Part 3

Leült tehát az ajtóba a földre a gabonás zsák mellé. Papucsát lerugta, két kövér piros karján az ingujjat feltürte, felső ruháját derekára hajtotta, az őrlető követ két ruganyos térde közé szoritotta s el kezdett őrletni vidáman és szaporán. Gömbölyü válla, gömbölyü csipője, gömbölyü két melle csak ugy izgett-mozgott, a mint a követ hajtotta.

Nézed-e püspök, nézed-e barát ezt a lányt? Látod-e szeme ragyogását, testének mozgását, fiatalságának tudatlan bübáját?

Látja bizony.

Gellért püspök még akkor java idejebeli erős jókedvü férfiu volt, az a Valter barát se lehetett idős ember, mert hiszen hosszu útra útitársnak nem öreget, nem nyügöt visz az ember magával. Mikor a kézi őrlő lassu zörgését, csöndes moraját meghallotta a két pap: bizony leszállt az egyik az ágyról s fölállt a másik a bundáról, kitekinteni, mi okozza a morajt. Bizony látták s jól meg is nézték ők az eleven mécsvilágnál azt az eleven leányt.

Azután csöndesen visszafeküdt mindegyik a maga helyére. Nem szóltak volna egymásnak semmit. A kézi őrlőnek halk mormogása mellett, úgy gondolták, majd szépen elalusznak ők. Először az egyik, azután a másik, utóbb mindakettő.

Vagy egyik se.

Mert az a lány gondolt egyet s édes, erős, ezüst hangon elkezdett egy vértesalji, bakonyalji, mezőföldi szép magyar dalt énekelni.

– Porfelhő támad, Lódobogás támad, Hejh az a barna legény – Ide hozzám vágtat!

Meghallja a dalt a püspök és megrezzen a lelke. Erre a dalra nem lehet elaludni. El kell azt a lányt csititani.

De ha fiatal is, szép is s ha a dala is szép: miért kellene elvenni a kedvét?

De mi lesz igy az éjszakából? Mi lesz az alvással? Ébren tölteni az éjet? Mikor két lépésre egy gyönyörü fiatal lány dalolgat? Gonosz helyzet az egy szent püspöknek. Még gonoszabb, mint künt az erdőn a fák közt, a disznók közt, a kanászok közt.

A lány tovább dalol.

– Szilaj a hóka, Pattog a lépése, Hejh de a barna legénynek Szilaj a nézése.

A falon egy kis fakereszt, a kereszt alatt egy madzag vastagságu vékony viaszgyertya pislog. Fogja a püspök a mécset, meggyujtja a viaszgyertyánál, előveszi a szent könyvet, elkezd abból olvasgatni. Ördög is lehet még annak a lánynak a dalában, menekülni kell tőle.

Pedig az a dal tovább cseng.

– Nem félek lovától, Nem félek magától, Hejh csak az a barna legény – Ne féljen a lánytól!

Elneveti magát a püspök. Hiába van a kezében a szent könyv. A szeme a könyvön, de a füle a dalon, a lelke a lányon. Oda szól a baráthoz:

– Te Valter, te barát, alszol?

Dehogy aludt a barát, dehogy aludt. Csak ugy szinlelte, mintha aludnék. Három kérdést is megvárt, míg utóbb addig törülgette két öklével a két szemét, hogy csakugyan elhitette a püspökkel, hogy csak most ébredt föl.

– Mit parancsolsz szent atya?

– Hallgatod-e ezt a lányt, hallod-e ezt a magyar dalt?

– Hallom szent atya. Hiábavalóság! Locska-föcske beszéd! Istennek nem tetsző dolog!

A püspök elhallgatott. Azt gondolta: ez a Valter barát mégis szamár, de nem akarta kimondani. Tovább nézegette a szent könyvet.

A lány uj dalba kezdett. Őrletője csak ugy zugott, édes hangja csak ugy csattogott. Mint a rigó hangja.

– Napnyugotról jön a pap, Fapapucs a lábán. Napkeletről jön a legény – Pej paripa hátán!

– Nem kell nekem fapapucs, Paripa kell nékem. Megetetem, itatom, – Tartom selyemféken!

De már erre kaczagott a püspök is, a barát is. A hasát fogta mindakettő. Az a lány ugyancsak odadalolgatott nekik. Csakugyan nem tudja az a lány, kik feküsznek ott mellette egy ajtóköz távolságban. Különben csak nem dévajkodnék azzal, hogy ő jobban szereti a paripát, mint a fapapucsot s jobban szereti a legényt, mint a papot. Hogy lehet valakinek ilyen rossz izlése?

A dal azonban tovább csengett. Egyik dal a másikat váltotta föl. Nem fáradt el annak a lánynak se a térde, se a karja, se a malma, se a dalos szája. De a két papnak se fáradt ám el a füle. A püspök ugyan már a barátra való tekintettel is mindig a szent könyvet nézte, de azért időnként jóizüt nevetett. Pedig abban a könyvben nem volt mulatni való dolog, hanem csupán szent dolog.

– Te barát, miféle lány ez, a ki itt őröl és dalolgat?

Honnan tudná ezt a barát?

Micsoda? A barát ne tudná, ki lakik annál a háznál, a hol ő egy éjszakára megszáll? De sőt nagyon is jól tudja. Azt is tudja már, hová való, mi a neve, él-e apja, él-e anyja, nincs-e katonatestvére, nincs-e szivbelije, nincs-e vőlegénye, szőke-e, barna-e, sovány-e, kövér-e, vidám-e, morcz-e, kik a lánypajtásai, hol született, mikor született, rab-e, szabados-e, nemes-e, zálogban van-e a háznál vagy közel rokon vagy szegődséges.

Tud a barát mindent. Neki is csak két szeme van ugyan, de azért száz szemmel fürkész és száz füllel hallgatódzik. Meg is felelt a püspöknek azonnal.

– Ez a lány, szent atya, a mi szállásadó gazdánknak szolgálólánya. Most őröl. Lisztet készit a hajnali sütéshez. Nem alszik ez egész éjjel, de azért reggel is csak olyan üde lesz ez, mint most. Ilyen a magyar lány mind.

Hát hiszen a szent püspök is ismerhette volna már a magyar lányt, de nem igen tudott a nyelvén beszélni. Akkor még olyan világ volt, hogy nem igen tudott ám magyarul beszélni mindenki, a ki a magyar kenyeret ette. Most már bizonyosan másként áll a dolog.

De ha jól-rosszul beszélt is magyarul a szent püspök: a szavakat nem tudta jól kiejteni a száján. Német vagy mi volt az eredete. Ha azt akarta például mondani: babám, azt mondta: papám. Ha azt akarta mondani: puszi, azt mondta: buksi. Férfiak-asszonyok kinevették. Mert akkor is olyan rossz szokása volt a magyarnak, mint mai napság. Kineveti az idegen hangoztatást. Azért azután a szent püspök nem is prédikált magyarul. Igaz, hogy ha magyar lett volna, nem is lett volna szent soha. Egypár királyunk ugyan eljutott a szentek seregébe, de száz meg ezer derék magyar püspökünk közül egy se. Az ördögök ügyvédje nagyon haragszik a magyar püspökökre.

A szent püspök azonban tovább kérdezősködött a baráttól.

– Mi hajtja a leányzó kezében azt az őrlőt? Gép vagy állat?

– Se gép, se állat szent atya, hanem maga a lány keze.

Ezen csodálkozott már igazán a püspök.

– Ime barát, gondold meg azt, hogy az emberi nemzetséget miként táplálja egy ily gyönge leányzó harmatkeze!

A barátnak ezt áhitatos lélekkel meg kellett gondolni. Pedig az a harmatkéz még arra is jó lett volna, hogy az ő borostás arczát megsimogassa. Ez azonban nem a barátnak jutott eszébe, hanem csak Kocsi Sebestyén Gábornak.

Ily beszélgetésben telt el az éjszaka. Végre készen lett a liszt, elhallgatott az őrlő és a dal. Ekkor mondta a szent püspök eme bölcs szavakat:

– Lásd barát, minő szép volt ez a dal! Meg nem győzné a munkát az ember, ha őt a müvészet érzete nem lelkesitené! Ime, mily boldog ez a lány, a ki szolgáló, másnak hatalma uralkodik fölötte s mégis oly vidám dallal zugolódás nélkül végezi munkáját!

Igy van megirva az eset a szent püspök életében, a mint azt gróf Batthyány Ignácz erdélyi hires püspök könyvében meg lehet olvasni.

Csakhogy ott még más is van. Ott még az is olvasható, hogy reggel a püspök a szobalánynak sok aranyat, nagy tenger pénzt adott borravaló gyanánt.

De ezt nem szabad félreérteni. Szent püspök teheti ezt, de már közönséges, mindennapi uri ember nem teheti. Ilyen ember csak egy-két forintnyi borravalót adhat, mert ha aranyokat, száz forintot adna: pajkos gondolatot támasztana a szállásadó gazda házanépében.

Ezt az esetet s azt a bölcs szót elmondotta Gellért püspök mindenkinek. Elmondotta utóbb I. Endre királynak is, mikor ez közölte vele szándékát a zárda alapitás tárgyában. Erre buzdult fel aztán a vidám király.

– No püspök, neked igazad van. Te szent vagy és bölcs s neked saját példádban mutatta meg az isten, hogy a jó kedvhez, vidámsághoz, boldog élethez szükséges a fiatal szép lány s annak dalos müvészete lelkesiti a munkában az embert. Minthogy pedig én azt akarom, hogy azok a tihanyi barátok boldogan éljenek s lelkesen munkálkodjanak: adok nekik fiatal lányokat. Minden kettőhöz egyet. Tíz leányhoz húsz barátot s húsz baráthoz tíz leányt. A te szent példád a követésre méltó példa. Ti is ketten gyönyörködtetek a nyéki lány dalában. Ha te ott nem vagy: az a Valter barát bizonyosan segitett volna annak a lánynak őrletni s a miatt elkéshetett volna a hajnali sütés.

Igy végezte magyarázatát Kocsi Sebestyén Gábor.

Igaz, hogy százféle csintalan kérdést intéztek még hozzá a hallgatók, de ő azokra már meg nem felelt. S a tudós apáturnak nagy lelki megnyugvására volt, hogy meg nem felelt. Annyit azonban mégis megmondott, hogy ez az egész történet ugy öregéből szent Gellért életében részletesen meg van irva, s a mit ő tett hozzá, azt se a kis ujjából szopta, hanem a szóbeli hagyományból meritette.

Ebben is igaza volt.

A TIHANYI ERŐSSÉG.

(A királysirok. – Nem jól temetik a királyokat. – A nemzet utolsó menedéke. – A bölcs Piusz barát s a még bölcsebb főapátur. – Pisky uram és Ibrahim aga. – A bajvivás és a becsület. – Ibrahim aga három felesége egyszerre szül. – Az aga levelet ir. – A bajvivás mégis megtörténik. – Honnan ered a káromkodás?)

Hova lett a tihanyi barátok urasága?

A földek, erdők, mezők, legelők, szőlők, álló vizek, folyó vizek, malmok most is megvannak, de se húsz barát, se tíz szobalány, se két bukfenczhányó, se nagy urak látogatása, se királyok vendégsége, vadászata. Öt szegény barát s néha ritkán egy-egy apátur. A mult században talán csak három apátur volt. Ha egy-egy apátur meghal: be nem töltik a helyét évtizedekig.

I. Endre király, mikor meghalt: oda ment el hideg teste örök pihenésre Tihanynak ormára. Hová temették el: nem lehet ma már azt a helyet megmutatni. Se a templom, se a zárda nem ott állt hajdan, a hol most. A mostani nincs még kétszáz éves. A mostani óvár helyén állott a tihanyi vár s az a vár bizonyára nagy részben a régi zárdából és templomából állott. Ott voltak a királyi hamvak is.

Kevés ember tudná ma már megmutatni, hol állott a régi vár is. Mikor a török világ elmult s tihanyi várkapitányra nem volt többé szükség: magyarirtó német barátok ültek bele a nagy uraságba. Első dolguk volt elpusztitani a régi várat, régi zárdát s épiteni köveiből az uj zárdát és templomot.

Németek dulták föl I. Endre király sirját.

Németek dulták fel a királysirokat is Székesfehérvárott. Pogány török, kutyafejü tatár: de jól történt, hogy te itt házsártoskodtál nálunk vagy másfélszáz évig. Büntetlenül rád foghatunk minden dulást, minden pusztitást, a mit nem te követtél el.

Ott mutogatják Tihanyban I. Endre király szemfedőjének rongyait. Bizony rongyok azok: elfekhetett alattuk akármelyik szegény szolgaember.

De nem baj az!

Ugy sincs királysir Magyarországon. Pedig volt királyunk elég. Több is, mint kellett volna. A régiekkel senki se törődött, az ujakat pedig más országban temetik el. Én nem is bánom. Holt király se lakjék nálunk, ha eleven nem lakik. Igy gondolkodtak őseink is. Hogy a király itthon lakjék, mindig követelték; – hogy a holt királyt itt temessék el: sohase kérték.

Nincs is az jól, a hogy a királyokat eltemetik. Azt hiszem: turáni őseink okosabban intézték a temetést. Ők a király holttestével együtt lovát, szolgáját, miniszterét is eltemették. No az igaz: lovát ma már én se temetném el, hanem néhány minisztert minden király mellé czélszerü lenne a föld alá dugni. Ne csak ürge, vakandok vagy patkány legyen társaságában, hanem afféle szelid állat is, a ki az udvari szertartásokra s illemszabályokra ott is ügyel s a ki a sok ürge, vakandok, patkány közt pártfegyelmet tud ott is tartani.

A tihanyi vár kicsiny vár volt. A Balaton zalai partját sohase birta a török. A Balatonon nem járt át, hajóval nem vesződött. De télen se járt át, pedig a jég megbirta volna. A szárazföld felől pedig elég volt egy széles árok, hogy az ellenség közel ne jusson a várhoz.

Hejh tihanyi széles árok: te voltál egykor sok jó magyarnak utolsó reménysége.

Jött Haynau, jött Paskievics, jött az orosz és az osztrák fölös erővel. Perednél, Komáromnál nem tudtunk győzni, ellenség kezébe került az egész Dunántul.

Mit csináljunk? Komárom szűz vára nem elég az országot megvédeni. Átellenben még egy bevehetetlen várat kell emelni. Középen a Bakony rengetege, mely a két várat összekötné. Az uj bevehetetlen vár Tihany lenne.

Csak a szárazföldi bejárót kell elzárni. Csak ott kell a félsziget nyakát átmetszeni s a Balaton két vizét összeszakasztani. S ha ez megvan, ötvenezer embert a szigetbe telepíteni; fegyverrel, élelmi szerrel, ágyuval, puskával, lőporral ellátni. Jöhet akkor osztrák is, orosz is.

Esztendeig-kettőig büszkén áll a két vár. Hajóhada nincs az ellenségnek. A hegyet megmászni lehetetlen. Az alatt segitségünkre jön az angol és franczia, a török és az ázsiai ősi magyarság, Uj Attila, uj Árpád, uj Hunyadi János. Magyar nemzet nélkül meg nem élhet a magyarok istene, a magyarok istene pedig örökké él, meg fogja tehát menteni a maga igaz népét.

Ki rendelte meg a közmunkát: nem tartozik a dologra. Jöttek mérnökkari tisztek és úti biztosok, kijelölték a csatorna vonalát s száz és ezer oda rendelt ember elkezdte ásni, vésni, lapátolni a kemény földet. Ma is megvan a nagy árok nyoma. Fenekét, oldalait benőtte a vad fü, de ma is tanuságot tesz arról a keserü ábrándról, a mely a magyar nemzetet Tihany ormain akarta megmenteni.

Öreg, szegény, zsöllérkedő ember volt Balaton-Füreden Prépost István. Hajlott dereku, sanda szemü, mindig rongyos, de mindig jókedvü kis szőlősgazda. Hol a maga szőlejét kapálta, hol a másét. Ő is elment Tihanyt elzárni, várat emelni, magyar nemzetet megmenteni.

Ásott-ásott napokon át. Győzte borral a csutora, kenyérrel-szalonnával a tarisznya. Egyszer aztán kilelte a harmadnapos hideg. Maga beszélte el nekem.

– Fölvánszorogtam egy kissé a hegy oldalára. Oda sütött a nap. Egy bokor tövében leheveredtem. Járni való erőm nem volt. Fejem fájt, szemem káprázott, húzott a föld magához. De minden szót hallottam, minden kapavágást láttam, ezer ember dolgozott, mint a hangya, a fiatalja dalolni is kezdett. Hej de csak elvégezzük mi a nagy munkát. Verjen meg az isten német, te ide a lábadat be nem teszed. Láttam is már, a mint a német erőlködik, de le is kaszaboltuk utolsó szál emberig.

– Ugy kellett lenni, hogy elaludtam. Meddig aludtam, nem tudom. Nem költött fel senki. Hát a mint szememet fölnyitom: csak a fülem zug. Nem hallok semmi munkát, nem látok egy teremtett lelket. Mi történt én velem? Süketté lettem? Vakká lettem?

– Dehogy lettem uram, hiszen sütött az isten napja: láttam. A seregélymadár fölöttem röpült el: zugását hallottam. Csak ember nem volt a munkánál, egy lélek se.

– Fölkeltem, lementem a csatornához. A csatorna fenekén itt-ott már csillogott a viz, a mint a föld alatt átszüremkedett. Láttam, hogy magam vagyok. Még az jutott eszembe, hogy talán vasárnap van, ünnepnap van, azért nem dolgoznak. Ejh mit, az országot ünnepnapon is meg kell menteni. Lementem a csatorna fenekére, elkezdtem a földet hányni. De azt én már meg nem engedem, hogy a német ide betegye a lábát.

– Ástam, ástam, de hiába volt, ember nem jött segiteni. Egyszer csak észre vettem, hogy a csutorából kifogyott a bor, a tarisznyából a szalonna. Haza nem küldhettem, mert azon a vidéken ember nem jár, tehát csak magam ballagtam be Aszófőre. Egyenesen a biróhoz.

– Hejh biró uram, micsoda hanyagság ez már? Hiszen egy hét – két hét, itt lehet nyakunkon a német s a tihanyi bejárón mégse dolgozik senki. Micsoda dolog ez?

– Hagyja el kend. Az urak visszarendelték a dolgos népet. Elveszett a magyar sereg. Kit megöltek, kit elfogtak, hirmondó sincs már belőle. Vége a mi országunknak.

– Vége?

– Elkeseredtem uram. Keserüségemben bolondságot cselekedtem. Fogtam az üres csutorámat. Még az apámtól maradt rám. A csikóbőrnek már rég lekopott róla a szőre. Fényes volt, fekete volt, száraz volt a bőre. Ha már a mi országunknak vége: minek nekem akkor az üres csutora? Fogtam a sziját s ugy vágtam oda a kaloda járomszegfájához, hogy száz darabra törött széjjel. Igy ástuk mi a tihanyi csatornát uram.

Igy beszélte el az esetet nekem a balaton-füredi szegény zsöllér-ember. Nem feledtem el. Hogy tanuságot tegyek arról, hogy a szegény ember is el tud keseredni igazán, ha azt látja, hogy nemzete, országa, hazája elveszett. A kinek százezer hold földje volt: annak szivét nemzetünk bukásán nem fogta el úgy a keserüség.

De a bölcs Piusz barátét se.

Rég meghalt már a tudós Bresztyenszky apátur, de uj apátot nem tettek helyébe. Csak Piusz barát kormányozta a nagy tihanyi urodalmat.

De hát barát hogyan kormányozhat urodalmat? Hogyan tud az elbánni annyi kalmárral, kupeczczel, árossal, vásárossal, szép asszonynyal, hamis cseléddel, a mennyi egy nagy urodalom árnyékában rajzik?

Piusz barát megmutatta.

Kocsin ült örökké. Jó barátságban volt mindenkivel. Öt szép asszonya is volt, a ki szivesen látta egyszer-másszor hol ebédre, hol vacsorára. El tudta adni azt a termést előre, a melyet csak három esztendő mulva hoz a föld. Csinált százezer forint adósságot s aztán egy szép reggel halva találták zárdabeli komor kis szobájában. Olvasója akkor is kezében volt. Kibékült tehát istennel, mielőtt örökre bezárta szemét.

Rémülve, sopánkozva közölte a szomoru hirt az öreg tudós Czinár a pannonhalmi főapáturral. Tékozlás! Menyecske! Százezer forint adósság! Borzasztó!

A bölcs főapátur mosolygott a nagy ijedtségre.

– Elvégre élte világát!

Ez volt a bölcs főapátur felelete.

Igaza volt.

Örökkön-örökké való igaza volt. Minden ember önmagáért van. Minden élet annyit ér, a mennyit önmagának ér. Bolond ember az, a ki nem örül, mikor örülhet s akkor is busul, mikor nem kénytelen vele.

Van olyan lélek, mely csak másnak boldogságán tud örülni. Van olyan lélek, mely csak a hazáért lelkesül. Van olyan lélek, mely csak a jövendőre néz s azok boldogságára törekszik, a kik ezután születnek.

Nagy lelkek, nemes lelkek, de ritka lelkek. Emlékezzünk rájuk példának okáért, tiszteljük meg őket önmagunkért s hirdessük dicsőségüket, hogy mindig akadjon hozzájuk hasonló, nagyságukra törekvő s dicsőségüket tulszárnyaló.

De a nagy tömeg nem ilyen. Ne is legyen ilyen. Dolgozzék annyit, a mennyi szükséges, de örüljön annyit, a mennyit tud. Gyüjtsön önmagának, de ne gyüjtsön másnak. Ne a világ minden vagyonát, hanem az életnek minden képességét szerezze meg gyerekei számára. Erőt, egészséget, jókedvet, felebarátjának kedvelését. És azt az erkölcsöt, mely becsüli a munkát, megbecsüli másban is, de nem rajong érte. Az a korszak boldog, az a nemzedék szerencsés, a mely csak önmagáért él, munkál és örül. A dicső korszakok nem a boldogságnak, hanem a hősi erőfeszitésnek korszakai. Vér és köny nélkül, győzelem és szenvedés nélkül az emberiségnek nincs dicső korszaka.

Mire való a barát?

Arra nem, hogy véres veritékkel keresse kenyerét. Fogadása nem szól erre.

Arra se való, hogy hős legyen. A manó vitézkedjék, ne a barát.

Az se illenék a baráthoz, hogy tőkét gyüjtsön. Mit csináljon vele, ha gyüjtene is? S aztán kinek számára gyüjtené? Se fia, se lánya, se hamis felesége.

Vonuljon magányba, imádkozzék, dicsérje az istent, látogassa a betegeket, gyámolitsa az özvegyeket és árvákat.

Igy beszélnek a szentek. De nem igy értette a dolgot I. Endre király.

I. Endre király harmincznégy ménlovat adott a tihanyi barátoknak a hozzájuk való kanczákkal. Egy ménlóhoz negyven kancza. Ezenkivül még évenként ötven csikót is adott nekik a királyi ménesekből.

Az az igazi uraság, akinek több lova van, mint a mennyire szüksége van. Lóbul, asszonybul, betegségbül csak annyinak szabad lenni, a mennyit az ember már ki nem kerülhet. A kinek több van, az már uraskodik. Endre király tehát egyenesen azt akarta, hogy a tihanyi barátok uraskodjanak.

Az ő akaratának felelt meg Piusz barát. De sok kárhoztatás is érte az ő emlékezetét. Hátha még a tíz szobalányt is visszaállitotta volna! Akkor dicsérnék ám csak igazán.

Épen most háromszáz esztendeje Pisky István uram volt Tihany várának kapitánya. Már akkor ötven esztendeje birta Somogyvármegyét a török. A magyar és a török nemes urak a tihanyi réven át meg-meglátogatták egymást. Együtt mulattak, dicsekedtek, dévajkodtak. Barátság állott fenn köztük, a mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy bajt is vívtak egymással. Igaz, hogy csak olyankor, a mikor béke állt fenn Magyarország és Törökország között. 1589-ben pedig, ha jól emlékszem, fennállt még a béke, noha csakhamar kiütött a hosszu és kegyetlen háboru.

Kemény tél volt, hatalmasan befagyott a Balaton. Valami kőröshegyi névnapra vagy lakodalomra hivatalos volt Pisky István uram. Át is ment a réven. De hivatalos volt Ibrahim aga is, endrédi birtokos a szomszédságból. Pisky uram és Ibrahim aga már ismerősök voltak, hajnalig jól is mulattak, de akkor valami haszontalanság fölött összekoczczantak. Jó nevelésü ur volt mind a kettő, tettlegességre nem került a sor, hanem a bajvivás kikerülhetetlen volt köztük. Február volt az idő, kemény télnek majdnem közepe, olyan kemény volt a Balaton jege, mint a kőpad. Meg is beszélték rögtön, hogy mely napon, mely órában jönnek össze a jégen, a szántódi csárda irányában. Mezitelen karddal, semmi egyébbel. Egymás vérét meg kell látniok.

Igy kivánja a becsület!

Becsület és bajvivás akkor is gyakran együtt járt. Minél több vér ömlött: annál biztosabb volt a becsület. Vérontás nélkül semmit se ért a becsület. Ha az egyik bajvivó meghalt: akkor már épen szent volt a becsület. Azé is, a ki meghalt, azé is, a ki megmaradt.

Nem uj dolog volt a bajvivás. A világ teremtése után húsz év mulva már fennállott ez az intézmény. Ádámnak két siheder fia találta föl. Ők még furkós bottal végezték, mint mai napság a juhászlegények. Szerencsésen agyon is csapta egyik a másikat. Kezdő legények, könnyelmü ficzkók voltak, a bajvivó kodekszekre nem ügyeltek, alkalmas segédeket nem választottak, a fegyverbiróságot is elmulasztották. Előre lehetett látni, hogy a hatalmasabb agyonüti a gyöngébbet.

A világ teremtése óta sok idő folyt le. A bajvivás intézménye is egyben-másban megváltozott valami kevéssé.

Eleintén az volt a kérdés: ki a hatalmasabb? Döntse el a bajvivás. Ezt a kérdést nem is lehet semmivel se jobban megoldani, mint a bajvivással. A királyok még ma is ezt vallják. Ha két király összevesz e kérdésben, mindegyik kiállitja a maga embereit a mezőre. Üssék, lőjjék, vágják, apritsák egymást. A királyok ez alatt a miniszter urakkal együtt tarokkot játszanak. Utóbb kisül, hogy egyik király serege agyonverte a másik király seregét. El van döntve a kérdés. A halottakat kölcsönösen eltemetik s királyi szóval hősöknek kinevezik. Megkötik a békét, a két király összejön, összecsókolódzik, összeházasodik s azután együtt játszák a tarokkot. A hősök alusznak, a költők és történetirók elzengik a hősök dicsőségét s a királyok jó kedvvel tovább játszanak. Míg megint össze nem vesznek: ki a hatalmasabb?

Később az volt a kérdés: kinek van igaza? Kié legyen a borjas tehén vagy a kővári urodalom? Döntse el a bajvivás. Gyöpre legény! Elő azzal a karddal, dárdával, buzogánynyal! Annak van igaza, azé lesz a borjas tehén vagy a kővári urodalom, a ki agyonüti a másikat.

Ez is természetes. Jól megfontolta azt az egyház és az állam, a pápák és királyok bölcsesége, mikor igazságszolgáltatássá tette a bajvivást. Legalább nem kell annyi biróval, jegyzővel, iktatóval, kiadóval, ügyvéddel, végrehajtóval vesződni, mint most. Olcsóbb is a szegény népnek az igazság, nem kell hozzá bélyeg. Gyorsan is eldől az igazság. Egyik ember agyonütheti a másikat egy óra alatt, nem kerül esztendőkbe a pörösködés. Nem is lesz annyi pör, huzavona, biróskodás, mint mai napság. Biztosra lehet venni, hogy a kit agyonütnek: az se nem felebbez, se pört nem ujit ezentul. Sőt minden haszontalanságért az se pöröl, a ki életben maradt. Mert a tárgyaláson rendesen ő is ott hagyta egyik szemét vagy egyik kezét, a másikra tehát jobban vigyáz ez után.