Part 2

Kocsi Sebestyén Gábor követ volt és jogtudós, Bresztyenszky Albert barát volt, apátur volt és számtudós. Az a követ kálvinista volt, de a megyegyülésen is, országgyülésen is, mikor a beszéd sora a vegyes házasságokra került, jobban ismerte a szent atyákat, mint valamennyi püspök és kanonok. Jobban ismerte a szent Irást is. De még a számtant is jobban tudta, mint Bresztyenszky apátur, a ki pedig még Deák Ferenczet is képes volt a matezisre tanitani. A pannonhalmi, bakonybéli és tihanyi benczések s a veszprémi kanonokok ugy féltek attól a Kocsi Sebestyén Gábortól, mint a rossz ellenségtől, hanem azért ugy szerették, mint a jó testvért. De akárhogy szerették: utóbb szent dolgokról nem viaskodtak vele, mert lemagyarázta és lebizonyitotta róluk a kámzsát. És pedig oly vidám észszel, hogy még csak meg se lehetett rá haragudni.

A nyarat Balaton-Füreden szokta tölteni. Országos hirü-nevü ember volt, Deák Ferencz maga is minden nap órákon át élvezte nagy elméjét, melyben megfért minden tudomány s mely a tudomány minden titkát hatalmas pajzánkodással deritette föl. A komoly és tekintélyes apátur se maradhatott ki vonzó társaságából.

Kocsi Sebestyén Gábor meg tudta magyarázni I. Endre király alapitó levelét s az első tihanyi barátok szokásait, erkölcseit. Nemzeti történetiróink jól tennék, ha az ő magyarázatai fölött kissé eltünődnének.

A király nem mondta meg, hány barát számára alapitja Tihanyt. Csak annyit mondott: egy csomó barát számára. Az a csomó barát lehetett tíz is, lehetett száz is. De hát mennyi volt?

A hires követ azt mondta: húsz volt.

Ezt azzal bizonyitotta, hogy a király szerette a huszas számot, azért adott a barátoknak húsz ekényi földet, húsz szőlőt és húsz lovas katonát. Mert ámbátor húsz ekényi föld ötszáz barátot is képes volt eltartani, de nem a kenyér a fődolog, hanem a borocska; minthogy pedig egy vinczellér munkálta szőlő húsz akó bornál többet nem teremhet, ennyi bor pedig egy esztendőn át minden esetre kell egy barátnak: tehát a barátok száma húsznál több nem lehetett.

Hozott erre föl még egyéb bizonyságot is.

De legnagyobb bizonysága abból állott, hogy a király a barátok számára csak tíz szobalányt rendelt. A szobalányok a király rendelete szerint természetesen mind fiatalok, üdék, pirosak, egészségesek és hajadonok voltak s valamennyien a zárdában tanyáztak. Ott volt nappali és éjjeli lakásuk. A zárda pedig nem volt nagy. Még akkora se volt, mint a mostani.

De hát mi dolguk volt a szobalányoknak?

A király ezt az ő levelében nem mondta meg. E miatt a jó apátur számtudománya e kérdésre nem tudott megfelelni.

De meg tudott felelni a híres követ.

A szobalány csak ott van helyén, a hol urnő van a háznál. Agglegényről, papról, barátról, fiatal emberről föl nem lehet tenni, hogy szobalányt tartson magának a házi rend fentartására. Ilyen esetet föltenni nem szabad. Kivált a tihanyi barátról, a ki a jó rendnek és jó erkölcsnek példaképe.

Urnő pedig nem volt a zárdában.

Igaz, hogy nő látogatója sok volt a zárdának. A közel szomszédságban laktak a Berény, Eőrs, Mike, Vázsony, Csóron, Uzsa, Sárkány, Kálla, Megyer, Látrány nemzetségek s ezeken kivül még sok nagy uri nemzetség. Ezek asszonyai hol Veszprémbe, hol Tihanyba látogattak el, ha gyónni akartak, mert pap, püspök, barát, apátur másutt nem volt a közelben. Ezeknek ugyan kellett a szobalány, csakhogy ők hoztak magukkal szobalányt, a mennyi csak kellett. Ők nem szorultak a barátok szobalányaira. De a férjek se engedték volna meg, hogy rászoruljanak. A szobalány szeret fecsegni, a barátok szobalánya tud is fecsegni s a szobalány nem csupán csak istenes dolgokról fecseg, ha az urnő kiváncsi. A barátok ugyan nem félhettek, hogy róluk találnak fecsegni, mert hiszen ők mást, mint istennek tetsző dolgot nem cselekedtek, de a férjek, ifju lovagok és apródok igen is félhettek, már pedig a gyónásra menő urnőnek csak a szentekre és saját bűneire s a bűneitől való megtisztulásra szabad gondolni, semmire se másra.

De ha erre se kellett a szobalány: hát akkor mire kellett?

A hires követ így fejtette meg a titkot.

A bölcs és vidám király gondoskodott arról, hogy a barátok egészséges emberek s jó pajtások legyenek. S különösen jó mulató társak, a mikor a király és főemberei hozzájuk ellátogatnak vadászni, mulatni, dévajkodni.

Ámde a puszta vagyon, az egyedülvaló testi jóllét erre nem elégséges. A ki csak eszik, iszik, imádkozik és aluszik: az előbb-utóbb potrohossá válik, komorrá és kedvetlenné lesz, testében-lelkében elnehezedik, urrá lesz fölötte mindenféle nyavalya, csuz, köszvény, nyálkásság, keze reszketése.

A barát nem sétál, nem vadász, nem fürdik, nem lovagol, nem vív, nem tornáz, csatába nem megy, nem hadakozik: mi üditse föl tehát testét-lelkét?

A nevetés.

A barátnak minden étkezés után nagyokat kell nevetni. Nagyokat és sokat. Akkorákat, hogy hasát fogja, ablakot reszkettesse, arczát-nyakát izzadás boritsa, csak épen, hogy széket-asztalt össze ne törjön.

Erre három eszköze van.

Az egyik az adoma.

Minden zárdának van adomagyüjteménye. Csakhogy adomáik nem nagy számuak és nem sokfélék. Csintalanságnak az adomában lenni nem szabad. Csakhogy a barátnál lassan gyülik az adoma. Nem jár ő ki a világba, honnan gyüjtené? Jól tudta ezt a király is. Egy-egy adoma száz esztendeig is elél a zárdában, de tudja is előre már mindenki. Az apáttól, perjeltől, gvárdiántól tízszer-húszszor csak meghallgatják, de már az ő tiszteletükre se tudnak nevetni. Unják, mint a kását. Ha pedig egyenlő rangu páter, fráter gyujt rá: az első szónál már hátba ütik, vagy a többi folytatja tovább. Kolduló barát egészen más. Az mindig hoz a vidékről ujat és ujat. A kolduló barát adomájának már menyecskés illata is lehet. De a tihanyi barát igazi uraság, nem kolduló barát.

Az adoma tehát nem elégséges.

Másik eszköz az udvari bolond.

Udvari bolondot azonban a király nem adott a tihanyi barátoknak.

Udvari bolond csak nagy uraságnak való. Ahhoz is van szokva. A püspöknek uraságot kell mutatnia, ha szegény is; – a barátnak szegénységet kell mutatnia, ha uraság is. Igy parancsolják a pápák, hitvallók és alapítók. Barátnak udvari bolond nem való.

Hanem mókás, bohócz és bukfenczhányó igen is való. Adott is ilyet a bölcs és vidám király kettőt a tihanyi barátoknak.

De már itt közbeszólt a tudós apátur.

– Hohó tekintetes uram, be is kell ám ezt bizonyitani.

– Igenis, főtisztelendő szent atyám, be is bizonyitjuk. Nyilván benne van az alapitó levélben, hogy adattak és adományoztattak a tihanyi barátoknak két bohóczok, apinarii duo.

– Tekintetes urammal ugyan nem vitatkozom, de ha elődeinknek a dicső király ötven kas méhet adott: méhészt is kellett adnia, adott is kettőt. Apis azt teszi: méh; – apinarius azt teszi: méhész.

– Nem azt teszi főtisztelendő szent atyám. A méhészt a latin nyelvben mellifexnek hivják. Apinae azt teszi: bohóczságok, mókázások. Innen származik az apinarius. Igy használják ezt a szót a szent atyák: Augusztinusz, Tertulliánusz, Johannesz Damaszczenusz, nemkülönben Johannesz Krizosztómusz is. De így használják ezt a római világi irók is Krisztus után 117-ik esztendő óta. A mint ezt bővebben bizonyitják Faber, Gesner, Schneebergi Forcellini híres latin szótárirók és számos más tudós ember. Származik pedig e szónak gyökere a hellen nyelvből, a melyben apaté azt teszi: ámitás, időtöltés. Minthogy olyan bölcs királyról, mint I. Endre, föl nem lehet tenni, hogy latinul ne tudott volna s még kevésbbé, hogy a szent atyákat és azok nyelvét meg akarta volna sérteni: ennél fogva bizonyos az, hogy ő két bohóczot és mókás embert adott a tihanyi barátoknak.

Szeme-szája elállt az egész társaságnak erre a hevenyészett előadásra. Két előkelő ifju nyomban le is jegyezte magának. Az egyik Nagy-alásonyi Barcza Sándor, Zalamegyének egykor alispánja; a másik: Pápay Miklós, Veszprémmegyének hires táblabirája. Mindenki a tudós Bresztyenszky Albert apáturra nézett: mit felel ő erre most már. Ő pedig elnevette magát s azt mondta:

– Hiába néznek rám a tekintetes urak, megmondtam, hogy nem vitatkozom, csak várom, hogy mi fog ebből még majd kitudódni. Remélem, a szobalányokról nem lesz többé szó.

– De sőt inkább mindjárt azokra térek vissza.

Ugy volt biz az. Két mókás embert, két bohóczot kaptak a tihanyi barátok.

De hát hova lettek! Meddig állott fenn ez a bölcs intézmény? Mért nincs most se Tihanyban, se Pannonhalmán, se Jászón, se másutt bohócz, bukfenczhányó, mókás ember?

Jól van. A barátoknak nincs többé szükségük mókás emberekre. Ott vannak a be-belátogató káplánok, a kik elmondják az öreg papok gazdasszonyos adomáit, és ott vannak a be-benéző öreg papok, a kik elmondják a káplánok istentelenkedéseit. Lehet ezeken nevetni eleget. És aztán a mai barát nem is egészen olyan, mint a régi. Tud irni és olvasni. Olvashat világi könyveket s okos és bolond ujságokat. Olvashatja, ha egyebet nem, a naptárakat. S ha egy-kettő olvas: ellátja adomával a többit.

Hanem azt kérdezzük: miért nincs mókás emberük a kórházaknak, a sinlődők gyülekezetének, az aggok és erőtlenek menedékházának? A kik helyhez kötvék s a kiknek nem áll módjukban szinházba, orfeumba, czirkuszba eljárni!

S ha mikor az orvos patikaszert rendel: miért nem tud néhány adag jóízü nevetést is rendelni?

Mi a nevetés?

A léleknek dalra kerekedése, ropogós ugrándozása, vidám kurjogatása. Egészséges lélek fen nem állhat nevetés nélkül. E nélkül nincs is élete. A csecsemőben akkor támad a lélek, mikor nevetni kezd s az öregben és nyavalyásban akkor mulik el a lélek, a mikor már nem tud többé nevetni.

Nevetni csak az ember képes. A ló is röhög, a kutya is vinnyog, a macska is dorombol, de csupán az ember nevet. A fiatal állatnak is van jó kedve, de a természet megtagadta tőle azt az erőt, hogy jó kedvét nevetéssel bizonyitsa. Csak kézzel-lábbal bizonyitja. Gida, bárány szökell; csikó, borju ficzánkol; malacz, majom, kölyök-macska, kölyök-kutya játszik. Mind szép, mind kedves, de egyik se nevet.

Az angyal se nevet. Vagy áhitatos arczot ölt, vagy haragszik. Az ördög se nevet. Pedig az ő dolgában ő mindig biztos, nyeresége soha se marad el. Ezt a két ügynököt rosszul alkották meg a vallásalapitók. A majomnak mindig komoly képe van, akárhogy játszik. A királynak és a papnak mindig komoly képe van a trónuson és a katedrán, pedig mindakettő az emberek boldogságát hirdeti, ki az innenső, ki a tulsó világra. A halottnak is mindig komoly képe van. A halott arcza sokszor eltorzul, de nevetésre soha se torzul. Nincs igaza Vörösmartynak. Ő azt mondja, hogy a halottak a temetőben elkezdtek kaczagni, mikor Megyeri, a nagy szinmüvész leszállt közéjük. Dehogy kaczagtak. Még maga Megyeri is komoly képet csinált az ostoba dologhoz.

Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, a ki jóizüen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bizzátok. A nevetni nem tudó lélek az emberek közt s a holttest szaga az illatok közt: teljesen egyenlő két dolog. De a rossz emberek közt, a kik nevetni nem tudnak, mégis az a legrosszabb ember, a ki álnokságból erőltetve nevet. A tigris arcza, mikor eleven vért iszik, nem oly utálatos, mint az ily ember arcza.

A jóizü nevetés megrázza a testet. Az egész testet. Az arcz ugyan elszélesedik és tele lesz redővel, a száj megnyulik s a szemek keskenynyé válnak: de azért a nevető arcz mindig szép. A komoly képü leánynak angyalarczába bele lehet szeretni, de ha a nevetést meg nem szokja: kiszeret belőle csakhamar mindenki. Legelőször saját férje. Igazán nevetni: ez a legtökéletesebb szépitő szer.

A tökéletes életrend azt parancsolja, hogy lakoma után, gazdag ebéd után mindig nevetés következzék. S a nevető jó kedv legalább addig tartson, a meddig a lakoma tartott. A hány fogás volt az étel: legalább annyi hatalmas kaczagás következzék. Istennek különös áldása elmés, vidám, ügyes adomázó emberekkel lenni együtt evés közben. A kaczagás megtágitja a tüdőt, kihajt belőle minden ártalmas nyálkát, helyre rázza az ételt-italt, egyenlő pezsgésbe hozza mindenütt a vért s az agyat és szivet felüditi. Semmiféle szeszes ital nem hat olyan jótékonyan, mint a jóizü nevetés. Tökéletesen ostoba annak az embernek a dolga, a ki kocsin olvas ujságot a helyett, hogy istennek szép napvilágában gyönyörködnék és a ki evés után rögtön munkája után fut, a helyett, hogy nevetne.

Magyar ember természete jól enni-inni, de lakoma után vidám ötletekkel és adomákkal magát jól kinevetni. Igy volt már Attila asztalánál is, a mint Priszkosz szépen leirja. Szólt a dal és zene s azután mókás emberek, bukfenczhányók jöttek s hangos kaczagásra birták a vitéz urakat. S a ki lakoma után jóizüen kaczaghat: nem is szedi az föl azt a sok divatos és gyalázatos betegséget, a mely ellen Karlsbadba kell költözni annyi jómódu magyarnak. Czukor, máj, lép, vese, gyomor, epebetegség, mind ismeretlen dolog a jóizü nevetők előtt.

S a betegnek a gyógyulást s az aggnak az élni való erőt a jóizü nevetés legalább megadja oly mértékben, mint az üditő álom. És sokkal nagyobb mértékben, mint a sok kinin, szaliczil, ipekakuánha, antipirin, ópium, morfium, jód s az egyéb százféle por, folyadék és kenőcs. A vérszegénység ezerféle kórsága ellen a jóizü nevetés minden orvosságnál többet ér. Nevettessétek meg minden nap néhányszor a haldokló tüdővészest s vagy megmentitek, vagy meghosszabbitjátok életét. Két hatalmas ellensége van mindenféle baczillusnak. Az egyik a napfény, a másik a jóizü nevetés.

Hát hiszen orvosnak és orvosságnak kell lenni. Tudom én azt.

De rendezzétek be a kórházakat akként, hogy az arra való betegeknek módjukban álljon magukat minden nap igazán kikaczagni. Az elmebetegek gyógyintézeteiben csodákat miveltek. De csodákat értek el egyéb betegség leküzdésében is. Mókás embert jó pénzért kaptok eleget. Ha nem kaptok: képezzetek. De a mókás ember még nem elég. Olyan emberek is kellenek, a kik hatalmasan tudnak kaczagni. A nevetés is olyan ragadós, mint a nátha vagy az ásitás. S ha egyszer ráragadt a betegre: czélt értetek. S így kell berendezni az aggok és sinlők menedéktanyáit s így egy csomó fürdőtelepet is. Orvos, pap, gyógyszerész és czigány még nem elég a korszerü betegség ellen.

Mind jól tudta ezt I. Endre király, a mikor a tihanyi barátokat összegyüjtötte és megalapitotta. De mind elfeledte ezt király, barát, országkormányzó ember a lefolyt nyolczszázötven esztendő óta. De mind megmagyarázta ezt alaposan Kocsi Sebestyén Gábor a tudós Bresztyenszky apátnak.

És azt is megmagyarázta, mire kellett a barátoknak a tíz szobalány. Pedig most már a tudós apátur is kitalálhatta volna.

Jóizüen nevetni ugyanis jó kedv nélkül nem lehet. Jó kedvet csinálni pedig se égi, se földi hatalom nem tud oly igazán, mint a lány, ha vidám, szép és fiatal. De csak az olyan lány, a ki se nem egészen a mienk, se nem egészen a másé.

– Ilyen lány azonban nincs, jegyezte meg az apátur.

– Ilyen lány azonban a szobalány, felelte rá Kocsi Sebestyén Gábor.

– Főtisztelendő szent atyám ezt nem tudhatja, mert a tihanyi barátok rég eltértek már a bölcs király törvényétől s régóta nem tartanak a zárdában tíz szobalányt. Tenne csak szent atyám kisérletet e dologban, majd meglátná, mennyi jó kedvet, mennyi egészséges nevetést tudna okozni húsz barátnak tíz vidám, hamis szobalány.

– Szent életü embernek nem szabad ám vidám lányokkal játszadozni s haszontalan és kárhozatos nevetgélésnek magát átengedni tekintetes uram.

– A barátnak minden szabad, a mit a szentek, vértanuk és hitvallók isten dicsőségére, saját lelkük épülésére s a szegény bünös lelkek megmentésére cselekedtek. Ime szent atyám elmondom én, mi birta rá, ki birta rá a bölcs és vidám királyt, hogy szobalányokat adjon a tihanyi barátoknak. Különös eset ám ez! Lám a pannonhalmi barátoknak nem volt szabad soha lányokat tartani a zárdában, pedig azok még a tihanyi barátoknál is hatalmasabbak. I. Endre király se merte volna ezt megtenni, ha valóságos szent és vértanu nem adott volna neki erre utmutatást, eszmét és bátorságot.

Erre a szóra most már nemcsak az apátur, hanem mindenki mosolyogva és hitetlen arczczal nézett a mindentudó és dévaj elméjü veszprémmegyei követre. Hogy épen szent és vértanu adta volna a tanácsot: ezt már csakugyan nem hitték.

Kocsi Sebestyén Gábor látta a hitetlenséget. De azért nagy bajuszszal beárnyékolt szája nem mosolygott, hanem két fekete nagy szeme igenis mosolygott. Hatalmas nagy fejü ember volt, de fejének nagysága még se volt olyan bámulatra méltó, mint szemeinek nagysága. Bikának és oroszlánnak szeme akkora, mint az övé volt.

Tudta ő azt jól, hogy az apátur csakhamar meghajlik az igazság előtt s akkor a többi se mer tovább hitetlenkedni.

– Főtisztelendő szent atyám jól tudja, hogy szent Gellért igazi szent. Remete is volt, püspök is volt, hitvalló is volt, agyon is ütötték, vértanu is volt, semmi fogyatkozást tehát az ő szentségében találni nem lehet. De nem is szabad, mert első rangu szentjei közé sorozta őt az egyház.

Nos hát egyszer egy szentgáli nemes embert halálra itélt a király, még pedig szent István király. A nemes ember nagy bűnt követett el, pogány is volt, bizonyosan megérdemelte a halált. A halálraitélt ember azonban, mielőtt a bakó rátette volna a kezét, arra kérte a szent királyt, engedje meg neki, hogy ő bűneinek töredelmes megbánására harmincz napig imádkozzék. A szent király ezt a kérelmet meg nem tagadhatta.

A halálraitéltnek azonban eszébe se jutott imádkozni s büneit bánni. Imádkozik is szentgáli ember! Bánja is a bünét nemes ember! Csak azt várja valaki.

Hanem e helyett eszébe jutott, hogy ő egykor egy nyavalyás remetének megmentette az életét. Ott vadászgatott a Bakonyban, a Bakonynak is a legsürübb erdejében, a Hajszabarna oldalában, a hol a remetének volt rozoga gunyhója. Gunyhó előtt a fakereszt, a fakereszt előtt térdepelve a remete. Körülötte három farkas. Egyik a jobboldalán, másik a baloldalán, harmadik előtte a gunyhó ajtajában. Üldögélt mind a három s kiöltött piros nyelvvel lihegett mind a három. Elhatározták már, hogy a remetét megeszik s szép szeliden meg is mondták neki. Megnyugodott már sorsában a remete is, csak arra kérte a farkasokat: engedjék meg neki, hogy három Miatyánkot elmondhasson. A remete szent életü ember volt, hát csak megengedték neki. Éhesek voltak ugyan, de már ezt az utolsó kivánságát csak megengedték. Megbánták ugyan csakhamar, mert a három Miatyánk átkozott sokáig tartott, de hiába, becsületes farkas csak megtartja adott szavát, ha éhes is. Ez volt a veszedelmük. Mert a mikor a remete a harmadik Miatyánknak is a végére jutott s épen e szavakat mondta: »de szabadits meg a gonosztól,« csak oda toppant ám a szentgáli nemes ember. S a szentgáli nemes ember fogta a fokosát, két farkast agyonütött, a harmadikat világgá kergette, a remete életét megmentette. Nosza hálálkodott most a remete a szentgáli nemes embernek.

– A menybéli szentek serege küldött téged most ide én hozzám.

– Nem küldött bizony remete, mert én még igazhitü pogány vagyok, hát csak magam vetődtem ide. No de igyál egyet!

S kezébe adta kobakját a remetének. A kobak tele volt kegyetlen erős lótejpálinkával. Nagyot huzott belőle a remete. Pogány ital volt, de azért jól esett a három Miatyánkra. No meg a kis ijedtségre.

Ez a remete azóta a királyi udvarba került, Imre királyfinak oktatója lett, püspök lett, szent lett, hatalmas lett. Ez a remete volt szent Gellért püspök.

Ez jutott a halálraitélt ember eszébe, a mint ott ült a veszprémi várban, a vármegyeház kapuja oldalán, kezén-lábán száz fontos vasakkal; a bakó kutyái ott ólálkodtak körülötte.

Egyszer csak ott termett a fia. Tizenöt-tizenhat éves siheder. Erős, piros, bátor kölyök. Apját akarta látni.

– Ejnye kölyök, épen jókor jöttél. Fuss csak haza tüstént, ugorj föl a Sólyom lovam hátára, iramodjál át a Dunán-Tiszán, keresd föl ott Makó vagy Oroszlámos körül Gellért püspököt s mondd meg neki, hogy három farkas öltögeti rám a nyelvét, mint egykor ő rá a Hajszabarna oldalában. Az Iró, a Biró és a Bakó leskelődik rám. Ha van ideje: szólhatna egy szót a királynak. Ezt mondd meg neki. De siess ám kölyök; tudod, hogy az imádkozást nem szeretem. Valami nagyon ne mentegess a püspök előtt.

No hát ilyen volt akkor a szentgáli nemes ember. Nem attól félt, hogy négy felé vágják, hanem attól, hogy neki harmincz napig kell imádkozni. Volt is mellette egy nagy szakállu, kopasz fejü, mezitlábu, kerek hasu, vörös orru német barát. Nem csoda, ha pogány létére a németet, barátot és imádságot nem szenvedhette se külön, se együttvéve.

Jó ötven mérföldnyire találta meg a kölyök a szent püspököt. De megtalálta négy nap alatt. De a szent püspök is megemlékezett a Hajszabarna oldaláról; rögtön felöltötte palástját, papucsát és tarisznyáját és sebten megindult a királyt fölkeresni.

Ebben az utjában tudta meg a szent püspök, hogy mi az a szobalány, ha a szobalány jókedvü magyar lány. A mint ez a szentek életében szépen meg van irva.

Bizonyosan nyár volt, mikor Gellért püspök ezt az utat végezte. Ha nem nyár lett volna: papucsban és palástban nem indul utnak. Télen hatalmas debreczeni bundában szokott utazgatni. Juhbőrből készült a bunda, fekete báránybőr gallérral; övén talitarka selyemhimzéssel és buzavirágszin kék szironyos varrással. Ne is higyjék ám a mostani püspök urak, hogy csak ők értenek a világhoz és a régiek nem értettek.

Nem egyedül utazott. Valami Valter nevü barátot, a ki különben szorgalmas falusi tanitó volt, vitt magával. Megengedte volna szivesen, hogy a kölyök is vele menjen, a halálraitélt szentgáli nemes fia, de erre a kölyök rá nem állt. Ha püspökkel és baráttal látták volna együtt, még rosszat gondoltak volna felőle az emberek. Azt gondolhatták volna, hogy ő is valami istenes ember, pap, barát vagy harangozó akar lenni. Hova lett volna akkor a becsület? Szentgáli nemes ilyesmire nem adhatja fejét. E helyett megetette, megitatta, megczirógatta Sólyom lovát, felpattant rá s lassu koczogással útnak indult.

– Mért sietsz ugy fiam?

– Azért sietek, hogy előbb a királyhoz érjek, s megmondjam neki, hogy te is útban vagy hozzá. Valahogy el ne hirtelenkedjék az apám dolgát.

A püspök Budán kereste a királyt, de bizony a király Székesfehérvárott volt. Oda kellett utána menni.

Nyéken elesteledett a püspök. Nem volt holdvilág. Az utat is rossz karban tartotta a vármegye. Meg kellett ott hálni.

Akkor még Nyék környéke rengeteg erdő volt. A nadapi és verebi erdők lenyultak a sikra. Az erdők tele voltak disznóval és kanászszal. A püspök azt gondolta, de még Valter uram is azt gondolta, jobb meghálni a paplanos ágyban, mint kódorogni a disznók és kanászok közt.

Éjjeli szállásra bementek egy nyéki nemes úrhoz. A nemes ur szivesen látta őket, étellel-itallal jól tartotta őket, adott kettőjüknek egy szobát, a püspöknek puha ágyat, a barát számára pedig leteritettek egy bundát a szoba földjére, alugyék a hogy tud. A nemes úr se alszik más vaczkon. Az ágy csak püspöknek és betegnek és gyerekágyas asszonynak való, egyébre nem való.

Aludt volna is a püspök meg a barát, ha a szobalány nem lett volna. De hát istenadta csitri lánya: oda telepedett a szoba ajtajába. Bizonyosan nem tudta, hogy a szobában püspök van, meg barát. Vagy ha tudta is, gondolhatta, hogy a püspök esze olvasón, imádságon, szent iráson, nem pedig ő rajta.

A lánynak dolga volt. Kenyeret kellett sütni hajnalban, de meg pogácsát is, langallót is. Jó tepertős pogácsát s jó zsiros és borsos langallót. Szemét tehát le nem hunyhatja az éjjel, mert lisztet kell késziteni és kovászt tenni, éleszteni, dagasztani, fűteni, szakasztani, berakni, kiszedni. Élesztő, asztal, szakasztó, pemét, tévő, sütőlapát, szénvonó, eleven parázs, száraz galy el volt már készitve s oda állitva a maga helyére. Csak épen a liszt hiányzott.