Part 10

Az alagut csaknem vizirányos, lejtője ölenként legfeljebb is csak két hüvelyknyi volt. A patak lassan, mormogva folydogált mellettünk; ugy tekintettem őt, mint valamely jótékony szellemet, mely a földön át vezet bennünket és kezemmel gyakran barátságosan megsimitám a langyos najádot, melynek éneke vándorlásunkon kisért. Jó kedvem még a mythologiát is eszembe juttatá.

Bátyám sokszor kifakadt az ut vizirányossága ellen; ő mindig függőleges vonalban kivánt volna haladni. Utunk ez által valóban nagyon meg is hosszabbodott s a helyett, hogy a föld átmérője irányában haladt volna, a fenékoldal irányában távozott el attól, bátyám szavai szerint. Azonban nem volt miben válogatnunk, s addig, mig a központhoz, habár kevéssé közeledtünk, nem lehetett panaszunk.

Egyébiránt olykor-olykor a lejtő meredekebbé vált, ilyenkor a patak zúgva rohant le és mi követtük azt a mélységbe.

Mindössze e napon és a következőn függőleges irányban keveset, vizirányban igen sokat haladtunk.

Pénteken este, julius 10-kén, bátyám számitása szerint harmincz mértföldnyire voltunk Reykjawiktól délkelet felé.

Ekkor lábaink előtt kissé rémes akna nyilt. Bátyám a lejtő meredekségét látva, kezével tapsolt.

„Ez a jó ut,“ kiáltott a tanár, „ez vezet czélunkhoz s kényelmesen is fogunk haladhatni, mert a szikla kidomborodásai valódi lépcsőt képeznek.“

A kötelek a már leirt módon rendeztettek el, hogy balesetnek elejét vegyük. Azután megkezdtük a lemenetelt. Nem nevezhetem azt veszélyesnek, miután az efféle uthoz már hozzá voltam szokva.

Ez akna keskeny hasadása volt a gránittömegnek és nyilván a földkéregnek meghülésekor való összeapadása által idéztetett elő. Ha ez valóban a Sneffels által hányt lávának szolgált egykor csatornául, meg nem foghatom, hogy az semmi nyomot nem hagyott benne. Valóságos csigalépcsőn haladtunk le, melyet emberi kéz müvének lehetett volna tartani.

Negyedóránként kénytelenek voltunk megállani, hogy kipihenhessünk és izmaink visszanyerjék ruganyosságukat. Ilyenkor valami kiálló oromra ültünk, s mialatt lábaink lelógtak az örvénybe, beszélgettünk és ettünk, s a patakban oltottuk szomjuságunkat.

Magában értetődik, hogy ez aknában a Hans-bach vizeséssé változott, mi által szélessége csökkent s a sugár megvékonyult; de azért tökéletesen elég, sőt a szükségesnél több vizet is tartalmazott; tudtuk egyébiránt, hogy ha később a lejtő meredeksége megszünik, ismét csendesebben fog folyni. Jelenleg türelmetlensége és hevessége által érdemes bátyámat juttatá eszembe, mig a kevésbbé meredek lejtőkön az izlandi vadász nyugalmával birt.

Julius 6-án és 7-én ez akna csigavonalát követtük, és ismét két mértfölddel mélyebbre jutottunk a földkéregben; eszerint öt mértföldnyire voltunk a tenger szine alatt. De 8-án déltájban, az akna iránya megváltozott; délkeletnek tartott mintegy negyvenöt foknyi lejtővel.

Az ut ekkor sokkal kényelmesebbé és tökéletesen egyhanguvá lett. Ez nem is lehetett volna máskép. Utunkat nem tehette változatossá a vidékek különböző volta.

Végre szerdán julius 15-én, hét mértföldnyire voltunk a föld alatt és mintegy ötven mértföldnyire a Sneffelstől. Habár némilég fáradtak voltunk is, de egészségünk folyvást a legjobb állapotban maradt s uti gyógyszertárunk még érintetlen volt.

Nagybátyám minden órában feljegyezte a delejtü, a chronometer, a manometer és a hévmérő állását. E jegyzetek azok, melyeket utazásunk tudományos leirásában közölt. Ő tehát mindig tisztában volt helyzetünket illetőleg; midőn tudatá velem, hogy vizirányos vonalban ötven mértföldnyire haladtunk, meglepetésemben nem nyomhattam el egy felkiáltást.

„Mi lelt?“ kérdé bátyám.

„Semmi, eszembe jutott valami.“

„Micsoda?“

„Az, hogy ha bátyám számitása helyes, ugy többé nem vagyunk Izland alatt.“

„Azt hiszed?“

„Erről könnyű meggyőződnünk.“

Összehasonlitottam a delejtü állását s a távolságot a földképen.

„Nem csalódtam,“ mondám; „túl vagyunk a Portland-fokon, és ha igazán ötven mértföldet haladtunk délkelet felé, ugy a tengeren vagyunk.“

„A tenger alatt,“ válaszolt bátyám kezeit dörzsölve.

„E szerint hát,“ kiálték, „az Ocean fejünk fölött terül el!“

„Ebben semmi meglepő nincs. A newcastlei kőszénbányák is messzire benyulnak a hullámok alá.“

A tanár, ugy látszék, e helyzetben semmi különöst nem talált; de engem, megvallom, hogy némileg megzavart azon gondolat, hogy a viztömeg alatt járunk; habár feltéve, hogy a gránitgerincz szilárd, nem tehetett különbséget, akár Izland síkjai és hegyei nehezednek arra fejünk fölött, akár a tenger hullámai. Egyébiránt csakhamar hozzászoktam e gondolathoz, mert az alagut, bár hol egyenes, hol görbe volt, s lejtői, valamint kanyarulatai szeszélyesen váltakoztak, főiránya mégis délkelet volt és mindinkább meredekebbé válván, rövid idő alatt nagy mélységre jutottunk benne.

Négy nappal később, szombaton, julius 18-án este, elég terjedelmes barlangba érkeztünk; bátyám átadta Hansnak három tallérnyi hetibérét s elhatároztatott, hogy a következő nap pihenni fogunk.

XXV.

Vasárnap reggel tehát felébredtem a nélkül, hogy a rögtöni indulás által okozott izgatottságot kellett volna éreznem. És ez, daczára annak, hogy a föld legmélyebb üregeiben voltunk, mégis kellemes volt előttem. Egyébiránt már hozzászoktunk volt e földalatti élethez. Nem igen jutottak már eszembe nap, csillagok, hold, fák, házak, városok és mindazon földi fölösleges dolgok, melyeket a hold alatt élő lények nélkülözhetetleneknek gondolnak. Mi ugyszólván már kövületekké váltunk, és mint ilyenek nem sokat gondoltunk ama fölösleges csodadolgokkal.

A barlang elég terjedelmes termet képezett; a gránittalajon csendesen folydogált a hű patak. Ily távol forrásától vize már csak langyos hévmérsékü és rögtön megiható volt.

Reggeli után a tanár néhány órát akart napi jegyzeteinek rendezésére szánni.

„Mindenekelőtt,“ mondá ő, „pontosan ki fogom számitani helyzetünket, hollétünket; mivel szándokom, hogy visszatértünkkor utazásunkról földképet készitsek s annak vonalait, a mint föggőlegesen átmetszik a földgömböt, szemmelláthatókká tegyem.“

„Ez igen érdekes munka lesz, bátyám; de a jegyzetek valjon eléggé pontosak-e erre?“

„Igen. Gondosan feljegyeztem a kanyarulatok és a lejtők szögeit s bizonyosan tudom, hogy nem csalódhatom. Lássuk mindenekelőtt, hogy hol vagyunk. Keresd elő a delejtűt és vizsgáld meg, hogy mely irányt mutat.“

A műszerre tekintettem és figyelmes vizsga után szóltam:

„Kelet-negyed-dél-kelet.“

„Jól van!“ szólt a tanár az irányt feljegyezve s azután gyorsan végezve számitásait. „E számitásokból bizton következtethetem, hogy kiindulásunk pontjától nyolczvanöt mértföldnyire vagyunk.“

„E szerint hát az atlanti tenger alatt utazunk.“

„Ugy van.“

„S e perczben ott talán rémitő vihar dühöng, mely hajókat temet a hullámok alá fejünk fölött?“

„Az meglehet.“

„És a czethalok farkukkal börtönünk falait csapkodják.“

„Ne félj, Axel, nem fogják azokat megingathatni. De térjünk vissza számitásainkra. Mi most a Sneffels alapjától nyolczvanöt mértföldnyire vagyunk délkelet felé, és eddig tett jegyzeteim szerint, tizenhat mértföldnyire jutottunk a föld szine alatt.“

„Tizenhat mértföldnyire!“ kiáltám.

„Ugy van.“

„Hisz ez végső határa a földkéregnek, a tudomány szerint, mely annak vastagságát ennyire határozta.“

„Megengedem.“

„És itt, a hévmérsék növekvéséről való elmélet szerint, ezerötszáz foknyi melegnek kellene uralkodnia.“

„Kellene, öcsém.“

„S e gránit nem lehetne szilárd állapotban, hanem tökéletesen meg lenne olvadva.“

„Látod, hogy ebből semmi sincs, és hogy a tények, szokás szerint megczáfolják az elméletet.“

„Ezt csakugyan nem tagadhatom, de nagyon meg vagyok lepetve.“

„Mennyit mutat a hévmérő?“

„Huszonhét egész, hat tizedrész fokot.“

„E szerint csak ezer négyszáz hetvennégy és négytizedrész fok hijja, hogy a tudósoknak igazuk legyen. A hévmérsék aránylagos növekvése tehát tévedés, és e szerint Davy Humphry nem csalódott; én pedig helyesen cselekedtem, hogy reá hallgattam. Mit felelhetsz erre?“

„Semmit.“

Pedig sok ellenvetésem lett volna. Davy elméletének helyességéről most sem voltam meggyőződve; most is hittem a központi melegségben, habár annak hatását nem éreztem. Inkább akként magyaráztam a dolgot, miszerint e kiégett tűzhányó kémény, melyet a meleget át nem bocsátó láva környez, ez oknál fogva nem birhat a rétegnek egyéb részeiben uralkodó magas hévmérsékével.

De a helyett, hogy ujabb argumentumokat kerestem és adtam volna elő, a helyzetet ugy fogtam fel, a mint feltünt.

„Nagybátyám,“ mondám, „én meg vagyok győződve ön számitásainak helyességéről; de legyen szabad azokból következtetést vonni.“

„Csak rajta öcsém.“

„Azon ponton, hol jelenleg vagyunk, Izland szélessége alatt, a föld sugarának hosszasága mintegy ezer ötszáz nyolczvanhárom mértföld?“

„Ezer ötszáz nyolczvanhárom és egy negyed mértföld.“

„Kerek számmal ezer hatszáz. Eddig tehát tizenhat mértföldet haladtunk az ezer hatszáz mértföldnyi uton?“

„Helyesen mondod.“

„És ez nyolczvanöt mértföldnyi vizirányos utba került?“

„Ugy van.“

„Mintegy husz nap alatt.“

„Husz nap alatt.“

„Már pedig tizenhat mértföld a földsugárnak épen egy századrésze. Ha igy folytatjuk, kétezer nap alatt, vagyis körülbelül hatodfél év mulva fogjuk elérni a föld központját!“

A tanár nem válaszolt.

„Hátha még tekintetbe veszszük, hogy miután tizenhat mértföld függőleges irányban, nyolczvan mértföldnyi vizirányos utat igényel, délkelet felé nyolczezer mértföldet kell haladnunk, s igy okvetetlenül ismét a földgömb körületére, a felszinre jutunk, minekelőtte a központot elérhetnők.“

„Ördög vigye a számitásaidat!“ válaszolt nagybátyám haragosan. „Ördög vigye a hypothesiseidet! Mire alapitod őket? Honnan tudod, hogy e folyosó nem egyenes irányban a központnak tart? Egyébiránt nem első járok ez uton. Mit tenni akarok, más is tette s reménylem, hogy nekem is sikerülni fog szándokom.“

„Reménylem, de utoljára is, szabad legyen…“

„Szabad legyen hallgatnod, Axel, sőt ez tanácsos lesz, valahányszor ily badarságok jutnak eszedbe.“

Ugy vettem észre, hogy utitársam szerető rokonból ismét rettenetes tanárrá kezdett válni s ennélfogva hallgattam.

„Most pedig vizsgáld meg a manometrumot. Mit mutat?“

„Igen erős nyomást.“

„Jól van. Ebből láthatod, hogy lassankint szállva le, hozzászokunk a légkör sűrűségéhez és hogy az egyáltalában nem okoz szenvedést.“

„Kivéve némi fülfájást.“

„Csekélység; ezt egyébiránt megszüntetheted, ha a külleget gyors közlekedésben tartod a tüdődben levő léggel.“

„Ugy van“, feleltem, el levén határozva, hogy többé ellent nem mondok bátyámnak. „Sőt valódi gyönyört okoz e sürü légkörben mozogni. Vette észre bátyám, hogy a hang itt mily erővel terjed el?“

„Kétségkivül, itt a siket is tökéletesen jó hallana.“

„De e sűrűség kétségkivül növekedni fog?“

„Igen, egy nem tökéletesen meghatározható törvény szerint; igaz, hogy a nyomás ereje csökkenni fog azon arányban, a mint mélyebbre hatolunk. Tudod, hogy a nyomás hatása legérezhetőbb a földnek felszinén, és hogy a földnek központján a tárgyak nem birnak semmi súlylyal.“

„Tudom; de nem hiszi-e nagybátyám, hogy a lég végre a viz sűrűségével fog birni az alantibb rétegekben?“

„Hétszáz tiz légkörnyi nyomás alatt mindenesetre.“

„És mélyebben?“

„Mélyebben e sűrűség még növekedni fog.“

„De mint fogunk akkor alább szállani?“

„Köveket rakunk zsebeinkbe.“

„Valóban, bátyám mindenre tud felelni.“

Nem mertem a hypothesisek mezején messzebb haladni, attól tartván, hogy ismét valamely lehetetlenségre bukkanok, mely a tanárt kihozná türelméből.

Pedig világos, hogy a lég oly nyomás alatt, mely több ezer légkörnek súlyáig emelkedhetik, végre szilárd testté válnék és hogy ekkor, feltéve, hogy testeink e nyomásnak ellentállhatnak, meg kellend állanunk, daczára a világ minden okoskodásainak.

Azonban nem igyekeztem ez argumentumot érvényre emelni. Nagybátyám ismét az annyit emlegetett Saknussemm példájával felelt volna, mely pedig előttem semmi nyomatékkal nem birt; mivel ha valónak ismertük is el a tudós izlandi utazását, mégis igen könnyen lehetett ellenvetést találni, és pedig a következőt:

A tizenhatodik században sem légmérő, sem manometrum nem voltak még feltalálva; miként tudhatta tehát Saknussemm, hogy valóban a központig hatolt! Ez ellenvetést azonban elhallgattam, be akarván várni, hogy az események igazolják azt.

A nap hátralevő részét számitgatással és társalgással töltöttük. Én minden tekintetben készségesen osztottam Lidenbrock tanár véleményét, és irigyeltem Hans tökéletes közönyösségét, ki sem okokkal, sem hatásokkal nem törődve, vakon ment, merre a végzet vitte.

XXVI.

Nem tagadhattam, hogy eddig az események folyama elég kedvező volt és nem volt okom panaszra. Ha a nehézségek átlaga nem növekedett, ugy czélunkat minden esetre el kellett érnünk. És akkor mi dicsőség várt reánk! Okoskodásaim hasonlitani kezdettek Lidenbrock tanáréira. Valjon ama különös környezetnek, melyben éltem, volt-e ez tulajdonitható? Talán.

A következő néhány nap meredekebb lejtők, közöttük valóban rémitő függőlegesek is, gyorsan juttatának bennünket a földgömb mélyebb rétegeibe; voltak napok, melyeken másfél, sőt két mértfölddel is közeledtünk a föld központja felé. E veszélyes utakon nagy hasznunkra szolgált Hans ügyessége és csodás hidegvérüsége. E hajthatlan jellemü izlandi valóban megfoghatatlan elszántsággal birt, és csak neki köszönhettük, hogy egynémely nehézséget leküzdöttünk, melylyel különben meg nem birtunk volna.

Hallgatagsága napról napra növekedett; sőt azt hiszem, hogy ránk ragadni kezdett. A kültárgyak valódi hatással birnak az agyvelőre. Az, ki négy fal közé zárkozik, végre elvesziti az eszmék és szavak csoportositásának képességét. Hányszor történik, hogy egyesekbe zárt foglyok elbárgyusodnak, ha meg nem őrülnek, a gondolkodó képességek gyakorlatának hiánya miatt!

Az utóbbi társalgásunkra következett két héten, nem fordult elő emlitésre méltó esemény. Csupán egy igen fontos eseménynek emlékezete maradt meg lelkemben. Ennek részleteiről valóban bajos is lett volna elfelejtkeznem.

Augusztus 7 kén, folytonos alábbhatolás után, harmincz mértföldnyi mélységre érkeztünk volt; azaz fejünk fölött harmincz mértföldnyire sziklák, tenger, szárazföld és városok tornyosodtak. Ekkor mintegy kétszáz mértföldnyire lehettünk Izlandtól.

E nap az alagut, melyben haladtunk, nem nagyon lejtős volt.

Én legelől jártam; nagybátyám vitte a Ruhmkorff-féle készülékek egyikét s én a másikat. A gránitrétegeket vizsgáltam.

Egyszerre megfordulván, azt vettem észre, hogy magamban vagyok.

„Nagyon sebesen jártam,“ gondolám, „vagy pedig Hans és bátyám utközben megállottak. Vissza kell térnem hozzájuk. Szerencsére az ut nem nagyon meredeken emelkedik.“

Visszamentem tehát. Egy negyedóráig jártam, körültekintettem és nem láttam senkit. Kiáltottam és nem nyertem választ. Szavam elhangzott a tompa viszhang között, melyet költött.

Nyugtalankodni kezdtem. Testemen hideg borzongás futott át.

„Nyugalom!“ szóltam hangosan, „semmi kétség, hogy utitársaimat fel fogom találni. Hiszen csak egy ut van! Miután elől jártam, tehát vissza kell térnem.“

Egy félóráig ismét fölfelé haladtam. Hallgatództam, hogy nem szólit-e valaki; e sürü légkörben messziről eljuthatott hozzám a hang. De a roppant folyosóban rendkivüli csend uralkodott.

Megállottam. Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan magamban vagyok. Elhagytam társaimat, gondolám, de nem tévedtem el. Ha el is hagytam, de könnyen feltalálhatom őket.

„Miután csak egy ut létezik, s ők ezen járnak,“ ismétlém magamban, „okvetetlenül találkoznom kell velök, ha visszafelé megyek. Kivéve azon esetet, hogy ha, engem többé nem látván és felejtve, hogy előttük jártam, ők is visszafelé mennek. De még ez esetben is, ha sietek, utolérem őket. Ez bizonyos!“

E szavakat azonban már nem tökéletes meggyőződés hangján ismételtem. Egyébiránt nagyon sok időmbe került, mig ez egyszerü eszméket lánczolatba hozhattam, és okoskodás alakjában egyesithettem őket.

Ekkor kétely ébredt bennem. Valjon igazán elől jártam-e? Minden bizonynyal. Hans mögöttem volt, és őmögötte bátyám. Sőt néhány perczig még meg is állott volt s podgyászát erősebben kötötte vállához. E részlet most eszembe jutott. Azon perczben, folytatván az utat, kellett őket elhagynom.

„Egyébiránt,“ gondolám, „biztos utmutatóm van, mely nem engedi, hogy eltévedjek; a fonal, mely e labyrinthuson át biztosan vezet s el nem szakadhat, ez a Hans-bach. Csak ennek ellenében kell járnom s okvetetlenül nyomára akadok társaimnak.“

Ez okoskodás visszaadta bátorságomat, s elhatároztam, miszerint egy percznyi késedelem nélkül utnak indulok.

Mint áldottam ekkor nagybátyám óvatosságát, mint örültem, miszerint nem engedte, hogy a gránitfalban tört nyilás betömessék! Igy tehát e jótékony forrás, miután az uton szomjuságunkat oltotta, most a földkéreg kanyargásai között vezetőül szolgál.

Ugy gondoltam, hogy jó lesz, ha, minekelőtte a fölfelé vezető uton megindulnék, kissé megmosdom és felüditem magamat vizével.

Lehajoltam tehát, homlokomat a Hans-bach vizébe mártandó.

Meglepetésem leirhatatlan volt.

A viz helyett homlokom száraz és durva gránittal találkozott! A patak többé nem mellettem folyt.

XXVII.

Nem irhatom le kétségbeesésemet; az emberi nyelvnek nincs szava, mely képes volna érzéseimet kifejezni. Elevenen el voltam temetve s előttem az éhség és szomjuság kínos halála állott.

Gépiesen tapogattam ide-oda kezeimmel a talajon. Mily száraznak tetszett e szikla!

De mikép térhettem le a patak mentéről? Mert a patak valóban nem volt többé mellettem. Ekkor megértettem, hogy honnan származott ama rendkivüli csend, midőn utóljára hallgatództam, hogy társaimtól nem érkezik-e hozzám valami kiáltás. E szerint, mikor lépteim először vittek a tévutra, nem vettem észre a patak távollétét. Világos, hogy azon perczben a folyosó kétfelé ágazott előttem, mig a Hans-bach, egy más lejtő szeszélyeinek engedelmeskedvén, társaimmal együtt ismeretlen mélységnek tartott!

De mikép térjek hát vissza? Nyom itt nem létezett. Lábam helye meg nem látszott a grániton. Hiába törtem fejemet e megfejthetetlen talányon. Helyzetem tökéletesen ki volt fejezve ez egyetlen szóban: eltévedtem.

Igen! eltévedtem oly mélységben, mely előttem mérhetetlennek látszott! E harmincz mértföldnyi földkéreg irtózatos súlylyal nehezedett vállaimra! Összezúzva éreztem magamat.

Igyekeztem gondolataimat ismét földi dolgokra irányozni; de erre alig voltam képes. Hamburg, a király-utczai ház, szegény Margitom, ama egész fölszini világ, mely alatt tévelyegtem, gyorsan lebbent el zavart emlékezetemben. Szokatlanul élénk hallucinatióban utazásunk eseményei ismétlődtek; ismét átkeltünk a tengeren, láttam Fridriksson urat, a Sneffelst! Ugy véltem, hogy helyzetemben a reménynek csak egyetlen sugarát is táplálni, valóságos őrültség volna, és hogy ennél a kétségbeesés is jobb.

És csakugyan lehetett-e emberi erő képes arra, hogy e roppant vastagságu falakat, melyek fejem fölött boltozódtak, megnyissa s engem fölemeljen a föld szinére! Ki mutassa meg nekem itt a jó utat, ki vezessen vissza társaimhoz?

„Oh! nagybátyám!“ kiálték kétségbeesés hangján.

Ez volt az egyetlen szemrehányás, mely ajkamra került, mert felfogtam, hogy e szerencsétlen ember, ki most engem szintén keres, mennyi gyötrelmet áll ki.

Midőn ekként minden emberi segély lehetőségén kivül, és képtelennek éreztem magamat életem megmentésére, a mennyei segélyre gondoltam. Gyermekkorom emlékei, anyám emléke, kit nem ismertem volt, csak a csókok idejében, fölébredtek lelkemben. Habár nem éreztem jogot arra, hogy ily későn folyamodjam istenhez, mégis imádkozni kezdettem, forrón, buzgón imádkoztam.

E megtérés a gondviseléshez némileg visszaadta nyugalmamat, és ezután képes voltam minden értelmi képességeimet helyzetemre öszpontositani.

Élelmiszerekkel három napra voltam ellátva és kulacsom még teli volt. Mindamellett ennél tovább nem maradhattam magamban. De fölfelé menjek-e, vagy lefelé?

„Fölfelé,“ gondolám, „minden esetre fölfelé!“

Ha ez irányban haladok, okvetlenül ama ponthoz kell jutnom, hol a pataktól letértem, hol az ut kétfelé ágazik. Ott, miután a patakot megtaláltam, lehetséges lesz a Sneffels csúcsára visszatérnem.

De hogy is nem jutott ez eszembe korábban? Igy nem volt lehetetlen a menekvés. Mindenekelőtt tehát arra kellett törekednem, hogy a Hans-bach mentére akadjak.

Felállottam, és vasalt botomra támaszkodva fölfelé kezdtem haladni a folyosóban. Lejtője elég meredek volt. Reményteljesen és zavartalanul haladtam előre, mint olyan ember, ki nem válogathat az utban, melyet követnie kell és lehet.

Mintegy félóráig haladtam a nélkül, hogy lépteim akadályozva lettek volna. Igyekeztem utamat megismerni, s visszaemlékezni az alagut alakjára, némely kiálló sziklákra, a kanyarulatok helyzetére. De semmi nem emlékeztetett arra, mintha már jártam volna itt, és csakhamar meggyőződtem, hogy e folyosó nem vezet vissza a keresztutra. Ez alagut nem birt kijárással. Áthathatatlan szikla tornyosult előttem, melynek tövében megsemmisülve rogytam össze.

Mily rémület, mily kétségbeesés vettek rajtam erőt, le nem irhatom. Tökéletesen meg voltam semmisülve. Utolsó reményem e gránitfalban tört meg. Miután eltévedtem e labyrinthusban, melynek számtalan kanyarulatai minden irányban metszették egymást, nem lehetett többé menekülést kisérlenem. Meg kellett halnom, a legrettentőbb halállal! És, különös, e perczben, e helyzetben eszembe jutott, hogy ha kővé vált testemet valaha feltalálják, itt harmincz mértföldnyire a föld szine alatt, e fölfedezés a tudományt foglalkodtatni fogja és fontos kérdéssé váland.

Hangosan akartam szólani, de kiszáradt ajkaimról csak rekedt kiáltások hangzottak. Lelkendeztem.

Ez aggodalmakhoz még egy ujabb rettenet is járult. Lámpámat elejtettem volt, s az megromlott. Lehetetlen azt megigazitanom. Fénye mindinkább halványult és csakhamar végkép ki fog aludni!

Meredten néztem, mint fogy a készülék üvegcsövében a fény. A setétedő falakon mozgó árnyak látszottak egymást üzni. Többé nem mertem szemhéjaimat lecsukni, nem akarván e muló világosságnak egyetlen parányát is elvesziteni! Minden perczben azt hittem, hogy már végkép kialszik, és hogy setétség környez.

Végre az utolsó fénysugár derengett és remegett a lámpában. Rászegezve tartottam tekintetemet, mintegy magamba akarván azt színi szemeimmel, melyeknek minden erejét oda összpontositottam, e világosságra, melynél többet nem fognak látni sohasem. Most borzalmas setétség környezett.

Rémesen felkiáltottam! A földön, még a legsetétebb éjszakán is, a világosság tökéletesen soha le nem mond jogairól; eloszlik, megfinomul, megritkul, de a szemhártya mégis képes azt felfogni! Itt semmi. A tökéletes homály a szó valódi értelmében vakká tett.

Ekkor fejem forogni kezdett. Fölkeltem és kiterjesztett karjaimmal tapogatódzni kezdtem; majd futásnak eredtem, és rohantam, a véletlenre bizva magamat, a kibonyolithatlan labyrinthuson át, futottam, mindegyre lefelé, a földkérgen keresztül, mint a barlangok lakója, kiáltva, sikoltozva, orditva, gyakran a kiálló sziklákba ütve magamat, olykor elesve és azután véresen állva fel, meginni igyekezvén a vért, mely arczomat elöntötte, azt várva, hogy valamely sziklafalban zuzom össze fejemet, rohantam lefelé.

Mely irányban vitt ez őrült futás? Ezt soha nem fogom megtudni. Néhány óra mulva, mikor erőmből tökéletesen kifogytam, mint valamely élettelen test terültem el a sziklatalajon és eszméletemet tökéletesen elvesztettem.

(Vége az első résznek.)

Lábjegyzetek.