Part 9

Ott ülnek az urak és az urnők az asztal mellett. Nyitott ajtó, nyitott ablak, nyilt szivek és nyilt érzelmek. Mint csecsemő anyjának emlőjén: ifju és lány, öreg és ifju oly boldog a tündérhegy oldalán.

Csak Róza nyugtalan. Csak az ő szive szorong. Második napja már a szüretnek s a deli testőr még most se jött el. Mindenkinek gyorsan mulik nappala, éjszakája, csak az övé mászik lassan, mint a csiga.

»Midőn az idő nékem oly kimondhatatlan hosszu vala, valamig meg nem jelentél. – Midőn jó atyámnak szinte mindenre visszáról feleltem, hogy már azt se tudta, mit csináljon velem; – mig utóbb éles tekintete, mások nyelvétől segittetvén, a dologba nem látott.«

Igy emlékszik meg évek mulva Róza arról a kínos várakozásról.

– Szeret ez a leány valakit.

– Szeret, szeret. Könnyü azt mondani! Azt látom, hogy andalog a lelke! De hát kit szeretne?

Örül is, aggódik is az ősz apa. Róza az ő legnagyobb lánya, most még a legkedvesebb lánya. Körül-körülnéz az ifjak között, igazi párját nem látja ott az ő édes lányának. Ki is lehetne annak igazi párja?

Megjön Pityók tizedmagával. Az öreg Pityók. A hires Pityók. A kinek a hegedüje ha megszólal, az angyalok is tánczra kerekednek. A kinek a hegedüje minden szivet megtölt s minden erszényt kiüresit. A ki Bihari Pesten és a Tisza mellett, az az öreg Pityók tul a Dunán. A kinek hegedüszavára egyszer Győrben a bucsujáró népek falhoz támasztottak zászlót, feszületet, Jézust Krisztust és elkezdték járni a kopogóst. Vén asszony a kontyát, vén ember a süvegét félre vágta; imádságát, könyörgését, nagy büneit, nyomoruságát mindenki elfeledte, ugy járta bolondját. Nem hallatszott már a kegyes szó: boldogságos szüz könyörögj érettünk. Hanem csak a dévaj szó hallatszott: ej-haj nem bánom, nekem is van virágom! Fölfordult minden rend, kegyes lelkek nagy megbotránykozására.

De példás büntetést szabott is ki a világi hatóság. Huszonöt bot minden czigánynak s azon kivül az öreg Pityók hegedüjének arra való itéltetése, hogy az a város háza kapubálványához paskoltassék s ekként izzé-porrá törettessék.

Szerencsére idején meghallották az esetet a nemes urak, oda mentek a város házára és szószólói lettek az öreg Pityóknak. Oda hivták a Benczés barátok gvárdiánját is, a ki lágy szivü jó ember volt s igy aztán a czigányok valahogy megmenekültek s az öreg Pityók hegedüje is egészségben maradt.

– De azután Pityók meg ne kisértsd többé ezt az istentelenséget, mert ha a papok megharagusznak rád, véged lesz örökre!

– Csak én meg ne haragudjam a papokra!

A jó öreg Benczés nem állta szó nélkül.

– Hát aztán mit csinálsz czigány, ha meg haragszol?

– Mit-e? Oda megyek a zárdába, rá-rántom a Sárga csizmás Miskát s pöre gatyába, sarkantyus csizmába, darutollas süvegbe öltözik minden barát, ugy tánczol az utczán.

– Elmenj előlem sátán, pokolnak fajzatja!

Arcza elé tartá két kezét a jó öreg Benczés, ugy megijedt a czigány szavától. Még most is reszket, ha eddig meg nem halt. Ördög adta gonosz czigánya. Hogy a kegyes barátok pőre gatyában tánczoljanak kint az utczán mindenki szeme láttára! Hujh-hujh!

Az igaz hogy ez furcsa tünemény lett volna.

Országos hirt szerzett Pityók magának és hegedüjének. Balaton-Füreden sokat muzsikált nyaranta a század elején. Győrben, mikor a francziák elfoglalták Győr várát, ő muzsikált a franczia tánczvigalomban. Ő volt leghiresebb zenésze 1809-ben az inzurgens nemességnek is. Mikor Kisfaludy Sándor ezelőtt hatvanöt esztendővel viszályba keveredett a Tudós Társasággal s Helmeczy örökké tudós munkák készitésével zaklatta, azt irta a tudós uraknak:

– Ne zaklasson engem a Tudós Társaság. Nem vagyok én czéhbeli tudós. Olyan vagyok én csak a poéták közt, mint Bihari és Pityók a muzsikusok közt.

Ezt irta már Bacsányinak is 1808-ban. Eltalálta. De még se egészen találta el. Bihary és Pityók hegedüje örökre elnémult, de a költő szerelme örökké melegit s költészete örökké buzdit, mig lánysziv és honfisziv lesz a világon.

Hát ez a Pityók jött meg tized magával s kacskaringós hosszu szóval beköszöntött a ház urához.

Hejh mikor őt meglátta a fiatalság, mint a siserahad, ugy ugrált, ugy tapsolt, ugy vette körül a vén czigányt.

– Itt a Pityók! Itt a Pityók! Ettek-e már, Pityók bácsi? Vinczellérné – elő csak hamar azzal az ennivalóval.

Szegedy Róza is oda fut a czigányok közelébe. Az öreg Pityók mögött nagy bőgős áll. De a nagy bőgő mögött is áll valaki.

A deli testőr áll ott. A költő.

Ezüst zsinóros világos kék huszár ruhában. Feszül a ruha rajta, csak ugy csikorog. Oldalán kard. Köpenyegjét összefogja. Csákója mélyen lehuzva homlokára. Tüzes szemmel, szó nélkül némán nézi azt a lányt, álmainak istenképét, szépségnek és üdeségnek örök mintáját.

Hajadon fővel van a lány. Arany fényü szőke haja gazdag fonatokban köriti homlokát és arczát. Kék szemének nagy mélységéből, rózsás ajkainak finom hajlásaiból mosoly ragyog a redves vén czigányra.

Észreveszi az ifjut a bőgő mögött. Csak két fekete tüzes szemét vette észre. De az a két szem az egész világ.

Abban a pillanatban hajnal tüze lobban fel a leány arczán. S midőn az ifju csendes hangon azt mondja:

– Én is itt vagyok!

Akkor már a hajnal eloszlik az arczon, a megrohant lánysziv vissza követeli minden vérét s a mélységes indulat rohama alatt elhalaványul az a tiszta, fényes hajadon arcz.

Alig tudja az üdvözlést egy néma fejbólintással viszonozni. A zürzavarban megfordul, befut szobájába, leborul a kis asztalra s hull könnye, mint a záporeső.

Az örömnek vagy a bánatnak könnye ez? Ki tudná azt?

Az első szerelemnek könnye. Abból a forrásból, mely csak a szüznek szivében s a menyországban fakad.

Ah minő szentség az a lánysziv, midőn a nemes szerelemmel először van tele!

Azután könnye eláll. Arczát letörli. Hajfonatait megigazitja s most már nyugodtan megy az ifju elé.

És mégis elhagyja nyugalma, mikor közelébe ér, kezét kezébe teszi s kezét meg akarja szoritani. Oly édes és oly nehéz az ifju szemeibe tekinteni! Ugy szeretné lehunyni szemeit, de még sem meri. Hátha annak az ifjunak merész szeme észre veszi az ő érzelmeit.

Mennyit gondolkodott, mennyit ábrándozott utóbb érzelmeinek e rohama fölött. Lehetetlen, hogy az ifju e találkozás pillanatában észre ne vette volna e rohamot. Negyedfél év mulva igy ir erről:

»Oh jól észrevette azt maga is, midőn kezem ugy remegett kezében, – midőn szemeimet elforditani akartam, de nem tudtam, – hogy magamat el ne áruljam!«

Hajh te angyallélek, mi nagy baj lett volna abból, ha magadat elárulod? Ha szivednek hőse észreveszi, hogy te forrón szereted? Ha megtudja, hogy te egész tested minden varázsát, egész lelked minden kincsét az ő boldogságáért cserébe adod?

És aztán te édes lányka, hogy gondolhattad te azt, hogy az az éles szemü és szerelmes lelkü ifju a te szived dobbanását meg nem hallja?

Bohó lány!

Hanem ugy-e, az aztán jól esett, mikor vacsora után az ebédlőből minden butort kidobáltak, mikor Pityók rázendité azt a kurucz andalgó dalt s te a délczeg ifju karján virágtipró piczi lábaiddal ellejtetted azt a deli magyar tánczot?

Gyönyörüen tánczolt Szegedy Róza. Tánczának kellemei még Medinát is felülmulták.

A mi pedig nagy szó.

Mikor Kisfaludy a testőr-tisztséget a királyi udvarnál elfoglalta: volt akkor Bécsben egy európai hirü tánczos férfi és nő, kik tudományukkal, müvészetükkel s testük ügyességével történeti nevet alkottak a maguk számára s egyuttal a szinmüvészet számára is.

A férfi: Salvatore Vigano. A nő: Medina Mária. Házastársak voltak. A férfi lángész, a nő bámulatos szépség. Mindakettő korának első tánczosa.

Tánczot azelőtt is ismert a szinpad. De csak egyes tánczot. Az egyén ügyessége, kelleme és bája szerepelt benne; egyéb értelme s egyéb hatása nem volt a táncznak. Volt tömeges táncz is, de ez is csupán a termek társas mulatságát s a népfajok kölcsönös tánczait mutatta be a mivelt, a magas és a legmagasabb társaságnak.

Vigano és Medina jött arra a gondolatra, hogy a tánczczal eszmét, cselekményt, érzelmeket, egységes és egész szini müveket lehet ábrázolni, előadni, megteremteni s igy a tánczból, csupán a tánczból szindarabot alkotni. Ha az arczvonások és karok mozdulatai alkalmasak arra, hogy a zene segélyével s néma arczjátékkal egész szindarabot alkossanak: a lábak sokkal alkalmasabbak lehetnek az arcz, a karok és a test mozdulatainak segélyével s nekivaló zenekisérettel ugyan arra.

A gondolat kikelt, felnőtt, megizmosodott, gyönyörüen megvalósult. Létre jött a ballet-szinmü. Az a melyik ma is fennáll s a melynek Vigano és Medina az eredeti alkotója.

Sok minden kell az ily szinmühöz. Szoborszerü szép testalkat, domboru mell, telt csipő, szép karok, szép lábak; gyöngéd, finom, gyors és természetes mozgások. Főképen pedig testhez álló mez, mely a termet minden hajlását, minden domborulatát, minden gödröcskéjét tökéletesen elárulja. Szép a szép női kar. Ki merné azt, ki tudná azt eltagadni? De hol marad annak szépsége a női lábak szépsége mögött? És hol marad müvészi hatása? Emeld fel a női kart: csupán a váll és a lapoczka mozdul meg; a váll és a lapoczka mozgásában pedig alig van élet, alig van változatosság. Költészet, müvészi alakulás pedig semmi sincs. Még senki se lett szerelmes női lapoczkába. Még Petrarca se énekelte meg Laura lapoczkáját. A váll szépsége valamivel többet jelent. De akár nyugszik a kar, akár ölelésre, akár esküvésre emelkedik: a váll csak gömbölyü, köralaku marad. Se lágy hullámai, se gödröcskéi, se mosolyvonalai nem támadnak. Mozgását is alig lehet látni.

Mi más az, mikor a nő lábát emeli fel!

A láb domboru izmai uj alakulást nyernek. Hullámos hajlásaival, finom rezgéseivel állandó mozgásba jön a csipő s ennek minden alakulása bájos, mert kör és hullámvonalak váltakoznak minden alakulásban. Szakadatlanul alkalmazkodik a derék s a felső test is a lábak mozgásához. A karok játéka főleg csak a látás által, a lábak játéka azon felül a képzelet által nyujt is müvészi élvezetet.

A mai ballet-szinmü már részben romlott müvészet. Mikor a tánczosnő lábának hüvelykujján fut, mint a csirke, vagy mikor a tánczosnő lábujjain pörgetyü módjára pörög, mint a bugó csiga, vagy a mikor a tánczmester karján félköralakba hanyatlik: akkor már vége a müvészetnek. Mindez már torzkép. Mindez pusztán erőmüvi izommüködés és nem müvészet. Olyan, mint a kigyó-ember vagy mint az a bolond ember, a ki saját fejére ül. Nincs olyan szobor, a melyben a hős vagy az istennő lábának csak hüvelykujján áll. Olyan szobor sincs, a mely saját tengelye körül pörgetyü módjára pörögjön vagy a mely félkör alakra hanyatt hajló nőtestet ábrázoljon. A táncznak pedig egyetlen müvészi feladata mozgásban állitani elő a tökéletes szoboralakokat.

Medina táncza még nem volt elfajult. Az ő táncza még igazi müvészet, igazi mozgószobor táncza volt.

De Szegedy Róza táncza ennél is szebb volt.

Azt irja a költő, hogy a kellemek gazdagabb mértékben megvoltak Róza tánczában, mint Medináéban. Apolló se tudná leirni tánczának gyönyörüségeit. Lábai oly ékesen rajzolták le a zene hangját s minden tagja oly édesen kisérte a lábakat. Az öt érzék nem elég ezt a tánczot tökéletesen megérteni.

A szeretőnek és a költőnek szeme látta igy ezt a tánczot.

De mindenkit ne hozzon rajongásba Szegedy Róza táncza. De azért a költőnek mégis igaza volt.

Mert az igazi magyar táncz akkor is, ha férfi járja, akkor is, ha nő járja, a legszebb táncz a kerek világon. Nyugati nemzetek táncza meg se közeliti. Csak néhány keleti nép tánczában lehet a magyar táncz fenségének néhány elemét megtalálni.

Nem a csárdást értem s kivált nem ugy, a hogy mai napság járják. Nem is azokat a mozdulatokat értem, a melyeket tánczmesterek fedeztek fel: hamissá, idegenszerüvé tenni az eredetit. Az ősi tiszta alakot értem.

Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik kar a csipőn, másik kar a süveg körül vagy a lány derekán, sarkantyunak pengő összeverődése, komoly arcz és kemény tekintet: ezekből áll az igazi magyar férfitáncz. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, a mikor tánczol. Hanem hódit.

– Ide nézz lány, ide nézz menyecske, lásd ezt a termetet, vedd észre erejét, tüzét, büszkeségét. Én vagyok a férfi, én vagyok a te végzeted, szivednek és sorsodnak ura. Ha megszeretlek: meg is védelmezlek. Karom is a tied, szivem is a tied; magam is egészen a tied vagyok. Örök társam vagy, ha szived is ugy akarja, de legény vagyok, ha magam maradok is.

Ez a magyar táncz, ha férfi járja.

A lánynak, ha tánczol, társa arczára kell nézni folytonosan. Ez a legénynek jutalma, biztatása, lelkesitője. Az a nézés szelid legyen és komoly legyen. A bokázás, az egyenes derék, a magas fejtartás ott van a lánynál is. De lépései kicsinyek és hangtalanok, mint a galamb lépései. Egyik karja csipőjén vagy a férfi vállán, másik karja szabadon himbál s vagy kendője vagy virág a kezében.

Ruhájának megbomlani nem szabad. Rengő keblét is kendő takarja. Csak arcza és nyaka van szabadon. Csak bokáig szabad látni lábát; térdeinek mozgását vagy meghajlását már a ruhán át se szabad látni. Arczának pirja, szemének ábrándos tüze, felső teste mozgásának bája s lábainak a legénynyel is, a zenével is összehangzó mozgása: ez a lány táncza.

– Látlak legény, veled tartok, el nem fáradok melletted; ha megérdemelsz, tied is lehetek, de csábitást, de kacsintást tőlem hiába vársz.

Hogy szoknyáját libegtesse, két csipőjénél fogva rázogassa, köténye csücskét emelgesse s ezzel bájainak szentséges titkára ráutaljon: ez a magyar tánczban lehetetlen. Ezt magyar nő meg nem teheti. Még azt se, hogy belekiáltson a tánczzenébe.

Szegedy Róza magyar tánczát mindenki bámulta. Ez a táncz rajongásba hozott mindenkit. Pápay Miklós öreg barátomtól hallottam, ki maga is ismerte őt s kinek apja Pápay Sámuel magas gondolkozásu iró, és Kisfaludy Sándornak kortársa és egyik legjobb barátja volt – tőle hallottam, hogy megtörtént Pápán, nyilvános vigalomban, hogy a mikor Szegedy Róza a magyar tánczot járta, az összes párok lassanként félreálltak s az egész közönség rajongó lelkesüléssel nézte a költő nejének édes bájos, aranyos magyar tánczát.

Igaza volt tehát a költőnek és a szeretőnek. Hogy érhetné utól balletnő, ha Medina is, idegen tánczban a magyar szüznek báját s fenséges kellemeit?

Pedig Medinát a legényszerelem egész pokoltüzével szerette több mint egy éven át Kisfaludy. S Medina, bár rajongott érte Bécs egész férfiközönsége, a magyar testőrt tüntette ki, pedig ennek semmi kincse nem volt, csak deli szép alakja volt. De mikor azután meglátta Róza tánczát: ugy elmult Medina alakja az ő lelkében, mint a hajó nyoma a viharos tengeren.

Hajnal felé lett vége Badacsony szüretén az első vigalomnak. Aludni is kellett valamit.

Csakhogy a badacsonyi szőlőhegyi hajlék nem akkora s nincs ugy berendezve, hogy ott huszonöt s harmincz férfit éjjeli szállásra kényelmesen el lehessen látni. Három szoba s a pinczelejárat fölött a sajtóház: ez az egész.

Sebaj!

A három szobát és a sajtóházat elfoglalják a nők. Külön az öreg asszonyok, külön a menyecskék, külön a lányok. Menyecskeszó: dévaj beszéd; – nem való a lánynak. Leánybeszéd: madárcsicsergés; unalmas az öreg asszonynak, de a menyecskének is. Minden korszak együttesen jobban érti egymást.

Hát a férfiak hol töltik az éjszakát?

A hány elfér: a vinczellérnél alszik a szoba földjén idei puha zörgős buzaszalmán. Takaródzik lópokróczczal vagy a saját köpenyegjével. A kinek van: elmegy a maga hajlékához, visz magával vendéget is. Nehányan, kivált a fiatalabbak, a hintókban alusznak. Ugy ülnek az ülésekben, mint a pulykák.

De azért a reggelinél olyan üde, olyan piros, olyan nyalka valamennyi, mintha lakodalomra készülne. Szüreten még az öreg urak is kipödrik legalább a fele bajszukat. Hátha még ma ők is tánczra kerekednek? Az ördög nem alszik. Kusza bajuszszal tánczolni pedig annyi menyecske közt nem lehet.

A testőr még meg is borotválkozik. Testőrnek diszben kell lenni mindig. Kivált mikor Róza égszinkék ruháját ölti fel, a melyről azt mondta varrónője: ez áll rajta legjobban.

Reggeli alatt az éjjeli szállás körülményeit beszélik el a nőknek. Vidáman, elmésen, tulozva. Mint az ezüstnek csengése: ugy szól a menyecskék és lányok kaczagása.

Hát a czigányok hol aludtak?

Van esze a czigánynak. Észrevették, hogy a padlás tele van illatos sarjuval. Oda takarodtak. Jobb fekvésük volt, mint az uraságoknak. Elő se kerültek előbb, csak a mikor az ebédhez kellett muzsikálni.

Szép őszi nap volt s langyos a levegő. Valaki inditványozta: menjünk sétálni.

Mentek sétálni.

A tomaji oldal felé mentek, a Koldusok utján. Az ut itt gyönyörü szálas erdőben vezet. Nincs a napkeleti zultánoknak olyan puha és illatos szőnyegük, mint a milyen ott az avar. A testőr és Róza többnyire együtt voltak. De Róza észrevétlenül gondoskodott arról, hogy a társaságtól el ne maradjanak. Sétájuk egészen a Vaskapuig tartott, onnan aztán visszafordultak.

Ebéd után, de már este felé a Balatonon csónakáztak.

Mikor Kisfaludy, mint a francziák hadi foglya már szabadulóban a genuai tengeren utazott s irtózatos tengeri viharban a hajó népe már elveszettnek hitte magát: akkor jutott eszébe ez a balatoni csónakázás. A fenyegető halál Róza alakját állitotta lelke elé.

»Bár most itt volna velem Ő is a habok között. Mint akkor, hogy a szerelem Lánczával megkötözött. – Megragadnám karjaimmal, És szivemhez szoritnám, És lángoló csókjaimmal Őtet végig boritnám, S kétségbe esve bele vetném, S a tengerben eltemetném Együtt véle magamat. – Ha boldoggá engem nem tesz: mást se üdvözithessen!«

Kegyetlen gondolat. De hőshöz, szeretőhöz, költőhöz méltó gondolat. És mégis szép gondolat, hogy a mikor ott ordit körülötte a tenger haragja s minden pillanatban bekövetkezhetik a kikerülhetetlen halál, kétszáz mérföld távolságban akkor is az a lány jut eszébe, a kit már esztendeje nem is látott, s a kitől, mikor utoljára látta, akkor is keserüséggel kellett elválnia.

Este megint vigalom, táncz, játék hajnalig.

A lány nem tüntette ki a költőt. Talán tartózkodóbb volt vele szemben, mint másokkal. De a költő figyelt. Asszonyok körül volt is már jártassága. A női lélek szerelmi változatait meglehetősen ismerte már. Olyan mély lélekkel és magas gondolkozással ugyan még nem találkozott, mint Szegedy Róza, de Teréz, a pozsonyi lány szintén fiatal szüz hajadon volt s a lánylélek, mikor a szerelem illatát érzi maga körül s mikor szivének fölmelegedését érzi, bizonyos fokig mind egyenlő. Tünődés, némaság, gyakori elandalodás, érzelmeinek gondos titkolása, szive választottját mindig felkeresni s mindig kikerülni s édes és szent titkát a mindenség elől elrejteni: ebben egyik szüz lélek csak olyan, mint a másik.

A pozsonyi lányt régen elfeledte a költő. Az a szerelem csak harmatcsepp volt a virágon. Medina szerelme pedig felhőszakadás, vad zuhatag, tengernek habzó hulláma, melyben kényére fürödhetett az ifju s melyben el is merülhetett, ereje is elsorvadhatott. S most megint ott állt előtte, a huszonhárom éves ifju előtt Szegedy Róza. Megint az a tiszta harmatcsepp, mely a fényes és magas égből szállt le, melyen ott ragyog minden üdvösségnek jele s melyen át érezni lehet azt, a mi minden üdvösségnél szentebb és drágább: a hajadon sziv első ébredését, első mozdulatát.

És mégis – nem a hosszufalui első találkozásnál s nem is a badacsonyi szüret első két napján és éjszakáján vert örök gyökeret a szivbe a szerelem.

Hanem a harmadik napon Szigligetben.

Kocsin rándultak át Szigligetbe. Róza Rostynéval ült a kocsin s a költő volt lovagjuk. Rostyné megengedte, hogy az ifju ne lóháton kisérje őket, hanem velük menjen s ne a bakon, hanem az első ülésen a nőkkel szemközt üljön.

A régi hintó más alaku volt, mint a mostani. Rugója csak félig volt vasból, félig vastag szijból. Nagy zökkenésnél majd kidobta az embert kebeléből. Bárkája sokkal nagyobb, mint a mostani kocsiké. A szemközt ülők térdeinek érintkezni nem volt szükséges. De szabad se volt. Tiszta ösztöne megsugta a költőnek, hogy ez ellen véteni s Rózát örökre elvesziteni egy dolog. Ezt a leányt csak imádni lehet, ez előtt csak leborulni lehet, mint az oltári szentség előtt.

És mégis ez az együtt-kocsizás volt egyik nagy fejezete annak a történetnek, melynek neve Himfy Szerelme.

Szemközt ülni a lánynyal. Mindig reá nézni. Tekintetével gyakran találkozni. Édes lehelletét, édes illatát belélekzeni. Fölszállásnál, leszállásnál kezét fogni. Ernyőjét egy-egy perczig kézben tartani. S ruháját egyszer-másszor érinteni.

Nevessetek irók, lélekbuvárok, sorvadt szivek, vén gonoszok, hitetlen és avar lelkek! Tartsátok ezt a szót ostoba ábrándnak, holdvilágban járó érzékenységnek! És mégis örök igazság, hogy a sors nagy kegyének tartja minden nemes ifju, ha az imádott lánynak véletlenül ruhaszegélyéhez hozzáérhet.

A kik egy család kebelében összevonulnak: bizonyos bensőség köti össze azokat. A kik egy kocsi bensejében összeszorulnak: azok közt is bizonyos rokonszenv, valami kölcsönös vonzalom támad. Ha különben idegenek is. Együtt átdőzsölt éjszaka is gyakran évekig terjedő bizalmat szül férfiak közt. Férfi és nő, ha szivük szabad, ugy kocsikázzanak együtt, hogy készen legyenek arra, hogy egymásba beleszeretnek. Lelkük erejétől és nemességétől függ aztán, hogy szerelmük milyen mély és milyen tartós leend.

S a deli ifju és Szegedy Róza együtt kocsikáztak Szigligetbe.

S Rostyné még egy kis hamisságot is cselekedett.

Skublics megmondta Rostynénak, hogy Kisfaludy Sándor a hegedün kitünően játszik. Rostyné egyik czigánytól elkérte hegedüjét s eldugta a kocsiládába. Mikor a vár omladékait bejárták, megálltak a nagy lovagteremben s annak falnyilásain át gyönyörködtek a Balatonban.

A vár omladékai ma egészen mások. Mikor a költő ott járt imádottjával: akkor még csak 123 esztendő telt el a vár leégése óta. Most már 228 év pergett le azóta. A várromok pusztulásában száz esztendő óriási idő – minálunk. Akkor még a lovagteremnek padlógerendái is mind meg voltak.

A legkedvesebb beszélgetés közben Rostyné honnan-honnan se, előveszi a hegedüt s oda nyujtja a költőnek.

– Itt van Sándor, vegye csak a kezébe. Hallottuk ám, mit tud. Róza kedvéért huzza el a legszebb nótát.

Kisfaludy ránézett Rózára. A lány szemei biztatták. Szavai is.

– Én igen szivesen hallgatom.

– Énekel-e hozzá?

Rostyné közbeszólt:

– Ha a hárfája itt volna: énekelne. Róza nagy mester ám a hárfán és a dalban.

Csakugyan kitünően kezelte a hárfát. Csakhogy az akkori idők gonosz szokása szerint más dalt, mint német dalt nem tudott énekelni. Elhitették az urakkal és urnőkkel, hogy a magyar dal csak paraszt lánynak, paraszt legénynek való.

Kisfaludy Lavota dalait huzta s utánuk néhány kurucz dalt. A lány előtt ismeretlen dalok voltak ezek. De gyöngéd, érző lelke csak ugy szítta magába azt az édes-bus dallamot. Könye kicsordult.

A költő észrevette.

– Róza, tanulja meg az én kedvemért a magyar dalt. Ugy-e szép?

– Igazán szép, megtanulom.

– Az én kedvemért?

Róza nem szólt, de a költőnek szeme közé nézett. Ezt a nézést és ezt a szótlanságot a költő néma vallomásnak tekintette.

Megjött bátorsága s midőn a várhegy oldalán a csalitban jártak s egy pillanatig tanuk nélkül voltak, igy szólt a lányhoz:

– Róza meg ne haragudjék rám, ha megmondom, hogy én igazán és mélyen érzem, hogy jövendő sorsom aligha magától nem függ. Én már alig tudok Bécsbe visszamenni.

A lány fényes arczán rózsaszin kergetődzött a liliommal. Hol pirult, hol halványult. Látta, hogy az ifju nyilatkozatot vár. Utóbb halk, reszkető hangon mégis felelt.

– Korán van még ilyenre gondolni, oka se lehet ilyenre gondolni, hiszen először vagy másodszor látjuk egymást.

– S Róza, maga jó néven veszi, nekem megengedi, hogy gyakran lássuk egymást?

– Azzal csak megtisztel engem s én köszönettel veszem. Hiszen mi rokonok is vagyunk.

– Én heves természetü és nagyravágyó vagyok. A rokonság nekem nem lesz elég, attól félek.

Róza nem felelt. Egy száradni kezdő kosborvirágot vett a kezébe s azt nézegette. Idő után mégis annyit mondott:

– Félni sincs oka.

De kezét, azt a harmatkezet se csókra, se kézszoritásra nem nyujtotta.