Part 3

„Itt látod e tűzokádó hegyekből álló szigetet,“ folytatá a tanár, „e hegyek mindegyike a Yocul nevet viseli, mint látod. E szó izlandi nyelven annyit tesz, mint jéghegy; azon szélességi fokon, mely alatt Izland fekszik, a tűz rendesen jégrétegen át szokott kitörni a földből. Innen származik ez elnevezés: Yocul, melyet a sziget minden tűzhányó hegyei viselnek.“

„Helyesen,“ válaszoltam, „de mi hát az a Sneffels?“

Reméltem, hogy e kérdésre bátyám nem lesz képes felelni. De csalódtam. A tanár folytatá:

„Tekints ide; Izland nyugoti partjain fekszik Reykjawik, a sziget fővárosa. Látod? Igen. Helyesen. Már most kövessed éjszak felé a tenger által szakgatott part számtalan öbleinek sorozatát s állj meg a hatvanötödik szélességi fok fölött. Mit látsz ott?“

„Valami félsziget-formát, mi lerágott csontra hasonlit és roppant bütyökben végződik.“

„Igen helyes hasonlitás, fiam; már most mit látsz ama bütykön?“

„Hegyet látok, mely mintha a tengerből nőtt volna ki.“

„Ugy van. Ez a Sneffels.“

„A Sneffels?“

„Az. E hegy ötezer láb magas és a sziget legjelentékenyebb hegyeinek egyike, sőt ha tölcsére valóban a föld központjáig terjed, kétségkivül legnevezetesebb a föld egész kerekén.“

„De hisz ez lehetetlen!“ kiáltám vállaimat vonva s ingerülten.

„Lehetetlen!“ válaszolt Lidenbrock tanár szigoru hangon. „És miért volna lehetetlen?“

„Mert e tölcsér kétségkivül tele van lávával, izzó sziklákkal, s ez esetben…“

„De hátha a vulkán kiégett?“

„Kiégett?“

„Igen. A föld kerekén levő még tüzet hányó vulkánok összes száma jelenleg csak háromszáz; kiégett tűzhányóhegy ellenben sokkal több létezik. A Sneffels pedig ez utóbbiak közé tartozik, mert történeti időkben már csak egyetlen egy kitörése volt, és pedig 1219-ben; ez időtől kezdve földalatti zajgása lassanként egészen elcsendült s jelenleg a Sneffels többé nem tartozik a működő vulkánok közé.“

E biztos állitásokra egyáltalán nem volt mit felelnem; áttértem tehát az irat által tartalmazott egyéb homályos kifejezésekre.

„Mit jelent hát e szó: Scartaris,“ kérdém, „s mi dolga ennek juliushó Calendáival?“

Bátyám néhány pillanatig gondolkozott. Egy perczig reméltem, de csak egy perczig, mert csakhamar következő szavakkal válaszolt:

„Mit te homályos kifejezéseknek nevezel, számomra világsugár. E szavak bizonyitják, hogy a bölcs Saknussemm mily pontosan kivánta megmagyarázni felfedezését. A Sneffelsnek több tölcsére van; szükséges volt tehát kijelölni közülök azt, mely a föld központjához vezet. Mit cselekedett e czélra a tudós izlandi? Észrevévén, hogy julius Calendái idejében, vagyis e hó utolsó napjaiban, a hegynek egyik csúcsa, a Scartaris, árnyékát a kérdéses tölcsérre veti, e tényt feljegyezte iratában. Valóban nem találhatott volna biztosabb utmutatót; ha egyszer a Sneffels csúcsára értünk, semmi kétségünk sem lesz, hogy utunk merre vezet.“

Ugy látszott, hogy bátyám mindenre tudott felelni. Beláttam, hogy a régi pergament szavait illetőleg meg nem akaszthatom őt. Nem foglalkoztam tehát tovább ezekkel, és mivel feladatomul azt tűztem ki, hogy szándékát megváltoztassam, tudományos ellenvetésekre tértem át, melyeket véleményem szerint aligha megczáfolhatott.

„Nem tagadhatom,“ mondám, „hogy Saknussemm szavai tökéletesen világosak s hogy értelmükben kételkedni lehetetlen. Azt is elismerem, hogy az okmány valódiság jellegével bir. E tudós tehát lement a Sneffels fenekére; látta, mint árnyalja be Scartaris csúcsa a tölcsér szélét julius Calendáiban, valószinüleg az akkori mondahagyományok után hitte is, hogy a tölcsér valóban a föld központjáig ér; de hogy ő maga odáig jutott volna, hogy ez utat megtette légyen, és ha rászánta is magát, hogy visszajött volna, ezt nem hiszem!“

„És miért nem?“ kérdé bátyám fölötte gúnyos hangon.

„Azért, mert a tudomány minden elméletei bizonyitják, hogy az ily vállalat lehetetlen.“

„A tudomány elméletei?“ válaszolt bátyám gúnyosan jámbor arczkifejezést öltve. „Gonosz elméletek! mennyi bajunk lesz e szerencsétlen elméletekkel!“

Láttam, hogy bátyám gúnyolódik, de azért határozott hangon folytatám:

„Ugy van! Általánosan tudva van, hogy a föld belsejében minden hetven láb mélységen egy fokkal növekszik a meleg; már most ha felteszszük, hogy az arány folytonos, a föld félmérője 1500 mértföld lévén, a központnál két millió fok meleg a hévmérsék. A föld belsejében levő anyagok, tehát forró gáz alakjában vannak, mert sem a fémek, arany vagy ezüst, sem a legkeményebb sziklák nem állhatnak ellen ily melegnek. Teljes joggal kérdhetem tehát, hogy lehetséges-e oda leszállanunk?“

„Ugy, ugy, Axel, te a melegtől félsz.“

„Kétségkivül. Ha csupán tiz mértföldnyire hatolunk is, elértük a földkéreg végső határát, mert ott is már a hévmérsék ezer háromszáz foknál több.“

„S te attól tartasz, hogy elolvadsz?“

„Döntse el bátyám maga e kérdést,“ feleltem roszkedvün.

„Halljad tehát, hogy mit határozok,“ válaszolt Lidenbrock tanár ünnepélyes hangon; „sem te, sem senki nem tudhatja biztosan, hogy a föld belsejében mi történik, mivel a föld félmérőjének alig tizenkétezred része ismeretes; tudjuk, hogy a tudomány tökéletesithető és folyvást tökéletesedik, és hogy elmélet folyvást elméletet ront. Nem hitték-e egész Fourier idejeig, hogy a bolygókat környező térben az égi testektől távozva, folyvást csökken a hévmérsék, s nem tudjuk-e most, hogy az aetherrel tölt regiók legnagyobb hidege nem több 40–50 foknál a fagypont alatt. Miért nem állhatna ez a föld belsejének hévmérsékét illetőleg is? Miért nem volna lehetséges, hogy bizonyos mélységben a hévmérsék emelkedésének folytonossága megszünjék, a helyett, hogy oly fokra emelkedjék, melyen a legnehezebben olvadó fémek is megolvadnak?“

Bátyám a hypothesisek terére tévén át a kérdést, nem volt többé mit felelnem.

„Tudd meg tehát, hogy valódi tudósok, többi közt Poisson, bebizonyitották, hogy ha a föld belsejében kétmillió foknyi volna a meleg, a forró gázzá vált megolvadt anyagok oly ruganyossággal birnának, hogy annak a földkéreg nem lenne képes ellentállani, és széllyelpattanna, mint a tulságosan fűtött gőzkatlan.“

„Ez Poisson véleménye, de nem tudjuk, hogy helyes-e.“

„Más kitünő földtudósok is osztják azon nézetet, hogy a föld belsejét se nem gáz, se nem viz, sőt nem is az előttünk ismeretes legnehezebb kövek képezik, mert ez esetben a föld súlya csak felényi lehetne.“

„Hiszen számokkal be lehet bizonyitani akármit.“

„De hát a tények, fiam, hát a tények? Nem tudjuk-e bizonyosan, hogy a világ kezdete óta a tűzhányó hegyek száma nagyot csökkent, és hogy, ha a földközponti melegség valóban létezik is, okunk van következtetni, hogy az folyvást gyengül?“

„Édes bátyám, ha hypothesisek mezejére viszszük át a vitatkozást, ugy többé nincs mit mondanom.“

„Én pedig azt mondom, hogy véleményemet számos szakmabeli tekintély osztja. Emlékszel-e, midőn a hires angol vegyész Davy Humphry meglátogatott 1825-ben?“

„Nem emlékezhetem, miután tizenkilencz évvel utóbb születtem.“

„Nos tehát, Davy Humphry Hamburgon átutaztában meglátogatott. Sokáig vitatkoztunk egyéb kérdések közt, a föld belseje hig voltának hypothesise fölött. Mindketten abban egyeztünk meg, hogy ez lehetetlen, oly ellenvetésnél fogva lehetetlen, melyre a tudomány soha nem tudott feleletet találni.“

„És mi azon ellenvetés?“ kérdém csodálkozva.

„Az, hogy e hig tömeg a hold vonzerejének lenne alávetve, mint az Ocean, és ennélfogva bolygónk belsejében naponta kétszer dagály állana elő, mely felemelvén a földkérget, rendszeresen megujuló földrengést okozna!“

„De annyi mégis csak bizonyos, hogy a föld felülete égésen ment át, és fel lehet tennünk, hogy a külső kéreg elébb hült meg, mig a belső részek tovább megtartották a meleget.“

„Csalódol,“ felelt bátyám; „a föld tisztán csak felületének elégése által melegittetett meg. Felülete nagy mennyiségü fémekből állott, mint p. o. a potassium, sodium, melyeknek azon sajátságuk van, hogy a lég vagy a vizzel való érintkezés is lángba boritja őket; e fémek tehát meggyuladtak, mikor az atmosphaera gőzei eső alakjában hullottak alá, s a mint a viz a földkéreg hasadékain át lassanként a föld belsejébe hatolt, ez ott uj kigyuladásokat okozott, melyek felrobbanásokat és kitöréseket vontak maguk után. Ezért létezett az ős időkben annyi tűzhányó hegy.“

„Nem tagadhatom, hogy e hypothesis valóban nagyon elmés!“ szóltam önkénytelen bámulattal.

„És ezt Davy Humphry itt szemem láttára bebizonyitotta, igen egyszerü kisérlet által. Az emlitett fémekből golyót készitett, mely mindenben a földgömbre hasonlitott; mikor e golyó fölületére vizcsepp esett, a fém forrni kezdett, oxydált és kis hegyet képezett, melynek csúcsán tölcsér nyilt; e tölcsérből azután tűz tört ki, mely az egész golyónak oly melegséget kölcsönzött, hogy lehetetlen volt azt kézben tartani.“

Bátyám okadatolása valóban megingatni kezdte meggyőződésemet; ő egyébiránt most is szokott szenvedélyességgel és lelkesüléssel beszélt.

„Átláthatod Axel,“ folytatá ő, „hogy a föld bensejének állapota különféle hypothesisek felállitására szolgáltatott tárgyat; ezek közt legvalószinütlenebb a központi meleg elmélete; véleményem szerint ez nem állhat, lehetetlen, hogy álljon; egyébiránt meg fogjuk látni, és mint Arne Saknussemm, mi is tudni fogjuk, hogy e nagy kérdést illetőleg mely nézet a leghelyesebb.“

„Jól van tehát!“ szóltam én, miután bátyám lelkesedését önkénytelenül osztani kezdém; „meg fogjuk látni, ha t. i. ott egyáltalában lehet látni.“

„És miért ne lehetne? Miért ne remélhetnénk, hogy valami elektricus tünemény fogja megvilágitani utunkat, vagy maga az atmosphaera, melyet saját nyomása is megvilágithat a földközpont közelében?“

„Igen,“ szóltam én, „valóban, ez nem lehetetlen.“

„Sőt bizonyos,“ felelt bátyám diadalmasan; „de hallgass e tárgyról, ne szólj senkinek, nehogy valakinek sikerüljön a föld központját előttünk fedezni föl.“

VII.

Ekként fejeződött be ez emlékezetes vitatkozás, lázas izgatottságban hagyva bensőmet. Szédelegve távoztam bátyám dolgozószobájából, és Hamburg utczáinak lege nem volt képes égő fejemet felfrissiteni. Ott hagytam tehát a várost, s az Elbe partján haladtam a gőzkomp irányában, mely a várost a harburgi vaspályával helyezi összeköttetésbe.

Valóban meg voltam-e győződve mindazokról, miket hallottam, vagy csupán bátyám egyénisége, tekintélye gyakorolt nézetemre befolyást? Hihettem-e, miszerint komoly szándoka a föld központjáig hatolni? Egy őrült rajongásainak, vagy nagy szellem tudományos következtetéseinek kellett tartanom mindazt, mit mondott? És hol kezdődött a valóság, hol kezdődött a csalódás?

Ezer ellentmondó hypothesis űzte egymást agyamban, a nélkül, hogy egyiket is tökéletesen hittem volna.

Emlékeztem mindazáltal, hogy bátyám nézetét már elfogadtam volt, habár lelkesedésem csökkenni kezdett; én szerettem volna rögtön utnak indulni, minekelőtte ráérhettem a kérdés megfontolására. E perczben csakugyan kész lettem volna, minden habozás nélkül elindulni.

Azonban kénytelen vagyok bevallani, hogy egy óra multán a túlizgatottság szétoszolt; idegeim lecsillapultak és a föld legmélyebb üregeiből visszatértem annak felszinére.

„Absurdum!“ kiáltám; „mily hallatlan badarság! valóban nem értem, hogy ily dologról értelmes emberek közt mint lehetett szó. Kétségkivül roszul aludtam és mindezt álmodtam.“

Ezalatt folyvást az Elbe partján haladván, megkerültem a várost. Miután a kikötőt érintettem, az Altona felé vezető utra tértem. Valami előérzet inditott erre s ez előérzet csakhamar igazolva lőn, mert néhány pillanat mulva Margittal találkoztam, ki gyalog és magányosan tért vissza Hamburgba, könnyüd lépteivel bátran téve meg e rövid utat.

„Margit!“ kiálték messziről.

Az ifju leány megállott; valószinüleg kissé zavarba jött, midőn az országuton magát néven szólittatni hallá. Tiz lépéssel mellette termettem.

„Axel!“ kiáltá az ifju leány meglepetve. „Ah, te elibém jöttél! Ez igen szép öntől uram.“

De midőn rám tekintett, észrevette zavart, izgatott arczkifejezésemet.

„Mi bajod?“ kérdé kezet nyujtva.

„Azt kérded, mi bajom!“ szóltam sóhajtva.

Néhány pillanat alatt röviden elmondtam a helyzet mibenvoltát. Margit egy ideig hallgatva gondolkodott. Valjon az ő szive is ugy dobogott-e, mint az enyém? Nem tudom; keze azonban, melyet kezemben tartottam, nem reszketett. Mintegy száz lépést haladtunk, a nélkül, hogy egy szót is szóltunk volna.

„Axel!“ szólt végre az ifju leány.

„Édes Margitom!“

„Ez valóban szép utazás lesz.“

E szavak hallatára összerezzentem.

„Igen, Axel, ez utazás méltó egy tudós unokaöcscséhez. Oly nagyon illik férfinak, ha valamely nagy vállalat által különbözteti meg magát.“

„Hogyan! Margit, te nem igyekszel e vállalattól visszatartóztatni?“

„Nem, édes Axel, sőt örömest elkisérnélek benneteket, ha nem kellene attól tartanom, hogy akadály és teher volnék az uton.“

„Valót beszélsz?“

„Valót.“

Oh nők, fiatal leányok! női szivek, örökös talányok! Vagy a legfélénkebb lények vagytok a világon, vagy a legbátrabbak! Az észnek nincs szava indulataitok tanácsában. E gyermek még buzditott ama vakmerő vállalatra, sőt kész lett volna abban részt venni! És engem késztetett reá, engem, kit pedig szeretett!

Megvallom, hogy Margit elhatározottsága megszégyenitett.

„Margit,“ szóltam, „majd meglátjuk, hogy holnap is igy fogsz-e szólni.“

„Holnap, édes Axel, épen ugy fogok szólni, mint ma.“

Margit és én, kézen fogva egymást, de mélyen hallgatva, folytattuk utunkat. Megtörve érzém magam e nap izgalmai által.

„Végre is,“ gondolám, „Julius Calendái még messze vannak, s addig sok mindenféle történhet, mi nagybátyám szándokát megváltoztathatja.“

Mikor haza értünk a király-utczai házba, már este volt. Azt hittem, hogy a házat már csendben fogom találni, hogy nagybátyám szokása szerint már lefeküdt s Mártha asszony az ebédlőben e napi utolsó teendőit végezi.

De nem vettem tekintetbe bátyám türelmetlen jellemét. Ott találtam őt lármázva és hadonázva, egy csoport hordár között, kik a folyosóban mindenféle tárgyakat raktak le; a vén cseléd nem tudta hol áll a feje.

„De jer hát valahára, Axel; siess szerencsétlen!“ kiáltott bátyám messziről, alig hogy megpillantott, „holmid még nincs becsomagolva és papirosaim még nincsenek rendben; utitáskámnak kulcsát pedig sehol sem találom; még szárharisnyáimat sem hozták elő!“

Majd sóbálványnyá merevültem bámulatomban. Ajkamon elállott a szó. Alig voltam képes a következőket kiejteni:

„Tehát indulunk?“

„Indulunk ám, szerencsétlen gyermek, ki sétálni jársz, a helyett, hogy dolgaidat rendbe szednéd.“

„Tehát indulunk?“ szóltam mindinkább gyengülő hangon.

„Indulunk holnapután, reggeli egy órakor.“

Ennél többet nem hallottam, mert elrohantam szobámba.

Többé nem lehetett kételkednem; nagybátyám az egész délutánt az utazáshoz szükséges tárgyak és eszközök bevásárlásával töltötte el; a folyosó tele volt kötélhágcsókkal, görcsös kötelekkel, szövétnekekkel, kulacsokkal, vaskapcsokkal, vasalt botokkal és csákányokkal. Tiz ember is alig lett volna képes mindezt elvinni.

Az éjszakát rettentő hangulatban töltöttem. Másnap korán reggel nevemen szólittatni hallottam magamat. Elhatározám, hogy nem fogom kinyitni az ajtót. De hogy állhattam volna ellent, midőn Margit szelid hangja mondá:

„Édes Axel!“

Kiléptem szobámból. Azt hittem, hogy dúlt vonásaim, arczom halványsága, az álmatlanság következtében kiveresedett szemeim hatást fognak gyakorolni Margitra, és meg fogják változtatni gondolkodásmódját.

„Ah édes Axelem,“ szólt az ifju leány, „örömmel látom, hogy jobban vagy, és hogy az éj lecsillapitotta nyugtalanságodat.“

„Lecsillapitotta!“ kiáltám.

A tükörhöz rohantam. Csakugyan nem néztem ki oly roszul, mint gondoltam. Alig hittem szemeimnek.

„Axel,“ szólt Margit, „én sokáig beszélgettem tegnap gyámnokommal. Ő valóban merész, tudós és bátor férfi, ne felejtsed, hogy ereidben is az ő vére foly. Nagybátyád elbeszélte terveit, reményeit, elmondta, hogy miért és mi módon remél czéljához juthatni. Semmi kétség, hogy valóban el fogja azt érni. Ah édes Axelem, mi szép, midőn valaki ekként testestől lelkestől a tudománynak szenteli magát! Mily dicsőség vár Lidenbrock tanárra, mily dicsőségben fog részesülni utitársa is! Visszatértedkor már férfi leszel, akkor majd szabadon szólhatsz, önállón cselekedhetsz, és végre szabadon…“

A fiatal leány elpirult és nem fejezte be szavait, melyek reám élesztő hatást gyakoroltak. Mindamellett még nem voltam képes elhinni, hogy valóban utnak indulunk. Nagybátyám dolgozószobájába siettem, Margitot magammal vonva.

„Nagybátyám,“ szóltam, „tehát csakugyan igaz, hogy utazunk?“

„Hogyan! Te még kétkedel?“

„Nem,“ mondám én, nem akarván őt ingerelni. „Csupán azt kivántam kérdeni, hogy miért sietünk annyira.“

„Mert az idő szorit, az idő, melyet ha elvesztegettük, helyre pótolni nem lehet.“

„Hiszen ma még csak május 26-dika és junius végeig…“

„Azt hiszed, tapasztalatlan ifju, oly könnyen jut el az ember Izlandba? Ha nem rohantál volna el tegnap délután, mint a bolond, elvittelek volna a kopenhágai gőzhajózási hivatalba, Liffeuder és társ.-hoz. Ott megtudtad volna, hogy Kopenhágából Reykjawikba havonként csupán egyszer, t. i. 22-kén indul a gőzhajó.“

„Nos?“

„Nos! Ha bevárjuk junius 22-két, ugy elkésünk és nem fogjuk láthatni, mikor Scartaris beárnyalja a Sneffels tölcsérét; lehető leggyorsabban Kopenhágába kell tehát jutnunk, hogy onnan ideje korán Izlandba érhessünk. Menj és csomagold be holmidat!“

Erre többé nem volt mit felelnem. Visszamentem szobámba. Margit utánam jött. Ő vállalta el dolgaim rendezését, ő rakta kis utiládámba legszükségesebb tárgyaimat. Csak oly nyugodt volt, mintha arról lett volna szó, hogy például Lübeckbe vagy Helgolandba utazzunk; apró kezei rakosgattak a nélkül, hogy a legcsekélyebb remegés lett volna rajtuk észrevehető. A fiatal leány most is oly nyugodtan beszélt és vállalatunkat a legkedvezőbb szinben festette. Tökéletesen elbájolt, de azért mégis nagyon haragudtam reá. Olykor ki akartam fakadni, de ő ezt észre sem látszott venni, s nyugodtan folytatá a rakosgatást.

Végre a bőrönd legutolsó szija is le volt csatolva. Lementem a lépcsőn a ház földszinti részébe.

Egész nap jártak keltek házunkban a fegyvergyártók, physikai eszközök és electricus készületek készitői. Mártha asszony sehogysem tudta elgondolni, hogy ez mit jelentsen.

„Megzavarodott a tekintetes ur?“ kérdé.

Én igent intettem.

„És önt is magával viszi?“

Ismét igent intettem.

„És hová?“

Ujjammal a föld központja felé mutattam.

„A pinczébe?“ kiáltott a vén cseléd.

„Nem,“ szóltam végre, „mélyebbre!“

Az est beállott, a nélkül, hogy felindulásomban az idő elteltét észrevettem volna.

„Holnap reggel,“ szólt bátyám, „pontban hatkor indulunk.“

10 órakor kimerülten hanyatlottam ágyamra.

Az éjet ismét rémképek közt töltöttem.

Folyvást földalatti üregekről álmodtam; állapotom valódi lázig fokozódott. Hallucinációmban a tanár kezemen fogva vonszolt, ragadott maga után. Feneketlen mélységekbe buktam és folyvást növekedő sebességgel estem a végtelen ürben. Életem többé nem volt egyéb véget nem érő esésnél.

Reggel ötkor felébredtem, megtörve fáradság- és izgatottságtól. Lementem az ebédlőbe. Bátyám ott ült az asztalnál és evett; rettentő sokat evett. Valódi borzalommal tekintettem reá. De Margit ott volt mellette s ennélfogva nem szólottam, azonban nem ettem semmit.

Fél hatkor kocsizörgés hallatszott az utczában s házunk előtt nehézkes hintó állott meg, mely az altonai pályafőhez volt szállitandó bennünket. A kocsi csakhamar tömve volt bátyám számos csomagaival.

„Hát a te bőröndöd?“ kérdé tőlem.

„Készen van,“ válaszoltam, mindinkább veszitve erőmet.

„Siess hát, hozassad le, különben elkésünk a vonatról!“

Lehetetlennek véltem végzetem ellen tovább küzdeni. Felmentem szobámba és bőröndömet lebocsátottam a lépcsőn, magam pedig követtem.

E perczben bátyám ünnepélyesen tette le Margit kezébe a ház kormányát. A kis leány nyugodt volt, szokása szerint! Megölelte gyámnokát, de midőn mézes ajkaival arczomat érintette, egy könyet nem tudott elnyomni.

„Margit!“ kiáltám.

„Menj, menj édes Axelem,“ szólt a fiatal leány, „jegyesedtől válsz el, de visszatértedkor nődet fogod feltalálni.“

Még egyszer megöleltem Margitot és kocsiba ültem. Mártha és az ifju leány a ház küszöbéről még egyszer búcsut intettek; azután a kocsis ostora pattogott és lovaink felvágva indultak el az Altona felé vezető uton.

VIII.

Altonát Kiellel vaspálya köti össze; e pályán kellett utaznunk a Belt partjáig. Alig husz percz eltelte után, már holsteini területen voltunk.

Fél hétkor kocsink a pályafő bejárása előtt állott meg; nagybátyám számos csomaga, e temérdek pereputty lerakatott, megmázsáltatott, feliratoztatott és végre a málhaszállitó vasuti kocsira tétetett; hét órakor már szemben ültünk egymással a waggonban. A gőzmozdony nagyot füttyentett, s a vonat megindult. Uton voltunk. Megnyugodtam-e sorsomban? Még nem, de az üde reggeli lég, s az ut részletei, melyek a vonat gyorsaságánál fogva minduntalan megujultak, némileg szórakoztattak és feledteték aggodalmaimat.

Mi a tanárt illeti, lelke nyilván megelőzte e vonat menetét, melyet kétségkivül nagyon is lassunak vélt. Csak ketten voltunk a kocsiban, és egyikünk sem szólott. Bátyám minduntalan hol zsebeiben, hol a bőröndökben keresgélt, figyelmesen megvizsgálva azoknak tartalmát. Nyugalmából kitünt, hogy vizsgálatainak eredménye kedvező volt, és hogy a szükséges tárgyak közől semmi sem hiányzott.

A többi közt ott volt zsebében a dán utlevél, melyet Christiansen ur, hamburgi consul és a tanár barátja irt volt alá, és melynek segélyével Kopenhágában könnyen szerezhettünk ajánló leveleket Izland kormányzójához.

Arne Saknussemm irata is ott volt bátyám legrejtettebb zsebében, gondosan eltéve. Átkoztam e nyomorult rongyot s azután ismét a környéket kezdtem szemlélni. Vonatunk terjedelmes, egyhangu, mocsáros és elég termékeny sikot hasitott át, melyen nem sok látni való volt, de mely annál kedvezőbb volt vaspálya alapitására, miután a vonal egyenességét semmi akadály nem szakitotta meg.

Rá sem értem azonban, hogy ez egyhanguságot megunjam, mert három órával elindulásunk után a vonat már Kielnél állapodott meg, ugyszólván két lépésnyire a tengertől.

Málháink Kopenhágáig levén beirva, ezekkel nem volt szükség bátyámnak foglalkozni. Mindamellett nyugtalan tekintettel kisérte azokat, midőn a gőzhajóhoz szállittattak. Ott azután eltüntek a hajó fenekén.

Nagybátyám, túlbuzgóságában oly pontosan számitotta ki a vasuti vonat érkezte és gőzhajó indulása közötti időt, hogy kénytelenek voltunk egy egész napon át Kielben vesztegelni, mivel az Ellenora gőzös csak este indult. Bátyám tehát kilencz órai türelmetlenségi lázt állott ki, ezalatt folyvást átkozva a gőzhajózási és vaspályatársulatok igazgatóságait, és végre a kormányt is, mely efféle visszaéléseket tűr. Kénytelen voltam panaszait visszhangoztatni, midőn bátyám az Ellenora kapitányát támadta meg ez ügyben. A tanár azt követelte, hogy a gőzkatlan rögtön füttessék, és hogy egy pillanatot sem vesztegelve, induljunk. A kapitány persze nem vette tekintetbe e kivánságot.

Valamint mindenütt, ugy Kielben is csak eltelik az idő. Addig jártunk fel s alá zöldelő partjain ama öbölnek, melynek végén e kis város terül el, addig jártunk a környező sűrű berkek közt, melyek e várost zöld ágak közé rakott fészekhez hasonlóvá teszik, bámultuk a csinos nyári lakokat, melyeknek mindegyike kis fürdőházzal bir, jártunk keltünk, mig végre beállott az éj és az óra tizet ütött.

Az Ellenora kéménye nagy gőzfellegeket bocsátott, melyek messzire elterjedtek a láthatáron; hajóra szálltunk és két kis ágy birtokába jutottunk, melyek egymás fölött, mintegy különböző emeletekben állottak a hajó egyetlen szobájában.

Egy negyed tizenegykor a horgonyok felhuzattak s a gőzös sebesen szelte át a Nagy Belt homályos vizét.