Part 4

Az éj sötét volt; kedvező szél fujt a part felől s a tenger nagy hullámokat hányt; a parton itt-ott egyes fénypontokat láttunk; később, nem tudom mely város közelében, világitó torony vetette fényét a habokra; ennél több emléket e vizi ut nem hagyott lelkemben. Reggeli hét órakor Korsörben, Zeeland nyugoti partján fekvő városkában kötöttünk ki. Ott a hajóból kiszálltunk és ismét gőzkocsira ültünk, mely most ismét oly sik vidéken, mint a holsteini, vitt át bennünket.

Még három órai ut állott előttünk, minekelőtte Dánia fővárosába érhettünk. Nagybátyám egész éjjel nem aludt egy pillanatig sem. Ha nem csalódom, türelmetlenségében lábaival is igyekezett a kocsit előbbre taszigálni.

Végre megpillantottuk a tengert.

„A Sund!“ kiáltá bátyám.

Balra tőlünk nagy épület volt látható, mely valami kórházra hasonlitott.

„Ez tébolyda,“ szólt utitársaink egyike.

„Nekünk csakugyan e házban kellene végeznünk napjainkat! és valóban, bár nagy e ház, mégis kicsiny arra, hogy Lidenbrok óriási őrültsége elférjen benne!“ gondolám.

Végre reggeli tiz órakor Kopenhágába érkeztünk; málháink kocsira tétettek, melyen a Bred-utczai Phönix vendéglőbe hajtattunk. E kocsizás félóráig tartott, mert a pályafő kivül van a városon. A vendéglőben bátyám néhány perczet öltözete rendezésére szánt, azután elsietett s engem is magával vitt. A vendéglő kapusa beszélt németül és angolul is; de a tanár, nyelvtudós lévén, dán nyelven szólitotta meg őt s a kapus dán nyelven magyarázta meg, hogy merre van az éjszaki régiségek tára.

E csodálatos gyüjteménynek, mely annyi különös tárgyakat tartalmaz, hogy azokból a régi kőfegyverekből, kupákból és ékszerekből valóban az ország egész története kiolvasható, e gyüjteménynek mondjuk, igazgatója a hamburgi consul egy barátja, Tomson tanár volt.

A consul Tomson urhoz intézett melegen ajánló levelet adott volt bátyámnak. Rendesen a tudósok nem igen szivesen szokták egymást fogadni. De Tomson ur e tekintetben kivételes ember volt és Lidenbrock tanárt, sőt még öcscsét is a lehető legszivélyesebb fogadtatásban részesité. Felesleges megjegyeznem, hogy utazásunk valódi czélját elhallgattuk a muzeum derék igazgatója előtt. Ugy állitottuk, hogy Izland szigetét csupán mint természeti ritkaságai által érdekelt touristák kivánjuk beutazni.

Tomson ur egész nap velünk volt és velünk bejárta a várost, együtt mentünk ki a tengerpartra, hajót keresendők utazásunk folytatására.

Reméltem, hogy lehetetlen lesz alkalmasságot találnunk; de fájdalom, csalódtam. A Valkür nevü kis dán hajó junius 2-kán indult Reykjawickba. A kapitány Bjarne ur épen hajón volt; nagybátyám a feletti örömében, hogy hajót talált, ugy megszoritá a kapitány jobbját, hogy csontjai ropogtak. E derék ember nagyon csudálkozott e rendkivüli szivélyességen. Az ő szemében Izlandba utazni nagyon egyszerü dolog, miután neki ez rendes foglalkozása és kenyérkeresete volt. Bátyám előtt azonban ez utazás valami felséges vállalatnak látszott. A kapitány e lelkesedést hasznára forditotta s a szokott dij helyett két annyit fizettetett velünk. De ezzel sem bátyám, sem én nem gondoltunk sokat.

„Kedden reggel hét órakor legyenek az urak hajómon,“ szólt Bjarne ur, miután a bátyám által fizetett tallérokat zsebbe dugta.

Köszönetet mondtunk Tomson urnak szives szolgálataiért, és visszatértünk a Phönix vendéglőbe.

„Haladunk! minden jól megy!“ ismétlé bátyám többször. „Mily kedvezménye a véletlennek, hogy e hajó épen most indul! Most pedig reggelizzünk s azután nézzünk szét a városban.“

Ezután a Kongens-Nye-Torw, rendetlen sok szöget képező térre mentünk, melyen két ártatlan, senkit meg nem ijesztő ágyuval ellátott őrhely van. Ennek közelében 5. sz. alatt franczia vendéglő volt, melyet egy Vincent nevü szakács birt haszonbérben; itt meglehetős reggelit ettünk, négy markot fizetve fejenkint.

Ezután gyermekes kiváncsisággal jártam be a várost; nagybátyám követett, a nélkül azonban, hogy a várost figyelmére méltatná; ő nem látta sem a királyi jelentéktelen palotát, sem a tizenhetedik századból származó csinos hidat, mely a muzeum előtt vezet át a csatornán, sem Thorwaldsen roppant emlékét, melyet iszonyu falfestvények csúfitanak el, és melynek belsejében e szobrász művei láthatók, sem az elég csinos parkban fekvő rosenborgi kastélykát, sem a tőzsde renaissance modorban épült gyönyörü épületét, sem ennek harangtornyát, mely négy érczsárkánynak egybefont farkából áll, sem a bástyákon levő nagy szélmalmokat, melyeknek roppant szárnyai ugy dagadtak a szélben, mint valamely tengeri hajó vitorlái.

Mily felséges lett volna e séta, ha ketten lettünk volna, Margit és én, s együtt jártuk volna be a kikötőt, hol a nagy gőzösök s egyéb hadihajók mint egy álomba merülve pihentek piros tetőzeteik alatt; vagy a szoros zöldelő partjait, hol sűrű fák árnyékában emelkedik a fellegvár, melynek ágyui orgona- és fűzfák zöld ágai közől tekintenek elő.

De ah! fájdalom, az én kedves Margitom nagyon távol volt, remélhettem-e, hogy őt fogom még valaha látni? De bátyám, ha nem is figyelt e gyönyörü fekvésü helyekre, annál inkább meg volt lepetve bizonyos torony tekintete által, mely az Amak szigetében, Kopenhága délnyugoti városnegyedében látható.

Bátyám kivánatára ama városrésznek tartottunk; a csatornán, mely Amak szigetét elválasztja Kopenhága egyéb részeitől, kis gőzös tartja fenn a közlekedést a két part között; e hajóra szállottunk s néhány percz mulva a tulsó parton kötöttünk ki.

Miután néhány szűk utczán haladtunk át, melyekben félig szürke, félig sárga nadrágot viselő gályarabok dolgoztak a felügyelő botja alatt, végre a Wor-Frelsers templom elé érkeztünk. E templom egyáltalában nem lett volna emlitésre méltó; de magas harangtornya azért vonta magára a tanár figyelmét, mert felső része tisztán csak csigalépcsőből állott, mely szabad ég alatt emelkedett fel a magasba.

„Jerünk fel,“ szólt nagybátyám.

„De hát ha elszédülünk?“ szóltam én.

„Annyival inkább, hozzá kell szokni.“

„De…“

„Jer, ha mondom, ne vesztegessük az időt.“

Engedelmeskednem kellett. A templom őre, ki az utcza másik oldalán lakott, ideadta a torony kulcsát: felmentünk.

Nagybátyám gyors léptekkel haladt előre. Én nem minden remegés nélkül követtem, mert fejem, fájdalom, nagyon is könnyen elszédül.

Nem birtam a sasoknak sem egyensulyzási képességével, sem idegeik érzéketlenségével.

Addig, mig a torony belsejében, falak közt haladtunk, még csak megjárta; de miután százötven lépcsőfokon haladtunk fel, a szabad leget éreztem; a torony erkélyes tetejére értünk. Itt kezdődött azután ama légies csigalépcső, mely igen gyenge karfával birt, és melynek mindinkább keskenyedő fokai mintha végnélkül emelkedtek volna a magasba.

„Nem vagyok képes oda felmenni!“ kiáltám.

„Mit! ugyan ne légy gyáva? Jer fel!“ szólt a tanár kérlelhetlenül. Kénytelen voltam tehát nagybátyámat követni; erősen a karfába fogództam. Fejem kábulni kezdett, a lépcső, mintha inogott volna lábaim alatt, melyek csakhamar megtörtek alattam; térden csúztam fel, és később hasamon vonszoltam magam; behunytam szemeimet; a roppant űr elszéditett, beteggé tett.

Végre bátyám galléromat ragadta meg és ugy húzott fel egészen a golyó mellé.

„Nézz körül,“ mondá, „tekints le! Meg kell tanulnunk, hogy mint jár az ember feneketlen mélységek fölött.“

Ki kellett nyitnom szemeimet. Ott láttam magam alatt, füst és gőzfellegeken keresztül a város házait mintegy összealapulva, mintha magasról hullván alá, összenyomultak volna. Fejem fölött szakgatott felhők rohantak el, s valamely optikai csalódásnál fogva ugy tetszett, mintha e felhők állanának, mig ellenben a torony, s a csúcsán levő golyó magammal együtt őrült sebességgel repült volna tova. A távolban egyfelől a zöldelő síkság terült el, másfelől a tenger csillámlott a lemenő nap sugaraiban. Ott a Sund, melynek partján Elsinor emelkedik; a tengeren néhány fehér vitorla uszott, melyeket messziről sirályoknak lehetett volna tartani; a távol nyugot ködén át a svéd partok alig kivehető körrajzai tüntek elő. E roppant, mérhetetlen táj rémitőn forgott körülöttem.

Mindamellett fel kellett állanom, kiegyenesednem és szélylyeltekintenem. Ez első, szédülés elleni leczke egy óráig tartott. Midőn végre bátyám megengedte, hogy leszálljak és lábam ismét az utcza szilárd burkolatát érintette, minden tagom meg volt merevülve.

„Holnap ujra kezdjük,“ szólt nagybátyám.

És valóban akár akartam, akár nem, öt napon át kellett folytatnom e szédelgés elleni gyakorlatokat, s daczára annak, hogy nem sok kedvem volt hozzájuk, mégis sokat haladtam a „magas szempontból való nézletek“ müvészetében.

IX.

Az indulás napja elérkezett. Előtte való nap Tomson ur szivességéből Izland kormányzójához Trampe grófhoz, Piktursson urhoz a püspök coadjutorához és Finnsen ur, reykjawiki polgármesterhez czimzett ajánlóleveleket nyertünk. Nagybátyám e szivességet véghetetlen forró kézszoritásokkal igyekezett viszonozni.

Junius 2-án reggeli hat órakor minden podgyászunk a Walkür fenékzetére hordatott. A kapitány szobáinkba vezetett bennünket, melyek igen aprók voltak.

„Kedvező a szél?“ kérdé bátyám.

„Kitünő,“ válaszolt Bjarne kapitány. „A szél délkeletről fú. Gyorsan és minden vitorlát kifeszitve fogunk távozni a Sundból.“

Néhány pillanattal később a Walküren minden előkészület megtétetett az indulásra; a vitorlák kifeszittettek és a horgonyok felhuzattak. Egy óra mulva Dánia fővárosa a hullámok közt elmerülni látszott, s a Walkür Elsinor bástyái alatt vitorlázott el. Izgatott kedélyhangulatomban azt vártam, hogy Hamlet árnya meg fog jelenni a bástyákon, melyekhez emléke csatolva van.

„Dicső őrült!“ mondám, „te kétségkivül helybenhagynád tervünket! Talán követnél is bennünket azon reményben, hogy a föld központján megtalálandod örökös kételyeid megfejtését!“

De a régi falakon nem jelent meg senki sem; a kastély különben sokkal későbbi időben épült, a hires dán herczeg kora után. Jelenleg ugyszólván ama kapusnak szolgál lakásul, ki a Sundnak e szorosa fölött őrködik, melyen évenkint tizenötezer különböző nemzetbeli hajó halad át.

A kronbergi vár csakhamar eltünt a ködben, valamint a helsingborgi torony is, mely Svédország partján épült, és hajónk most kissé oldalt hajolt a Kattegatból fúvó szelek által hajtva.

A Walkür ugyan igen jól vitorlázott, de vitorlás hajónál soha sem lehet biztosan kiszámitani az ut tartamát. E hajó Reykjawikba szenet, házieszközöket, fazekas-árukat, vászonruhát és egy részlet búzát szállitott; összes személyzete öt emberből állott, kik, mindnyájan dánok, tökéletesen elegendők voltak kormányzására.

„Mennyi ideig fog tartani utazásunk?“ kérdé nagybátyám a kapitánytól.

„Valami tiz napig,“ felelt az utóbbi, „ha a szél nem fordul kedvezőtlenül.“

„De reménylem, hogy valami rendkivüli késedelem nem fordulhat elő?“

„Nem, legyen nyugodt Lidenbrock ur, idejében meg fogunk érkezni.“

Este felé a Walkür megkerülte a skageni fokot, Dánia éjszaki csúcsát, s a következő éjjel a Skagerackot metszette át; a lindnessi szorosnál megkerülte Norvégiát, s azután kiért az éjszaki tengerbe.

Két nappal később a távolban megpillantottuk Skótország partjait; ezután a Feroe szigetek irányában indult a Walkür és az Orkadok és Seetlandi szigetek közt kereste utját. Csakhamar az atlanti tenger hullámai verték hajónk oldalát, mely most kénytelen volt az éjszaki szél ellen oldalt vitorlázni és nem minden nehézség nélkül érkezett a feroi szigetekhez. Nyolczadikán a kapitány felismerte Myganesst, e szigetek legnyugotiabbikát és e percztől kezdve egyenesen a Portland foknak tartott, mely Izland éjszaki partján fekszik.

Utközben nem fordult elő semmi emlitésre méltó. Én részemről elég jól kiállottam a tengert; de bátyám, nagy boszuságára és még nagyobb szégyenletére, az egész uton folyvást beteg volt.

Még arra sem volt tehát ideje, hogy Bjarne kapitánytól a Sneffels s az Izland szigetén létező közlekedési és szállitási viszonyok iránt kérdezősködjék; kénytelen volt e tudakolásokat érkeztéig elhalasztani s az egész időt ágyban fekve tölté a hajószobában, melynek teteje és oldalai ropogtak a hajó erős inogásától. Valljuk meg, hogy sorsát némileg megérdemelte.

A hónap tizenegyedik napján felismertük Portland fokot; az idő akkor tiszta volt s igy kivehettük a Myrdals-Yokult is, mely fölébe emelkedik. A vidék itt komor tekintetü, a partok meredekek s kietlenek.

A Walkür tiszteletteljes távolban maradt e veszélyes partoktól, és nyugot felé tartott, számtalan czethallal és czápával találkozva utjában. Csakhamar roppant szikla tünt fel előttünk, mely a fellegekig látszott emelkedni, mig tövét dühösen csapdosta a habzó tenger. A Westland szigetek látszottak mintegy a tengerből kiemelkedni, a csillogó síkságra szórt sziklacsoportként. Ezután hajónk jó távolról kerülte meg a Reykjaness-fokot, mely Izland nyugoti szegletét képezi.

A tenger erős hullámzása nem engedte, hogy bátyám feljöhessen a fedélzetre, e szakgatott s a délnyugoti szél által kuszált partokat bámulandó.

Negyvennyolcz órával később, erős szélvész után, melynek következtében minden vitorlát be kellett vonni, a távolban a Skagen csúcsára helyezett intőjeleket vettük észre, melyek a hajósokat a part körül levő nagyszámu és veszélyes vizalatti sziklákra figyelmeztetik. A szigetről kalauz jött hajónkra, kinek vezetése alatt a Walkür három óra multán a Reykjawik előtt elterülő Faxa öbölbe érkezett.

A tanár végre feljöhetett a fedélzetre; kissé halavány és bágyadt volt, de lelkesedése nem csökkent és szeméből elégülés sugárzott.

A város lakosai, kikre nézve nagy érdekkel birt hajónk érkezte, melyről mindegyik várt valamit, a parton csoportosultak össze.

Bátyám sietve hagyta ott vizi börtönét, vagy talán helyesebben kórodáját. De minekelőtte eltávozott volna a fedélzetről, engem odahuzott maga után a hajó csúcsához s ott ujjával az öböl éjszaki részén magas, kettős csúcsu és örökös hóval födött hegyre mutatva szólt:

„A Sneffels!“

Ujját ajkára illesztve még egyszer hallgatást ajánlott, azután leszállott a csónakba, mely csak őt várta még. Én követtem és néhány percz mulva Izland földjét tapostuk.

Első kit észrevettünk, egy derék külsejü férfi volt, ki tábornoki egyenruhát viselt, habár nem is katona, hanem polgári tisztviselő volt, t. i. a sziget kormányzója, Trampe báró. A tanár rögtön kitalálta, hogy kihez van szerencséje s átadta kopenhágai leveleit, mire közöttük dán nyelven rövid párbeszéd fejlődött, melyben én részt nem vettem, miután e nyelvet nem értem. E társalgás legelső eredménye az volt, hogy Trampe báró bátyámnak egészen rendelkezésére ajánlotta fel magát.

Bátyám igen szivélyes fogadtatásban részesült a polgármester Finnsen úr részéről is, kinek öltözete szintén harczias volt mint a kormányzóé, mig hivatala és jelleme nagyon békés. A püspöki helyettes, Piktursson úr ez időben épen püspöki körutat tett a sziget éjszaki megyéjében; egyelőre tehát le kellett mondanunk azon szerencséről, hogy vele megismerkedjünk. Ellenben egy igen szeretetreméltó emberrel, ki támogatásának később igen sokat köszönhettünk, Fridrikson urral, a természettudományok tanárával ismerkedtünk meg. E szerény tudós csak izlandi és latin nyelven beszélt; engem Horatius nyelvén kinált meg szolgálataival s én rögtön éreztem, hogy egymást meg fogjuk érteni. Ő valóban egyetlen is volt, kivel Izlandban létem alatt társaloghattam.

E derék férfiú házában három szoba volt, s ő ezek közől kettőt rendelkezésünkre bocsátott; bátyám és én oda költöztünk s oda hordattuk podgyászunkat, melynek sokasága csodálkozást költött Reykjawik lakóiban.

„Nos, Axel,“ szólt bátyám, „ügyeink szépen haladnak; a nehezén már túl vagyunk.“

„Hogy hogy, a nehezén?“ – kiáltám.

„Ugy van, hiszen már most nincs egyéb hátra, mint hogy lemenjünk!“

„Ha igy fogja fel bátyám a dolgot, igaza van; de ugy hiszem, hogy minekutána lementünk, ismét fel is kellend jönnünk.“

„Ó ez legkevésbbé sem nyugtalanit! de siessünk, nincs vesztegetni való időnk. Én most rögtön a könyvtárba megyek, talán találhatok ott valami kéziratot Saknussemmtől; ennek nagyon örülnék.“

„Én pedig ezalatt szélylyelnézek a városban. Hát bátyám nem fogja megtekinteni?“

„Cseppet sem érdekel. A mi érdekest Izland tartalmaz, nem a földön, hanem a föld alatt található.“

Kimentem s a véletlen vezetésére bizván magamat, jártam be Reykjawik városát, melynek két utczájában eltévedni ugy is alig lehetett volna. Nem kényszerültem tehát az utat másoktól kérdezni, mi, tekintve hogy kérdés valamint felelet csak jelekben történhettek, számos tévedést okozhatott volna.

A város elég alacsony fekvésű és ingoványos völgyben terül el, két domb között. Egyik oldalán roppant lávatömeg emelkedik, melynek lejtője egész a tengerig vonul. A másik oldalon a nagy Faxaöböl terjed el, melynek éjszaki szélén a Sneffels roppant jéghegy emelkedik; ez öbölben jelenleg a Walkür horgonyzott. Közönségesen az angol és franczia halászőrök is itt tartózkodnak; de jelenleg a sziget keleti partjain voltak elfoglalva.

Reykjawik két utczája közöl a hosszabbik párhuzamos a parttal; ott laknak fából készült kunyhóikban a kereskedők és üzérek; a másik utcza, mely inkább nyugot felé fekszik, egy kis tóhoz vezet. Itt van a püspök s egyéb nem kereskedéssel foglalkozó egyének háza.

Csakhamar összejártam e komor és bús vidéket; itt-ott kis darabka szintelen gyep látszott, mely régi kopott gyapotszőnyegre hasonlitott; olykor valami zöldséges kert-félét lehetett észrevenni, melynek gyér termelvényei burgonya, káposzta s egyéb zöldség, méltán szerepelhettek volna a liliputiak asztalán; néhány beteges virágot is láttam, halavány, napsugár után epedő virágokat.

A nem kereskedők utczájának közepe táján a nyilvános temető terült el, melyet töltés környez, és melyben még számos sirra volt hely. Ettől néhány lépésnyire a kormányzó háza emelkedik, valódi viskó Hamburg városházához képest, de palota az izlandi lakosság kunyhói mellett.

A kis tó és a város közt a templomot pillantám meg, ez protestens modorban és vulkánok által kihányt meszes kövekből épült; az erős nyugoti szél cserépből készült tetőzetét valószinüleg igen gyakran le szokta hordani, a hivek nagy kárára.

Egy közellevő dombon emelkedik a nemzeti iskola, hol, mint később házi gazdánktól hallottam, héberül, angolul, francziául és dánul tanitanak, mely nyelveknek, pirulva vallom meg, egy szavát sem értem. A collegium negyven deákja közt én lettem volna a legutolsó s nem volnék méltó arra, hogy megoszszam lakásukat és ama két osztályu szekrényeket, melyekben hálni szoktak s melyekben más gyengébb testalkotásu ember első éjjel megfulna.

Három óra alatt bejártam nem csupán a várost, hanem környékét is. E vidék tekintete feltünőleg szomoru. Nincs itt fa, nincs ugyszólván semmi tenyészet. Mindenütt csak a tűzhányó hegyek gerinczei emelkednek a földből. Az izlandiak kunyhói vályogból és tőzegből épültek; a falak befelé hajlanak, minek következtében az egész ház a földre állitott házfedélre hasonlit, csakhogy e fedelek aránylag termékeny mezőknek nevezhetők. A földalatti lakás melegének következtében a tetőn elég buja fü terem, melyet mikor megnőtt, gondosan lesarlóznak, különben a házi barom e zöldellő házak tetőin legelne.

Sétám alatt kevés emberrel találkoztam; visszatérvén a kereskedők utczájába, ott találtam a lakosság legnagyobb részét, mely tőkehalakat száritott és sózott be; ez Izland szigetén fő kiviteli czikk. A férfiak erőteljeseknek, de nehézkeseknek látszottak, nagyon hasonlitnak a németekre; hajuk szőke, szemük merengő; e szegény számkivetettekből, kik ide szorultak e jeges földre, hol ugyszólván az emberiségen kivül vannak, a természet valóban jól tette volna, ha eskimókat csinál, miután a sarkkör alatti életre kárhoztatta őket! Hiába kerestem arczaikon mosolyt; olykor nevetnek, azaz arczizmaik önkénytelenül összehuzódnak, de nem mosolyognak sohasem.

Öltözetük durva fekete gyapjuból készült kabátból áll, mely minden skandináv országban „wadmel“ név alatt ismeretes; ezenkivül széles karimáju kalapot, piros szegélyü nadrágot és lábaikon csizma helyett összehajtogatott bőrdarabokat viselnek.

A bánatos és önmegadástelt arczkifejezésü nők elég kellemes külsejüek, de arczuk élettelen; ezek is wadmelból készült vállat és rokolyát viselnek; a leányok hajukat füzér-alakban összefonva tartják és barna kötött kis főkötőket viselnek; a férjes nők pedig tarka kendőt kötnek fejükre, s ezenfölül fehér posztóból készült süveget.

E hosszas séta után visszatérvén Fridrikson ur házába, nagybátyámat már ott találtam, házigazdánk társaságában.

X.

Az ebéd készen volt. Nagybátyám, kinek gyomrát a hajón tűrt koplalás feneketlen örvénynyé változtatta, roppant sokat evett. Ez ebéd, mely inkább dán mint izlandi konyha szerint készült, nem tartalmazott semmi emlitésre méltót; de házigazdánk, ki inkább izlandi mint dán volt, az ókori vendégszerető házigazdákat juttatá eszembe. Ugy látszék, mintha házában inkább otthon lettünk volna mint ő maga.

A társalgás izlandi nyelven folyt, csakhogy bátyám német, Fridrikson ur pedig latin kifejezéseket is használtak közbe, hogy én is megérthessem. Különféle tudományos kérdésekről beszéltek, mint tudósok közt illik; de Lidenbrock tanár nagyon óvatos volt és szemeivel nekem is folyvást mély hallgatást ajánlott tervünket illetőleg.

Fridrikson ur megkérdezte bátyámtól, hogy a könyvtárban tett fürkészéseinek mi eredménye volt.

„E könyvtár“, kiáltá bátyám, „nem is érdemli e nevet; az üres polczokon nem találtam egyebet néhány munkának egyes köteteinél.“

„Hogy hogy!“ válaszolt Fridrikson ur, „könyvtárunk nyolczezer kötetet tartalmaz, melyek közt sok becses és ritka is akad; ó-skandináv nyelven irt munkák, valamint uj könyvek, melyeket Kopenhágából kapunk minden évben.“

„De hol volna hát azon nyolczezer kötet? Én részemről…“

„E könyvek Lidenbrock ur, mind vidéken vannak; a mi régi szigetünk népe kedveli a tudományokat; minden földmüves, minden halász tud olvasni és szokott olvasni. Mi ugy vélekedünk, hogy a könyvek hivatása, miszerint a helyett, hogy vasrácsozat mögött, kiváncsi tekintetektől távol penészedjenek, az olvasók kezeikben kopjanak el. E könyvek tehát kézről kézre járnak, a lakosok sorba olvassák őket; szekrényükbe gyakran csak egy évi távollét után kerülnek vissza.“

„És addig,“ válaszolt bátyám némileg boszankodva, „az idegenek…“

„Az idegeneknek vannak könyvtáraik otthon; mi mindenekelőtt azt kivánjuk, hogy a nép mivelődjék. Ismétlem, a tudománykedvelés vérében van az izlandi fajnak. Ezért alapitottunk is 1816-ban egy irodalmi társulatot, mely szép gyarapodásnak örvend; külföldi tudósok is megtisztelve érzik magukat, ha tagjaivá lesznek; e társulat hazánkfiai nevelésére és kimivelésére szánt könyveket ád ki, melyek valóban nagy szolgálatokat tesznek az országnak. Ha ön tanár ur, levelező tagjává lenne e társulatnak, nagyon megtisztelve éreznénk magunkat.“

Nagybátyám, ki már tagja volt néhány száz tudós társaságnak, nagyon szivesen fogadta ez ajánlatot, mi Fridrikson urat mélyen meghatni látszott.

„Már most,“ felelt az utóbbi, „tudassa velem, hogy mely könyveket remélt könyvtárunkban találhatni, s talán adhatok önnek értesitést azok iránt.“

Én bátyámra tekintettem, ki habozott a felelettel. E kérdés közvetlenül érinté terveit. Mindamellett néhány pillanatnyi gondolkodás után szólott:

„Fridrikson ur,“ mondá bátyám, „én azt szeretném tudni, hogy önök régibb munkái között megvannak-e Arne Saknussemm iratai?“

„Arne Saknussemm!“ válaszolt a reykjawiki tanár; „ama tizenhatodik századbeli tudóst érti ön, ki egyszersmind nagy természetbuvár, vegyész és utazó volt?“

„Azt“.

„Az izlandi irodalom és tudomány egyik legfényesebb csillagát?“

„Ugy van.“

„E kitünő férfiut?“

„Megengedem, hogy az volt.“

„Kinek merészsége lángeszével vetekedett?“

„Látom, hogy ön valóban ismeri őt.“

Nagybátyám arcza ragyogott az örömtől, midőn hősének e dicséretét hallá. Szemei szikráztak, a mint Fridrikson urra tekintett.

„Nos,“ kérdé bátyám, „Arne Saknussemm munkái?“

„Ah! munkáit, fájdalom! nem birjuk.“

„Hogyhogy, Izlandban nem találhatók e munkák?“

„Sem Izlandban, sem másutt.“

„S miért nem?“