Part 6

Nagybátyám lábával dobbantott, mialatt a lovak a komp felé indultak. Én tökéletesen megfoghatónak találtam, miszerint be kellett várni a dagály egy bizonyos fokát, azon perczet, midőn a tenger legnagyobb magasságát éri el, hogy a fjördön át lehessen kelni. Ekkor a viz dagadásának vagy apadásának hatása nem érezhető s a komp sem az öböl legbelsejébe, sem a szabad tengerre nem ragadtathatik a ki- vagy betoluló viz által.

A kedvező pillanat csak esteli 6 órakor érkezett el; bátyám, én, a kalauz, két evezős és a 4 ló, mind egyszerre foglaltunk helyet e lapos és gyarló járműben. Én részemről az Elbe gőzkompjaihoz levén szokva, igen szomoru hajtógépeknek véltem a hajósok evezőit. Egy óránál tovább tartott, mig a fjördön átkelhettünk; baj azonban mégsem történt.

Félórával később Gardaerba értünk.

XIII.

Az órát tekintve éjszaka volt; de a hatvanötödik szélességi fok a sarkkör alatt, a nappali világosság ez órában, nem lephetett meg; Izlandban május és junius hónapokban a nap soha sem nyugszik le.

Mindamellett a lég meghült volt; fáztam és nagyon éheztem. Nagyon örültem tehát, midőn egy boer (izlandi kunyhó) ajtaja vendégszeretőn megnyilt előttünk.

Egyszerü földmüves háza volt, de vendégszeretet tekintetében felért egy király palotájával. Érkeztünkkor a ház gazdája elénk jött s kezet nyujtott; azután intett, hogy kövessük.

Egyenként követtük tehát őt, mert más módon nem haladhattunk volna a hosszu, keskeny és setét folyosóban, mely a formátlan, otromba gerendákból épült lakásba vezetett s melybe az egyes szobák ajtai nyiltak; volt összesen négy szoba: a konyha, a szövőmühely, a „badstofa“ vagyis a család hálószobája, és a vendégszoba, mely legjobb volt valamennyi közt.

Bátyám, kinek termetével e ház magassága semmi arányban nem állott, kétszer vagy háromszor beleütötte fejét a tetőzet gerendáiba.

Szobánkba vezettek bennünket; terjedelmére nézve teremnek mondható volt; padolattal nem birt s az ember döngölt földön járt benne. Ablaka egyetlenegy volt, melyre üveg helyett nem igen átlátszó birkabőrből készült táblák alkalmaztattak. Az ágyak száraz szalmából állottak, mely két pirosra festett s izlandi közmondásokkal diszitett faládákba volt szórva. Ennyi kényelmet nem is vártam; csak az volt kellemetlen, hogy az egész házban igen erős szag uralkodott, mely száritott haltól, zúzott hustól és aludt tejtől származott s orromat nagyon sértette.

Miután uti készülékeinket félreraktuk, házigazdánk hangja üté meg füleinket, ki arra szólitott fel bennünket, hogy menjünk a konyhába; a legnagyobb hidegek alkalmával is csak itt szoktak tüzet rakni.

Bátyám rögtön engedelmeskedett e barátságos felszólitásnak s én követtem.

A konyhában levő tüzhely ódon alaku volt; a szoba közepén ugyanis nagy kő volt látható s ez szolgált tüzhelyül; fölötte lyuk volt a tetőben, melyen át a füst távozott. E konyha egyszersmind ebédlőül is szolgált.

Beléptünkkor házigazdánk, mintha még nem is látott volna bennünket, e szóval üdvözölt: „saellwertu“, mi annyit tesz: legyetek boldogok; ezután mindenikünknek megcsókolta arczát.

Utána felesége ugyanazon szavakat, valamint a rájok következett tettleges üdvözlést is ismétlé; ezután a házastársak jobb kezüket szivükre téve, mélyen meghajoltak előttünk.

Nem hallgathatom el azonban, hogy a háziasszony tizenkilencz gyermek anyja volt, kik mindnyájan, kicsinyek valamint nagyok, ott zsibongtak körülöttünk, a füstfellegek közt, melyekkel a tüzhely megtölté a szobát. Minduntalan kis szőke fejek emelkedtek ki a ködös homályból, melyek arczkifejezése kissé méla volt. Ha gondosabban mosdattak volna, angyaloknak lehetett volna őket hinni.

Nagybátyám és én rögtön megbarátkoztunk ez apróságokkal, s csakhamar mindegyikünk vállán három négy gyermek volt, ugyanannyi ült térdeinken, s a többi lábaink között. Azok, kik már tudtak beszélni, minden elképzelhető hangon, a legmélyebbtől a legmagasabbig, ismételték e szót: „saellwertu.“ Azok, kik még nem beszéltek, annál jobban kiáltottak.

E hangversenyt azon tudósitás szakitá félbe, hogy a vacsora kész. E perczben lépett be a vadász, ki ezalatt a lovak etetéséről gondoskodott, mi ugy értelmezendő, hogy kibocsátotta őket a mezőre; szegény állatoknak be kellett érniök a sziklákon termő mohával és csekély táperőt tartalmazó fűnemekkel; de azért másnap maguktól visszatérnek hálátlan gazdájukhoz, ki csak munkával tartja őket.

„Saellwertu,“ szólt Hans belépve.

Ezután csendesen, gépiesen, anélkül hogy egyik csók hosszasabb lett volna a másiknál, végig csókolta a házigazdát, a háziasszonyt, és a tizenkilencz gyermeket.

E szertartás be lévén fejezve, asztalhoz ültünk, összesen huszonnégyen, következőleg egyik a másikon ült. Még szerencsésnek mondhatta magát az, ki csak két gyerkőczét tartott térdein.

A leves érkeztekor általános lett társaságunkban a csend, s az izlandiaknak, meg az izlandi gyermekeknek is természetében levő hallgatagság ismét visszanyerte uralmát. Házigazdánk izlandi mohából készült levest tálalt elénk, mely nem volt rosz; erre következett egy roppant adag, husz év óta megavasodott vajban uszó száritott hal; az izlandiak izlése szerint t. i. az avas vaj sokkal jobb a frissnél. Ehhez járult még az ugynevezett „skyr,“ neme az aludttejnek, mely fenyőmag-nedvvel volt füszerezve, és melyhez kétszersültet ettünk; italul vizzel vegyitett tej szolgált, mit „blandá“-nak neveznek. Hogy jó vagy rosz volt-e e különös ebéd, azt nem vagyok képes megitélni. Éhes voltam s a csemegéül szolgáló pohánkakását is tökéletesen felkanalaztam.

Ebéd után a gyermekek eltüntek; a felnőttek a tüzhely körül foglaltak helyet, melyen tőzeg, száraz dudva, tehéntrágya és száraz halcsont égett. Miután ekként meleggel is jóllakni igyekeztünk, elváltunk és kiki szobájába ment. A háziasszony ajánlkozott, hogy hazai szokás szerint harisnyáinkat s nadrágainkat le fogja huzni; mit azonban igen szivélyesen megköszöntünk, de el nem fogadtunk; végre a szalmából készült ágyon pihentethetém fáradt tagjaimat.

Másnap, öt órakor reggel, elbucsuztunk az izlandi parasztembertől; nagybátyám alig volt képes őt némi dij elfogadására birni; Hans jeladására utnak indultunk.

Gaerdaertól mintegy száz lépésnyire a vidék jellege megváltozott; a föld ingoványossá kezdett válni s ennélfogva kevésbbé kedvezett lépteinknek. Jobbra a hegyek lánczolata a végtelenbe nyult, mint valami természetalkotta roppant bástya, melynek tövében haladtunk; itt-ott patakok szakitották meg utunkat, melyeken át kellett gázolnunk vagy úsztatnunk, ügyelve, hogy podgyászunk nagyon meg ne ázzék.

A vidék mindinkább sivatag szinét öltötte; olykor azonban ugy tetszett, mintha a távolban emberi alak enyészne el, mintha tőlünk menekülne; ha az ut valamely kanyarulata véletlenül e rémek közelébe hozott bennünket, összeborzadtam a kopasz dagadt fő, a fénylő bőr, az undok sebek láttára, melyek a testüket fedő rongyok lyukain át voltak láthatók.

E szerencsétlen lények nem közeledtek hozzánk, nem nyujtották alamizsnára idomtalan kezeiket. Ellenkezőleg futottak előttünk, de nem távozhattak oly hirtelen, hogy Hans utánok ne kiálthatta volna a szokásos üdvözletet: „Saellwertu.“

„Spetelsk,“ szólt ilyenkor Hans.

„Bélpoklos!“ ismétlé bátyám.

E szó maga undort költött bennem. E rettentő betegség Izlandban elég gyakran előfordul; nem ragadós ugyan, de örökölhető, minélfogva e szerencsétleneknek nem szabad házasodniok.

E kisértetek nem viditották fel a vidék jellegét, mely ugy is mindinkább szomorubb tekintetüvé vált; füvet már csak itt-ott, s végre épen nem láttunk. Fa itt nem terem, kivéve a törpe hársat, mely inkább bokorhoz hasonló, s itt csoportokban tenyészik. Állatot sem láttam, kivéve néhány lovat, melyeket gazdájuk nem tarthat, s melyek magányosan bolyongtak a komor tekintetü síkon. Olykor egy-egy ragadozó madár keringett a szürkés fellegek alatt, s azután nyilsebesen folytatta utját dél felé; e sivár természet lelkemmel közölte méla jellegét s emlékezetem visszavitt szülőföldemre.

Ezután néhány apró, jelentéktelen fjördön kellett átkelnünk, s végre egy valóságos kis öblön; az apály, mely akkor legalacsonyabb fokán volt (következőleg a viz se nem nőtt, se nem apadt,) lehetségessé tette, hogy azon rögtön átkeljünk s Alftanes falut érhessük el, mely egy mértfölddel távolabb fekszik.

Miután este két patakon, az Alfán és a Hettán, melyek csukákban és pisztrángokban bővelkednek, gázoltunk át, kénytelenek voltunk az éjszakát valami elhagyatott, nyomoru viskóban tölteni, mely méltó tanyája lett volna a skandináviai hitrege lidérczeinek; annyi bizonyos, hogy a hideg tündére itt ütötte fel lakását, s engem egész éjjel kinzott.

Következő nap semmi kiemelhető eseményt nem tapasztaltunk. A föld folyvást mocsáros volt, a vidék egyhangu és komor tekintetü. Este czélunk fele utját értük el s az éjet Krösolbt „annexiában“ töltöttük.

Junius 19-én, körülbelül egy mértföldig folyvást meghült láván haladtunk; az ily talaj Izlandban „hraun“-nak neveztetik; a láva felszine redős volt s ugy nézett ki, mintha számtalan kötélből állana, melyek hol messzire nyulnak, hol roppant görcsöket képeznek; e roppant, megszilárdult folyam a közeli hegyekről nyult le hozzánk, melyek többnyire kiégett vulkánok voltak, de melyeknek e maradványai bizonyiták azoknak egykori erejét. Itt-ott még néhány meleg forrás füstölgött.

Arra nem volt időnk, hogy e tüneményekkel sokat foglalkozzunk; haladnunk kellett; lovaink patkói alatt csakhamar ismét ingoványossá lett a föld; olykor-olykor kis tavak mellett haladtunk el. Utunk iránya ekkor nyugot volt; a nagy Faxa-öblöt valóban megkerültük már s a Sneffels fehér, kettős csúcsa alig öt mértföldnyi távolban nyult a fellegek közé. Lovaink gyorsan haladtak; az ut akadályai nem hátráltatták őket; én részemről nagy fáradságot kezdtem érezni, nagybátyám azonban folyvást oly szilárd magatartásu és bátor volt, mint első nap; nem tagadhattam meg bámulatomat sem tőle, sem a vadásztól, ki ez utat egyszerü sétának tekintette.

Szombaton, junius 20-án, esteli 6 órakor Büdirbe érkeztünk; e mezőváros a tenger partján fekszik. Szombat lévén, kalauzunk kikötött diját követelte, melyet bátyám ki is adott neki. Ez alkalommal Hans családjához, azaz nagybátyáihoz és unokatestvéreihez szállottunk, kik vendégszeretőn fogadtak bennünket; ugy hiszem, hogy nem lettem volna terhükre e jó embereknek, ha az ut fáradalmait náluk kivántam volna kipihenni. De bátyám, ki a pihenés szükséges voltát nem érezte, nem értett velem egyet, s igy másnap ismét derék lovacskáink hátára kellett ülnünk.

A föld, melyen haladtunk, elárulta a hegység közellétét; nagy gránit-erek törtek elő lábaink alatt, mintegy gyökerei ama hegyeknek. Már a vulkán roppant területére értünk; a tanár folyvást a Sneffelsen tartá szemeit; kezeivel hadonázott, s kihivólag tekintett a roppant hegyoromra, mintha mondani akarná: „ez tehát az óriás, melylyel meg fogok birkózni!“ Négy órai járás után a lovak maguktól megállottak a stapii plébánia ajtaja előtt.

XIV.

Stapi mintegy harmincz kunyhóból álló helység; láván és lávából épült, a vulkán tövében, mely visszaveti rá a nap sugarait. A helység egy kis fjörd végén fekszik, melyet különös alaku bazalt sziklafal környez.

Tudva van, hogy a bazalt tűzhányati eredetü barnás szikla; idomai rendesen szabályosak s elhelyezésük meglepő. Itt a természet a geometria szabályai szerint, mintegy emberi modorban látszik működni, mintha szögmérőt, delejtüt és szinmértéket használt volna. A természet alakitó törvénye másutt szabálytalanság; mig másutt durva idomu csúcsokat, tökéletlen gúlákat teremt, girbe-gurba szabálytalan vonalakkal, itt rendszeresség példáját akarta felállitani, s megelőzve a legrégibb idők épitészeit, oly szigoru rendet alkotott, melyet sem Babylon pompája, sem Görögország csodaművei soha felül nem multak.

Sokat hallottam ugyan már ezelőtt az óriások utjáról Irlandban s Fingal barlangjáról a Hebridák egyikén, de természetben még soha sem láttam bazalt sziklasorozatot.

Stapiban e látványt legteljesebb szépségében élvezhettem.

A fjörd sziklabástyája, mint egyáltalában az egész félsziget partja, függőleges átlag, harmincz láb magas oszlopok sorozatából áll. Ez egyenes, szabályos idomu oszlopok, roppant tetőzetet hordottak, mely vizirányos sziklagerendákból állott, melyek ekként bolthajtásokat, barlangokat képeztek a tenger szine fölött. E természet-alkotta fedél alatt itt-ott bámulatosan szabályos köralaku ivezetek voltak láthatók, melyek alatt a tenger zajongva roppant hullámokban tört meg. A parton helylyel-közzel nagy bazalt csonkok, melyeket az Ocean dühe tört le, heverték, mint valamely ódon templom omladékai, mint örökké ifju romok, melyeket az idő foga nem sértett.

Ilyen volt földfölötti utunk utolsó állomása. Hans az uton sok értelmességet mutatott s megnyugtató volt rám nézve azon tudat, hogy ezentúl is kisérni fog bennünket.

A lelkész háza elé értünk; ez ép oly alacsony kunyhó volt, semmivel sem szebb, se nem kényelmesebb mint szomszédai; az ajtó előtt bőrkötényt viselő férfi állott, kezében kalapácscsal, és lovat vasalt.

„Saellwertu,“ szólt hozzá a vadász.

„God dag,“ válaszolt a kovács legtisztább dán nyelven.

„Kirkoherde,“ szólt Hans bátyám felé fordulva.

„A lelkész!“ ismétlé ez utóbbi. „Ugy látszik, Axel, hogy e derék ember lelkész.

Ezalatt kalauzunk előadta helyzetünket a papnak; ez, munkáját félbeszakitva, valami kiáltás-félét hallatott, mely valószinüleg lovak és lókupeczek közt divatozik, mire egy boszorkány tekintetü hórihorgas nőszemély jött elő a kunyhóból. Ha nem is volt talán épen hat láb magas, de nem sok hija.

Attól féltem, hogy izlandi szokás szerint csókkal fogja kinálni a vendégeket; de ő ezt nem cselekedte, sőt egyáltalán nem nagyon szivélyesnek mutatkozott, midőn a házba vezetett bennünket.

A vendégszoba az egész lelkészlak legroszabb, legkisebb és legpiszkosabb szobájának látszott; de be kellett vele érni; a lelkész nem mutatott ókori vendégszeretetet. Távolról sem. Még az nap észrevettem, hogy uj házigazdánk inkább kovács, halász, vadász és ács, szóval minden inkább, mint Isten szolgája. Igaz, hogy hétköznap volt; meglehet, hogy vasárnap jobban megfelelt hivatásának.

Nem akarom kárhoztatni e szegény papokat, kik utoljára is igen nyomoruságosan élnek; a dán kormánytól nevetségesen csekély bért húznak s plébániájuk tizedének“ ¼ részét birják, mi egyre másra nem szokott többre menni hatvan hamburgi marknál.[2] Innen származik, miszerint dolgozniok kell, hogy megélhessenek; már pedig ki halászattal, vadászattal és lóvasalással foglalkozik, az csakhamar megtanulja a halászok, vadászok és egyéb kissé durva emberek szokásait és modorát; ugyanazon este azt is tapasztaltam, hogy házigazdánk erényei közé a mértékletesség és józanság sem tartoznak.

Nagybátyám csakhamar belátta, hogy mi fajta emberrel van dolga; érdemes, jámbor tudós helyett, közönséges durva parasztot talált a lelkészben. Elhatározta tehát, hogy nagy vállalatát minél előbb létesiteni fogja s a nem igen vendégszerető plébániát otthagyja. Az ut fáradalmait tekintetbe nem véve, eltökélte, hogy néhány napot a hegyek közt fog tölteni.

Érkeztünket követő napon már megtétettek tehát az indulás előkészületei. Hans három izlandit fogadott, kik a podgyászt voltak utánunk szállitandók, miután lovakkal oda nem mehettünk; e bennszülöttek azonban csupán a Sneffels tölcsérébe voltak bennünket kisérendők, azután vissza fognak térni. Ez előre meg lőn állapitva. Ez alkalommal bátyám kénytelen volt kalauzunkkal tudatni, hogy a vulkán belsejének legvégső határáig szándékszik hatolni.

Hans egyszerüen fejével bólintott. Előtte mindegy volt, hogy merre jár, hogy szigetének mélyébe hatol-e, vagy annak felszinén utazik; én részemről, az utazás eseményei által szórakoztatva, eddig némileg elfelejtkeztem a jövőről, de most annál nagyobb felindulást kezdtem érezni. Mit tegyek? Nem kisérthettem meg többé Lidenbrock tanárral daczolni; ezt Hamburgban kellett volna tenni, s nem a Sneffels tövén.

Főleg egy eszme gyötört rémségesen, valóban borzasztó eszme, mely az enyéimnél szilárdabb idegeket is megrendithetett volna.

„Felmegyünk tehát a Sneffels csúcsára,“ gondolám. „Ez eddig jó. Lemegyünk a hegy tölcsérébe, még ez is megjárja. Előttünk mások is jártak ott és nem haltak bele. De nem ennyiből áll a dolog. Ha valóban találunk utat, mely a föld belsejébe vezet, ha ez átkozott Arne Saknussemm csakugyan igazat szól, belebonyolódunk e tűzhányó hegy földalatti üregeibe. Már pedig, hogy a Sneffels valóban kialudt, erre semmi biztositékot nem látok. Ki állhatna jót arról, hogy nem készül-e belsejében valami rémitő kitörés? Következik-e abból, hogy a szörnyeteg 1229 óta alszik, miszerint többé fel nem ébredhet? S ha felébred, mi lesz belőlünk!?“

A kérdés minden esetre megérdemelte, hogy gondoskodjam fölötte. Ha szemem behunytam, rögtön tűzhányásról álmodtam; arra pedig, hogy lávává változtassam magamat, legcsekélyebb hivatást nem éreztem.

Nem voltam képes tovább hallgatni s eltökéltem, hogy a kérdést a lehető legügyesebben fogom megpenditeni bátyám előtt, mintha magam sem nagyon hinném annak valószinüségét.

Felkerestem bátyámat s előadtam neki aggodalmaimat, azt várván, hogy haragra fog gyulni. De ő egyszerüen válaszolt:

„Jutott eszembe.“

Mit jelenthettek e szavak? Csakugyan hajlandó volna-e az ész tanácsát fogadni? képes lenne-e tervéről lemondani? Ez sokkal szebb volna, semhogy hihetném.

Néhány percznyi hallgatás után, mialatt kérdezősködni nem bátorkodtam, bátyám folytatá:

„Jutott eszembe. Mióta Stapiba érkeztünk, sokat foglalkoztam az általad megpenditett fontos kérdéssel, mert nem jó az embernek meggondolatlanul cselekedni.“

„Ugy van,“ válaszoltam szilárd hangon.

„Hatszáz esztendeje, hogy a Sneffels elhallgatott; de azért ujra megszólalhat. A kitöréseket rendesen oly tünemények szokták megelőzni, melyek általánosan ismeretesek; kérdezősködtem tehát a vidék lakosai között, tanulmányoztam a földszint s biztosan állithatom, Axel öcsém, hogy kitörés nem történend.“

E határozott állitás annyira meglepett, hogy képtelen voltam felelni.

„Kétkedel szavaimban?“ szólt bátyám, „jó tehát! Jer velem.“

Gépiesen engedelmeskedtem. A mint kiértünk a lelkészlakból, bátyám azon utat választá, mely a bazalt sziklafal egy nyilásán keresztül a tengertől eltérő irányban vezetett. Csakhamar a sik földre értünk, ha ugyan nevezhetjük sík földnek a tüzhányati anyagok roppant rakásaival fedett tért; a vidék nagy kövek, trapp, bazalt, gránit s egyéb vulkáni sziklák zápora által mintegy összezuzottnak látszott.

Itt-ott apró füstfellegeket láttam a légbe emelkedni; e fehéres gőzök, melyek izlandi nyelven „reykir“-nek neveztetnek, a meleg forrásokból származnak s lételük által bizonyitják a földbensőnek folytonos tevékenységét. Ez igazolni látszott aggodalmaimat. Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn bátyám igy szólt hozzám:

„Látod e gőzfellegeket, Axel? Ezek mind azt bizonyitják, hogy a vulkán haragjától nincs mit tartanunk.“

„Hogyan?“ kiáltám.

„Jegyezd meg jól magadnak a következőket,“ folytatá a tanár, „a kitörések közeledtekor e gőzfellegek rendkivül megszaporodnak, mig ellenben a kitörés tartama alatt tökéletesen eltünnek, mert ekkor ama ruganyos folyadékok nem levén többé korlátolva, a tűzhányó tölcséren át bugyognak fel s nem szorulnak arra, hogy a föld repedésein át keressenek utat. Ha tehát e gőzök rendes állapotukban maradnak, ha nem szaporodnak el rendkivüli módon, ha ezzel még egybeveted, hogy a szelet, az esőt nem váltotta föl csendes idő és sűrű nehéz lég által, biztosan állithatod, hogy rövid időn nem lehet kitörést várni.“

„De…“

„Elég. Mikor a tudomány ily határozottan bizonyit valamit, nincs többé ellenvetés.“

Nagyon csüggedten tértem vissza a lelkészlakba; igaz, hogy bátyám tudományos argumentumokkal vert meg. De mindamellett volt még egy reményem, az: hogy lehetetlen lesz a tölcsér fenekénél mélyebbre hatolnunk, hogy nem fog előttünk ut nyilni, s hogy Saknussemm állitása hazugságnak bizonyuland.

A következő éjszakát rémitő álmok közt töltöttem: vulkánok fenekén, a föld üregeiben jártam s azután megolvadt szikladarab alakjában felhajtaték a földalatti erő által, felhajtva éreztem magam a csillagokon túl a véghetetlen ürbe.

Másnap, junius 23-án reggel, Hans már az ajtó előtt várt reánk társaival, kik az élelmiszereket, physikai és egyéb eszközöket hordták. Bátyám és én mindegyikünk egy vasas botot, egy puskát s egy tölténytartót vittünk. Hans, mint elővigyázatos ember, podgyászunkat még egy vizzel tölt tömlővel szaporitotta, mely kulacsaink tartalmával együtt, nyolcz napra biztositott számunkra italt.

Reggeli kilencz óra volt. A lelkész és hórihorgas boszorkányszerü gazdasszonya, az ajtóban vártak reánk. Kétségkivül bucsúzni, jó utat kivánni akartak vendégeiknek. A bucsuzás azonban váratlanul irtózatos számla alakját öltötte, melyben fel volt számitva még a lég is, melyet viskójukban szíttunk, pedig el merem mondani, hogy e lég büzhödt volt. E derék pár értett vendégeinek adóztatásához, akár egy sveiczi vendéglős, és valóban nagy árt szabott vendégszeretetének.

Bátyám azonban nem alkudott s kifizette a számlát. Aki a föld központjába készül, pár tallérral nem sokat gondol.

Ez ügy befejeztetése után Hans jelt adott az indulásra, s néhány percz mulva kivül voltunk Stapi utczáin.

XV.

A Sneffels magassága ötezer láb; kettős csúcsa egy trachyticus láncz végpontját képezi, mely a sziget főhegységének egyik ága. Indulásunk pontjáról nem lehetett felismerni a szürkés láthatárt megszakitó két csúcsot. Csupán egy roppant hóföveget vettem észre, mely az az óriás homlokára volt nyomva.

Egyesével haladtunk; legelől a vadász, ki keskeny ösvényeken vezetett bennünket fölfelé, melyeken két személy egy sorban nem haladhatott volna. Ennélfogva társalgást folytatni teljes lehetetlen volt.

A stapii fjörd bazalt falán túl legelébb is ingoványos, növénymaradványokkal telt tőzegföldre értünk, mely a félsziget mocsárai egykori tenyészetének maradványaiból állott; e gyúanyag roppant, még eddig ki nem zsákmányolt tömege Izland összes népességének fűtőszerül szolgálhatna egy századig. E nagy tőzegréteg, mint ezt az eső által mosott völgyeletekben megitélhetém, hetven láb magas volt és szénné vált szerves testek számos telepeiből állott, melyeket egymástól vékony tajtos tufflapok választottak el.

Lidenbrock tanár valódi vérrokonaként, daczára aggodalmas izgatottságomnak, érdekkel vizsgáltam ez ásványtani ritkaságokat, melyek itt mint valami nagyszerü természettudományi tárlatban voltak összehalmozva; egyszersmind összeállitám elmémben Izland geologiai egész történetét. E különös sziget nyilván a viz szine alól merült fel és pedig aránylag uj korban; sőt talán észrevehetetlenül még most is emelkedik. Ha ez áll, ugy eredetét csupán a földalatti tüz működésének lehet tulajdonitani. Ez esetben tehát Davy Humphry elmélete, Saknussemm irata, nagybátyám állitásai és tervei, mindez füstbe ment. E hypothesis folytán figyelmes vizsga alá vettem a talaj jellegét, és csakhamar világos volt előttem, hogy mily rendben követhették egymást ama tünemények, melyeknek e sziget lételét köszönhette.

Izland egyáltalában nem bir telepfölddel és tisztán csak tüzhányati anyagokból, azaz összeolvadt és likacsos sziklákból áll. A tüzhányó hegyek keletkezése előtt egészen trappból állhatott, melyet a központi erők lassankint emeltek a viz szine fölé. A belső tüzek ekkor még nem törtek volt ki.

De később nagy hasadás támadt, mely az egész szigetet átmetszé, délnyugotról éjszaknyugot felé irányozva. S e hasadékon ömlött ki a trachyticus folyadék. E tünemény akkor csendesen, nagy rázkódtatások nélkül ment véghez. A nyilás roppant nagy volt s a megolvadt anyagok, melyek a föld belsejéből bugyogtak fel, csendesen folytak szét s fedék be a sziget felszinét. Ez időszakban jelentek meg a feldspát, a syenith és a porphyr.