Part 7

Szegény Rozi hugom!

Se élő, se holt nem volt, mikor ezt a hirt biztos embertől meghallotta. Gondolta ő már, hogy igy kellett annak történni. De azért mégis ugy fájt a szive, hogy én nem tudtam nézni. Pap Andor megfogta a fejét, talán mindjárt összeesett volna.

– Bár elvett volna az isten engem is vele együtt. Mi volt az utolsó szava?

– Utolsó szavát nem hallottam, mert a mikor a katonaság körülvett bennünket s pajtásaink már elvesztek vagy kézre kerültek, én odább álltam s egy dombos csalitba menekültem, de a mint a domb oldaláról visszanéztem: akkor még Sobri ott állt egy nagy fa mellett. Hanem egy órával előbb, mikor az erdőszélben összejöttünk, akkor azt mondotta: »Gyerekek, ma nehéz sorunk lesz, ha engem baj ér, a mit fogadtatok, megtartsátok, az én mátkámat, mig éltek, el ne hagyjátok!« Én Rozi hugom, nem is hagylak el téged, azért jöttem ime hozzád, pedig most már az én életem kutyát se ér.

Ugy sirt, ugy zokogott szegény hugom, könnye ugy omlott, mint a záporeső. De mégis oda fordult Pap Andorhoz.

– Köszönöm kendnek bátyámuram, szives jó indulatját, de én nem akarok terhére lenni senkinek, az isten megsegit engem.

Hiszem, hogy meg is segitette, csak azt nem tudom, milyen uton-módon. Elbucsuzott másnap édes anyánktól, harmadnap én tőlem s elbujdosott. Azt mondta, hogy Sobri Jóska sirját megy fölkeresni.

Sohase láttuk többé.

Megtalálta-e Sobri sirját vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt vagy neki ment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki. Pedig messze földről jövő emberektől én is sokáig kérdezősködtem utána.

Igy végezte Répa Ferkó a szomoru történetet. Mire elvégezte, világos reggel lett, csak épen hogy a nap még nem bujt ki a Balatonból. Hanyatt feküdtem, a vakandturáson nyugodott fejem, ugy hallgattam. Nem szóltam közbe, nem kérdezősködtem, nagyon elfogta képzeletemet Répa Rozi alakja s életének és szerelmének története.

Csodálni való is ez. Nem a történet, hiszen az mindennapi. A szeretők egyike meghal vagy elhidegszik, vagy hütlenné válik s a másik aztán vagy utána hal, vagy vigasztalódik vagy hütlenséggel fizet a hütlenségért. Tizezer regényben és százezer elbeszélésben megirták ezt már igazi és nem igazi költők. Szétfoszlik az eszmény, vagy eltünik vagy utálatossá lesz s a beteg sziv aztán vagy megromlik, vagy kigyógyul, vagy elszárad, vagy megszakad.

Én csodálom azt a mélységet, erőt, fenséget és tisztaságot, mely otthon van a szegény ember, szegény lány szerelmében is. S a mely oly ritkán van otthon a társadalom fensikján élő lelkek szerelmében.

Mi a szerelem?

Agynak müködése, mint a gondolkozás.

De a gondolkozás mértékében kiszámithatlan különbség van az emberek közt. Az egyiknek agya független tud lenni érzéstől, szenvedélytől, önimádás babonájától, – a másiké nem. Az egyik a csillagok nyomait méri föl s ezer esztendős jövendőnek javulására dolgozik, hogy a születendő nemzedékek jobbak s boldogabbak legyenek, mint mi. S a másik gondolkozás a teremtés legnagyobb ügyének a kamatláb változásait tekinti. Newton és Shakspeare agya az istenekkel száll versenyre s a földhöz ragadt szegény ember agya elvész abban a kérdésben: mit eszik holnap s miként szerzi be téli gunyáját?

A szivek közt nincs akkora különbség.

A szegény lány szive ugy érez, mint a királylányé s a betyár ugy megőrzi szerelmének titkait, mint a lovag. Észszel, tudománynyal, magas miveltséggel keveset törődik a sziv. A legtudósabb elme s a legmagasabb gondolkozás mellett is satnya és nyomorék maradhat a sziv s erővel és érzések gazdagságával lehet tele a nyájőrző tanulatlan bojtárgyereknél is.

Miért van ez?

Érzéki dolog a szerelem s az érzékek mindenkinél egyenlők. Igy tanitják a tudomány emberei. De ez nem megoldás. Hiszen az agy és a gondolkodás is érzéki dolog s ebben mégis óriási változást idéz elő a tanulás és a miveltség.

A bölcseség arany, a bölcselkedés aprópénz. Keveset adnak érte, elvesztése se nagy kár, rozsda is megeszi. A tudós elmék, erős gondolkozók, számitás emberei bölcselkedésük mértéke alá vonják szivüket, szerelmüket.

Megengedjék-e erősödni az érzést? Nem lesz-e ez akadály életük utján? Nem árt-e meg az egészségnek? Melyik lánynak szerelme lesz biztosabb, kényelmesebb és hasznosabb? Mit nyerhetünk ezzel? Mit veszthetünk amazzal? Melyik gyümölcsöz jobban és gyorsabban?

Ez az elmék bölcselkedése. S minél kisebb úr a sziv, annál nagyobb ur a bölcselkedés s annál hitványabb a szerelem. A hatalom és miveltség birtokában lévő ugynevezett nagy családoknál a szerelem nagyon hasonlit a vállalathoz. Tárgyalás, alku, megegyezés, mérleg, egyensuly, szállitás, kölcsönös érdekek méltányos kiegyenlitése s gyakran per, felszámolás, csődbe jutás.

Itt már a szerelemnek alapszabályai vannak, mint a részvénytársaságnak. Itt már aztán vigyáznak arra, hogy az egyes szakaszok ellen senki se vétkezzék. Az »élek érted, meghalok utánad« nincs bent a szakaszokban. Ezt nem hagyná jóvá se a törvényszék, se a miniszter, se a közgyülés. A »hűség« benne van az alapszabályokban. De föltételhez és birságokhoz kötve. A ki megszegi a hűséget: fizet ennyit és ennyit. S mig fizetni tud: fennáll a szerelem szegett hűséggel is. De a ki nem tud fizetni: azt kilökik a vállalatból. Annak többé nincs joga a hűséghez, a szivhez, a szerelemhez.

S minő fenség az, a mikor a társadalom magasán is néha előáll a sziv s nem engedi magát megkötözni vagy széttépi kötelékeit s elveri maga mellől az alkuszokat, birákat, ügyvédeket, közbenjárókat s a számitás és bölcselkedés egyéb szállitóit!

Igy kellene lenni mindig s mindenütt.

Igy volt annál az erdei duhajnál, a kinek a neve egykor Sobri Jóska volt. S igy volt annál a nyomorult lánynál, a ki addig élt, a meddig szeretett s a mikor szeretője meghalt, ő is elmult utána örökre.

Mig e sorokat irom: az alatt tudósit egy barátom, hogy Sobri fáját a lápafői határban néhány év előtt kivágták s körülötte a csalitot is kiirtották. »Sobri fája.«. Igy nevezte a nép. A melynek oldalához utolsó harczában puskáját támasztotta; a melynek árnyékában magát agyonlőtte; s a melynek tövében fiatal szép testét eltemették. Az arra menő megállt a fánál s egy sóhajjal vagy egy áldással gondolt arra, a ki ott porladozik. Együgyü léleknek már ez a természete.

Vajjon Répa Rozi látta-e ezt a fát? Megölelte-e, megcsókolta-e, könyeivel megáztatta-e, mielőtt szerető lelke visszaszállt a végtelenbe, a honnan származott?

SZENTIRMAY JÓZSEF.

(Branyiszkó ostroma. – Az orosz ágyugolyó. – Flórenczben. – A mogorva kapitány és vidám felesége. – Az olasz hazafiak. – Szentirmay nem szerette a pénzt. – Tuli és a királyasszony. – A magyar bor.)

– – Mikor a nap fölkelt: akkor aludtam el. Talán két óra folyásig aludtam. Mikor fölébredtem, Répa Ferkó már nem ült mellettem az árokparton, hanem utitársam mosdott a harmatban s törülközött zsebkendőjével. Némely madár is megmosdik a harmatban, a hiu lány is megcselekszi, akkor nekem is jól esett.

Szigligetben reggeliztünk.

A vár omladékait összejártam. Ott is találtam egy kis juhászbojtárt, kerepőt faragott egy döledék fal árnyékában. Ennek is Répa volt a neve, de ez se Sobriról, se kedveséről nem tudott semmit.

Még nem volt dél, a mikor Badacsony hegyére értünk. Napkeleti oldalán értük el a csodálatos szépségü hegyet. Csakhogy akkor nem várt bennünket a parton Szentirmay József.

Mint várt most, mikor Gyulai Pál ur kiugrott a csónakból, hogy minél előbb szilárd talajt érezzen lába alatt.

Hatalmas szép férfialak volt ez az én derék barátom Szentirmay.

Széles váll, domboru mell, egyenes derék, piros arcz, oroszlánfej, de kék szemekkel, állandó mosolylyal.

Jókedvü igaz magyar ember. A minőt én szeretek. Jó kedve sohase szünt meg. Még akkor se, mikor Branyiszkót ostromolta. Még akkor se, mikor az oroszszal ütközött s az orosz ágyugolyó egyenesen derékban találta. Még akkor se, mikor a függetlenségi harcz végén besorozták s Olaszországba hajtották.

Mert hogy honvéd volt, tiszt volt, vitéz volt: természetes.

Valami honvéd-vadász-zászlóaljnak volt főhadnagya.

Mikor Branyiszkót ostromolták s pár utforduló sánczot bevettek: a véletlen Guyonnal hozta össze, a vakmerő tábornokkal. A tábornok valami ok miatt toporzékolt haragjában. Pedig a golyók ott fütyörésztek körülötte. Látta, hogy a rózsásképü fiatal szőke vadásztiszt mosolyog. Pedig hideg is volt a tél miatt, meleg is volt a csata miatt.

– Mit nevet ön?

– A németet tábornok ur.

– Mi van azon nevetni való?

– Az, hogy mindjárt kiverjük minden állásából. Nézze tábornok ur, minden német jobbra-balra tekintget, mintha jobbról-balról félne s mintha azt keresné, merre könnyebb futni. Ha meg akarná állását tartani: mereven nézne ránk, mint a sas.

Igaza volt.

A tábornok jól megnézte látó csövével a hegyoldal német csapatait s rögtön észrevette maga is, hogyan tekintget jobbra-balra a legénység.

Jó jel volt. Elismerésül kezet szoritott a fiatal hadnagygyal s azontul neki is jó kedve lett.

– Hát a mikor az orosz ágyugolyó derékban találta.

Valahol a Hegyalján verekedtek az oroszokkal.

Szentirmay zászlóalja egy domb oldalán állt szálas nyárfaerdőbe vonulva. Az orosz seregnek, ha kifejlődni akart s előre akart hatolni, ezt a zászlóaljat az erdőből ki kellett verni. A vadászok azonban ügyesen lőttek, bátran megálltak; lovassággal nem lehetett, szuronyrohammal nem volt tanácsos őket megtámadni. Védték őket a szálas fák. Az orosz vezér tehát egy félüteg nehéz tábori ágyut vezényelt ellenük s lőtte az erdőt alattuk, fölöttük, körülöttük.

Lőhette azt. Nevették azt a jókedvü honvédvadászfiuk.

Pedig nem egészen nevetséges ez a hadi játék. Erdei nagy szálfát ugyan tábori ágyu le nem dönt, de az ember egy pillanatig se biztos, hogy a lelőtt, letördelt, leszaggatott faágak a szemét ki nem ütik. Érdekes állni az ilyen ágyutüzben. A karvastagságnyi ágak ugy hullanak, mint a záporeső s az irtóztató zúgás, recsegés még az ágyu hangjánál is jobban rázza a lelket.

Szentirmay látta, hogy az orosz egyelőre csak ágyuval akar dolgozni. Odaszólt zászlóaljához:

– No fiuk, mi is rágyujthatunk, ha az orosz rágyujtott.

Szentirmay a pipát értette. Neki nem volt ágyuja.

Oda állt egy félölnyi vastag nyárfa mögé, hátát neki támasztotta a fának, elővette makra-pipáját, megtömte dohánynyal, kicsiholt s az égő pudvát rátette a dohányra, sőt már a kupakot is rászoritotta a pipára.

De szippantani már nem volt ideje. Esett hasra, csak ugy zuhant. Az a nagy fa, melyhez támaszkodott, ugy ütötte hátba, mint a menykő. Egy tizenkét fontos orosz ágyugolyó épen a fa közepének ment neki s az lökte meg a fát. Ha az a fa ott nincs, Szentirmayt derékban ugy vágja ketté az ágyugolyó, mintha ollóval szelték volna kétfelé. Az az ágyugolyó épen a derekának tartott.

Legényei oda ugranak, a mint látják, hogy a földön fekszik.

– Hadnagy uram, itt vagyunk! Csak nincs valami baj?

– Van fiaim, van!

Nagyot szippantott a pipán, de nem jött a füst.

– Az a baj fiaim, hogy a pipám kialudt. Ujra ki kell csiholnom. Adta muszkája, mennyi bajt csinál az országban.

S szedte elő készségét, szerszámát, hogy kicsiholjon. De már ezt a fiuk nem engedték hamarosan. Dörgő éljen-rivalgással fölemelték a hadnagyot s megmutatták a muszkának. Ma is töri még a fejét a muszka, miért örültek, miért kaczagtak, miért éljeneztek a honvédek olyan nagyon?

Mikor a harcznak vége lett: besorozták osztráknak őt is. Közlegénynyé tették s gyalog hajtották Olaszországba. Adtak rá komisz ruhát, de olyan rongyosat, piszkosat, hogy igazi osztráknak nézhette mindenki. Sebaj. Neki jó kedve volt örökké.

Lelkes barátja akadt az utban. Burián pesti ügyvéd. A kit később egyenes termetével, hosszu szakállával, tekintélyes komolyságával együtt minden ember ismert és tisztelt Budapesten. Szentirmay mérnökségre, Burián ügyvédségre készült; Pesten már jó ismerősök voltak, Olaszországban ismét összekerültek s gyöngéd barátságuk halálukig tartott.

Hogy történt, hogy se történt, Szentirmayt mint besorozott osztrák katonát Florenczbe helyezték. Egy kegyetlen szivü mogorva kapitány kezére került. Csakhogy ennek volt egy kegyes szivü vidám kis felesége s két apró porontya. A mint a kis feleség meglátta Szentirmayt: ennek deli termete, mosolygó ifju Apolló-arcza rögtön szemébe tünt s nem nyugodott addig, mig őt a mogorva férj oda nem rendelte magához privátdinernek.

Hamis szeme volt a menyecskének. Két nap alatt már mindent kinézett a privátdinerből. Azt is, hogy magyar fiu; azt is, hogy mivelt fiu; azt is, hogy jókedvü fiu; azt is, hogy tiszt volt, hogy kitünően tud rajzolni, gyönyörü hangon tud énekelni s hogy egyáltalán nem arra való, hogy csizmát tisztitson, szobát söpörjön, piaczra járjon, a konyhára fát, vizet hordjon s a menyecske kutyáját sétáltassa s két kis porontyát mulattassa.

Hohó! Álljunk csak meg kissé. Talán mégis arra való, hogy a két kis porontyot mulattassa s azon kivül a menyecskét rajzolni és dalolni tanitsa.

De nagyon is arra való!

Nehány hét mulva Szentirmay katonai ruhában járt ugyan, de se privátdiner nem volt, se a katonai gyakorlatokra menni s mindenféle katona-munkát végezni köteles nem volt. E helyett mulattatta a két kis porontyot s tanitotta a menyecskét.

De nem ingyen.

Hanem bizonyosan azt mondta a két kis porontynak:

– Hé kölykek, mogorva kapitányomnak osztrák porontyai! Ide hallgassatok rám! Én ugyan játszom veletek, szépséges mamátokat is megtanitom dalolni és rajzolgatni s a mellett itt is maradok katonának, a meddig innen el nem mehetek. Meg is kapom én ezért a fizetést jó szóban, körömfaladékban, meleg kézszoritásban, édes mosolygásban s ki tudná, mi másban. De ez nekem, adta osztrák porontyai, mind nem elég. Hanem van nekem itt egy Burián nevü jó barátom, adjatok annyi szabadságot annak is, a mennyi nekem jut. Azután van nekem itt Florenczben egy-két hires honfitársam, egy híres festőmüvész s annak fiai, a kiket már hazulról ismerek. Az öreg Markó és családja. Szabad járásom legyen nekem oda mindenkor. És végre nagyon szeretem az olasz hazafiakat. A kik minden osztrákot a pokolra kivánnak. A kik élnek, dolgoznak, rajongnak és meghalnak a szabadságért. A kik ellen apátok és bajtársai irtó háborut viseltek s a kiket ma is börtönre, golyóra, kötélre keresnek. Hadd mehessek én ezek közé szabadon, hadd mulassak velük igazán s hadd szidjam én az osztrákot velük együtt kedvemre. Nosza tehát kis osztrák porontyaim, mondjátok ezt meg a mamának, mama a papának, papa a generálisnak, mert különben én többé se veletek, se mamátokkal nem játszom. Dörgöm-morgom-csikorgom-adta osztrák porontyai!

A két poronty meghallgatta a kemény szót. Az egyik lehetett három éves, a másik két éves. S bizonyosan eljárt mindakettő a nagy megbizatásban. Mert az én jó Szentirmay barátom ettől kezdve teljes szabadsággal mulathatott Florencz városában.

Mindennapos volt a Markó-családnál. Benső, gyöngéd barátság erősödött meg köztük. Rajzban, épitészetben, müizlés nemesitésében kincset gyüjtött Markóék segitségével ifju lelke.

Burián barátja is szabadon járt-kelt ezután. Együtt töltötték napjaikat. Együtt vigadtak sorsukon s busultak hazájok állapotján.

De megismerkedett a fiatal olasz hazafiakkal is. Hajh minő lelkek voltak ezek! A honfikeserüségnek és honfirajongásnak minő mérhetlen tengere zajgott ezek szivében! A tüzokádó lángja nem ég akkora tüzzel, mint a hogy égett ezekben a gyülölet a pápai uralom ellen, a német betolakodás ellen és a szanfedisták ellen. Ha az olasz nemzet még egyszer olyan nagy tudna lenni, mint volt akkor, a mikor szerencsétlen volt! Ha a magyar nemzet úgy tudná ellenségét gyülölni, mint tudta az olasz! Ha mindig úgy tudna gyülölni, mint a hogy tud néha verekedni!

Szentirmay és Burián el-elment mulatni egyik-másik Albergóba s annak titkos szobájába az olaszokkal. Bámulta, szerette, csókolta, itatta az olasz a magyar fiut. Egy florenczi ifju gróf majd megette Szentirmayt.

– Mit bámulsz rajtam olasz?

– A magyart bámulom! Hát ti vagytok a magyarok! Mindig, mindig, régóta látni akartalak benneteket. Kezed is megcsókolnám, ha nem nevetnél. Mi vagyunk húsz millió, ti vagytok öt millió. A mi gazdagságunk és miveltségünk harmadfél ezer esztendős, a tietek száz esztendős. Mi palotákban élünk, ti a pusztán. Mi óriási templomokban, müvészetnek fönséges csarnokaiban imádjuk az istent s szerezzük meg a tudományt, ti pedig ott őgyelegtek erdőn, mezőn, szabad ég alatt. Nyugati mivelt nemzet vagyunk, ti pedig ázsiai hunnok, tatárok. Minket is legyőzött a német, titeket is. De ti magyarok legalább megvertétek a németet igazán, porba gázoltátok lobogóját, hátához paskoltátok gőgjét s megtanitottátok futni és segitség után rimánkodni. Ti is véreztetek, de győztetek is. Mi csak véreztünk!

Kicsordult az olasz ifju szeméből a köny. Igy adta okát annak, miért bámulja a magyart, ha osztrák baka is ez.

Itt találkozott egy szegedi fogolylyal, valami Bixio nevűvel.

A magyar kormány, mikor 1848-ban Szeged várát átvette, a várnak földalatti nyirkos oduiban több mint száz foglyot talált, köztük sok olaszt. Nagyobb része olasz volt. Megkérdezte az osztrák kormányt: kik ezek? Miért vannak elitélve? Mikor szabadulnak, hová valók? A bécsi kormány nem tudta. El se voltak ezek itélve. Olasz hazafiak voltak s elhozták őket a Tisza mellé, eldugták őket Szegeden a föld alá, ott haljanak meg, ott rothadjanak el. A magyar kormány egyszerüen haza eresztette őket.

Haza! De merre, hogyan?

Utba esett Ausztria s Ausztriában megint elfogdostak belőlük egy csomót.

Elfogták ezt a Bixiot is. Ő azonban Udine körül kisérőjét leszurta és megszökött. Szerencsésen eljutott a piemonti király seregéhez s oda állt be katonának. »Még egy átkozott németet megölni s azután meghalni«: ez volt örökös jelszava.

Szentirmaynak sok följegyzése volt Bixio elbeszéléséből. Minő borzalmak pihennek e följegyzésekben! Ez is ugy ragaszkodott Szentirmayhoz.

De nem sokáig ragaszkodhatott. Szentirmaynak szegény szülei pénzt kaptak a veszprémi káptalantól, hogy fiukat kiválthassák a katonaságból. Ötszáz forintot kaptak s ezen kiváltották.

Haza jött, mérnök lett. Baranyában tagositott harmincz falut, fölmérte Veszprémet, megnősült s rokona és egyik főigazgatója lett János püspöknek s tervezte és épitette János püspök nőnevelő intézeteit. Lángeszü és jókedvü ember volt mindig, szerette mindenki s költő és jeles iró lett volna, ha gazdag ember nem lett volna.

Még sem lett gazdag ember.

Kinevette, utálta, lenézte a pénzt. Honvéd korában, olaszországi baka korában csak ugy becsülte, mint diák korában. Akkor pedig becsülni nem tanulta meg; szegény fiu volt, sohase volt pénze megbecsülni való.

Mérnök korában pajtásai közt osztotta föl busás keresetét. Veszprém városa ma is adós neki több ezer forinttal. Szülővárosa: hát csak elengedte neki. S mikor már nagy ur lett, négy lovon járt, kastélyban lakott, száz szófogadója volt, százezrekben turkált: hosszu utra, hetekig tartó urodalmi körutra akkor se vitt magával többet öt forintnál, tiz forintnál. Röstelte, hogy őt azért becsüljék, mert nagy urnak tartják. Szivesen adakozott minden felé. Erre kölcsön kérte a pénzt uton-utfélen paptól, zsidótól, kasznártól, kocsmárostól, bérlőtől, jó baráttól. Titkárjának jegyzéket kellett vezetni s hazulról kinek-kinek megküldeni a kölcsönpénzt.

Ő volt tehát a mi házigazdánk. Ő rendelte oda a partra a kocsikat s ő vitetett föl bennünket János püspök villájába. Gyulai Pál urral ő ült egy kocsiban.

János püspök villája ott feküdt Badacsony déli vállán a legszebb ponton. Emeletes fölház kényelmes szobákkal. Ablakaiból napkeletre, napnyugatra s déli irányban a végtelenig látni. Mögötte észak felé a hegy zárja el a látást. Ott van az Omlás, a Tornyok, a Gyapju-zsákok s tetejükön a Kereszt. Valamennyi kősziklából.

Mindegyikünk megkapta a maga szobáját s egyuttal a sürgető meghivást az ebédhez. Szentirmay az első pillanatra észrevette, hogy piperézkedő ember nincs közöttünk. Egyiknek sincs kipödrött bajusza s bodoritott haja. Egyiknek sincs se fekete, se fehér keztyüje. Egyiknek sincs fényes hüvelye se fején, se lábán. Szóval: irók, tanárok, szerkesztők, tudósok vagyunk mind. Már olyanok, a milyenek.

Finom tapintattal rendezte be állapotunkat.

Ügyelt arra, hogy mindenféle inas, komornyik, huszár, vadász ne lábatlankodjék körülöttünk. A szolgálatot szobában és asztalnál az öreg Tuli és Tuliné végezte valami csitri falusi lány segitségével. Hadd lássák az urak, hogy otthon vannak.

Nevezetes ember volt ez a Tuli.

Valami házfelügyelő vagy vinczellérféle. Közönséges paraszt egyik szomszéd faluból. Szentirmaynak régi felszolgáló embere. Minden nap borotválkozva s tisztán öltözve. Kevés szavu, komoly tekintetü, lassu és ünnepélyes mozgásu maga is, felesége is. János püspököt csak egyszer látta. Azon kivül a legnagyobb ur csak tekintetes ur volt előtte. Nagyságosat, méltóságosat, kegyelmeset nem ismert.

De fölségeset se.

Pár évvel előttünk ott járt József főherczeg a főherczegnővel és a belga királynéval. Föl akartak menni Badacsony tetejére. János püspök volt már egyszer-kétszer ugy honvédszemle alkalmával a főherczeg házigazdája, tehát csak az ő villáját keresték föl vezetőért. Hoztak magukkal Keszthelyről hideg sültet, pogácsát, uj kalácsot, ezt a hegytetőn akarták elkölteni. Egész kiséretük egy huszárból állott.

Tulit kérték meg, vezesse föl őket a Kereszthez. Tuli szó nélkül vállalkozott. Kevés beszéde, lassu mozgása szemébe ötlött a főherczegnek.

– Hallja kend, fel tud maga jönni velünk a hegy tetejére?

– Mit gondol a tiszt ur! Ha ezek a fehér népek föl tudnak menni, hát akkor én csak föl tudok.

– Micsoda fehér népek?

– Hát ez a két tekintetes asszony!

A királyné és a főherczegné volt az a két tekintetes asszony.

A huszárnak ugyan nem volt szabad az utazók kilétét elárulni, de attól félt, hogy ez a paraszt valami ügyetlenséget, valami gorombaságot talál mondani. Félre inti Tulit.

– Vigyázzon kend a szavára. Fölséges asszonyok ám azok. Az egyik a belga királyné, a másik az alcsúthi főherczegné.

Tuli uram a pipát se vette ki a szájából, de el se hitte egy szavát se a huszárnak.

– Már öcsém, nem tőled tanulom én meg a becsülettudást.

Bizony jobban is tudta, mint a huszár.

Mert a mikor a fejedelmi személyek fölértek a Kereszthez s ott ozsonnájukat elkölteni le akartak az aszu gyepes sziklára telepedni, Tuli csak oda szól az asszonyokhoz:

– Várjanak csak a tekintetes asszonyok egy szempillantásig!

Intett a hátul kullogó fiunak, annak a kezén volt két szép selyem pakrócz, ezeket kivette kezéből, szépen leteritette a sziklára.

– Ide üljenek a tekintetes asszonyok!

A két királyi asszony mosolygott. A főherczegné nem állta szó nélkül.

– Hát a férjemnek nem hozott kend pakróczot?

– A tiszt ur férfi ember, gondoskodjék magáról. Aztán férfinak minek is a pakrócz?

Ebben is neki volt igaza.

Nos hát ez a Tuli volt szolgálattevő emberünk.

Az ebéd egyszerü magyar tuladunai ételekből állott. Erdélyi ember hadd ismerje meg ezeket is. S hadd ismerje el, hogy nem csak Erdélyben van hires sültje-főttje a magyarnak. Ital dolgában csakhamar általános meggyőződéssé vált, hogy a badacsonyi és somlyai bornál nem jobb a rózsamáli; hogy a badacsonyi ürmöst erdélyi ember nem ismeri, mert ilyen bor se Erdélyben, se Spanyolországban nincs s végül, hogy a badacsonyi kéknyelü borhoz hasonló értékü és finomságu bor nincs a kerek földön. Még a tokaji aszú se éri el.

Végig biráltuk ugy elméletben a leghiresebb erdélyi borokat. Különösen az erdélyi püspöknek rózsamáli borát, Kemény István bárónak csombordi borait s a jó Sámi Lászlónak hires borgyüjteményét. Nem fukarkodtunk az elismerésben. De hát a badacsonyi mégis csak más.

Ma már Magyarország a bortermő országok közt a huszonötödik. Huszonnégy ország áll előttünk. Megelőzött már bennünket a nyavalyás Ausztria s a még nyavalyásabb Görögország is. Nálunk huszonöt év alatt terem annyi bor, mint Olaszországban egy év alatt s ötven esztendei termésünket kell összegyüjtenünk, hogy Francziaország egy esztendei termését egy csomóba összehozzuk.

Igy vagyunk boraink értékével is.