Part 7

De e kiömlés következtében a sziget felszine magasabbra emelkedett, s egyszersmind szilárdabbá is lett. Könnyen megfogható, hogy mélyében mennyi ruganyos gáz települt meg, midőn az a trachyticus kéreg meghülése után többé nem talált nyilást. Ennek következtében végre elérkezett azon időpont, midőn a gázok ereje oly ellenállhatatlanná vált, hogy a nehéz kérget felemelte, és roppant kéményeket fúrt azon át. Innen származtak a kéreg emelkedése által alakult vulkánok, s azután a vulkánon át fúrt tölcsérek.

Ekkor a földemelkedési tüneményeket tüzhányási tünemények követték; az ujonnan alakult nyilásokon kezdetben bazalt-tömegek hányattak ki, melyeknek legcsodásabb példányait szemlélhettük a síkságon, melyen most áthaladtunk. E nehéz, setétszürke sziklákon haladtunk most, melyek meghülésük alkalmával hatszögű oszlopokká alakultak. A távolban számos összelapitott csúcs volt látható, melyek egykor mindannyian tüzet hánytak.

Ezután a bazalt kitörései megszünvén, a vulkán, melynek ereje a kiégett tölcsérekével is szaporodott, ama lávának és tuffnak s egyéb olvadt köveknek nyitott utat, melyek most oldalait dús hajzat tekercseiként boritották.

Ekként követték egymást a tünemények, melyek Izland szigetét alakitották; mindezek a belső tüzből származtak s véleményem szerint őrültség volt feltételezni, hogy a sziget belseje most is nincs forró olvadás állapotában, és őrültség volt azt hinni, hogy a föld központjáig lehessen hatolni.

Vállalatunk lehető következményei iránt tehát tökéletesen megnyugodtam, mialatt a Sneffelset rohammal bevenni készültünk.

Utunk akadályai folyvást növekedtek; a földtér emelkedett, lábaink alatt inogtak a szikladarabok, s veszedelmes bukások csak a legnagyobb óvatossággal voltak elkerülhetők.

Hans csendesen és nyugodtan haladt elől, mintha a legjobb uton járna, olykor tökéletesen eltünt szemeink előtt a nagy sziklatömegek mögött; ilyenkor éles füttyentés által adta tudtunkra a követendő irányt. Gyakran megállapodott s néhány szikladarabot rakott össze, hogy azok után visszatértünkkor megtaláljuk az utat. Ez óvatosság magában véve igen dicséretes volt, de a jövő eseményei fölöslegessé tették azt.

Három órai fáradságos járás után a hegynek még csak tövébe érkeztünk. Ide érve, Hans megállott, mire reggelinket gyorsan elköltöttük. Bátyám két-akkora darabokat tett szájába mint máskor, hogy hamarább utnak indulhassunk. De nem ért czélt, mert Hans szükségesnek vélte, hogy minekelőtte ismét utra kelnénk, jólkipihenjünk, s ennélfogva csak egy órával később adott jelt az indulásra. A három izlandi ép oly hallgatag volt mint társuk a vadász; az egész idő alatt egy szót sem szóltak s igen mértékletesen ettek.

Most a Sneffels meredek lejtőjén kezdtünk felhaladni; a hegynek hóboritott csúcsa, hegyes vidéken gyakran előforduló optikai csalódás következtében, igen közelinek látszott, és mégis mennyi hosszu órába, s mily roppant fáradságba került, mig azt elérhettük! A kövek, melyeket sem föld, sem növényzet nem kötött egymáshoz, megindultak lábaink alatt s iszonyu sebességgel gördültek le a völgybe.

Voltak helyek, hol a hegy lejtője legalább is harminczhat fokos szöget képezett a látkörrel; e helyeken lehetetlen volt felhaladnunk, s azért szorgalmasan ki kellett azokat kerülni, mi nem csekély fáradságba került. Ilyenkor azután botjainkba fogódzva kölcsönösen segitettük egymást.

Nem hallgathatom el, hogy bátyám mindig mellettem volt és nem veszitett szem elől; karja nem egyszer szolgált hatalmas támaszul e veszélyes úton. Ő maga kétségkivül legnagyobb mértékben birta az egyensulyozás képességét, mert egyetlenegyszer sem botlott meg. Az izlandiak, habár nagy terhet vittek, ügyesen mint valódi hegyi lakók haladtak.

A Sneffels csúcsának roppant magasságát látva, lehetetlennek véltem, hogy azt, a hegy ez oldalán haladva, elérhessük, ha a lejtő folyvást ily meredek marad. Szerencsére egy órai fáradalom és roppant erőlködés után, a hegy derekán, nagy hóréteg közepén, váratlanul valami lépcsőzetformára bukkantunk, mely megkönnyitette haladásunkat. E lépcsőzet a kitörések által idevetett kőzuhatag által képeztetett; az izlandiak „stina“-nak nevezik azt. Ha e zuhatagot bukásában a hegyoldal különös alakja meg nem állitja, az a tengerbe rohant s uj szigeteket képezett volna.

Igy azonban igen jó szolgálatunkra volt; a lejtő ugyan mindinkább meredekebbé vált, de e kőlépcsőkön kényelmesen, sőt oly gyorsan haladhattunk, hogy midőn egy pillanatra megállottam, mialatt társaim folyvást haladtak, a hirtelen növekedő távolság következtében gorcsővi kis alakban tüntek fel előttem.

Esteli hét órakor a lépcsőnek kétezer fokozatán haladtunk volt fel, és a hegynek egy kidomborodására, mely mintegy erkélyt képezett s a tölcsér tulajdonképeni guláját viselte, érkeztünk.

A tenger háromezer kétszáz lépésnyi mélységben terült el alattunk; elértük az örök hó rétegét, mely Izlandban, az égalj folytonos nedvességének következtében, nem igen magasan fekszik. Kemény hideg volt s a szél erősen fujt. Én végkép ki voltam merülve. A tanár látván, hogy lábaim tökéletesen megtagadják a szolgálatot, türelmetlensége daczára is, rászánta magát a szünetelésre s ennélfogva kalauzunknak intett, ki azonban fejét rázva felelt:

„Ofvanför.“

„Ugy látszik, hogy följebb kell mennünk,“ mondá bátyám.

A tanár Hanstól válaszának indokát kérdezte.

„Mistour,“ válaszolt a kalauz.

„Ja mistour,“ ismétlé az izlandiak egyike ijedt hangon.

„Mit jelent e szó?“ kérdém én aggódva.

„Nézz oda,“ szólt bátyám.

Lenéztem a síkságra és ott összezuzott kövekből, homokból és porból álló roppant oszlopot vettem észre, mely forogva emelkedett fel tölcséralakban; a szél a Sneffels azon oldala felé hajtotta azt, melyen mi kapaszkodtunk fölfelé. Setét függönyként emelkedett a hegy előtt, elhomályositva a napot s árnyékát a Sneffelsre vetve. Láttam, hogy ha e tölcsér meghajlik, bennünket okvetlenül elsodor. E tünemény, mely elég gyakran előfordul, mikor a jéghegyek közt forgószél emelkedik, izlandi nyelven mistour-nak neveztetik.

„Hastigt, hastigt,“ kiáltá kalauzunk.

Bár nem értettem dánul, mégis felfogtam, hogy lehető leggyorsabban kell Hansot követnünk. Ez a tölcsér kupján gyorsan haladni kezdett fölfelé, de nem egyenesen, hanem jobbra balra kanyarogva, s ekként a járást könnyitve; a tölcsér csakhamar megtört s a hegyre omlott, mely a roppant csapás alatt megrendült; a forgószél által felkapott kövek záporként hullottak alá, mint valamely kitöréskor. Mi ekkor szerencsére már a hegy másik oldalán voltunk s minden veszélyen kivül; kalauzunk elővigyázatosságának köszönhettük, hogy porrá zuzott testeink nem mint valamely lebkő alkatrésze hullottak alá valahol a távolban.

Hans azonban ugy vélekedett, hogy nem tanácsos az éjet a kúp oldalán tölteni. Folytattuk tehát utunkat jobbra-balra kanyarogva; a még hátralevő ezerötszáz láb öt órát igényelt; a kerülések és kanyargások összesen legalább három mértföldet tettek. Nem győztem többé a járást; a hideg és a fáradtság majd megöltek és a kissé már ritkább lég nem volt képes tüdőmnek eleget tenni.

Végre, esteli tizenegy órakor, a legnagyobb setétben értük el a Sneffels csúcsát, és minekelőtte a tölcsér belsejébe kerestem volna menedéket, láthattam, pályája legalsóbb részén, az éjféli napot, mely halvány sugarait az alattunk szendergő szigetre veté.

XVI.

Estelinket gyorsan elköltöttük, mire a kis vándorcsapat türhető éjjeli tanyát keresett. Kemény sziklán feküdtünk, a hajlék nem igen biztos volt, s egyáltalában a helyzet, itt ötezer lábnyira a tenger szine fölött, valóban kinos; mindamellett igen jól és mélyen aludtam, s oly nyugalmas éjszakám volt, mint már régen nem. Még csak nem is álmodtam.

Másnap reggel összefagyva ébredtünk fel; a lég csipős hideg volt, az idő szép tiszta, a nap ragyogó. Fölkeltem gránit ágyamról, hogy élvezhessem a nagyszerü látványt, mely kinálkozott.

A Sneffels két csúcsának egyikén, a délin, állottam. Innen tekintetem befuthatá az egész szigetet; ily magas szempontokon közönséges optikai csalódás következtében a sziget partjai fölemelkedni, mig belső részei besüppedni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy Helbesmer domboru földképeinek egyike terül el alattunk; mély völgyeket láttam, melyek minden irányban szelték át egymást, a mélységek kútalakot öltöttek, a tavak roppant nagyra nőttek, s a patakok folyókká váltak. Tőlem jobbra számtalan jéghegy és csúcs lánczolata nyult el, melyeknek némelyike fölött könnyü füstfelleg lebegett. E beláthatatlan hegyláncz, melynek csúcsain tajtékként tünt fel a hóréteg, hullámzó tengerre hasonlitott. Ha nyugot felé fordultam, a tenger terült el szemeim előtt, méltóságteljesen, végnélkül, s mintegy folytatása ama hullámzó hegylánczolatnak. Szemem alig volt képes megkülönböztetni, hogy hol végződnek a hegyek, és hol kezdődnek a hullámok.

Tökéletesen átengedtem magam a büvös lelkesedésnek, melyet ily magaslatokon érezünk; fejem most nem szédült, mert végre szokni kezdtem e felséges látványokhoz. Káprázó szemeim a napsugarak ragyogó dicskörébe merültek. Elfelejtém, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok s éltem az elfeknek és sylpheknek, a skandináviai mythologia képzeleti lényeinek életét; megittasultam a magaslatok kéjérzetében, s nem gondoltam ama mélységekre, melyekbe végzetem nem sokára le fog vinni. De csakhamar a való érzetére ébredtem a tanárnak és Hansnak érkezte által, kik most feljöttek hozzám a hegy végcsúcsára.

Bátyám nyugot felé fordulva, kezével valami gőz- vagy ködformára mutatott, mi a tenger szinén látszott uszni és mit partok körrajzának is lehetett vélni.

„Grönland“, mondá bátyám.

„Hogyan, Grönland?“ kiáltám én.

„Ugy van; csak harminczöt mértföldnyi távolság választ el bennünket Grönlandtól; a jég olvadásának idejében a megindult nagy jégtáblák olykor Izland partjáig usztatják Grönland jegesmedvéit. De erre semmi gondunk. Itt vagyunk a Sneffels csúcsán; ime két csúcs: a déli és az éjszaki. Hanstól rögtön megtudhatjuk, hogy az izlandiak hogy hivják azon csúcsot, melyen most vagyunk.“

Bátyám kérdésére a kalauz felelt:

„Skartaris.“

Bátyám diadalmas tekintetet vetett rám.

„Jerünk a tölcsérbe!“ mondá.

A Sneffels tölcsére megforditott kúpalaku volt; átmérője legfölül fél mértföldnyi lehetett. Mélységét mintegy kétezer lábnyira becsültem. Képzeljük el, minő tekintetet nyujthat e katlan, mikor villámmal és dörgéssel telik meg. Fenekének körülete nem lehetett több ötszáz lábnyinál, minélfogva oldalainak lejtője nem igen meredek volt s igy könnyen le lehetett jutni a mélységbe; önkénytelenül roppant lőmozsárhoz hasonlitám e tölcsért, s e hasonlat elrémitett.

„Leszálljunk e mozsárba?“ gondolám, „mikor talán meg van töltve s a legcsekélyebb szikra is felgyujthatja s elsütheti; ezt valóban csak őrültek tehetik.“

De többé nem hátrálhattam. Hans igen közönyös arczkifejezéssel indult meg a csoport élén, s én szó nélkül követtem a többieket.

A lemenetelt megkönnyitendő, Hans a tölcsérben csigavonalban haladt lefelé; tüzhányati sziklák között kellett járnunk, melyek közől egynémelyik, megingattatva üregében, nagyokat szökkenve gördült le a mélységbe s bukásának zaját a viszhang különös érczességgel ismételte.

A tölcsér egyes kiálló részei annak belsejében apró jéghegyeket képeztek; Hans ilyenkor rendkivül óvatosan haladt elő, vasas botjával meg-megdöfve maga előtt az utat, hogy a netaláni rejtett hasadékokat elkerülje. Bizonyos veszélyes helyeken szükségessé vált, hogy hosszu kötél által helyezzük magunkat összeköttetésbe egymással, a végett, hogy ha valamelyikünknek lába botlanék, ez társai által tartathassék fenn. E szolidaritás bölcs dolog volt, de nem zárt ki minden veszélyt.

Azonban daczára a kalauzunk előtt is ismeretlen tölcsérlejtő számos akadályainak, nem történt az úton semmi baj, kivéve azt, hogy egyik izlandinak kezéből kihullott egy nagy kötélcsomag, mely azután a legrövidebb uton jutott le a fenékre.

Mikor leérkeztünk, dél volt. Fölemeltem tekintetemet, s a tölcsér legfelső torkolatát pillantám meg, mely egy darab eget keritett körül; terjedelme ugyan meglepőleg csekélynek látszott, de a kör csaknem tökéletes volt; csupán egy ponton szakitá meg annak szabályosságát a Skartaris csúcsa, mely a kör belteriméjébe nyult be.

A tölcsér fenekén három kémény nyilása volt látható, melyeken át a Sneffels kitörései alkalmával, lávát és gőzt szokott a központi tűz kilövelni. E kémények mindegyike körülbelül száz lábnyi félmérőjü lehetett. Ott tátongtak, ugyszólván lépteink alatt. Én nem voltam képes tekintetemet beléjük meriteni. Lidenbrock tanár rögtön megvizsgálta fekvésüket. A tanár lelkendezve futott egyiktől a másikhoz, kezeivel hadonázva és érthetetlen szavakat tördelve. Hans és társai, lávadarabokon ülve, szemlélték bátyám különös viseletét és nyilván őrültnek gondolták.

Most bátyám nagyot kiáltott; én azt hittem, hogy talán elszédült s leesett ama kémények valamelyikébe. De nem; ott állott, karjait magasra emelve, szélylyelvetett lábakkal, egy a tölcsér központján levő gránit-szikla előtt, mely ugy állott ott, mintha Pluto szobrának szánták volna talpkőül. Bátyám arczkifejezése a legnagyobb meglepetést árulta el, de e meglepetés csakhamar őrjöngő vigságnak adott helyet.

„Axel, Axel!“ kiáltott bátyám, „jer ide!“

Oda futottam. Sem Hans, sem az izlandiak nem moczczantak.

„Tekints oda,“ szólt a tanár.

Bátyám meglepetését, ha nem is örömét, osztva, olvastam a sziklatömeg nyugoti oldalán, az idő foga által félig eltörült betükben, ez átkozott nevet:

„Arne Saknussemm!“ kiáltott bátyám, „kétkedel még?“

Nem válaszoltam s hüledezve tértem vissza helyemre. E fölfedezés megsemmisitett.

Nem tudom tisztán, hogy mennyi ideig maradtam igy szomoru töprengéseimben elmerülve… Csak annyit tudok, hogy mikor ismét eszméltem, bátyámat és Hansot magukban láttam a tölcsér fenekén. Az izlandiak már haza bocsáttattak, s most a Sneffels külső lejtőjén haladtak le Stapi felé.

Hans nyugalmas álomba volt merülve; egy szikla tövében, egy láva-csatornában rögtönzött ágyon feküdt; bátyám a tölcsér fenekén futkosott fel s alá, mint valamely vadállat a veremben. Nekem részemről sem kedvem, sem erőm nem volt arra, hogy fölkeljek, s igy követve kalauzunk példáját, álomba, vagy helyesebben fájdalmas ájulásba merültem, mely alatt ugy tetszett, mintha a hegy belsejében zajgást hallanék, vagy onnan érkező rengést éreznék.

Igy telt el a tölcsér fenekén töltött első éjszaka.

Másnap szürke felleges ég domborult a kúp nyilása fölött. Ezt nem annyira a tölcsérben uralkodó homályról, mint nagybátyám haragjáról vettem észre, melynek okát azonnal megértettem.

Szivemben ismét reménysugár kezdett derengeni. Ugyanis az előttünk nyiló három utnak csak egyikét követte volt Saknussemm. A tudós izlandi állitása szerint, ezt azon, e rejtiratban megérintett sajátságáról lehetett felismerni, hogy annak szélét juniushó utolsó napjaiban a Scartaris árnya fedi be.

E hegyes csúcsot valóban ugy lehetett tekinteni, mint valamely roppant napóra mutatóját, melynek árnya az év egyik napján a földközpont utját jelöli ki.

Már pedig, ha nap nem süt, nincs árnyék; következőleg nincs utmutató. Ekkor junius 25-ke volt. Ha az ég még hat napig borult marad, ugy a fölfedezést más évre kell halasztani.

Nem irhatom le Lidenbrock tanár iszonyu, de erőtlen haragját. E nap elmult a nélkül, hogy a tölcsér fenekén legcsekélyebb árnyat is láttunk volna. Hans nem mozdult helyéről; pedig belsejében mégis csak tünődhetett a fölött, hogy mit várunk, ha ugyan egyáltalában szokott tünődni. Nagybátyám egyetlenegyszer sem szólott hozzám. Tekintete változatlanul, mereven az égen függött s annak szürke és ködös végtelenségében merült el.

Junius 26-ka ilyformán telt el, csakhogy ekkor egész nap hóval vegyes eső esett. Hans lávadarabokból kis kunyhót épitett. Szemem különös gyönyörrel követte azon sok ezer apró rögtönzött zuhatagot és vizesést, mely az eső következtében a kúp oldalán támadt; ennek minden egyes köve növelte az eső által okozott morajt.

Nagybátyám többé nem volt képes magán uralkodni.

Valóban nálánál türelmesebb ember is ingerültté válna, ha ekként, ugyszólván a kikötő bejárása előtt, szenvedne hajótörést.

De a nagy fájdalmakat rendesen nagy örömökkel szokta vegyiteni az ég, mely Lidenbrock tanár számára is kétségbeesése nagyságához mért boldogságot tartogatott.

Másnap ugyan még folyvást borult volt az ég, de vasárnap, junius 28-kán, a hónap utolsóelőtti napját megelőző nap, a hold változtával megváltozott az idő is. A nap sugarai dúsan özönlöttek a tölcsérbe. Minden domborulat, minden szikla, minden kő és orom részesült e jótékony sugarakban s árnyát azonnal a földre veté. Valamennyi közt a Skartarisé tünt ki, mely valami hegyes szálkára hasonlitott s körben forgott, a mint a nap pályáján haladt.

Nagybátyám vele forgott.

Délben, mikor az árnyék legrövidebb volt, vége épen a középső kémény széléig ért.

„Erre tehát!“ kiáltott a tanár, „erre! a föld központja felé!“ tevé hozzá dán nyelven.

Hansra tekintettem.

„Forüt!“ szólt kalauzunk nyugodtan.

„Előre!“ válaszolt nagybátyám.

Esteli egy óra és tizenhárom percz volt.

XVII.

Valódi utunk most kezdődött. Eddig a fáradalmak felülmulták a nehézségeket; ezután azonban ezeknek mindegyre megujuló sokasága ellen kellett küzdenünk.

Eddig még egyszer sem tekintettem le ama feneketlen mélységbe, melybe le kellett szállanom. De most elérkezett az elhatározó pillanat. Még választhattam, rászánhattam magam a vállalatra, vagy vissza is léphettem; de ez utóbbit tenni a kalauz előtt szégyeltem. Hans oly nyugodtan, oly tökéletes közönyösen, annyira nem gondolva a veszélyekkel szánta magát e kalandra, hogy önmagam előtt pirultam azon gondolatra, hogy nálánál kevésbbé bátor legyek. Ha magam lettem volna, elősoroltam volna minden nagy argumentumaimat; de a kalauz jelenléte hallgatásra birt; emlékezetem haza repült Németországba, kedves Margitomhoz, mialatt a középső kémény, vagyis aknához közeledtem.

Emlitettem, hogy átmérője száz, s ennélfogva körülete háromszáz láb. Egy szikla fölé hajoltam, mely az örvény fölött függött, s letekintettem; minden hajam szála égnek meredt. Az ür érzete erőt vett rajtam. Ugy tetszett, mintha a súlyközpont fejembe tétetnék át, mely szédülni és forogni kezdett, mintha részeg volnék. Semmi ugy be nem töltheti az ember fejét, mint a mélység által gyakorolt vonzerő. Már-már lezuhantam volna, midőn erős kéz tartott vissza: Hans keze. Ugy látszik, hogy a Kopenhágában, a Frelsers-Kirk tornyán vett örvényleczkék eredménye nem volt tökéletes.

De bármi rövid ideig tekintettem is ama kútba, mégis megjegyeztem annak belalakját. Oldalai, melyek csaknem függőlegesek voltak, számos kiálló orommal birtak, s ezek megkönnyithették a lemenetelt; de ha igy lépcső volt is, a korlát tökéletesen hiányzott. Egy, a torkolatnál megerősitett kötél, szolgálhatott volna karfául; azonban miként vonjuk aztán ezt magunk után, ha leértünk a kút fenekére?

Nagybátyám ez akadályt igen egyszerü módon háritotta el. Egy hüvelyknyi vastagságú és négyszáz láb hosszu kötelet szélylyelbontott. E kötelet azután közepén egy kiálló lávacsúcsba akasztotta s két végét levetette az aknába. Igy mindnyájan lemehettünk, kezünkben tartva a kötél két ágát, mely ekként nem bomolhatott szét; ha azután kétszáz lábnyira értünk le, a kötél egyik végét elbocsátjuk és a másikat magunkhoz huzzuk, s ujra kezdhettük e műtétet, melyet azután számtalanszor ismételhetünk.

„Most,“ szólt bátyám, miután az előkészületeket befejezte, „foglalkozzunk a podgyászszal; ezeket három csomagra osztjuk, s egyet-egyet hátunkra kötünk; természetesen csak a törékeny tárgyakról szólok.“

A vakmerő tanár bennünket, magunkat nyilván nem számitott az utóbb emlitettek közé.

„Hans,“ folytatá a tanár, „magára vállalja az eszközöket és élelmiszereket; te Axel, az élelmiszerek egy részét s a fegyvereket; én magam az élelmiszerek utolsó harmadát s a törékeny műszereket.“

„De,“ mondám én, „hát az öltönyök, és e temérdek kötél és hágcsó, ki vállalja magára ezeknek leszállitását?“

„Ezek magukban is leszállanak.“

„Hogyhogy?“ kérdém nagyon csodálkozva.

„Mindjárt meglátod.“

Nagybátyám szeretett rendkivüli módszereket használni s habozás nélkül szokta azokat alkalmazni. Parancsára Hans egy csomagba rakta össze minden nemtörékeny podgyászunkat, s e csomagot, miután kötéllel erősen összekötötték, egész egyszerüen ledobták a mélységbe.

Sokáig hallatszott ama erős moraj, mely a légrétegeknek helyükből kimozditása által idéztetik elő. Nágybátyám az örvény fölé hajolva megelégedéssel tekintett utána podgyászainak, és csak miután szem elől vesztette azokat, emelkedett fel.

„Helyesen,“ mondá. „Most rajtunk a sor.“

Lehetséges volt-e ily szavakat hallanom és nem borzadnom!

A tanár saját hátára kötötte a műszereket tartalmazó csomagot. Hans az eszközöket vállalta magára, én pedig a fegyvereket. A lemenetel következő rendben kezdetett meg: Hans, bátyám és én. A legtökéletesebb csendben haladtunk, melyet csak a lábaink alatt olykor elváló s a mélységbe zuhanó szikladarabok zaja szakitott meg.

Én ugyszólván lecsúsztatám magamat, egyik kezemben görcsösen szoritva a kettős kötelet, mialatt másik kezemmel vasasvégü botomra támaszkodtam. Egy rémgondolat vett erőt rajtam: attól féltem, hogy támaszunk megtagadja a szolgálatot. E kötelet gyengének véltem arra, hogy három egyén súlyát birja el, s ennélfogva lehető legkevésbbé biztam rá magam és valóban csodálatos egyensúlyzási műtéteket vittem véghez a kiálló sziklaormokon, melyeket megfogni igyekeztem lábammal, mintha ez kéz volna.

Ha a csúszós lépcsőfokok valamelyike megindult Hans lábai alatt, ő szokott nyugodt hangján mondá:

„Gif akt!“

„Vigyázz!“ ismétlé bátyám.

Mintegy félóra után egy szikla felületére értünk, mely a kémény oldalából kiállott.

Hans elbocsátá a kötél egyik végét, a másikat pedig húzni kezdte, mire amaz a légbe emelkedett; miután a felső sziklán végig húzódott, leesett, kő- és lávadarabokat ragadva magával utközben, melyek záporként, vagy inkább veszélyes jégesőként hullottak le.

Keskeny erkélyünkről letekintvén a mélységbe, észrevettem, hogy a kút feneke még nem látható.

Ujra kezdénk a kötéllel való műtétet, s félórával később ismét kétszáz lábnyival voltunk mélyebben. Nem tudom, hogy utközben a legszenvedélyesebb földtudós is megkisérlette volna-e, tanulmányozni a bennünket környező földréteg minőségét. Én részemről most nem foglalkoztam azzal; legkevésbbé sem gondoltam vele, hogy pliocén, miocén, eocén, kretacei, jurai, triasi, perni, kőszenes, devoni, siluri, vagy ős rétegben haladunk-e. De a tanár, ugy látszék, hogy folyvást figyelemmel kisérte környezetünk jellegét; mert egy ujabb megállapodásunk alkalmával igy szólt hozzám:

„Minél mélyebbre hatolunk, annyival inkább növekszik bizalmam; e vulcani rétegek elhelyezése tökéletesen igazolja Davy elméletét. Jelenleg már az ős rétegben vagyunk, azon rétegben, melyben a lég és viz érintése folytán meggyuladt fémek vegyészeti tüneménye ment véghez. Határozottan tagadni merem a központi meleg rendszerének helyességét; egyébiránt rövid időn meglátjuk.“

Bátyám minden okoskodását ez utóbbi szavakkal szokta befejezni, melyeket nem igen vigasztalóknak találtam; egyébiránt nem bocsátkoztam most vitatkozásba; bátyám hallgatásomat helyeslésre magyarázta s mi ujra utnak indultunk.

Három órája volt, hogy haladtunk, és még sem láttam az akna fenekét. Ha tekintetem fölemeltem, láttam annak nyilását, mely látszólag mind szükebbé vált; az akna oldalai, nem lévén tökéletesen függőlegesek, közeledtek egymáshoz; a homály folyvást tökéletesebbé vált.

Mindamellett folytattuk utunkat, nekem ugy tetszett, mintha az akna oldaláról elváló kövek zaja, midőn legördültek, most tompább lett volna, mint kezdetben volt, miből azt következtettem, hogy hirtelen elérjük a feneket.

Miután gondom volt reá, hogy megjegyezzem, hányszor ismételjük a kötéllel való műtétet, biztosan kiszámithattam egyszersmind a már elért mélységet s a lefolyt idő tartamát.