Part 5

„Mert Arne Saknussemm mint eretnek üldöztetett és munkái ezer ötszáz hetvenháromban égettettek el Kopenhágában a hóhér keze által.“

„Helyesen! igen jól van!“ kiáltott nagybátyám, kinek e nyilatkozata nagyon megbotránkoztatá Fridrikson tanárt.

„Hogyan?“ szólt az utóbbi.

„Igen! ez mindent megmagyaráz, minden kiderül. Világosan értem most, hogy Saknussemm, kinek munkái betiltattak, s ki kénytelen volt lángelméje felfedezéseit eltitkolni, miért temette el érthetetlen rejtiratba ama titkot…“

„Miféle titkot?“ kérdé Fridrikson ur élénken.

„Egy titkot… mely…“ válaszolt bátyám hebegve.

„Talán birtokában van ön valami okmánynak?“ folytatá házigazdánk.

„Nem… tisztán csak gyanitás.“

„Ugy!“ felelt Fridrikson ur, ki látva bátyám zavarát nem feszegette tovább a dolgot. „Reménylem“, tevé utána, „hogy ön nem fog szigetünkről távozni a nélkül, hogy gazdag ásványországát figyelemre méltatta volna?“

„Semmi esetre sem“, felelt nagybátyám; „csakhogy kissé későn érkezem; látogatták már e szigetet tudósok?“

„Igen! Ohlafsen és Powelsen urak munkálatai, melyek a király rendelete folytán jöttek létre, Troil tanulmányai, továbbá Gaimard és Robert uraknak kutatásai, melyek a „Recherche“ franczia korvetten jöttek ide, és végre ama tudósoknak, kik a „Reine Hortense“ fregatte-on voltak; mindezeknek feljegyzései és dolgozatai sok tekintetben megismertették Izlandot a külfölddel. De, higyje el ön, hogy még van mit tenni.“

„Hiszi ön?“ szólt nagybátyám igen ártatlan arczkifejezést öltve és szemének csillogását mérsékelni igyekezvén.

„Igen. Temérdek jéghegy és vulkán létezik, mely még nagyon ismeretlen. Igy például, nézze ön ott ama hegyet, mely a láthatár felé emelkedik; ez a Sneffels.“

„Ah! a Sneffels,“ kiáltott bátyám.

„Egyike a legnevezetesebb tűzhányó hegyeknek, melynek tölcsérét igen ritkán látogatják.“

„Kialudt?“

„Kialudt, már mintegy ötszáz év óta.“

„Valóban!“ – válaszolt nagybátyám, ki kénytelen volt lábszárait a legnagyobb erőfeszitéssel keresztbe vetni, hogy önkénytelenül ugrálni ne kezdjen, „valóban kedvem volna geologiai tanulmányomat e hegyen kezdeni. Seffel… Tessel… vagy hogy híjják?“

„Sneffels,“ mondá a derék Fridrikson.

A társalgás e része latin nyelven folyt, minélfogva tökéletesen megérthettem azt; alig voltam képes a nevetést elfojtani, midőn láttam, hogy bátyám mint igyekszik örömét eltitkolni; tökéletesen jámbor, ártatlan arczkifejezést ölteni igyekezett, mi azonban nem sikerült tökéletesen, mert oly ravaszul nézett ki, mint valami vén róka.

„Igen,“ szólt Lidenbrock tanár, „ön szavai döntőleg hatottak reám, megkisértjük a Sneffels csúcsára jutni, sőt talán még tölcsérét is fogjuk tanulmányozni.“

„Nagyon sajnálom“, szólt Fridrikson ur, „hogy foglalatosságaim nem engedik, miszerint Reykjawikból távozzam; nagy örömömre szolgálandott, ha önöket kisérhettem volna.“

„Ó a világért sem“, válaszolt bátyám élénken, „a világért sem akarnánk zavarni senkit, édes Fridrikson ur; igen hálás vagyok önnek szives szándokáért. Ily nagy tudományú férfiú jelenléte kétségkivül nagy hasznunkra lett volna, de ön hivatali kötelességei…“

Reménylem, hogy házigazdánk, lelkének izlandi ártatlanságában nem ismerte föl bátyám alattomosságát.

„Ön igen helyesen cselekszik, Lidenbrock ur, hogy e vulkánon kezdi tanulmányait; számos tapasztalatot fog gyüjthetni és fontos észleletekre fog alkalma nyilni. De mely uton szándékszik ön a Sneffels félszigetére jutni?“

„Tengeren, áthajózva az öblön. Ez a leggyorsabb utja.“

„Kétségkivül a leggyorsabb, csakhogy nem használható.“

„Miért nem?“

„Mert egész Reykjawikban nincs egyetlenegy csolnak.“

„Ördög és pokol!“

„Most csupán szárazföldi uton, a parton haladva lehet odajutni. Az ut hosszabb, de érdekesebb.“

„Jó tehát. Kalauzt fogok keresni.“

„Kalauzt ajánlhatok önnek.“

„De biztos, értelmes ember-e?“

„Az, épen ama félsziget lakója. Egyébiránt dunnavadász, és igen ügyes ember; ön meg lesz vele elégedve. Igen jól beszél dánul is.“

„És mikor láthatnám?“

„Holnap, ha ugy tetszik.“

„És miért nem ma?“

„Mert csak holnap érkezik.“

„Holnap tehát“, szólt bátyám sóhajtva.

E fontos társalgás néhány perczczel később azzal fejeződött be, hogy a német tanár forró köszönetet mondott az izlandi tanárnak. Az ebéd alatt nagybátyám sok fontos dologról értesült, többi közt Saknussemm történetéről, mely megmagyarázhatóvá tette, hogy miért rejtette el feltalálását; továbbá nagy örömére szolgált bátyámnak az is, hogy házigazdánk nem kisér el bennünket és hogy holnap szolgálatára fog állni a kalauz.

XI.

Este rövid sétát csináltam a tengerparton, és jókor hazatértem s lefeküdtem vastag deszkából készült ágyamba, hol csakhamar elaludtam.

Midőn felébredtem, bátyám sokat és hangosan beszélt a szomszédszobában. Rögtön fölkeltem és kisiettem hozzá. Nagybátyám dánul beszélt egy magas termetű, izmos, vállas férfival. Ez ember rendkivüli testi erővel birhatott. Szemei, melyek igen nagy és elég jámbor kifejezésű arczból tekintettek elő, értelmeseknek látszottak, kékek voltak és merengők. Hosszú hajzata, melynek verességét mindenütt, még Angolországban is elismerték volna, athletai vállaira hullott alá. Ez izlandi mozdulatai hajlékonyak voltak, csakhogy ritkán mozditotta meg karjait, mint a ki a jelek nyelvét vagy nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi. Benne minden tökéletesen nyugodalmas vérmérsékre mutatott; nem tunya természetü, hanem csendes volt. Meglátszott rajta, hogy senkitől nem szokott semmit kérni, hogy tetszése szerint szabadon dolgozik, s hogy e világon az ő életbölcseletét semmi csodálkozásra nem birhatja, sem meg nem zavarhatja.

Jellemének ez árnyalatait azon modorból ismertem fel, melylyel nagybátyám szenvedélyes beszédét hallgatta. Mialatt bátyámnak kezei folyvást mozogtak, ő szoborként állott, karjait mellén összefonva; ha nem-et akart kifejezni, fejét balról jobbra forditá; ha igent, akkor meghajtá fejét, de csak oly kevéssé, hogy hosszu haja alig mozdult; a mozdulatokban való takarékosságot egész a fukarságig vitte.

Ez embert látva, tekintete után itélve, soha nem lettem volna képes kitalálni, hogy foglalkozása vadászat; igaz ugyan, hogy a vadat valószinüleg soha meg nem riasztotta, de hogy volt képes azt elérni?

E talány akkor lett előttem megfejthetővé, midőn Fridrikson urtól hallám, hogy e nyugodalmas egyén vadász ugyan, de csak dunnaludvadász; e madár pelyhe legelső jövedelmi forrása a szigetnek. E pehelynek, mely dunna név alatt ismeretes, beszerzésére valóban nem sok fürgeség igényeltetik.

A nyár első napjaiban a nőstény dunnalúd, mely a kacsára hasonlit, de csinosabb, fészkét azon öblök szikláira rakja, melyeknek nagy száma Izland partjait oly szakgatottakká teszi; mikor a fészek készen van, annak belsejét finom tolluval párnázza be, melyet melléből szakgat ki. Ekkor a vadász vagy helyesebben a kereskedő, felkeresi a fészket, s magával viszi tartalmát, mire a nöstény ujra kezdi munkáját; s ez igy tart mindaddig, mig pelyhei vannak. Mikor azonban a nőstény tökéletesen kifosztotta magát, a himre kerül a sor s ez rakja tollait a fészekbe. Ennek tollazata azonban kemény és durva, s ennélfogva a kereskedelemben semmi értéke; a vadász tehát többé nem bántja a fészket, mely most tökéletesen elkészül; a jércze bele rakja tojásait, a kicsinyek kibujnak s a következő évben ujra kezdődik a dunnaszedés.

Mivel pedig a dunnalúd nem magas, meredek sziklákra rakja fészkét, hanem ellenkezőleg az alacsonyakat és vizirányosakat választja, melyek csak kevéssé emelkednek a tenger szine fölé, az izlandi vadász minden fáradság nélkül gyakorolhatja mesterségét. Olyan gazda ez, kinek termését sem elvetnie, sem learatnia nem kell, csupán behordania.

E komoly, nyugodt és hallgatag egyén neve Bjelke Hans volt; Fridrikson ur ajánlata folytán kereste fel bátyámat. Ő volt jövendőbeli kalauzunk. Modora különös ellentétet képezett bátyáméval.

Mindamellett könnyen megegyeztek. Sem egyik sem másik nem sokat gondolt a meghatározandó dij nagyságával; egyik kész mindent elfogadni, mivel kinálják, másik kész mindent megadni, mit követelnek. Soha még alku ily könnyen meg nem köttetett.

Közös megegyezésük eredménye az volt, hogy Hans Stapi falvához kisérend bennünket, mely a Sneffels félszigetének déli oldalán, sőt épen a tűzhányó hegy tövében fekszik. Az út szárazon téve, mintegy huszonkét mértföldnyi, minélfogva bátyám nézete szerint kétnapi járás volt.

De midőn megtudta, hogy e mértföldek dán, vagyis huszonnégyezer lábnyi mértföldek, bátyám kénytelen volt számitását megváltoztatni, és tekintetbe véve az utak roszaságát, hét vagy nyolcz napot szánni az utra.

Négy lóval voltunk útnak indulandók; kettő bennünket, bátyám és engem, a másik kettő pedig podgyászunkat volt viendő. Hans szokása szerint gyalog fog menni. Ő tökéletesen ismerte a partnak e részét s megigérte, hogy a lehető legrövidebb uton fog bennünket vezetni.

Bátyámmal kötött szerződése szerint azonban nem csupán Stapiba érkeztünkig volt szolgálatában maradandó, hanem a bátyám tudományos kirándulásai által igényelt egész idő alatt. Dija hetenkénti három tallérra volt határozva. Határozottan ki volt azonban kötve, hogy e bér rendesen minden szombaton este ki fog adatni, mely föltételre kalauzunk különös súlyt látszott fektetni.

Indulásunk napja junius tizenhatodikára tüzetett ki. Bátyám foglalót akart adni a dunnavadásznak, de ez csak egy szót mondva utasitá azt vissza.

„Efter,“ szólt a kalauz.

„Később,“ szólt nagybátyám, ama szó értelmét tudatva velem.

Az alku meg levén kötve, Hans azonnal távozott.

„Ez jeles ember,“ kiáltott bátyám, „de legcsekélyebb sejtelme sincs arról, hogy a sors mily csodás szerepet szánt neki.“

„Ő tehát velünk jön egész a…“

„Ugy van Axel, egész a föld központjáig.“

Még negyvennyolcz óra választott el bennünket indulásunk perczétől; ez időt azonban előkészületekkel kellett töltenem, mit nagyon sajnáltam; minden képességünket és találékonyságunkat igénybe kellett vennünk, hogy a podgyászunkat képező tárgyakat kedvező rendben helyezhessük el: egyfelől a fegyvereket, másfelől a természettani eszközöket, itt a köteleket és csákányokat, amott az élelmi szereket. Az egész podgyász négy főcsomagra oszlott.

A természettani eszközök következők voltak:

1-ször. Egy Eiglféle százfokos hévmérő, melynek fokozata egész százötvenig emelkedett, mi véleményem szerint vagy sok, vagy kevés volt. Sok, ha a környező légkör melege odáig emelkedik, mely esetben megsültünk volna; kevés, ha arról volt szó, hogy források, vagy megolvadt anyagok hévmérsékét mérjük meg.

2-szor. Egy összesajtolt legű manometer, mely az Ocean szinén nyugvó légkörnél nagyobb nyomást is jelezhetett. A közönséges légmérőt utunkon nem használhattuk, miután a légkör súlyának aránylagosan növekednie kellett, minél mélyebben hatoltunk a föld belsejébe.

3-szor. Egy chronometer, mely ifjabb Boissonnas-nál Genfben készült és a hamburgi délkör szerint volt irányozva.

4-szer. Két delejtü, egy hajlati és egy eltérési.

5-ször. Egy éjjeli távcső.

6-szor. Két Rumkorff-féle készülék, melyek elektricus folyam eszközletével elégséges, biztos világosságot szolgáltattak.[1]

A fegyverek következők voltak: két Pourdley, More és társ-féle karabély és két Cold-féle revolver. Mire valók voltak e fegyverek? Valószinüleg sem vad emberekkel, sem vad állatokkal nem fogunk találkozni utunkon. De bátyám előtt a fegyverek, ugy látszék, majd oly fontosak voltak, mint a természettani eszközök; nagy mennyiségű lőgyapotot is vitt magával, mely nem romlik meg a nedvességben s mely a közönséges lőpornál sokkal nagyobb erőt fejt ki.

Egyéb eszközeink voltak: két csákány, két kapa, egy selyem kötélhágcsó, három vasasbot, egy fejsze, egy kalapács és vagy tizenkét vaskapocs és gyürüs szeg, végre hosszu kötelek, melyekre görcsök voltak kötve. Ez mind együtt jó nagy csomagot képezett, mert a kötélhágcsó maga háromszáz láb hosszu volt.

Negyedik főcsomagunk tartalmazta az élelmiszereket; e csomag nem volt nagy, de elegendőnek tartottam, mert tudtam, hogy hat hónapra való összesajtolt hust és kétszersültet tartalmaz. Pálinkánál egyéb italt nem vittünk magunkkal; voltak azonban nagy kulacsaink, s bátyám remélte, hogy a földalatti forrásokban időről időre meg fogjuk azokat merithetni; e források hévmérsékét, minőségét s talán tökéletes hiányát illetőleg tett észrevételeim minden sikernélküliek voltak. Hogy végre tökéletes legyen uticzikkeink leltára, megjegyzem még, hogy bátyám egy kis gyógyszertárt is vitt magával, mely sebészi ollót, törésnél alkalmazható csontküllőket, egy vászonszalagot, sebkötelékeket, érvágókést s egyéb rémitő dolgokat is tartalmazott; ezenkivül számos palaczkot, melyekben keményitő mézga, sebrevaló lang, eczetsavanyos sóban felolvasztott ólom, aether, eczet, könlegeg volt; egytől egyig baljóslatu szerek; végre a Rumkorff-féle készületbe szükségelt anyagok.

Bátyám nem felejtkezett meg a dohánykészletről és taplóról sem; gondoskodott továbbá egy bőrből készült övről is, melyet dereka körül viselt s mely tetemes összegű arany-, ezüst- és papirpénzt tartalmazott. Az eszközök csomagában volt továbbá hat pár erős csizma, mely kátránynyal és ruganyos gummival volt bevonva és ekként vizhatlanná téve.

„Ekként öltözve és fölszerelve, nincs okunk hinni, hogy messzire el ne jussunk“, szólt hozzám Lidenbrock tanár.

Junius 14-én az egész napot különféle czikkek elhelyezésével töltöttük. Este Trampe bárónál ebédeltünk, a reykjawiki polgármester s a tartomány legelső orvosának, Hyaltalin tudornak társaságában. Fridrikson ur nem volt meghíva; később értesültem, hogy a kormányzó és ő nem értettek egyet bizonyos közigazgatási kérdést illetőleg, s ennélfogva nem szoktak egymással találkozni. Egy szót sem értettem tehát azon társalgásból, mely e félhivatalos ebéd alatt folyt. Csupán az nem kerülte el figyelmemet, hogy bátyám az egész ebéd alatt folyvást beszélt.

Másnap, azaz 15-én, uti készületeink be voltak fejezve. Nagybátyám nagy örömére házigazdánk Izlandnak egy földképét adta át neki, mely hasonlithatatlanul jobb volt a Henderssonnénál; ez Olsen Olaf Miklós mappája volt, mely 1/400·000-ben adja vissza a területet és melyet az izlandi irodalmi társulat adott ki Scheel Frisac ur földmérési dolgozatai és Björn Gumlaugson topographiai tanulmányai nyomán. Ásványtudós számára ez nagybecsű munka volt.

Az utolsó estét bizalmas beszélgetésben töltöttük Fridrikson urral, ki irányában én élénk rokonszenvet éreztem; a társalgás után igen mély álomba merültünk; én izgatott álmok közt töltöttem az éjet.

Reggeli 5 órakor az ablak alatt ágakodós lovaink nyeritése ébresztett fel. Sietve öltöztem fel és lementem az utczára. Itt Hans épen podgyászunkat rakta a lovakra, ugyszólván a nélkül, hogy e munkában megmozdult volna. Mindamellett rendkivül ügyesen végezte dolgát. Nagybátyám sokkal nagyobb zajt ütött, semmint szükséges volt; rendeleteivel és tanácsaival a kalauz ugy látszék igen keveset gondolt.

Hat órakor minden készen volt. Kezet szoritánk Fridrikson urral. Nagybátyám valódi bensőséggel köszönte meg a szivélyes vendégszeretetet, melyet ő irányunkban mutatott. Én részemről oly tiszta latinsággal, minőre képes voltam, bucsúztam tőle. Lóra ültünk s Fridrikson ur utolsó bucsuszóul Virgilius e versét, mely mintha számunkra, ismeretlen utra indulók számára, készült volna, kiáltá utánunk:

_Et quacumque viam dederit fortuna, sequamur!_

XII.

Mikor elindultunk, az idő borult, de állandó száraz volt. Sem bágyasztó melegtől, sem nagy esőzésektől nem kellett tartanunk. Szóval utasoknak való idő volt.

Azon gyönyör, melyet a fölött érzék, hogy ez ismeretlen országot lóháton járhatom be, felderitett, daczára utazásunk czéljának. Teljes mérvben élveztem a kirándulás örömeit s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.

„Egyébiránt,“ szóltam magamban, „tulajdonkép mit koczkáztatok? Mi veszély érhet? A világ legkülönösebb országában utazom, egy figyelemreméltó érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legroszabb esetben egy kialudt tűzhányó tölcsérbe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem tett ennél egyebet. Mi pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely a föld központjáig nyuljon, ezt ő képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva a mi kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom és semmi rosztól nem tartok.“

Ez okoskodásomat épen akkor fejeztem be, midőn Reykjawikból kiértünk!

Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A podgyászunkkal terhelt két ló követte őt a nélkül, hogy szükség lett volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s ugy hiszem, hogy nem épen nagyon roszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.

Izland egyike Europa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mértföld, és népessége csak 60,000 főből áll. A földirók négy negyedre osztották e szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet, mely „Sudwester Fiordunger“, vagyis délnyugoti tartomány név alatt ismeretes.

A mint kiértünk Reykjawikból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány legelőkön haladtunk át, melyeknek fűve inkább sárga mint zöld volt. A ködös láthatáron nagy sziklatömegek szakgatott körrajzai tüntek fel; olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott meg, öszpontositva a halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfurni látszottak, s végső hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt, mely az égig mered.

E terméketlen sziklák lánczolata olykor a tengerig nyulik s ilyenkor tenyészetet épen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerüleg a legjárhatóbb helyeket választották, a nélkül, hogy járásuk egyszer is lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam; hosszu lábszárai a földig értek, minélfogva valami hatlábu szörnyetegre hasonlitott.

„Derék jószág, igen derék jószág!“ szólt nagybátyám. „Hidd el Axel, hogy az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem járhatlan ut, sem szikla, sem jéghegy meg nem állithatja. Az izlandi ló mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha nem daczol gazdájával. Ha utközben valamely patakra vagy fjördre (keskeny tengeri öböl) bukkanunk, mi kétségkivül megtörténend, meg fogod látni, mint szökik a vizbe, minden tétova nélkül, akár valami kétéltü, s átúszik a túlsó partra! De csinján kell vele bánni; igy aztán naponkint egyremásra tiz mértföldet is megteszünk.“

„Mi, kétségkivül,“ feleltem én, „de hát a kalauz?“

„Arra ne legyen gondod. Ez emberek képesek egész nap járni, a nélkül, hogy legcsekélyebb fáradságot éreznének; de hogy is fáradhatna el, mikor járásközben ugyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges, átengedem neki lovamat. Nekem ugy is görcs támad a lábamban, ha soká nem járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról sem.“

Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s lávadarabokból épült szegényes ház tünt fel az ut valamely kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi igénybe; kicsibe mult, hogy alamizsnával nem kináltuk. E szigeten országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése igen lassu, mégis könnyen megsemmisitheti a ritka vándorok nyomait.

Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is pusztábbak? Fél mértföldnyi ut után még egyetlen földmivest sem láttunk kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort sem, ki csordáját legeltetné; csak néhány tehénnel s néhány birkával, melyek magukra hagyva legeléztek, találkoztunk. Milyenek lehetnek tehát a vulkánikus robbanások, földalatti mozgalmak s egyéb rendkivüli tünemények által szakgatott, felforgatott vidékek?

Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen földképét vizsgálván, láttam, hogy a tekervényes partot követve, kikerüljük ama vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb szinhelye a sziget belseje. Ott az egymás fölött tornyosodó vizirányos sziklarétegek, melyeket Skandináv nyelven Trappoknak hinak, a trachyticus hegyek, a bazalt kitörések, a tuffkő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró állapotban levő láva és porphyr természetfölöttien rémessé teszik a vidéket. Ekkor még nem gyanitottam, hogy minő látvány vár reánk a Sneffels félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtei rettentő chaoszt képeznek.

Két órával azután, hogy Reykjawikot otthagytuk, egy Guffunes nevü mezővárosba érkeztünk, melyet „Avalkirkia“, vagyis főegyháznak is neveznek. Itt nem láttam semmi emlitésreméltót. Mindössze is egynéhány házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb nálánál.

Hans félórai szünetet tartott; megosztánk vele egyszerü reggelinket; ő igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket bátyám az ut iránt intézett hozzá; midőn azt kérdtük tőle, hogy az éjet hol fogjuk tölteni, ez egy szót felelte:

„Gardaer.“

Megkerestem a mappán e nevet s láttam, hogy a Hwalfjörd partján levő, Reykjawiktól mintegy négy mértföldnyire levő falu viseli e nevet. Megmutattam bátyámnak.

„Csak négy mértföld!“ szólt bátyám, „huszonkettőből csak négy! Hiszen ez séta!“

Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak szólt s utnak indult.

Három órával később, mialatt folyvást e rétek szintelen gyepét tapostuk, a Kollafjördöt kellett megkerülnünk, mi könnyebb és gyorsabban eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar egy ugynevezett „pingstaörbe“, község-birósági székhelybe érkeztünk, melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna, ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával birjanak; de a templomok itt hiveikre hasonlitanak; ezeknek sincsenek óráik s elvannak nélküle.

Itt a lovakat pihentettük; azután a hegyláncz és a tenger közötti keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk és egy mértfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak „annexia“ vagyis fiókegyház s a Hwalfjörd déli partjára épült. Ekkor esteli négy óra volt; összesen négy mértföldet haladtunk.

A fjörd e része legalább fél mértföld széles; a hullámok zajosan törtek meg a hegyes sziklákon; ez öböl ugyszólván két sziklafal közt nyulik el; a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes tuffból álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában biztam, még sem hittem, hogy e tengerszoroson négylábu állat hátán, biztosan lehessen átkelni.

„Ha van eszük ez állatoknak,“ gondolám, „nem kisértik meg az átkelést. Ha nincs eszük, majd lesz nekem.“

De bátyám nem akart várni; a viz szélére érve megsarkantyuzta lovát, mely fejét leeresztve megfútta a patkójáig csapkodó hullámokat s megállott; nagybátyám, ki ugy látszék saját ösztönét többre becsülte, mint lováét, a viznek akarta szoritani. De a ló daczosan megtagadta az engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt s ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrugva és ágaskodva válaszolt, minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a kis ló, meghajtva térdeit, kibujt bátyám lábai közől s ott hagyta őt két lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; ugy állott ott, mint a rhodusi óriás-szobor.

„Átkozott dög!“ kiáltott bátyám, ki lovasból egyszerre bakává lett s szégyelte magát, mint a lovastiszt, kit gyalogezredbe soroznak.

„Faerja,“ szólt a kalauz, bátyám vállát érintve.

„Hogyan, van itt komp?“

„Der,“ felelt Hans hajót mutatva.

„Igen,“ kiáltám én, „ott egy hajó.“

„Miért nem mondta előbb! siessünk.“

„Tidwatten“, felelt a kalauz.

„Mit mond?“

„Azt mondja, hogy dagály,“ felelt bátyám, ama dán szót leforditva.

„Kétségkivül be kell várni a dagályt.“

„Förbida?“ kérdé bátyám.

„Ja,“ felelt Hans.