Part 2

Midőn elérkezett azután a szünóra, együtt mentünk ki; rendesen az Alster partján végig vonuló sűrű fasorokban jártunk s együtt haladtunk a kelepelő régi malomig, mely a tó végén fekszik; utközben kezünkön fogva egymást társalogtunk; én egyetmást beszéltem el neki s ő történetkéimet rendesen megnevette; igy jutottunk el egész az Elbe partjáig s miután ott jó éjt mondtunk a hattyúknak, kik a nagy fehér vizililiomok közt uszkálnak, gőzhajón tértünk vissza a kőpartig.

Most is álmadozásomban ez utat tettük meg együtt, midőn bátyám, öklével az asztalra csapva, a rideg valóra ébresztett.

„Lássuk,“ szólt a tanár, „véleményem szerint, ha valamely mondat betüit össze akarja az ember zavarni, legelső mi eszébe jut az lesz, hogy a betüket függőlegesen egymás alá irja, a helyett, hogy vizirányos sorokban rendezné őket.“

„Lám!“ gondolám,

„De lássuk már most, hogy ekként rendezve, mit képeznek a betük. Axel, irj egy darab papirra valami mondatot; de a betüket a helyett hogy vizirányos sorokban irnád, ird egymás alá függőlegesen, mintegy öt vagy hat hasábba.“

Miután megértettem, hogy bátyám mit kiván, rögtön e szavakat irtam le következőleg:

_S_ _t_ _d_ _y_ _n_ _i_ _z_ _l_ _e_ _e_ _M_ _t_ _e_ _e_ _s,_ _t_ _a_ _o_ _r_ _k_ _e_ _l_ _r_ _m_ _e_ _é_ _g_ _e_ _g_

„Jól van,“ szólt a tanár, a nélkül hogy olvasta volna, a mit irtam. „Már most ird le e betüket vizirányos sorban.“

Engedelmeskedtem s következő mondatot olvasám fel:

_Stdyni zleeMt ees, tao rkelrm eégeg._

„Helyesen!“ szólt nagybátyám, a papirost kirántva kezemből, „ez már nagyon hasonlit e régi okmányra; a magányhangzók, valamint a mássalhangzók szabálytalan csoportokban vannak együtt, sőt a szavak közepében nagy betük s vesszők is láthatók, épen ugy, mint Saknussemm iratában!“

Kénytelen voltam bevallani, hogy ez észrevételek igen elmések.

„Már most,“ szólt bátyám, egyenesen hozzám intézve szavait, „hogy elolvashassam az általad leirt mondatot, mely előttem ismeretlen, elébb minden szónak első, azután második, harmadik betüjét, s igy tovább kell olvasnom.“

És bátyám nagy csodálkozására és az én nagy ijedelmemre a következőket olvasá fel:

„_Szeretlek édes, egyetlen Margitom!_“

„Mi ez!“ szólt a tanár.

Én ügyetlen szerelmes tudtomon kivül e kompromittáló szavakat irtam le!

„Ugy, te Margitot szereted!“ folytatá bátyám valóban gyámi hangon.

„Igen… nem…“ dadogtam én.

„Ugy te Margitot szereted,“ ismétlé bátyám gépiesen. „Jó, tehát alkalmazzuk ezen eljárást a kérdéses okmányra!“

Bátyám, mint látjuk, rögtön visszamerült tudományos fürkészéseibe és elfelejté, mit ügyetlenül elárultam; ügyetlenül, mondom, mert a tudós feje nem érthette meg a sziv ügyeit. Szerencsémre azonban az okmány tökéletesen elfoglalta figyelmét.

Azon pillanatban, midőn Lidenbrock tanár e kisérletéhez fogott, szeme szikrázott; kezei reszkettek, midőn a régi pergamentet felvette az asztalról; komolyan meg volt indulva. Végre nagyot köhintett, és komoly hangon, elébb minden szónak első betüjét, azután a másodikat s igy tovább dictálta le a következő sorozatot:

_mmessunkaSenrA. icefdok. segnittamurtn_ _ecertserrette, rotaivsadua,ednecsedsadne_ _lacartniiiluIsiratracSarbmutabiledmek_ _meretarcsilucoYsleffenSnJ._

Nagy megindulás között irtam le e betüket; midőn bátyám azokat egyenként mondogatta, nem vettem észre, hogy valami értelemmel birnának; de azt vártam, hogy bátyám, ki most olvasni készült azokat, valami gyönyörü latin mondatot fog hallatni.

De ki láthatta volna előre a mi történt! Roppant ökölcsapás rengeté meg az asztalt. A ténta kifecscsent s a toll kihullott kezemből.

„Ördög és pokol,“ kiáltá bátyám, „hisz ennek semmi értelme!“

Erre kapta magát s mint ágyugolyó zugott végig a dolgozószobán, mint a hógörgeteg rohant le a lépcsőn, ki az utczára, hol sebesen futva csakhamar eltünt szemem elől.

IV.

„Elment?“ kiáltá Mártha asszony, ki a hatalmasan becsapott utczaajtó zajának hallatára elősietett.

„Ugy van,“ válaszoltam én, „elment!“

„De hát az ebédje?“ kérdé a vén cseléd.

„Nem fog ebédelni!“

„Hát vacsorálni?“

„Nem fog vacsorálni!“

„Hogyan?“ kérdé Mártha asszony, kezeit összekulcsolva.

„Biz ugy, Mártha asszony, bátyám többé nem fog enni, valamint mi sem! Lidenbrock bátyám mindnyájunkat koplaltatni akar mindaddig, mig megtalálja kulcsát e régi irkafirkának, melynek valószinüleg semmi értelme.“

„Jézus Krisztus! igy hát mindnyájan éhen halunk.“

Nem mertem bevallani, hogy tekintve bátyám hajthatlan jellemét, az éhhalál valóban elkerülhetetlennek látszott.

Mártha asszony, ki komolyan meg volt rettenve, siránkozva tért vissza konyhájába.

Magamba maradván tépelődéseim között csakhamar az jutott eszembe, hogy jó volna felkeresni Margitot és neki mindent elbeszélni; de ott hagyhatom-e a házat? A tanár minden pillanatban haza jöhetett és szüksége lehet reám, ha ujra meg akarta kezdeni e talány fejtegetését, melyen Oedipus elméje is hajótörést szenvedett volna! Ha keresni fog s nem talál, mi lesz belőle?

Mindenesetre okosabb volt otthon maradnom. Ép ez időben küldött hozzánk egy besançoni tudós valami ásványgyüjteményt, melyet rendbe kellett szedni. Rögtön munkához fogtam. Osztályozni, feliratokkal ellátni s üveges szekrényekbe elrendezni kezdtem tehát e köveket és tarka-barka jegeczeket.

E munka azonban nem foglalt el tökéletesen; a régi okmány nem ment ki fejemből, melyet a legzavartabb gondolatok s bizonyos határozatlan nyugtalanság töltöttek be. Mintha valami nagy eseményt éreztem volna előre.

Egy óra lefolyta után az ásványgyüjtemény rendezve volt. Ekkor bátyám nagy karszékébe vetém magamat; fejem hátrahanyatlott, karjaim jobbra balra csüngtek le. Majd hosszuszáru pipára gyujtottam, mely tajtékból volt faragva s egy najádot ábrázolt; figyelemmel kisértem pipám tajtékjának befeketedését, mely a najádot lassanként szerecsennővé változtatta. Időről időre oda füleltem a lépcső felé, hogy valjon nem hallatszanak-e bátyám léptei. De ő nem tért haza. Hol járhatott most? ugy tetszett, mintha látnám őt az altonai uton fel s alá futkosni, hadonázni pálczájával, hol a fáknak döfve, hol a füvet verve, az utszéli tövist kaszabálva s a békés tücsköket háborgatva.

Diadalmasan vagy leverten fog-e haza térni? Melyik fog ki a másikon, a titok vagy a tanár? Ekként tépelődtem magamban s gépiesen kezembe vettem ama darab papirt, melyen az általam leirt betük érthetlen sorai voltak láthatók.

„Mit jelent ez?“ ismétlém.

Megkisérlém e betüket akként csoportositani, hogy szavakat képezzenek. De lehetetlen volt, ha a meghatározott rendben kettesével, hármasával, vagy ötösével, hatosával egyeztettem őket össze, semmi értelmük nem volt; igaz ugyan, hogy a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik betü ez angol szót „_ice_“ képezték, a nyolczvannegyedik, nyolczvanötödik és nyolczvanhatodik ismét ez angol szót „_sir_“. Végre az okmány közepe táján a harmadik sorban, e latin szavakat vettem észre, „_rota_“, „_mutabile_“, „_ira_“, „_nec_“, „_atra_“.

„Manóban,“ gondolám, „ez utolsó szavak az okmány nyelvét illetőleg igazolják bátyám gyanitását! Sőt a negyedik sorban ismét egy latin szóval találkozom: „_luco_,“ melynek értelme „_szent berek_.“ Igaz, hogy a harmadik sorban e szó olvasható: „_tabiled_“, mely tökéletesen héber hangzásu, és végre az utolsó sorban „_mer_“, „_arc_“, „_mère_,“ melyek tökéletesen francziák.“

Nem lenne csoda, ha megzavarodnék az ember! Négy különféle nyelv ez értelmetlen mondatban! Mi összefüggés is létezhetett ily szavak közt, mint „_jég_“, „_ur_“, „_düh_“, „_kegyetlen_“, „_szent berek_“, „_változékony_“, „_anya_“, „_iv_“, vagy „_tenger_“? Csupán az első és az utolsó szó voltak könnyen összefüggésbe hozhatók; igen természetesnek látszik, ha ez Izlandban irt okmányban jégről s tengerről volt szó. De még ebből a rejtett irat értelmét megfejteni nem lehetett.

Legyőzhetetlen akadályok ellen küzködtem; fejem forogni kezdett; szemeim mereven a papirosra voltak szegezve; a százharminczkét betü, mintha tánczot járt volna körülöttem, mint ama piros és zöld foltok szoktak a légben körülöttünk forogni, mikor a vér fejünkbe tolul.

Egy nemét a hallucinatiónak tapasztaltam s ugy véltem, mintha megfulnék; a lég sürü volt s én gépiesen legyezni kezdtem magamat a papirossal, melynek hol eleje, hol háta tünt fel szemeim előtt.

Nagy volt meglepetésem, midőn a papirt ekként forgatva, azon pillanatban, midőn hátára esett tekintetem, a papiroson keresztül tökéletesen olvashatóvá lett néhány latin szó, többi közt ezek: „_craterem_“ és „_terrestre_.“

Agyamat világsugár derité fel; e néhány szó gyanittatá velem a valót; feltaláltam e rejtirat kulcsát. Hogy ez okmányt megértsük, nem is volt szükség azt hátán keresztül olvasni. Nem. Ugy a hogy le volt irva, a hogy bátyám dictálta, el lehetett olvasni. Nagybátyám szellemdús okoskodásai igazolva voltak; igazolva a betük rendének megváltoztatását és az okmány nyelvét illetőleg. Csak egy hajszálon függött, hogy az egész mondatot megérthesse; de a véletlen nekem szánta annak megfejtését!

Könnyen magyarázható megindulásban voltam! Szemem előtt összeforrtak az alakok s többé nem láttam semmit. Kiteritettem a papirost magam elé az asztalra, csupán egy tekintetet kellett belé vetnem, hogy a titok urává legyek.

Végre sikerült felindulásomat leküzdenem. Néhányszor fel s alá lépdeltem a szobában, hogy idegeimet lecsillapitsam, s azután visszatértem a karszékhez, s belé vetém magamat.

„Olvassunk,“ kiáltám, miután nagyot lélekzettem s ekként mellemen könnyitettem.

Lehajoltam az asztalra s ujjammal minden egyes betüt megjelölve, akadozás és tétova nélkül olvastam fel hangosan az egész mondatot.

De mily bámulat, mily rémület tölték el lelkemet! Fejem szédült, mintha roppantot sujtottak volna reá. Mit! Mit olvasok, valóban megtörtént volna! Ember lehetne oly vakmerő, hogy odáig hatoljon!

„De nem,“ kiáltám felugorva, „nem, nem! Bátyámnak ezt nem szabad megtudnia! Valóban csak az kellene, hogy ily utazás lehetőségéről értesüljön! Ő is meg akarná kisérteni; ettől őt semmi vissza nem tarthatná. Szenvedélyes földtudós levén, rögtön útnak indulna, daczára minden ellenvetésnek és akadálynak! S engem is elvinne magával oda, honnan soha vissza nem térnénk! Nem, soha, soha!“

Rendkivüli, leirhatatlan izgatottságban voltam.

„Nem, nem! Ennek nem szabad megtörténnie,“ szóltam határozottan, „és miután elejét vehetem, hogy e gondolat zsarnokomnak eszébe jusson, megteendem. Ha sokat forgatja az okmányt, ő is megtalálhatja kulcsát, mint én! Azért meg kell semmisiteni.“

A kandallóban még volt tűz. Megragadtam nemcsak az általam beirt papirost, hanem Saknussemm pergamentjét is; lázasan remegő kézzel akartam már a tűzbe dobni e két levelet, midőn a dolgozószoba ajtaja megnyilt s bátyám belépett.

V.

Szerencsére még ideje korán visszahelyezhettem az asztalra ama átkozott iratot.

Lidenbrock tanár, ugy látszék, mélyen el volt merülve gondolataiba. Az eszme, mely jelenleg lelkét betöltötte, egy percznyi nyugalmat sem engedett neki; meglátszott rajta, hogy sétája közben meghányta az ügyet és képzelőtehetségének minden eszközeit felhasználta; most valamely uj combinátiót kivánt alkalmazni.

Valóban le is ült karszékébe, s tollat fogva kezébe, betüket irt le apró csoportokban, melyek valamely algebrai számitásra hasonlitottak.

Én tekintetemmel figyelmesen követém izgatottságtól remegő kezét; minden mozdulatára ügyeltem. Mi lesz ez ujabb fürkészések eredménye? gondolám magamban. Reszkettem, hogy kisérlete sikerülni fog, bár ettől tartani nem volt okom, miután a megfejtés valódi és egyetlen módját ismervén, tudhattam, hogy minden másnemü kisérlet hiábavaló.

Három óra hosszat dolgozott nagybátyám szakadatlanul, a nélkül, hogy egy szót is szólott, vagy fejét munkájáról fölemelte volna; irt, kitörült, ujra irt és ujra kitörült, egymásután vagy ezerszer.

Tudtam ugyan, hogy ha sikerülend neki a betüket minden lehető combinatióban összeállitani, a minden is ezek közt leend. De azt is tudtam, hogy csak husz betü is két quintilio, négyszáz harminczkét quadrillio, kilenczszáz két trillio, nyolcz milliard, százhatvanhat millió, hatszáz negyvenezer-féle rendben állitható össze. E mondat pedig százharminczkét betüt tartalmazván, az ezekből összeállitható mondatok összege legalább is százhárminczhárom számjegyből álló, csaknem kimondhatlan számot képezett.

Attól tehát, hogy bátyám ily módon fogja megfejteni a talányt, nem tartottam.

Ezalatt azonban telt az idő; az est beállott; az utczai zaj elcsendesedett; nagybátyám, ki folyvást munkájára volt hajolva, nem hallott és nem látott semmit, még a jó Mártha asszonyt sem, ki az ajtót benyitva kérdezé:

„Fog a tekintetes ur vacsorálni?“

Mártha asszony tehát nem kapott feleletet; én részemről, miután sokáig küzdöttem az álom ellen, végre mégis csak elaludtam a pamlagon ülve, mig nagybátyám folyvást számitgatott és törülgetett.

Midőn másnap felébredtem, a fáradhatlan búvár még egyre dolgozott. Szemei ki voltak veresedve, vonásai az álmatlanságtól sápadtak, e mellett azonban arczain lázas pir égett; ujjai folyvást haja közt turkáltak; mind e jelek elárulták, hogy mily rettentő harczot folytatott a lehetetlenség ellen, hogy az éjszakát mily szellemi fáradalmak, elméjének mily túlcsigázott működése közt töltötte.

Tekintete valóban szánalmat költött bennem. Daczára annak, hogy irányában szemrehányásokra jogosultnak hittem magamat, megindulást éreztem. Szegény bátyám annyira el volt foglalva ama gyötrő eszme által, hogy szokása ellenére még dühbe sem jött; lelkének minden képességei egy irányban voltak összpontositva, és mivel szenvedélyes lelkének indulatai nem csapongtak túl, mint rendesen, hanem belsejébe zárva maradtak, szomoru következményektől kellett tartanom.

És nekem hatalmamban állott, hogy lelkét megszabaditsam a rá nehezendő rettentő bilincsektől! De azért ezt nem cselekedtem.

Pedig jó szivem volt. Mért hallgattam el tehát a titkot, mely őt annyira gyötörte? Az ő saját érdekében.

„Nem, nem,“ ismétlém magamban, „nem fogok szólni egy szót se! Ha megtudná, oda menne, lehetetlen volna őt visszatartani. Képzelő tehetsége valódi égő vulkán; hogy véghez vigye azt, mire más geologok nem voltak képesek, életét is koczkáztatná. Hallgatni fogok tehát; elhallgatom e titkot, melynek urává a véletlen tett; ha felfedném bátyám előtt, annyi lenne, mintha őt meggyilkolnám. Találja ki, ha tudja. Én részemről nem teszem ki magamat azon szemrehányásnak, hogy vesztét okoztam!“

Miután ezt szilárdul elhatároztam, karjaim keresztbe fonva vártam. Azonban e határozatomat némileg megzavarta egy, néhány órával később közbejött esemény.

Midőn Mártha asszony ki akart menni, bevásárlásokat teendő a piaczon, az utczaajtót zárva találta; a nagy kulcs nem volt a zárban. Ki huzta le? Nyilván nagybátyám dugta zsebébe, midőn tegnap este sétájáról visszatért.

Szándékosan vagy szórakozottságból cselekedte-e azt? Csakugyan az éhség gyötrelmeinek akart bennünket kitenni? Ez mégis sok lett volna. Hogyan! Mártha és én áldozataivá legyünk e szituációnak, mely ránk semmiben sem tartozik? Egy régibb hasonló eset jutott eszembe, mely most valóban komolyan megijesztett. Néhány év előtt ugyanis, midőn nagybátyám nagy ásványtani müvén dolgozott, egy izben huszonnégy óráig se nem evett, se nem ivott, s e tudományos böjtölésben az egész háznak részt kellett vennie. Tisztán emlékezem, hogy akkoriban ennek következtében rettentő kinokat szenvedtem, mi tekintve falánk természetemet, épen nem volt kellemes.

Ugy látszott tehát, hogy reggelizni ép oly kevéssé fogunk, mint tegnap vacsoráltunk. Eltökéltem azonban, hogy kitartó leszek és nem fogok engedni az éhség hatalmának. Szegény jó Mártha asszony komoly oldaláról fogta fel a dolgot és kétségbe esett. Mi engem illet, leginkább az gyötört, hogy a házból el nem távozhattam; hogy miért, az könnyen kitalálható.

Bátyám ezalatt folyvást dolgozott; képzelőtehetsége a variatiók és kombinátiok határnélküli világába emelkedett; ő távol járt a földtől és távol minden földi szükséglettől.

Déltájban rémségesen marczangolni kezdett az éhség. Mártha asszony, gyermekded ártatlanságában, tegnap este megette volt a kamarában található apró maradékokat; nem volt tehát az egész háznál semmi élelmi szer. Mindamellett szilárdul ragaszkodtam határozatomhoz, ugyszólván becsületbeli kérdéssé téve annak fenntartását.

Az óra kettőt ütött. A dolog nevetséges, sőt türhetetlen szint kezdett ölteni; ugy hiszem rettentő hosszu képet csinálhattam. Azon kezdtem gondolkodni, hogy valjon nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot ama irománynak; ugy vélekedtem, hogy bátyám nem hinné el tartalmát, hogy abban mystificatiót fog látni, vagy ha mégis ama kalandos utra szánná magát, lehetséges lesz őt akarata ellenére is visszatartóztatni; végre megtörténhetik az is, hogy önmaga feltalálja a kulcsot, s ekkor azután hiába koplaltam. Ez okoskodás, melyet tegnap este még megvetésre méltó gyengeségnek véltem volna, most nagyon helyesnek látszott előttem; sőt ugy tartottam, hogy rettentő badarság volt eddig is várni; elhatároztam, hogy a titkot felfedem.

Azon gondolkodtam tehát, hogy miként penditsen meg a tárgyat, midőn a tanár felállott s kalapját fejére téve, távozni készült.

Távozni akart! s itt hagyott volna bennünket bezárva. Ezt nem türhetém.

„Édes bátyám!“ szóltam.

De ugy látszik, hogy nem is hallotta szavaimat.

„Édes urambátyám?“ szóltam ismét hangosabban.

„Mi az, he?“ szólt bátyám megrebbenve, mint a kit hirtelen költenek.

„Megvan a kulcs?“

„Miféle kulcs? kapukulcs?“

„Nem, nem!“ kiáltám, „a rejtirat kulcsa.“

Bátyám szemüvegei fölött elnézve, szegezte rám tekintetét; valószinüleg szokatlannak találta arczkifejezésemet, mert szenvedélyesen ragadta meg karomat, és szóra nem lévén képes, kérdőleg tekintett rám. De a kérdést valóban élő szó sem fejezhette volna ki e tekintetnél tökéletesebben.

Igenlőleg hajtám meg fejemet.

Ő mintegy szánakozva rázta fejét, mintha azt hinné, hogy megőrültem.

Ekkor még egyszer intettem igent határozottabban, mint elébb.

Ekkor bátyám szemei kigyuladtak és keze fenyegetőleg mozgott.

E néma társalgás, ily körülmények között, érdekes lett volna a legközönyösebb szemlélő előtt is. Nem mertem szólni, mert attól tartottam, hogy bátyám örömének kitörésében öleléseiben fojt meg. De végre mégis kénytelen voltam szólni.

„Igen, e kulcsot… a véletlen…“

„Mit mondasz?“ kiáltá bátyám leirhatatlan felindulás hangján.

„Nézze,“ szóltam eléje tartva a papirt, melyre a kérdéses betüket irtam volt, „olvassa ezt.“

„De hisz ennek semmi értelme,“ válaszolt a tanár ujjai közt gyürve a papirost.

„Semmi értelme, ha előlről olvassuk, de ha végén kezdjük…“

Be sem fejezhetém szavaimat, mert bátyám felkiáltása, nem is annyira felkiáltása, mint felorditása szakitott félbe. Lelkében világosság terjedt el. Arcza átszellemült.

„Hah! bölcs Saknussemm,“ kiáltá Lidenbrock tanár, „tehát megforditva irtad le a mondatot?“

Megragadta a papirost és mialatt szeme szikrázott, remegő hangon olvasta fel az egész okmányt, az utolsó betün kezdve, és az elsőn végezve.

Tartalma következő volt:

_In Sneffels Yoculis craterem kem delibat_ _umbra Scartaris Julii intra calendas descende,_ _audas viator, et terrestre centrum attinges._ _Kod feci. Arne Saknussemm._

Vagy leforditva:

_Szállj le a Sneffels Yocul tölcsérébe,_ _Melyet Scartaris árnya borit_ _Julius Calendáiban, merész utas,_ _És a föld központjáig fogsz eljutni._ _Mit megtettem én. Arne Saknussemm._

Bátyám e szavak olvasásakor összerezzent, mintha elektrikus folyam özönlött volna testébe. E perczben örömében, merészségében és bizalmában valóban nagyszerü volt a tanár. Fel s alá járt; hol kezei közé szoritotta fejét; hol a székeket döntögette fel; hol könyveket rakott egymásra; hol pedig – nem hinném, ha nem láttam volna – szeretett ásványaival lapdázott; öklével jobbra balra ütött a légbe, hadonázott ide-oda. Végre lecsillapultak idegei és mint a kiből nagyon sok delejesség ment ki, kimerülten rogyott karszékébe.

„Hány óra lehet?“ kérdé néhány percznyi szünet után.

„Három óra,“ feleltem.

„Már! Mily gyorsan megemésztettem az ebédet. Majd éhen halok. Jerünk enni. És azután…“

„Azután.“

„Szedd és csomagold össze holmimat.“

„Hogyan?“ kiáltám én.

„És a magadét is!“ felelt a kérlelhetetlen tanár asztalhoz ülve.

VI.

E szavak hallatára hideg borzongás futott át testemen. Azonban uralkodni igyekeztem magamon és lehető legnyájasabb arczkifejezést öltöttem. Lidenbrock tanárra csupán tudományos argumentumok lehettek hatással; már pedig ez utazás lehetetlenségét igen könnyü volt bebizonyitani. A föld központjáig hatolni! Mily őrült gondolat! Egyelőre csupán az ebéddel foglalkozván, minden dialectikámat a kedvező pillanatra gyüjtöttem.

Felesleges volna leirni, hogy mily dühbe jött bátyám, midőn az asztalt leszedve találta. Megmagyaráztuk neki a dolog állását. Az utczaajtó felnyittatott és Mártha asszony a piaczra sietett, honnan csakhamar visszatért s oly gyorsan és ügyesen müködött, hogy egy órával később éhségem tökéletesen le volt csillapitva és józanabban kezdtem a helyzetről gondolkodni. Ebéd alatt bátyám csaknem jókedvü volt; néhány élczet is mondott, afféle élczeket, minőket tudósok szoktak mondani, melyeken az ember agyon nem kaczagja magát. Ebéd után ismét dolgozószobájába távozott, s intett, hogy kövessem.

Engedelmeskedtem. A tanár leült iróasztalának egyik végéhez és én a másikhoz.

„Axel,“ szólt bátyám elég szelid hangon, „te valóban ügyes fiu vagy; mondhatom, hogy nagy szolgálatot tettél nekem, épen midőn már belefáradva a sikertelen kutatásba, abba akartam hagyni e tárgyat. Mi lett volna belőlem? Ezt csak isten tudhatja! Soha el nem felejtem, hogy mit köszönhetek neked; a szerzendő dicsőségben te is osztozni fogsz.“

„Nagybátyám jó kedvében van,“ gondolám, „ideje, hogy szándokát megingatni igyekezzem.“

„Mindenekelőtt,“ folytatá bátyám, „tervünk iránt a legtökéletesebb hallgatást ajánlom, érted? A tudós világban sok irigyem van és sokan kétségkivül megkisértenék ez utazást, melyről azonban csak visszatértünk után fognak értesülni.“

„És hiszi bátyám,“ mondám én, „hogy ezeknek száma valóban oly nagy lenne?“

„Minden bizonynyal! Ki habozhatna, mikor ily dicsőséget szerezhet. Ha ez okmány tartalma köztudomásra jutna, a geologok egész serege törné magát Arne Saknussemm nyomdokain.“

„Erről édes bátyám, megvallom, nem vagyok teljesen meggyőződve, mert ez irat valódisága nincs kellőleg bebizonyitva.“

„Hogyan! hát ama könyv, melyben találtuk?“

„Megengedem, hogy e sorokat csakugyan Saknussemm irta, de következik-e ebből, hogy ő ez utat valóban megtette; nem tartalmazhat-e e régi iromány mystificatiót?“

Az utóbbi, kissé koczkáztatott szót alig hogy kimondtam, már megbántam, a tanár összehuzta sürü szemöldeit, és attól kellett tartanom, hogy beszélgetésünk ennek következtében czélomra nézve kedvezőtlen fordulatot veend. De szerencsére csalódtam. Nagybátyám ajkain most, minden szigorusága daczára, egy neme a mosolynak játszadozott.

„Majd meglássuk,“ válaszolt.

„Engedje meg bátyám,“ szóltam kissé ingerülten, „hogy ez okmány hitelességét illetőleg indokoljam kételyeimet.“

„Beszélj fiam, beszélj bátran. Fejezd ki véleményedet szabadon. Többé nem unokaöcsémnek, hanem collegámnak tekintelek. Beszélj tehát.“

„Mindenekelőtt azt kérdem, hogy mit jelentenek e nevek: Yocul, Sneffels és Scartaris, melyeknek soha hirét nem hallottam. Megmagyarázhatja bátyám ezeket?“

„Igen könnyen. Rövid idő előtt Petermann Ágoston barátomtól, ki tanár Lipcsében, egy igen jó mappát kaptam. Ennek most igen jó hasznát fogjuk venni. Hozd el könyvtáramból, Z sorozat 4. fokozat, a harmadik földképet.“

A könyvtárba mentem és csakhamar megtaláltam a kérdéses földképet. Nagybátyám szétbontá azt és szólt:

„Ime Izland legjobb földképeinek egyike, Handersontól, ez ugy hiszem minden nehézséget el fog oszlatni.“

A földkép felé hajoltam.