Part 4

Mikor Pisky uram összekoczódott Ibrahim agával, épen 108 esztendeje volt már halott igazságos Mátyás király. A ki azt mondta, hogy a bajvivás még se egészen jó igazságszolgáltatás, adjuk tehát a pöröket csak a biróság elé, a bajvivást tartsuk meg a becsület számára. Mert, hogy kié legyen a borjas tehén vagy a kővári urodalom: ez mégis csak fogas kérdés lehet, a melyet nehéz dolog buzogánynyal vagy öreg fejszével eldönteni. Csak a becsület kérdése egyszerü és könnyü kérdés.

Igy állott a bajvivás intézménye Pisky uram idejében. Igy áll ma is.

Kinek van becsülete? Döntse el a bajvivás.

Igaz, hogy némi nemü nehézségek itt is merülhetnek föl.

A becsület például hasonlit némileg a szinházi jegyhez. Van első osztályu, másod osztályu és harmad osztályu becsület, mint a hogy van különféle osztályu és áru szinházi jegy. Sőt van még katonajegy, diákjegy és ingyenjegy is és utolsó osztályu munkásjegy is. S a hányféle a szinházi jegy: legalább annyiféle a becsület is.

Az első osztályu becsületnek nincs szüksége a bajvivásra. Annak se nem árt, se nem használ. Deák Ferencz és Vörösmarty Mihály sohase vivott bajt. Nem keveredett bajvivásba Kossuth Lajos és Arany János se. Volt ebből nekik valami hátrányuk? Pedig Deák Ferencznek azt mondták szemébe az 1832-iki országgyülésen, hogy a Duna jobb partján tervezett vasuttal csak a saját zsebjére dolgozik, Kossuth Lajosnak pedig azt hányták a szemére, hogy ellopta az ország pénzét.

Ha ők e miatt bajvivásba keverednek: becsületük azonnal leszállt volna a második vagy harmadik osztályba.

A második osztályu becsület is teljes becsület. Ez már nem kerüli a bajvivást, de nem is keresi. Kedvetlenül bár, de belemegy. Nem azért, mert szüksége van rá, hanem azért, hogy holmi ostoba emberek megjegyzéseket ne tegyenek. Enged a divatos felfogásnak, noha lenézi azt s a bajvivást utólag mindig restelli.

Teljes becsület a harmad osztályu is, de csak kifelé és hivatalosan. Sok ember érzi, hogy ha bajvivásra nem hivatkozhatnék: erkölcsi állása valahol, valamiben és valamikor gyönge lehetne. A harmad osztályu becsületnek önmagában vannak kételyei, de bajvivással megköveteli a világtól, hogy ennek ne legyenek kételyei vagy ha vannak: gondosan hallgassa el azokat.

Az ingyen szinházi jegyesek fölötte állnak a bajvivásnak. – Uralkodók, miniszterek, nap hősei. A negyedik osztály jegyváltói pedig akár kell, akár nem kell, mindjárt verekesznek. – Katonák, diákok, képviselők, ujságirók, müvészek.

Hajdan nem vezettek a becsületről jegyzőkönyvet. Nem volt a becsületről statisztika. Ki a szabad, ki a szolga; ki a nemes, ki a pór; ki a birtokos, ki a hajléktalan: csak ez volt a kérdés.

A szabad embernek, nemesnek, birtokosnak nem volt szüksége becsületbeli bizonyitványra; – szabadsága, nemessége és birtoka elég erőssége volt a világban mindenütt. A szolgának, pórnak és hajléktalannak szintén nem volt szüksége a hivatalos becsületre. Mi a manót csináljon vele? Mit ér az neki, ha egyebe nincs?

Szelid és mivelt korunk sokkal bölcsebb. Ez törvényszakaszokban szabja meg: mi a becsület. A ki a törvényt megtartja s bajvivó jegyzőkönyvét kéznél tartja: annál biztosan tudjuk, hogy megvan a becsület. A régi nyers korszakokról még a királyi levéltárak se tudnák kimutatni, hogy akkor volt-e becsület és mennyi volt? Mi boldogabb kort élünk. Most minden kaszinó ki tudja mutatni, hogy melyik városban, melyik vármegyében hány kétségtelen becsület van. Minő nagy vivmánya ez a haladás szellemének!

Igaz, hogy holmi éretlen vagy ugrándozó elmék váltig bizonykodnak, hogy kard és golyó nem egészen biztos mértéke a becsületnek s hogy szerencse, vaksors, hangulat is beleavatkozhatik abba, hogy az én hasamba megy-e be a golyó vagy ellenfelem hasába. Ez azonban üres beszéd. Hiszen a bajvivásban épen az a fölséges dolog, hogy a kinek hasába ment a golyó, annak becsülete ép ugy be van bizonyitva, mint azé, a kinek hasát kikerülte a golyó! S aztán golyó és has: mit tartozik ez ide? Micsoda bolondság ezzel törődni? A jegyzőkönyv a fődolog, annak kell rendben lenni.

Pisky uram idejében még nem voltak az emberek ilyen óvatosak. Akkor még nem vettek föl jegyzőkönyvet s akkor még nem is a laktanyákban és vivótermekben végezték a bajvivást. De hát el kell ezt néznünk az akkori kor bárdolatlanságának.

Ibrahim aga a kitüzött helyen és időben a Balaton jegén a szántódi csárda irányában nem jelent meg. Pisky uram hiába ment oda, egy hadnagya és két huszárja hiába volt tanuja a tihanyi rév nagy jegenyefája alatt. A hitetlen török elmaradt.

Ez se baj. Kitünt, hogy csak a szája jár. Ne is kerüljön, de nem is kerül többé Pisky uram szine elé. Igy vélekedett Pisky uram s ebből nem is csinált titkot. Annyira nem csinált, hogy ez igen hamar eljutott Ibrahim aga fülébe is.

Tudni kell ugyanis, hogy Ibrahim aga nem gyávaságból, nem is feledékenységből maradt el a jégről, hanem igen is nagy okból.

Zászlós aga volt ő, tehát Endréden nagy ur. Volt is neki három felesége és hat odalikja, tehát kilencz asszonya. Allah pedig a kitüzött napra csodát rendelt. Olyan csodát, a minőt még a hatalmas szultánnal se csinált, a minőről még a titkok könyvei se emlékeznek. A találkozás napján ugyanis egy órában betegedett le egyik felesége és két odalikja s mindegyik egy piros képü erős pufók kis Ibrahimot hozott a világra.

Nagy híre lett ennek. Nem is csoda: nagy eset ez!

Nem ritka, ha az anya ikreket szül. Az is megtörtént már, hogy hármat szült. De hogy egy jó vitéz, becsületes muzulmán agának egy nap és egy órában három felesége szüljön: ez nem jutott eszébe még Mohamednek se, a ki pedig a próféták közt a legnagyobb és egyedül való igaz próféta.

Tökéletes mentsége volt tehát Ibrahim agának arra, hogy ő a bajvivásról elmaradt. Sőt még arra is, hogy követet, üzenetet küldeni elfelejtett. Szeretném azt az embert látni, a ki ilyen határtalan családi öröm közepéből bajvívni menne le a jégre.

Pisky uram vélekedése azonban csakhamar fülébe jutott. Méltán haragba jöhetett arra a vélekedésre. Hiszen Pisky uramnak, ha jó vitéz és igaz nemes ember, nem szabad jó vitézről és zászlós agáról valami gyalázatos, csuf gyávaságot föltenni. Kapta is a tollat, papirost s hirtelen való első haragjában levelet irt Pisky uramnak.

Magyar nyelven irta és pedig kitünő szép magyar nyelven. Jobban tudott magyarul, mint mai napság sok iródiák. Megvan a levél eredetiben, ott őrzik a tihanyi zárdában, a jó csuhás barátok megmutatják szivesen mindenkinek.

Ebben a levélben jól összeszidja Pisky uramat. Elnevezi kurta disznónak, ország kóborlójának, hitetlennek, bestye k...finak. Ujra felhivja, jöjjön ki hát, ha vitéz, a jégre. »Egy korlátban ketten menjünk be, sem tehozzád magyar vitézek ne mehessenek, sem én hozzám török vitézek ne jöhessenek«. Hanem ketten ott vijjanak életre-halálra, a mig egyik ott nem marad.

A levél igy végződik:

»Isten velem. Költ Koppányból 2-a martii 1589. Az te nem barátod Ibrahim aga, az hatalmas Török Császár Zászlós Agájja Endrédbe.«

A czimzést pedig igy irta rá:

»Adassék az hazug, tökéletlen, hitetlen Bestye K... fiának, Pisky Istvánnak Tihanba tulajdon kezébe.«

A levélben nem mondja meg, mi ok miatt maradt el a megbeszélt találkozásról. Igazhivő muzulmán nem beszél a feleségeiről soha egy szót még igazhivőnek se, annál kevésbbé hitetlennek.

Pisky uram megkapta a levelet, elfogadta a bajvivást, üzenet utján meghatározták az időt, kimentek a jégre, megverekedtek emberül, az egyiknek füle, a másiknak orra ott maradt a jégen s a mikor sebjük behegedt: megitták az áldomást egyszer Tihanyban, egyszer pedig Endréden s azután mindvégig igen jó barátságban éltek.

Honnan tudom én mindezt, holott nekem a barátok ezt el nem mondták, mert maguk se tudják.

Felelek a kérdésre s tudásomnak okát adom, a hogy illik igaz tanúhoz s komoly történetiróhoz.

Hogy Pisky uram megkapta a levelet, bizonyos ez onnan, hogy az a levél most is megvan s most is Tihanyban van.

Hogy elfogadta a bajvivást: ez meg onnan bizonyos, hogy nagyon csuf dolog lett volna el nem fogadni. Ha pedig ezt a csuf dolgot elköveti: akkor a levelet a kandallóba dobja s nem hagyja meg csufságának örök emlékeül. Hogy meghagyta, ezzel azt akarta bebizonyítani, hogy ő olyan ember, a ki megállja helyét a gáton.

Hogy Ibrahim agát nem vágta le: ez épen kétségtelen. Mert ha levágta volna: iródiákjával ráiratta volna a levél hátára, hogy »szegény bolond aga, ott hagyta fogait a jégen.«

De ép oly kétségtelen, hogy Ibrahim aga se vágta le Pisky uramat. Mert a krónikákban ez nincs megirva, a tihanyi várkapitánynak ily gyászos haláláról pedig a krónikások meg nem feledkeztek volna.

De hogy egymás orrát, fülét mégis levágták, ez nem lehetett másként azért, mert ilyen két vitéz nem játszik, ha kardot ránt egymás ellen, hanem egymáson hagyja kezének és kardjának nyomait.

A tihanyi áldomás onnan bizonyos, mert Pisky uram jó magyar ember volt, magyar ember pedig verekedés után mindig iszik egyet. Néha a verekedés előtt is. Adott azonban áldomást Ibrahim aga is, mert ő már magáévá tett minden jó magyar szokást, a mit azzal bizonyitott be, hogy tökéletesen megtanulta a mi édes magyar nyelvünket. Ezt a német, vallon, olasz vitézek, a kik itt csavarogtak nálunk, soha nem cselekedték.

Ibrahim aga híres tihanyi levele egyébként is nevezetes levél. Mert tele van csufoló szavakkal és káromkodásokkal.

A magyar nép káromkodó nép. Annyira, mint a szerb, horvát, délszláv és török nép. Sokan azt hiszik, hogy mind e szomszéd népek a magyartól tanulták a káromkodást.

Én pedig ezt nem hiszem.

Miért nem tanulta el a magyartól a cseh, morva, slezák, polyák, kucséber, német a káromkodást? Hiszen ezekkel régibb szomszédságban vagyunk, mint a törökkel. E népek, ha káromkodnak, csak az ördögöt, poklot, bagolyt, keresztet és szakramentet emlegetik. Ez nem magyar káromkodás.

A magyar, ha káromkodik, a szenteket, a Jézus Krisztust, a szüz Máriát és az atyaistent emlegeti. Mint a szerb és mint a török.

Azokon a részeken, a hol egykor a török lakott, mindenütt nagyon el van terjedve a káromkodás. A Balaton zalai mellékén s belső Zalában, Göcsejben nem káromkodós a magyar nép. Itt soha se lakott a török. Nem igen káromkodnak a Rába mellékén és Csallóközben se. Itt se lakott török. Olvastam is, hallottam is, de hiszem is, hogy őseink a töröktől tanulták el a huszáros káromkodást. Igaz, hogy a huszárok és bakák azóta is gondosan terjesztik ezt az erkölcsöt.

Ha eredeti magyar szokás volna a káromkodás: akkor szüz Máriát nem emlegetné a nép. Jobban becsüli a magyar a nőt, mintsem káromló szónak használná.

A szent lelket se emlegeti a káromkodó soha. Ez is török eredetre vall. A keresztyének istenképéből a török megértette az atyát és a fiut, de a szent lelket nem. Azért azt nem is vagdalta az ellenség hátához. Nem teszi a magyar se.

Furcsa dolog a káromkodás, ha komolyan megy. A test is kiizzadja az ártalmas nedveket, a lélek is kiizadja az ártalmas indulatokat. A léleknek ez az izzadása a káromkodás. Közel áll az átokhoz, de még se az. A hajdankor nagy népei tudtak átkozni, de nem tudtak káromkodni. Homér látta vak szemével az átok istenét s nőalaknak látta. A káromkodás ő előtte bizonyára férfialaku isten lett volna. Az egyház is százféle átkot ismer, de káromkodást nem ismer. Az átok egyházi intézmény, a káromkodás vétek. A pokol és a tisztitó tűz is átok. A kiket Dante itt talált, azoknak csak jajgatását és fogcsikorgatását hallotta. A ki csak jajgatni és fogcsikorgatni tud: annak irtóztató büntetés a pokol. A magyar ember nem igen fél a pokoltól, mert ő ott is huszárosan kikáromkodja magát s tudja, hogy ez által nagyot könnyit lelkén. Az ördög, ha káromkodni tudna, nem vinne el annyi embert. Mert a kit jól összeszidna: annak aztán békét hagyna.

Csunya dolog a káromkodás, de ime, haszna is van.

BALATON-FÖLDVÁRTÓL BADACSONY HEGYÉIG.

(Milyen felekezethez tartozik a hullám és a napsugár? – A kis kapitány. – Salamon Ferencz dévajkodik, Gyulai Pál ur megijed. – Szentirmay a parton vár.)

Hagyjuk el azonban Tihanyt s utazzunk tovább. Hagyjuk el nyugati ormát, a gyönyörü Csucshegyet s keleti fensikját, Óvár sziklapadjait. Kopár helyek ma, gyönyörü pihenők és messzelátók villatelepe majd a közel jövőben. Tündértanya lesz még Tihany nemsokára.

Ott vezet el útunk a Földvári csárda mellett. Mikor arra jártunk, csak a csárdát láttuk, pár száz ölnyi távolságban a Balaton vizétől. Ma legszebb és legnagyobb fürdőtelepe a Balaton somogyi partjának.

Igazán jó helyre alapitották.

Tihany két nagy tóvá választja el a Balatont. Füred, Csopak, Alsó-Örs, Almádi, Kenese és Siófok nyaralói csak az egyik tavat látják, Tihanyon tul nem repülhet tekintetük. Igy vannak a nyugati tó nyaralói is. Ő előlük meg a veszprémmegyei Balatont zárja el Tihany. Csak a balaton-földvári fürdőtelep vidám lakói látják mind a két Balatont.

Szerencsés multja, virágzó jelene, ragyogó jövendője van Balaton-Földvárnak.

De csak úgy, ha a magyar társadalom egykor egyetlen nemzeti társadalommá alakul át. Ha osztályok, rendek, rangok, felekezetek, pártok, birtokterületek darabokra nem tördelik szét.

Balaton-Földvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő, Kenese hivatalnok fürdő, Balaton-Füred hol papi, hol zsidó fürdő, Badacsony nemesi fürdő, Keszthely vegyes fürdő. És igy tovább.

Mi ennek az oka?

Bizonyosan a Balaton vize. Sokan vannak, a kik azt hiszik, hogy ez a viz különbséget keres is, talál is, tesz is a különböző rendü, rangu, osztályu és felekezetü emberek bőre között.

Ezer szélrohama van a levegőnek, ezer hullámcsapása a Balaton vizének.

Egyik hullám főrendi, másik hullám polgári hullám. Egyik hullám keresztyén, másik hullám zsidó hullám. Meg lehet ám ezt ismerni biztosan. Miről? A manó tudja. Csak az a bizonyos, hogy Balaton-Földvár felé nem megy zsidó hullám, Siófok felé pedig nem megy keresztyén hullám.

Ilyen a balatoni szél is. Ilyen a balatoni napfény is.

Szakemberek azt mondják, hogy ilyen a tenger vize és szele és napfénye is. Csakhogy az idegen nemzetek herczegei, bárói és nemesei tökfilkók. Ők a tengernek ezt a természetét fel nem ismerik. A Cambridgei herczegek és Montmorency grófok például annyira dőrék, hogy ők képesek még Lewi bankárral s még Hugmayer sütővel is egy tengerben fürödni.

A magyarok finomabb bőre ezt meg nem engedheti.

Be kell azonban ismerni, hogy orvosaink meglehetős tudatlanok. Ők például nem igen törődnek azzal, hogy a hurut, csúz, köszvény, vérszegénység, angol kór, idegesség keresztyén vallásu vagy zsidó vallásu, főnemesi vagy közpolgári betegség-e? Nyilván nagy könnyelmüség ez. Ők e betegségek ellen derüre-borura csak a Balatont rendelik általában a helyett, hogy határozottan megmondanák: melyik betegség ellen melyik felekezetü vagy rangu hullám és napfény használ leginkább.

Hogy a muzsikus czigány ott a balatoni fürdőn mind neveletlen s hogy hegedüjén csak egyféle húrt használ s dalát egyenlően huzza s a különböző rangu és felekezetü húrok, dalok és pénzek közt épen nem tiszteli a különbséget: ezen már meg sem ütközünk. Vad müvésztől, tanulatlan embertől, fekete czigánytól nem is lehet egyebet várni.

Ilyen hátrányok még nagy mértékben nehezítik a Balaton fölvirágzását.

Készül azonban törvényjavaslat, mely az efféle bajokon segiteni fog. E szerint a határos vármegyék felosztják majd a Balatont rend, rang, osztály és felekezet szerint s a vízbeli határokat kikarózzák. Örménynek, unitáriusnak csak lábmosó víz jut, mert ők kevesen vannak. A zsidókat beszoritják az akarattyai és gamászai öbölbe Siófokig. Parasztnak adják az iszapos részeket, neki az is jó. Kis hivatalnok és munkás ember számára átengedik a nádasokat, kuruttyoljanak ott a békákkal. A java szinvíz lesz a főrendeké és nemeseké és a papoké. Valamelyes részt átengednek a katonaság számára.

Igy lesz majd nagy és boldog, hatalmas, mivelt és gazdag a társadalom.

Baj lesz ugyan, hogy az isten napja egyenlően süt ezentul is mindenkire, de ezen már nem igen lehet a törvényhozásnak segiteni. Ez ellen a segitséget a magán tevékenységnek kell átengedni. A finomabb izlésüek keztyüt huznak majd a fejükre, hogy a fejüket legalább az a napsugár ne érje, mely a parasztra, iparosra, zsidóra és munkás osztályra is egyaránt ragyog.

Balaton-Földvár tehát akkor még nem volt a világon s mi vasut szárnyán repülve mentünk Boglárra. Szárszó, Szemes, Lölle ugy maradtak el mellettünk, mint utszéli fák. Fürdőtelep ez ma már mind, de nem volt akkor még egyik se az.

Boglárra értünk. Dél felé járt már az idő. Az ebéd dolgában nem intézkedtünk előre. Pedig tudósnak, költőnek, iró embernek, képviselőnek, ha vidékre megy, főgondja a jó ebéd, vacsora. Hanem hát van valaki, a ki táplálja az égnek madarait, majd csak gondot visel az mi ránk is.

A mint leszállunk a vasutról: csengő gyermekhang fogad bennünket.

– Szerencsének tartom magam bemutatni: Szuhányi hajóskapitány vagyok.

Oda nézünk.

Rózsás képü, tejes száju, szőke haju, mosolygós arczu gyerkőcze áll előttünk. Ernyős, lapos, aranyzsinóros sapkája kapitány; fényes gombu, arany vállzsinóru testhez álló kabátja is kapitány; vasalt fekete fényes nadrágja s fehér keztyüje is kapitány; de az egész alak még se hajóskapitány, csak apró kis tömzsi diákgyerek.

Rögtön felismertük benne Jules Verne kis kapitányát. Igaz, hogy akkor még meg se irta kis kapitányát. Nagyon örültünk a kis kapitánynak. Legjobban örült Gyulai Pál ur. Mert a kis kapitány még ő nála is kisebb embernek látszott. De nem is hagyta megjegyzés nélkül.

– Mekkora lehet az a hajó, a melyiknek ilyen kicsiny és fiatal a kapitánya?

Bizony az kis hajó volt, de azért gőzhajó volt. Ez volt a Balaton második gőzhajója. Első volt a »Kisfaludy.« Ennek azonban nevet se adtak. Olyan kicsiny volt még, hogy meg se keresztelhették. Somogyi birtokosok és kereskedők épittették, hogy követ, bort és személyt szállitsanak vele Zalából. Boglár, Fülöp és Badacsony között közlekedett. A viharok azonban gonoszul bántak vele s azért nem sokára el is adták tyukültetőnek. Volt egy kis mentőcsónakja is. Kóczmadzaggal volt a hajó farához kötve. Volt két födetlen nagyobb uszályhajó is. Ezt szokta Fülöp és Boglár közt vontatni.

A kis kapitány tudatta velünk, hogy őt Szentirmay József, az én komám, megbízta, hogy késedelem nélkül vigyen bennünket Badacsonyba, mert vár bennünket az ebéddel. Engedelmet kér azonban tőlünk, hogy egy kis kerülővel egy vontató üres hajót átvihessen a Fülöpi révbe.

Hogyne adtuk volna meg az engedelmet?

Mikor elindultunk: Badacsony napkeleti oldala állt előttünk. Mint öreg, hatalmas uraság, a mint leül a parton s lábait füröszti a vizben. Feje kopasz, arcza mosolyog, dolmánya tele boglárral és pitykével. Minden boglár egy-egy szép pincze, nyaraló, szőlőhegyi hajlék. A távolból valamennyi fénylik a déli napsugárban.

Hajh, de erdélyi barátaim nem gyönyörködtek fényes alakján. Csak Nagy Miklós nem tudta szemét levenni róla. Szilágyi Sándor csak csevegett, Salamon Ferencz csak dévajkodott, Gyulai Pál ur csak kötekedett.

Salamon Ferencz lement a hajóterembe. Ott talált egy vékony mestergerendát, hasonlót a testgyakorlók vasrudjához. Láttam, hogy kedve kerekedik athléta rudgyakorlatokat csinálni. Gyulai Pál ur mosolyogva nézte, mikor pottyan le a rudról. Mert hogy lepottyan, szentül hitte.

Gyulai Pál ur mosolygása gonosz ötletet szült bennem. Fölmentem a födélzetre s megkértem a kis kapitányt, hogy a hajót forditsa egy kissé hullámhosszant. Most ugyan csöndes idő volt, a falevél se mozdult, de reggel volt egy kis vihar s még délben is mozogtak, miatta a hullámok, noha már nem tajtékzottak. Hajónk keresztbe vágta a hullámokat; azt akartam, oldalt kerüljön a hullámok utjába.

A kis kapitány megértett s a kormányosnak intett kezével.

Lemegyek a hajóterembe nyugodtan, ártatlan arczczal. Salamon Ferencz akkor is lóbbálódzik a rudon és Gyulai Pál ur akkor is mosolyog.

Egyszerre csak oldalra hajlik a hajó s Gyulai Pál ur oda tántorodik a terem falához. A másik pillanatban másik oldalára hajlik a hajó s Gyulai Pál ur megint meglódul, alig tud a mestergerenda oszlopában megkapaszkodni. Salamon Ferencz ugyan nem vett észre semmit, mert ő csak himbálódzott a rudon, a hajó hentergése csak még inkább segitette a mulatságban.

De Gyulai Pál ur most már nem mosolygott, hanem rákiáltott Salamonra:

– Ne szamárkodj Ferencz. Nem látod, hogyan ing a hajó?

Tulajdon szavai. Egy kis ijedtség és igen sok félreértés volt e szavakban. Járt ugyan már vizet Gyulai Pál ur is, mert a mióta él, jóbarátok társaságában már hétszer meglátogatta a Margitszigetet s nehányszor Leányfaluba is elhajókázott, de azért azt első pillanatban még se vette észre, hogy a hullám hányja a hajót s nem Salamon Ferencz dévajkodása s hogy a hullám se hányná ennyire, ha a kormányos igazán vezetné s nem csalfán vagy ügyetlenül a kormányrudat. Ilyen félreértés azonban kivált a politika mezején, igen sokszor hatalmába ejtette Gyulai Pál urat. Pedig a politika is olyan ám, mint a tenger vize. Hol viharos, hol csöndes. S ha baj fenyegetett, Gyulai Pál ur sohase látta meg a kapitány és kormányos hibáját vagy mulasztását, hanem a baj okát mindig másban kereste. De igy kell ennek lenni. Mentsen isten attól, hogy a kritikusnak mindig igaza legyen. Ugy szép a kritikus, ha téved. A tévedés az ő benső igaz természetének alkotó része. A manó élne tovább a világon, ha a papnak és kritikusnak mindig mindenben igaza lenne.

Kikötöttünk Badacsonynál. Kikötő ugyan még akkor nem volt, tehát elő kellett venni a mentőcsónakot, ezen jutottunk ki a partra. Ott várt bennünket Szentirmay József! János püspök rokona és főembere, az én jó keresztkomám, mostan pedig vendégváró szives házi gazdánk. Elbucsuztunk a kis kapitánytól, nem is láttuk az életben többé s mentünk házi gazdánk elé.

– Isten hozta az urakat, testvér látja a testvért!

Ez már balatonparti szó volt. Tetszett Nagy Miklósnak, de nagyon.

NEGYVENÖT ÉV ELŐTT.

(A szent-mihályhegyi remete a költészetben és a valóságban. – Bodor Jancsi története. – A Csiri, a Biri és a Csiribiri. – A magyar népmese.)

Ott voltunk immár Badacsonyban, igaz, hogy még csak a lába hegyén. Ott voltunk azon a hegyen, melynél szebb a kerek világon nincs, s melynek még Szentgyörgy ott a szomszédban és Somlyó ott a távolban is csak édes testvérei.

Negyvenöt év előtt, 1855-ben láttam először.

Gyalog akartam megkerülni a Balatont. Társat kerestem a pápai diákok közt. Találtam is valami Dús János nevüt. Erős, vaskos fiu volt Őcsényből, Tolnamegyéből, bizonyosan rég el kellett mulnia, mert azóta hirét se hallottam.

Keszthelyről jókor indultunk el dél tájban, estére Szigligetre akartunk jutni. Oda is jutottunk volna, ha közbe nem esik a Szent-Mihályhegy kápolnája.

Közel Meszes-Györökhöz, a part fölött emelkedő magas hegy lábánál, egészen a víz közelében van egy kis hegy. Talán husz-harmincz öl a hossza, tiz-husz öl a szélessége, nehány öl a magassága, köröskörül lapály. Kisfaludy Sándor a költő félgombolyagnak nevezi.

Tetején kis kápolna. De igazán kicsiny ám. Alig fér bele száz ember. A kápolna csak némely ünnepnapon és csak bucsujáráskor van nyitva. Akkor szólal meg kis tornyának kis harangja is. Szent Mihálynak van fölszentelve. Búcsuján annyi nép van, hogy el nem fér se a kápolnában, se a hegyen, se a hegy oldalán. Nagyobb része leszorul a lapályra.

Mikor még élt a költő s irta nemesi bájos regéit: a század elején még nem állt e kápolna. Valami omladék falak, valami régi kápolnának faltöredékei álltak ott s ezeket a költő egyszer-másszor meg is látogatta. Ha badacsonyi szőlejéből Keszthelyre ment, le-le szállt kocsijáról, fölmászott a kis hegyre, körülnézegette az omladékot. Ugy látta és úgy irja: »Mohos, mesés régiség.« Ifju nejét is elvitte oda egyszer s annak is megmutatta, mint költői elbeszélésének szinterét. Talán még azt a vén juhászt is megmutatta neki, a ki az omladék mesés történetét elbeszélte előtte.