Part 1

Note: Project Gutenberg also has an HTML version of this file which includes the original illustrations. See 64538-h.htm or 64538-h.zip: (https://www.gutenberg.org/cache/epub/64538/pg64538-images.html) or (https://www.gutenberg.org/files/64538/64538-h.zip)

Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See https://books.google.com/books?id=t2IP0ZTRGngC

Project Gutenberg has the other volume of this work: Második rész: see https://www.gutenberg.org/ebooks/64539

UTAZÁS

A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.

VERNE GYULÁTÓL.

A FRANCZIA EREDETI UTÁN

FORDITOTTA

BEÖTHY LEO.

Első rész.

Pest 1865.

Hartleben Adolf sajátja.

Pest 1865. Kertész József nyomása.

I.

1863-ban május 24-én vasárnap, nagybátyám Lidenbrock tanár nagy sebbel-lobbal tért vissza házába, mely a királyutczában, Hamburg legrégibb utczáinak egyikében feküdt.

Mártha asszony kénytelen volt azt hinni, hogy nagyon elkésett az ebéddel, mert a leves még alig kezdett főni konyhájában.

„Szép,“ gondolám, „bátyám, ki legtürelmetlenebb ember a világon, ha véletlenül éhes talál lenni, mindent felforgat haragjában.“

„Lidenbrock ur már haza tér!“ kiáltá Mártha asszony csodálkozva és félig benyitva szobám ajtaját.

„Igen, Mártha asszony; de azért bátyám nem követelheti, hogy ebédje már készen legyen, mert még nincs 2 óra. Szent Mihály templomának toronyórája csak az imént ütött kétnegyedet kettőre.“

„Ugy hát Lidenbrock ur mért jön már haza?“

„Ennek okát valószinüleg tudatni fogja velünk.“

„Itt jön! én futok előle. Axel ur legyen szives neki megmondani, hogy még igen korán van.“

A jó Mártha asszony visszatért konyhájába.

Én magam maradtam. Nem remélhetém, hogy, tekintve saját határozatlan jellememet, képes legyek a világ minden tanárainak legingerlékenyebbikét kapacitálni. Ennélfogva felső emeleti kis szobámba vonulni szándékoztam, midőn az utczaajtó nagy robajjal megnyilt, a falépcsőn nehéz léptek kopogása hallatszott és a ház ura, miután az ebédlőn áthaladt, dolgozószobájába lépett, vagyis inkább rohant.

De nem rohant annyira sebesen, hogy ne lett volna ideje pálczáját egy zugba és kalapját az asztalra vetni, és öcscsének dörgő hangon e szavakat kiáltani:

„Axel, kövess!“

Még rá sem értem, hogy megmozduljak, midőn bátyám már a legnagyobb türelmetlenség hangján kiáltott rám ismét:

„Nos! hol maradsz oly sokáig?“

Sietve futottam nagybátyám dolgozószobájába.

Örömest megvallom, hogy Lidenbrock Otto nem volt rosz ember; de e mellett eredeti és eredetiségében rettentő egyéniség volt és az is lesz halála napjáig, ha csak jelleme meg nem változik, a mit nem hiszek.

Nagybátyám tanár volt a Johanneumnál, hol ásványtani előadásokat tartott. Minden előadás alatt egyszer-kétszer szabályszerü pontossággal határtalan dühbe szokott jönni. Nem mintha tanitványainak viselete, vagy szorgalomhiánya lett volna képes ő reá ily hatást gyakorolni; nem is mintha kedélyhangulata előadásainak sikerétől függött volna; ez apróságokkal ő nem sokat gondolt. Ő a német philosophia egy műszava szerint „subjective“ tanitott, azaz a maga és nem a tanitványai kedvéért. Nagybátyám tudós egoista volt, valóságos kutforrása a tudománynak, de oly kut, melynek szivattyuja nehezen jár és melynek tartalmát ennélfogva nem egykönnyen lehetett napvilágra hozni; szóval: ő tudományával fösvénykedett.

E fajta tanár nem egy van Németországban.

Bátyám, fájdalom, nem igen tiszta és érthető kiejtéssel birt; magántársalgásban csak megjárta, de ha nyilvánosan beszélt, e hiba igen észrevehetővé vált. A Johanneumban tartott előadásain gyakran megtörtént, hogy egyszerre megakadt; ilyenkor valami makacs szó ellen küzdött, mely sehogy sem akart kicsuszni ajkai közül, egyike azon szavaknak, melyek az ember szájában ugyszólván feldagadnak és végre is egészen megváltozott, épen nem tudományos alakban, t. i. mint káromlás jutnak a hallgató füleihez. Innen származott azután bátyám haragja.

Az ásványtanban számtalan félgörög, féllatin kifejezés létezik, pogány hangzásu szavak, melyek kiejtésében költőknek nyelvök is kificzamodnék. Távol legyen tőlem, hogy e tudományt rágalmazni kivánjam; de mikor ily szavakkal, mint: rhomboedricus kristallizátio, retinasphaltos gyanta, ghelenitek, fangasitok, ólommolybdátok, tungstátok, jaczanyos titaniátok találkozunk, nem lehet nyelvünknek rosz neven venni, ha botlik.

Nagybátyámnak e könnyen megbocsátható hibáját az egész város ismerte, és azzal vissza is élt; hallgatói türelmetlenül szokták várni előadásainak nagybátyám nyelvére nézve veszedelmes részeit; mikor azután a tanár dühbe jött, általános volt a nevetés, mi nem igen egyezik meg az illedelem szabályaival, még a németek fogalmai szerint sem. Azon körülményt tehát, hogy nagybátyám előadásai rendesen nagyon látogatottak voltak, leginkább azok nevettető hatásának lehetett tulajdonitani, mely a legkomolyabb természetü egyéneket is képes volt felderiteni.

E mellett azonban nagybátyám tökéletes, valódi tudós volt. Igaz ugyan, hogy jegeczmutatványait olykor összezuzta, mikor keménységüket kissé túlszenvedélyesen akarta megkisérteni, de azért a földtudós szellemét egyesitette az ásványtudós éles szemével. Mikor fel volt fegyverkezve kalapácsával, aczélvésőjével, delejvasával, olvasztócsővével, salétromsavanyt tartalmazó palaczkjával, valóban hatalmas ember volt. Képes volt bármely ásványt felismerni annak tekintete, törése, keménysége, olvaszthatósága, hangja, szaga és ize után itélve, és képes volt kijelölni a helyet, melyet az a tudomány előtt jelenleg ismeretes hatszáz ásványfaj között elfoglal.

Lidenbrock tanárnak ennélfogva nagy neve is volt az egyetemeken és tudós társulatokban. Davy Humphry, Humboldt, Franklin és Sabin, midőn Hamburgon átutaztak, nem mulasztották el nála látogatást tenni. Becquerel, Ebelmen, Brecoster, Dumas, Milne Edwards urak szerettek vele a vegyészet legérdekesebb kérdései felett értekezni. E tudomány néhány szép feltalálást köszönhetett neki. 1853-ban jelent meg Transcendentális Crystallographia tankönyve Lidenbrock Otto tanártól, nagy másodrétben rézmetszetekkel, mely munka azonban nem fizette ki költségeit.

Azonkivül nagybátyám még felügyelője is volt Struve orosz követ ásványtani muzeumának, mely egyike Europa leghiresebb enemű gyüjteményeinek.

Ez volt azon egyén, ki engem oly türelmetlenül hítt. Képzeljünk egy magas, sovány, rendithetlen egészségü embert, ki hajának szőkesége miatt tiz évvel ifjabbnak látszott, mint volt. Valódi kora ötven év. Szemei, melyeket hajlandó volnék inkább vastagoknak, mint nagyoknak nevezni, folyvást forogtak a pápaszemek alatt, hosszu és hegyes orra valamely fegyver pengéjére hasonlított; a rosz világ azt állította, hogy orra delejes és a vasat magához huzza; pedig dehogy a vasat, csupán csak a tubákot vonta magához, melyet, nem tagadhatom, nagy mennyiségben fogyasztott.

Ha ezek után még megemlitem, hogy nagybátyám mathematikai szabályossággal kimért félöles lépéseket szokott tenni és ha megjegyzem, hogy mikor járt, ökle rendesen össze volt szoritva, mi indulatos kedélyre mutat, azt hiszem, mindenki eléggé fogja őt ismerni és nem fogja kivánni, hogy személyes érintkezésbe jusson vele.

Lakása a királyutczában, saját kis házában volt; a ház félig téglából, félig fából épült; fedélzete csúcsos; homlokzata egyikére ama tekervényes csatornáknak tekintett, melyek Hamburg legrégibb és az 1842-diki nagy tűz által szerencsére megkimélt városnegyedében, metszik egymást.

A ház régi volt és falai már nem egész egyenesen állottak; fedele egyik oldalon alábbsülyedt s igy a ház némileg valami német deákhoz hasonlitott, ki sapkáját félrecsapta; e tekintetben tehát nagybátyám háza nem volt kifogástalan, de azért remélni lehet, hogy még sokáig fennálland, mi leginkább ama régi szilfának köszönhető, mely homlokzatfalának támaszul szolgált, s mely tavaszszal virágzó ágait az ablakon szokta benyujtani.

Nagybátyám német tanárnak elég gazdag volt. A ház övé, minden ingóságaival és ingatlanaival együtt. Az ingóságok közé számitom nagybátyám gyámleányát, a tizenhét éves Margitot, Mártha asszonyt és magamat. Én, ki egyszersmind unokaöcscse és gyámfia voltam, tanonczává és tudományos kisérleteiben segédjévé váltam.

Megvallom, hogy a földtan nagy érdekkel birt előttem; ereimben ásványtudósok vére folyt; kedves kövecseim társaságában soha nem unatkoztam.

Egyáltalában a királyutczai kis házikóban elég boldog életet folytattunk, daczára nagybátyám szenvedélyességének; ő engem valóban szeretett, habár e szeretet olykor kissé nyers modorban nyilvánult. De hiába, nagybátyám főhibája a türelmetlenség volt, várni nem tudott és mindent siettetni szeretett volna, még a természetet is.

Egy izben tavaszszal virágcserepekbe rezeda- és szegfűtöveket ültetett, és e szerencsétlen növényeknek minden reggel megmeg szokta huzogatni leveleit, hogy gyorsabban nőjjenek.

Ilyen emberrel szemben lehetetlen volt tétovázni; szavának rögtön engedelmeskedni kellett. Ezért most is a legnagyobb sietséggel futottam dolgozószobájába.

II.

E szoba valódi kis muzeum volt. Az ásványország minden fajai képviselve és a legtökéletesebb rendben elhelyezve, neveikkel ellátva, és az ásványtan három nagy osztálya szerint gyulékonyakra, kő- és fémnemüekre osztva voltak.

Mind e nagy és apró köveket én egytől egyig ismertem. Kis fiu koromban, a helyett, hogy kortársaimmal játszottam volna, e vasszén-, antracyth-, kőszén- sat. darabokról szerettem letörölgetni a port. Hát még ama finom organicus savak, melyeket a legcsekélyebb porszemtől is meg kellett őrizni! És e fémek, elkezdve az aranytól a vasig, melyeknek viszonylagos becse itt, hol csupán a példányok minősége vétetett tekintetbe, tökéletesen megszünt! És mind e sok kő, melyből egy házat lehetett volna épiteni, akkorát mint nagybátyámé, sőt még egy szobával nagyobbat is, egy szobával, melyet annyira ohajtottam magam számára!

De midőn most nagybátyámhoz beléptem, nem gondoltam e csodadolgokra. Nagybátyám maga foglalkodtatá lelkemet. Ott ült nagy, utrechti bársonynyal bevont karszékében és kezében valami régi könyvet tartott, melyet nagy figyelemmel vizsgált.

„Mily könyv, mily könyv!“ kiáltá.

E felkiáltás eszembe juttatá, hogy Lidenbrock tanár szenvedélyes könyvgyüjtő is volt; de a könyvek csak ugy birtak előtte becscsel, ha megszerezhetetlenek, vagy legalább olvashatatlanok voltak.

„Nos!“ szólt hozzám, „hát nem látod? nem látod, mily megbecsülhetlen kincset találtam Hevelius zsidó könyvkereskedő boltjában kutatva.“

„Felséges!“ kiáltám erőszakolt lelkesedéssel.

Valóban nem foghattam meg, hogy minek ennyi zaj ez ócska, kopott könyvért, melynek háta és fedele, ugy látszék, borjubőrből készült, mig lapjai közül egy szinehagyott szalag vége függött ki!

Azonban nagybátyám folyvást a legnagyobb lelkesedéssel beszélt a könyvről.

„Nézd,“ mondá kérdéseire önmaga felelvén; „nézd mily szép? Igenis, nagyon szép, és mily szépen van bekötve! Könnyen nyilik e könyv? Igen, mert bármely lapon ütjük fel, nyitva marad! De jól be lehet-e tenni? Igen, mert fedelei és lapjai tökéletesen összeállanak, ugy hogy sehol legcsekélyebb nyilás nem marad közöttök! És hátán sehol egy repedés, legcsekélyebb törés, hétszáz esztendő után! Ez oly kötés, a minőre büszkék lehetnének Bozzerian, Klosz és Purgold is!“

Mialatt igy szólott, nagybátyám hol kinyitogatta, hol becsukta a régi könyvet. Kötelességemnek véltem annak tartalma iránt kérdezősködni, habár az igen kevéssé érdekelt.

„És mi e rendkivüli könyvnek czime?“ kérdém nem egészen őszinte érdekeltséggel.

„E munka,“ válaszolt nagybátyám, mindig élénkebbé válva, „ez Suorret Turlesonnak, a tizenkettedik századbeli hires irónak Heims Kringlája, ez azon norvegiai fejedelmek krónikája, kik Izlandban uralkodtak.“

„Valóban!“ kiáltám lehető legtermészetesebben játszott bámulattal, „kétségkivül német forditás?“

„Német forditás! ez jó,“ felelt a tanár hevesen, „kell is nekem forditás! Ugyan kinek kellene forditás! ez az eredeti, izlandi nyelven irva, e gyönyörü nyelven, mely oly gazdag és mégis egyszerü, melynek grammatikája annyira változatos és melynek szavait annyifélekép lehet változtatni!“

„Mint a németben,“ vetém közbe elég ügyesen.

„Igen,“ válaszolt nagybátyám vállait vonogatva; „de azon különbséggel, hogy az izlandi nyelvben három nem van, mint a görögben, s hogy abban a szavak ejtegettetnek, mint a latinban!“

„Ah! E könyv alkalmasint igen szép nyomtatásu?“ szóltam én.

„Nyomtatás! szerencsétlen Axel, hogy gondolhatsz ilyet! Hogy is juthat eszedbe, hogy e könyv nyomtatás legyen! Ez a legbecsesebb kézirat, mely létezhet, kézirat runokban!“

„Runokban?“

„Igen! Reménylem nem szükség megmagyaráznom e szó értelmét?“

„Az volna még csak szép,“ válaszoltam sebzett önérzet hangján.

De azért nagybátyám nem kimélt meg a magyarázattól, s akaratom ellenére meg kellett ismerkednem e tárgygyal, melyre épen nem voltam kiváncsi.

„A run betük,“ kezdé bátyám, „egykor Izlandban voltak szokásban; feltalálójuk a hagyomány szerint Odin, az istenek atyja volt! Nézd e betüket, szentségtörő, bámuld e betüket, melyekben egy isten képzelő tehetsége tükröződik!“

Nem tudván mit felelni, már térdre akartam borulni, mert ugy hiszem, hogy ily válasz az istenek, valamint a királyok tetszését megnyerheti: midőn a véletlen más fordulatot adott társalgásunknak.

Ugyanis mialatt bátyám a könyvet kezében forgatta, a lapok közül egy darab régi pergament hullott a földre.

A tanár könnyen megfogható érdekkel ragadta meg e rongyot. Az ő szemében rendkivüli becscsel birhatott az ily régi irat, mely talán századok óta volt a könyvbe rejtve.

„Mi ez?“ kiáltá.

Gondosan szélylyelbontotta az összehajtott, mintegy öt hüvelyk hosszuságu és három hüvelyk szélességü pergamentet, melyen keresztbe irt sorokban czifra betük voltak láthatók.

Itt közlöm azoknak hű másolatát, szükségesnek tartom olvasóimat megismertetni e különös jegyekkel, miután azoknak köszönhető Lidenbrock tanár és öcscse utazása, melynél rendkivülibb utazás a tizenkilenczedik században aligha tétetett:

A tanár néhány pillanatig figyelmesen vizsgálta e betűsorozatot; azután szemüvegeit homlokára tolva, szólt:

„Ezek runok; e betük tökéletesen azonosak Snorret Turleson kéziratának betűivel! De… mit jelenthetnek valjon?“

Én ugy vélekedtem, hogy a runokat a tudósok találták fel, csak azért, hogy a világot misztifikálhassák, és ezért örültem, hogy bátyám az iratot meg nem érti. Hogy pedig meg nem értette, ezt ujjainak türelmetlenséget eláruló rángatásából következtettem.

„Pedig mégis csak ó-izlandi nyelven van ez irva!“ mormogott a tanár fogai közt.

Nagybátyám e tárgyban is elsőrendü tekintély, valóban nagy nyelvtudós volt. Nem merném ugyan állitani, hogy a földkereken használatban levő kétezer nyelvet, és négyezer idiomát folyékonyan beszélte, hanem nagy részét meglehetősen birta.

Előre látható volt tehát, hogy akadályra bukkanván a szenvedélyes jellemü tanár, ez rettentő kitöréseket fog eredményezni; készültem a viharra, midőn a kandallón álló kis óra kettőt ütött.

E pillanatban a jó Mártha asszony benyitá a dolgozószoba ajtaját és jelenté, hogy a leves ki van tálalva.

„Ördög vigye a levesedet,“ kiáltá nagybátyám, „meg azt is, a ki főzte és a ki meg fogja enni!“

Mártha asszony gyorsan visszavonult és én utána rohantam; egyszerre azon vettem észre magamat, hogy az ebédlőben szokott helyemen ülök, azt sem tudván, hogy mint kerültem oda.

Néhány pillanatig vártam, de bátyám nem jött meg. Nem emlékezem, hogy ennekelőtte lett volna eset arra, miszerint nagybátyám az ebédtől elmaradjon. Pedig mily jó ebéd volt! Jó petrezselymes leves, rátotta sódarral és sóskával, borjusült főtt szilvával és holmi édességek; végre igen jó mózelmelléki bor.

S ez ebédtől foszthatá meg bátyámat ama régi papirdarab! Megvallom, hogy mint bátyámnak szerető öcscse kötelességemnek véltem helyette is enni, de azért természetesen magamról sem felejtkeztem meg. Lelkiismeretem igy parancsolta.

„Soha ilyet!“ szólt Mártha asszony, mialatt az étkeket felhordá. „Lidenbrock ur elmarad az ebédtől!“

„Valóban alig hihető.“

„Ez valami nagy eseményt jelent!“ válaszolt a vén cseléd fejét rázva.

Az én véleményem szerint ez nem jelenthetett egyebet: rettentő házi viharnál, mely okvetetlenül bekövetkezend, ha bátyám észreveendi, hogy ebédjét elköltöttük.

Épen utolsó falatomat nyeltem le, midőn bátyám dörgő hangja felriasztott. Egy ugrással a dolgozószobában termettem.

III.

„Semmi kétség, hogy e betük runok,“ szólt a tanár szemöldeit összehuzva. „De az iratnak rejtett kulcsa van, melyet fel fogok találni, vagy…“

Szavait fenyegető kézmozdulat fejezte be.

„Ülj le oda,“ veté utána, az asztal tulsó szélére mutatva öklével, „és irj.“

A következő pillanatban már ott ültem, kezemben tollal.

„Le fogom dictálni a latin a b c azon betüit, melyek ez izlandi betüknek megfelelnek. Meglássuk mi értelme lesz. De jól vigyázz fiu, hogy az irásban ne tévedj!“

Nagybátyám tehát dictálni kezdett s én figyelmesen irtam le a betüket, melyeket ő egyenként mondogatott; az eredmény következő volt:

_m.rnlls_ _esreuel_ _seecIde_ _sgtssmf_ _untcief_ _niedrke_ _kt,samn_ _atrateS_ _Saodrrn_ _emtnaeI_ _nuaect_ _rrilSa_ _Atvaar_ _.nscrc_ _ieaabs_ _ccdrmi_ _eeutul_ _frantu_ _dt,iac_ _oseibo_ _KediiI._

E munka bevégezte után nagybátyám felkapta a lapot, melyre a betüket irtam és sokáig figyelmesen vizsgálta azokat.

„Mit jelentsen ez?“ ismétlé többször gépiesen.

Szavamra mondhatom, hogy én meg nem tudtam neki magyarázni. Egyébiránt nem is kért tőlem tanácsot, és folyvást önmagához beszélt.

„Semmi kétség, hogy ez rejtett irat, ugynevezett kryptogramm, melyben a szavak értelme el van rejtve a szándékosan összezavart betükben, melyek, ha természetes rendjükben lennének, érthető mondatot képeznének! Ha meggondolom, hogy e betükben talán valamely nagy feltalálás van elrejtve!“

Én részemről ugy vélekedtem, hogy abban egyáltalában semmi sincs elrejtve, de e véleményt természetesen nem nyilvánitottam bátyám előtt.

Bátyám hol a pergamentet, hol a könyvet nézegette, összehasonlitva azokat.

„E két irat nem ugyanegy kéztől származik,“ mondá; „a rejtett irat később iratott a könyvnél; ezt csalhatlan jelek bizonyitják. Itt mindjárt a legelső betü kettős _M;_ e betüt hiába keresnők Turleson könyvében, mert az csak a tizennegyedik században vétetett fel az izlandi a b c-be. Igy tehát a rejtett irat legalább is kétszáz évvel később iratott, mint a könyv.“

Ez okoskodást, megvallom, elég helyesnek véltem.

„Azt kell tehát hinnem,“ folytatá bátyám, „hogy e könyv tulajdonosainak egyike irta e rejtélyes szavakat. De ki lehet e tulajdonos? valjon nem jegyezte-e oda nevét a kéziratba?“

Bátyám homlokára tolta szemüvegeit és erős nagyitó üvegen át kezdte vizsgálni a könyv első lapjait. A második levél hátán valami kis foltot fedezett fel, melyet puszta szemmel téntapecsétnek lehetett volna gondolni. De közelebbről tekintve, néhány betü lett láthatóvá, melyek azonban alig voltak olvashatók. Bátyám rögtön sejtette, hogy ebben magyarázatot találhat; addig nézegette tehát nagyitó üvegével a foltokat, mig sikerült bennök a következő ronbetüket felfedeznie:

„Arne Saknussemm!“ kiáltott a tanár diadalmasan, „de hiszen ez név, és pedig valódi izlandi név! Mi több, egy izlandi tudósnak, egy hires alchimistának neve, ki a tizenhatodik században élt.“

Bizonyos bámulatot éreztem bátyám iránt.

„Ez alchimisták,“ folytatá ő, „Avizenna, Baco, Paracelsus sat. voltak idejöknek valódi, egyetlen tudósai. Felfedezéseik valóban bámulatosak. Hátha e Saknussemm is valami meglepő felfedezést rejtett el ez iratban? Meg vagyok győződve, hogy ugy van.“

E gyanitás felvillanyozta a tanár képzelő tehetségét.

„Meglehet,“ bátorkodtam közbevetni, „de mint lehetett volna érdekében ama tudósnak, hogy valamely bámulatos felfedezését ekként elrejtse, eltitkolja?“

„Hogy mint lehetett érdekében! Eh! hogy tudjam én azt, de nem cselekedett-e hasonlókép Galilei Saturnust illetőleg? Egyébiránt majd meglátjuk, meg kell találnom ez irat kulcsát, s a mig meg nem találom, se nem eszem, se nem iszom.“

„Hohó!“ gondolám magamban.

„S te sem eszel addig, Axel,“ folytatá bátyám.

„Az ördögbe!“ szóltam magamban, „valóban szerencse, hogy kétszeresen ebédeltem.“

„Mindenek előtt azt kell kitudnunk, hogy mi nyelven van szerkesztve e rejtett irat. Ez nem lesz nehéz.“

E szavak hallatára jobban kezdtem figyelni. Nagybátyám folytatá magánbeszédét:

„Ez nem lesz nehéz. Ez irat száz harminczkét betüt tartalmaz, melyek közt hetvenkilencz mássalhangzó és ötvenhárom magányhangzó. Ilyforma arányban állanak egymáshoz a déli nyelvek betűi, mig az éjszaki nyelvekben a mássalhangzók sokkal nagyobb számmal vannak. A nyelv tehát déli.“

E következtetés helyesnek látszott.

„De a déli nyelveknek melyike?“

Sejtettem volt, hogy itt lesz a bökkenő; egyébiránt el kellett ismernem, hogy bátyám igen ügyesen fejtegeti a tárgyat.

„E Saknussemm,“ folytatá a tanár, „tanult ember volt; ennélfogva, ha nem saját nyelvén irt, valószinüleg a latint választotta, mely a tizenhatodik század tudósainak közös nyelve volt. Ha mindemellett csalódnám, tehetek kisérletet a spanyol, franczia, olasz, görög vagy zsidó nyelvvel. De a tizenhatodik század tudósai közönségesen latinul irtak. Teljes joggal állithatom tehát a priori, hogy ez irat latin.“

Türelmetlenül mozogtam székemen. Értettem a latin nyelvet és bensőm fellázadt azon állitás ellen, miszerint e furcsa szavak Virgilius nyelvéből valók lennének.

„Igen! latin,“ folytatá bátyám, „de a betük nincsenek rendben.“

„Elhiszem!“ gondolám. „Ha rendbe szeded őket, tisztelni foglak bátyám!“

„Vizsgáljuk meg figyelmesen,“ szólt a tanár, az általam leirt betüket nézve. „Ime százharminczkét betü, mely, mint erről rögtön meggyőződhetünk, szokatlan rendben iratott. Találunk itt szavakat, melyek csupán mássalhangzókból állanak, mint például az első „_n r n l l s_“, másokat, melyekben a magányhangzók vannak nagy számmal, mint például az ötödikben „_uneeief_“, vagy az utolsóelőtti „_oseibo_“. Világos, hogy a betük szándékosan rendeztettek igy; e rendnek mathematikailag kellett következnie azon ismeretlen szabályból, mely a rejtirás e nemének alapul szolgál. Véleményem szerint kétségtelen, hogy az eredeti mondat előbb természetes rendjében iratott le, s azután a betük összevissza cseréltettek bizonyos szabály szerint, melyet fel kell fedeznünk. Az, ki e kulcsot birja, könnyen elolvashatja a mondatot. De mi a kulcsa? Axel, feltaláltad a kulcsot?“

E kérdésre nem válaszoltam, mert teljesen egy gyönyörü arczkép nézésébe merültem, mely a falon függött. Ez Margit arczképe volt, bátyám gyámleányáé, ki ekkor Altonában időzött egy rokonánál; távolléte nagyon elbusitott, mert nem tagadhatom tovább, hogy a tanár gyámleánya és a tanár unokaöcscse egymást valódi német türelemmel és nyugalommal szerették; már régen jegyet váltottunk volt, a nélkül, hogy bátyám ezt sejtené; ő sokkal tökéletesebb tudós volt, semhogy efféle érzésről sejtelme legyen. Margit szép, fiatal, szőke, kékszemü leány; kedélye és elméje komoly volt, de azért engem mégis nagyon szeretett; mig én őt valóban imádtam, ha ugyan e szó létezik a német nyelvben! Margitom képe képes volt lelkemet a rideg valóból egyszerre a képzelet és az emlékezet világába varázsolni.

Feltünt előttem gyermeki játszótársam, kivel rendesen megosztottunk munkát és örömöt. Ő nekem mindennap segiteni szokott, mikor nagybátyám köveit rendeztem; az ásványok feliratait is gyakran ő készitette; Margit kisasszony ugyanis be volt avatva az ásványtan tudományába, és nem egy tanárral vitatkozhatott volna idetartozó tárgyak felett. Szeretett a tudomány legmélyebb kérdéseivel foglalkozni. Mennyi kellemes órát töltöttünk el igy együtt, s mennyire irigyeltem én ama érzéktelen köveket, melyeket szép kezei közt forgatott.