagut igen keskeny volt, az oldalfalnak támaszkodtam.

Mikor kezem visszahuztam, az tökéletesen be volt feketítve. Közelebbről vizsgáltam s ugy láttam, hogy kőszénrétegben vagyunk.

„Kőszénbánya!“ kiáltottam.

„Bánya bányászok nélkül,“ válaszolt bátyám.

„Ki tudja?“

„Én tudom,“ felelt a tanár röviden, „tökéletesen meg vagyok győződve, hogy e kőszénrétegen átfurt alag nem emberi kéz műve. De akár a természet műve legyen, akár nem, ezzel most nem gondolunk. Az esteli ideje elérkezett. Együnk!“

Hans kiszedte az élelmiszereket. Én részemről alig ettem, s néhány csepp vizet, a mennyi jutott, ittam. Kalauzunk félig telt kulacsa volt összes vizkészletünk, ebből kelle három embernek szomját oltania.

Vacsora után két társam lefeküdt s pokróczaikkal betakarózva, álomba merülve, pihenheték ki fáradalmaikat; én részemről nem tudtam aludni s reggelig számláltam a perczeket.

Szombaton hat órakor ismét utnak indultunk. Husz percz mulva terjedelmes barlangba érkeztünk; ekkor meggyőződtem, hogy e kőszénbányát valóban nem emberek áshatták, különben boltozata támogatva lett volna, mig igy csupán az egyensúly tartotta azt csodás módon.

Ez üreg szélessége mintegy száz láb volt, magassága pedig százötven. A földréteg itt valamely földalatti mozgalom ereje által hasadt meg. A tömeg, valamely hatalmas lóditásnak engedve, kiment helyéből, s nagy ürt hagyott, melybe most először hatoltak a föld lakói.

A kőszénkorszak egész története meg volt irva e sötét falakon s a geolog könnyen követheti annak fonalát a különböző korszakokon át. A kőszéntelepek, homokkő s megkeményedett agyagrétegek által voltak egymástól elválasztva, s mintegy összezuzva a fölöttük levő rétegek súlya által.

A világ e korszakában, mely a másodkorszakot előzte meg, a földet roppant tenyészet boritotta el, mely a tropicai melegség s a tartós nedvesség kettős hatásából származott. A földgömb minden részeit gőzös légkör vette körül, mely még a napsugártól is megfosztotta azt.

Innen származik azon következtetés, hogy az akkori magas hévmérsék nem az uj tüzhelyből, a napból, származott; e nagy csillag akkor talán még nem is ért azon fejlődési pontra, hogy mostani ragyogó szerepét játszhatta volna. Éghajlatok akkor még nem léteztek, s az egész földgömbön a legnagyobb forróság uralkodott, az egyenlitő alatt csak úgy mint a sarkokon. És honnan származott e forróság? A földgömb belsejéből.

Bár mit mondjon Lidenbrock tanár, bár mily elméleteket állitson fel, a föld belsejében mégis roppant tüz izzott; hatása érezhető volt még a földkéreg legvégsőbb rétegeiben is; a növények megfosztva a nap jótékony sugaraitól, sem virágokkal, sem illattal nem birtak, de gyökereik erős életet meritettek az őskori forró földrétegből.

Fa ekkor kevés létezett; csupán fűnövények, roppant terjedelmü gyep, harasztnövények, farkaslábak, mohák s egyéb növények ezer meg ezer osztályu fajai boritották a föld szinét.

E buja tenyészetnek köszöni eredetét a kőszén. A földnek akkor még ruganyos kérge engedett az általa környezett hig tömeg mozzanatainak. Innen származtak azután a repedések, a gyakori elsülyedések; a növények lemerültek a viz alá, s ott lassanként jelentékeny tömegek gyültek azokból.

Ekkor közbevegyült a természeti vegyészet hatása; a tengerek fenekén a tenyészeti tömegek kezdetben tőzeggé váltak; azután, a gáz befolyásának következtében s a fermentatio által kifejlett meleg befolyása alatt tökéletesen ásványokká alakultak át.