Part 16

No épen ez az ember kellett a költőnek. Ugyis épen az tette komorrá, hogy elhalt felesége jószágát az időközi haszonnal épen most kellett kiadni a Szegedy-atyafiaknak. Mérgesen oda szól a hóbortos némethöz.

– Mi közöm nekem ehhez? Adja elő a dolgát szaporán.

A jövevény kiráz egy kosárra való havat bundájából, szemöldökéből és köcsög kalapjából.

– Tetszik tudni, én vagyok az a pesti Spiridion, a kinek a nemes Kisfaludy-familia ma is adós. Nekem pedig az a szokásom, hogy én nevem napján látogatom meg adósaimat.

A költő feláll, egy szót se szól, megfogja a bundát és a köcsög kalapot s ugy kilöki a folyosóra, csak ugy nyekken. A bundában és a kalapban volt természetesen Szent Spiridion is. Csak azután mondta neki:

– Nekem pedig az a szokásom, hogy az ilyen embert saját neve napján dobom ki házamból.

Ez esetnek hire futamodott s ebből példabeszéd lett.

»Ugy ne járj, mint Szent Spiridion a Kisfaludyakkal.«

Ennek a példabeszédnek im ez volt a története.

A költő hatalmas erejü izmos férfiu volt. Történeti arczképe a magas homlokkal és kopasz fejjel alig nyujt hű képet termetes alakjáról.

Haját Milanóban vesztette el 1796-ban, a mikor a milanói várat a francziák bekeritették és ostromolták. Az ostrom negyvenegy napig tartott. A várőrségben a rossz víz miatt hagymáz ütött ki. Megkapta a betegséget a költő is. Erős testalkata ugyan hamar megbirkózott a betegséggel, de haja elment s nem is jött vissza többé. A Kisfaludyak dús hajuak s a dús hajzat öcscsének, Kisfaludy Károlynak arczképén jól meglátszik.

Egyéb balesete is volt, kivált öreg korában.

Épen hetven éves korában 1842-ben karácson előtt Keszthelyre akart bemenni. Szántó körül a hajnali szürkületben fekete kutya ugrott ki az árokból a lovak előtt. A lovak megijedtek, megvadultak s tüskön-bokron át vitték a kocsit. Feldülés lett a vége s a költőnek térdkalácsa s vállcsontja eltörött. Pár hónapig őrizte a szobát, de tökéletesen kigyógyult.

Sulyosabb volt az az esete, melyről Kossuth Lajost maga értesitette.

Somlyai szőlejébe ment, hova borvevőt várt. Márczius 10-ike volt; erős, hideg szél támadt, cselédjeivel együtt áthült s hatalmas hurutot kapott lázzal. Cselédjei elfeküdtek, a költő azonban, a hajdani katona keményen ellenállt s esze ágába se volt lefeküdni. Sőt talán még legénykedett. No hiszen megrohanta öt napi legénykedés után olyan láz, hogy tizenhárom napig egy percznyit se aludt s viznél egyéb nem fordult meg szájában. Még se gyöngült el valami nagyon. Pedig ez az eset 72 éves korában, 1844-ben történt.

Hogy ilyen férfi el tudott bánni Szent Spiridionnal: nem lehet csodálni.

Őseire büszke volt.

Méltán. Ma a huszadik századot éljük s az ő családi levéltárában a tizenkettedik századtól kezdve meg voltak az okiratok, melyek ősei hatalmát bizonyították. Csak Veszprém vármegyében három vára, három urodalma volt egykor családjának. Essegvár, Döbrönte, Csékut. De egyik dédük anyja miatt sok rossz élczet kellett hallania.

Volt egy őse: Kisfaludy László tábornok, Győr várának s városának hadi kormányzója. A törökök elfogták s nehéz vasat tettek kezére, lábára s Esztergomban föld alatt sötétben tartották.

Volt gondjuk rá, hogy erről feleségét is értesitsék. Szarvaskendi Sibrik Mária volt a feleség. Szerette urát életre-halálra, kész volt érte minden áldozatra.

A török váltságdijul nyolczezer forintot, kétszáz török rabot, kétszáz kősót és tizenkét paplant kötött ki.

Az asszonynak nem volt török rabja, hanem volt a győri német várkapitánynak, ettől kellett rabot venni. Ez pedig rosszabb volt, mint a pogány; istentelenebb volt még a kutyahitünél is. Ez a kétszáz török rabért még többet követelt.

Még akkor telt a várakból és urodalmakból.

Csakhogy a német azt is követelte, hogy ha az esztergomi basának oda adja a paplanját, neki adja oda a pendelyét.

Az asszony megigérte. De csak akkorra, a mikor előbb a basával végez.

Csakhogy ez az asszony nemcsak Kisfaludyné volt. Ő Szarvaskendi Sibrik-sarjadék is volt, a kivel összetüzni nem volt tanácsos.

Kisfaludy László uram kiszabadult, de a 12 paplan oda lett.

Mi lesz a pendelylyel?

Mária asszony magához rendelte a várkapitányt Kisfaludra, Sopron vármegyébe. Férjét elküldte valahová.

Megvendégelte a várkapitányt, a hogy magyar nemes asszonyhoz illik. És szó nélkül várta, mikor hozakodik elő a várkapitány a pendelylyel.

Előhozakodott, mihelyt a bor kissé a fejébe szállt.

Mária asszony erre is készen volt.

Eléje tartott tizenkét szép hófehér pendelyt. Maga fonta a fonalát, maga fejéritette a vásznát, maga himezte ékes virágát. Elfogadja-e a német?

Nem fogadta el. Olyan pendelyt kért, a melyik már volt egyszer Mária asszony harmattestén. Olyat is kapott.

Csakhogy előbb Mária asszony intésére előugrott egy csomó nemes ifju, a várkapitányt és kisérőit leverte, s a kapitány kezét gúzsba kötötte.

– Az én pendelyemet akarod német? Nesze!

Előhoztak egy rongyos pendelyt, ráadták a várkapitányra, egy czafatos főkötőt a fejére kötöttek s ugy küldték be Győr várába.

Megérdemelte.

Csakhogy ez a pendely több várat és urodalmat nyelt el, mint a tizenkét paplan.

A német meg se állt Bécsig. Kegyetlen hazug panaszszal beáztatta nem is Mária asszonyt, hanem Kisfaludy László uramat.

Árpád apánk hét vezére közül való volt Szabolcs vezér. Ennek a fia volt az a Csák, a kitől a Kisfaludyak származnak. Szabolcs vezértől kezdve Kisfaludy László uramig sok szép birtokot összegyüjtöttek. De mire a paplan ára s kiváltképen a pendely ára kikerült s Kisfaludy László a hóhér pallósától megmenekült: akkorra maradt is, nem is valami a sok várból és urodalomból.

A várakból legalább egy se maradt.

Hanem mikor Kisfaludy László uram a sok hercze hurczából haza szabadult: átölelte szerelmes hitvesét Mária asszonyt mind a két kezével, megcsókolta mind a két piros arczát bajuszos szájával s talán még valami könyet vagy mit is törölt ki a szeméből.

– Most már ugyan semmink sincs aranyos lelkem, asszony-feleségem, de mégis csak ugy volt jó, a hogy te cselekedtél.

Nos hát a költőnek, mikor jó kedve volt, ugyancsak hallania kellett, miként pusztult el az ősi birtok paplan miatt, pendely miatt.

Ha jó kedve volt: vidáman el is hallgatta. Ha pedig rossz kedve volt: nem is volt tanácsos előtte ezt a dolgot pajkosan előhozni.

Volt a költőnek egy sajátságos baleszméje. Mindig attól félt, vele is megtörténhetik, hogy elevenen temetik el.

E baleszmének története van.

Élt 1750 körül Téthen, Győrmegyében, egy előkelő gazdag nemes urnő. Nevét elfeledtem. Vagy Noszlopyné, vagy Kisfaludyné, vagy Gyapayné volt: ugy rémlik előttem. Csak annyit tudok biztosan, hogy egy veszprémmegyei egykori jóbarátomnak s birtokos társamnak öreg anyja volt. E barátom neve Noszlopy Tamás. Nálam idősebb volt s már nem is él. A ki az ő családi leszármazását ismeri, Théten pedig jól ismerhetik: az rájön ama gazdag nemes urnő nevére.

Az urnő megöregedett, meghalt, eltemették. Aranylánczot tettek a nyakára, aranygyürüket az ujjára, arany kösöntyüket a kezére, aranyos mentét hideg tetemére. Igy rendelte ő maga. Maradékai szót fogadtak.

Tél volt, hó volt, hideg volt, mikor eltemették.

A közönség látta a holton a nyitott koporsóban a sok kincset.

Egy-két rossz ember összebeszélt s éjjel kiment a temetőbe, fölásta a sirt s meg akarta rabolni a halottat.

De a halott nem volt halott. A zajra fölébredt, a hidegre föléledt s mikor a koporsót fölnyitották, felült.

Felült, nagyot ásitott s azt mondta:

– Köszönöm jó emberek!

De a jó emberek holtra rémültek. Se szólni, se mozdulni nem tudtak. A szegény öreg urnőnek magának kellett a sirból kijönni, ruháját rendbe hozni s haza ballagni a faluba. A rossz emberek, mikor magukhoz tértek, közel se mertek hozzá menni.

Haza megy az öreg urnő s kopogtat a cselédlakás ablakán.

A cselédek fölébrednek, kinéznek s ime látják a halottat halotti ruhájában, a hogy délután eltemették. A tele hold épen rá sütött s a hó is világitott. Jól látták, jól megismerték.

Rémületében eszét vesztette valamennyi. Kezüket tördelték, hányták magukra a keresztet és sopánkodtak az irgalmas istenhez. De segiteni egyik se mozdult.

Az urnő kardos asszony volt életében.

– Keljetek hát föl gézenguzok! Nem látjátok, hogy megvesz az isten hidegje? Nyissátok ki hamar a kastély ajtaját!

Igaz, hogy a halottakat nem szokás valami bőséges ruhában eltemetni.

De azért a nyavalyás cselédek nem mozdulnak.

– Kisértet! Kisértet!

Utóbb is egy félig ittas öreg cseléd bolond észszel azt mondja:

– Uszitsátok rá a kutyákat!

Szót fogadtak s a kutyákat rá eresztették, rá hajszolták a kisértetre.

Csakhogy a kutya nem babonás. A kutya megismeri az ő jó urasszonyát életben is, halálban is.

Ugy rohantak az urnőre, mint a dúvadak, de a mikor hozzá értek: kezét nyalták, hozzá dörgölőztek, jó szivvel üdvözölték. Mintha mondták volna:

– Hozott isten, hozott isten haza a föld alól!

Igy menekült meg az urnő s azután élt is még egy darabig.

Ez az eset Kisfaludy Sándor születése ideje körül történt. Sok éven át erről beszéltek három-négy vármegyében. S ez annyira megnyomta a gyermek elméjét, hogy a költő, mikor végrendeletet csinált, azt rendelte, hogy szivét, azt a melegen érző szivet szurják keresztül és csak ugy temessék föld alá.

Átszurták-e a holt költő szivét: nem tudom. A végrendelet, melyben azt meghagyta, még Szegedy Róza életében 1830 előtt kelt. A költő még azután sokáig élt.

A LAKATLAN PALOTA.

(Szent Kristóf térdekalácsa. – A lakatlan palota rideg. – A félszemü kulcsárné és vén macskája. – Az öreg „Pál bácsi“. – A mult századok irásai és könyvei. – Az öreg hajdu. – A munkáskérdés titkai. – Vége van, de még sincs vége a könyvnek.)

Mire a Kisfaludy-házat megnéztük: lenyugodott a nap. Talán fél óráig sétálgattunk még a városban s azután leültünk a gazdag estebédhez.

Késő éjszakáig beszélgettünk komoly tárgyakról nagy vidámsággal. Beszélgetésünk tárgyai: a régi kastély, a gazdag sümeghi festő s a Bakonyerdő, a mikor még benne a mammuth lakott.

A régi kastély a püspöki székház, melynek lakói és vendégei voltunk.

Kapuszinje alatt falbavert szegen mammuthcsont lóg egy kóczmadzagon. Valami forgócsont vagy lapoczkadarab. Sümeghi határban találták valahol valami árhordta rétegben. A mikor találták: földünk őslakóival még akkor nem voltak a tudósok közeli ismerősök. A köznép ma sem az. A köznép ma is azt hiszi, hogy az a csont valami óriás embernek csontja. Vagy valami csodatevő szenté. Talán Szent Kristófnak térdkalácsa. Sehol se lesz annak jobb helye, mint a püspöki palotában. Oda adták be s ott akasztották fel a kapuszin alatt. Vén asszonyok, csacska emberek sokat tudnak arról a csontról mesélni.

Nagyon kegyes, istenfélő öreg asszonynak volt egyetlenegy szép leánya. Szép leánynak szolgalegény volt a szeretője. Csakhogy az öreg asszonynak vagyona is volt, a leányra gazdag legény is szemet vetett, szolgalegénynek hátul volt a helye.

Az öreg asszonynak azonban csúz rakódott a könyökébe. Se söpörni, se tésztát gyurni nem tudott, de még csak az olvasót pörgetni se. Nagy baj ez. Adott gyertyát a templomnak; elment bucsujárni Kis-Czelbe, Szent-László Egyházra; imádkozott, fohászkodott hétszámra: mind nem használt semmit. Testi fájdalmai is nagyok voltak.

Oda ment hozzá a szolgalegény. Megvigasztalta, megczirógatta, könyökét megtapogatta s megigérte, hogy hoz neki ereklyecsontot, tegye a feje alá, meggyógyul, de adja neki a lányát feleségül.

Ravasz a legény, babonás az öreg asszony. A lánya is csak arra kérte, tegyen meg mindent, hogy a csúz takarodjék ki a könyökéből. Meglett az alku. A szolgalegény tudta már, hol kandikál ki a csont az omlásból, kivette onnan s vitte az öreg asszonyhoz. Akkora darab volt, mint egy tulipántos láda. Mindjárt elhitte az öreg asszony, hogy ilyen csontja nem is lehet másnak, csak előkelő rangu csodatévő szentnek. Bizonyosan meg is gyógyult tőle.

Ilyen bolongságokat beszélnek arról a nagy csontról.

Másfél száz esztendős régi palota, száz esztendő óta már senki se lakja. Mióta Koller püspök fölépitette a veszprémi palotát: azóta a veszprémi püspök csak bérmáláskor látogatja meg elődeinek sümeghi palotáját.

Letarolt erdő, fogatlan száj, elpusztult család, elfásult sziv, uzsorás embernek lelke, lakatlan palota: minő rideg látvány!

A puszta vár ott a bércz tetején nem oly kietlen.

A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek, mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyilásai, vihar süvöltése a nyilásokon, forgó szél táncza a falromok között, vércse-bagoly a falak oduiban, vad virágnak hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmulás és mégis élet mindenütt. Emlékek a multból, szájról-szájra szálló hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a puszta várat.

Hiszen az öreg asszony is szép; ezüst hajával, fényes szemeivel, arczának szabályos redőivel, halk hangjával, szelid beszédével, a mikor ott ül zsölyeszékén s unokái körülveszik s nagy zsivajjal játszanak körülötte. Fia-lánya is oda-oda megy hozzá s megcsókolja vagy a kezét vagy a homlokát.

– Édes kedves jó nagy anyánk!

De nézzétek meg a delnőt, a kit nem látogat senki.

Arcza szép, szeme ragyog, piperéje tökéletes, szobája virágos, de szive nincs. Szerelme csak hivalkodás, szava csak csalfaság. Társalgásából hiányzik a lélek, nem hiányzik a számitás. Megcsalta azokat, a kik imádták. Szelleme fütetlen fényes terem hideg télben. Gyermekei nincsenek. Nincs, a ki szeresse s nincs a kit szeressen.

Ilyen a nagyuri palota, a melynek nincs lakója. Ilyen volt a mi tanyánk.

Földszinten, emeleten húsz-harmincz szoba és terem egy végben. Mindegyik tele butorral és képpel, kényelemmel és napsugárral.

S tele hidegséggel. Még nyáron is borzongat benne a hideg.

Nincs lakója. A ki örömmel tanyázzék benne, a ki édes szeretettel fogadja vendégét. Hiányzik belőle az életnek illata, a léleknek melegsége.

Termei konganak, mintha üresek volnának. Falak, padlók, szőnyegek ódon szaggal telvék. Még legyet se találsz. Még a pók se szövögeti hálóját a szögletekben. Mintha barlangban volnál: ugy érzed magad a gazdátlan palotában.

Ott vannak a püspökök arczképei a falakon.

A hatalmas Rozgonyiak, a kik szentek voltak az isten előtt s kemény hadvezérek az ellenség előtt. Könyjük hullott az oltáron, vérük a csatatéren s jobban szerették az országot, mint a mennyországot.

Ott a daczos főpap, a ki kardot kötött a püspöki palást fölé s vitéz hadainak élén maga rohanta meg a szomszéd főurat Gersei Pethőt s ostrommal vette be Tátika várát. Nem birt vele még az országgyülés se s mikor kárhoztatták, a hitujitás élére állt.

Hát a ki nem volt Árpád sarjadéka, mégis magyar fejedelmi ág volt. A hatalmas Ujlaky herczegek utolsó sarja, a kit saját várában vertek agyon a kuruczok, mert hütlenné lett magyar fajához s a hitszegő osztrákhoz szegődött?

Püspökök voltak mind. Soknak ott az arczképe a falakon bajuszszal, szakállal, karddal, kereszttel vagy pedig sima szenteskedő arczczal, a mikor – az utolsó századokban – már csak kereszttel és imádsággal ostromolja az eget s nem karddal és hősi vitézséggel védelmezi magyar nemzetét.

Mindez nem támaszt életet a gazdátlan palotában. Hiszen maradék nélkül multak el a fényes alakok. Utódaik csak a vagyont örökölték s nem a vért, a nevet, a büszkeséget és a becsületet. Idegen uraság kezére jutott Magyarország. Légy szolgája az idegennek, akkor urrá lehetsz, püspökké lehetsz Magyarországban. Ez az igazság háromszáz esztendő óta.

Ki őrzi ezt a nagy palotát?

Bizony nem a komiszáros őrzi, mint a hogy Sobri dala mondja.

»Ej-hujh Sobri pajtás – Mi ott az a nagy fehér ház? Ej-hujh Sümegh-város, Ott lakik a komiszáros!«

Hanem a félszemü kulcsárnő őrzi.

Juliánna asszony a neve. Még János püspök bizta rá a palota őrzését.

Nem volt valami szép asszony a jó kulcsárnő. S azonfelül csak egy szeme volt. Nem is hivták másnak, csak a félszemü kulcsárnőnek. Már Pécsett is szolgálatában állott János püspöknek, mikor a püspök még csak kanonok volt. Magával hozta a veszprémi püspökségbe, de Veszprémből csakhamar áthelyezte Sümeghre s az ottani palotát bizta rá.

Volt Juliánna asszonynak egy öreg édes anyja s egy öreg czirmos macskája. Azokat is elvitte magával a sümeghi palotába. Édes anyja volt már vagy nyolczvan esztendős, de a czirmos macska életkorát senki se tudta. Vén lehetett az istenadta, mert már nagyon mogorva volt, sohase játszott, sőt még czirogatni se hagyta magát.

Nagyravágyás azonban nem bántotta és semmiképen el nem bizakodott abban, hogy most palotában lakik. Élhetett volna tejjel, vajjal, mészárszékbeli finom hussal, baromfiaprólékkal, körömfaladékkal, de ő csak megmaradt az egér mellett. Minden pinczét, padlást összejárt s minden nyavalyás egeret összefogdosott. Hiába! Igy tanitotta az anyja kölyök korában, igy szokta meg a falun; a palota kedvéért ő már a maga szokásából ki nem tér.

Hejh ti főtisztelendő, méltóságos, nagyméltóságu s minden méltóságu főpapok és papi fejedelmek, ha ti bennetek is megmaradna az az erkölcs, a mi a félszemü kulcsárnő öreg czirmos macskájában megmaradt!

Ugyanez az erkölcse volt a félszemü kulcsárnő öreg édes anyjának. Ő is ehetett volna vadhust, hideg halat, pástétomot, marczipánt mindennap, de csak megmaradt ő azért a burgonya, leves, gyönge csirke és köleskása mellett. Élt is töménytelen esztendeig s talán ma is él. Majorné asszonyom volt a neve.

E nagy egyszerüség kibékité velük az öreg hajdut is. A kinek neve volt »Pál bácsi«.

Igy szólitotta őt az egész város. Serdülő gyerek és öreg ember egyaránt öregnek, Pálnak és bácsinak ismerte a század eleje óta. Ő szokott könyveket adni a könyvtárból Kisfaludy Sándornak is.

Régi hajdu volt. Hajdu is, hopmester is, várnagy is egy személyben. János püspök már az ötödik volt a püspökök sorában, a kit szolgált. Megbecsülte a püspököket, mivelhogy a szokás és tisztesség ugy kivánta, de egyébként ő minden püspököt csak jövevénynek tekintett, a ki ideig-óráig szálló vendége ugyan a püspökségnek s aztán meghal vagy tovább megy s jön helyébe más. Egyik-másik püspököt eltemette, Kopácsy elment primásnak, Zichy gróf elszökött idegen országba, elmulik majd János püspök is. De ő megmarad örökké, mert a püspökség is megmarad, a palota is megmarad, a várnagy is megmarad örökké.

Soha le nem tette diszruháját. Ezüstfehér zsinóros világos kék huszárruhája hozzá nőtt testéhez. Pongyolában nem látta soha senki.

Voltak elvei.

Elvei közé tartozott, hogy zsidó és asszonyszemély be ne tegye a lábát a palotába.

Az asszony csacska. Eljár a szája.

A zsidó ellen nem tudott valami okos kifogást tenni. De az neki mindegy volt.

Volt a költőnek egy kedves zsidaja. A neve volt: Scheiber Jakab. Ez hordta a költő leveleit Pestre s ettől küldte pénzeit is ide-amoda. Ez hordta a csomagokat is. Szegedy Róza előkelő urnő volt haláláig. Öltözködésben is a vidékbeli urnők mintaképe. Pesti és bécsi megbizásait csak Scheiber Jakab tudta igazán végezni. Azt hiszem, maradékai most is élnek a vidéken.

A költő egyszer szőlejébe megy. A kapu mellett lóczán üldögél Pál bácsi. Benéz a költő a könyvtárba, kiválaszt egy könyvet s azt mondja Pál bácsinak, vagy magával viszi a könyvet visszajövet, vagy elküld érte valakit.

Másnap Scheiber Jakabot kérte meg, a kinek arra vezetett utja, hozza el a könyvet.

Pál bácsi nem adta a zsidó kezébe; a költő e miatt összemordiázta.

– Mit gondol a tekintetes ur? Szent István királyunk alapitott minket, hogyan adhatnám én zsidó kezébe a szent királynak könyvét?

Pál bácsi szentül meg volt gyöződve, hogy őt magát is Szent István rendelte oda s a könyvtár valamennyi könyvét maga Szent István szedte össze a könyvárusoknál. Még a komáromi kalendáriumot is.

Olvasni természetesen nem tudott a jó öreg.

Ezt a könyvtárt néztük meg másnap mi is. De minket nem a Pál bácsi kisért, hanem a »Nyalka bácsi«.

Ez is hajdu volt s ez is öreg legény. Torzonborz hófehér hajából de egy szál se hiányzott még. Hófehér bajusza keményen kipödörve, álla fényesre borotválva, teli vállán csak ugy feszült a dolmány.

Mi volt a becsületes neve az öreg »Nyalka bácsi«-nak, nem tudom. Kinyitotta a könyvtár ajtaját, a könyvtárba beeresztett bennünket s maga megállt ott a nyitott ajtóban s kemény tekintettel vigyázott ránk: mit csinálunk oda bent.

Itt már velünk volt Szentirmay barátunk is.

A nagy terem közepén rendetlen halmokban hevertek az urodalmak gazdasági irásai, a korábbi püspöktől kezdve fölfelé sok századra kiterjeszkedve. Urbéri táblák, fizetési lajstromok, kegyuri terhek kimutatásai; szerződések, cserelevelek, intések, beiktatások, rév-, vám-, italmérési- és vásárjogok szabadalmai; vízjogok, malomjogok, malomfejek irásai; megyei, helytartótanácsi és korlátnoki leiratok, föliratok és átiratok; czéh-privilégiumok, javadalmi leltárak, a püspökség átvételének és átadásának százados inventáriuma; visszahelyezések, hatalmaskodások, kártételek, erdei zárlatok percsomói; száz iródeáknak, igazgatóknak, főtiszteknek, tiszttartóknak, számtartóknak, ispánoknak s urodalmi fiskusoknak ákom-bákom irásai.

Tudós társaság legyen az, a melyik átnézze, sok társzekér, a melyik elbirja az irásokat. Kilenczszáz esztendő óta áll fenn az a nagy birodalom, melyet a szent király veszprémi püspökséggé alakitott, mennyi története van ennek kilenczszáz esztendő óta? Ez a történet mind föl volt jegyezve papirosra. A papirosnak csak ezered része van itt s ez is rendetlenül. S ez az ezeredrész is igen sok.

De kevés az a tudomány, a melyet eddig papirosra jegyeztek! De keveset tudunk még abból is, a mit már valamikor papirosra följegyeztek! De sok története van nemzetünknek, a mely még nem jutott föl a napvilágra! A melyet még sötétség, penész, molyok, egerek, korhadó papirosfoszlányok őriznek.

Két nagy történetirónk volt velünk. Salamon Ferencz és Szilágyi Sándor. Mindakettő felsóhajtott: mily sok munka vár még rájuk! Mily végtelen munkát végezett azóta mindakettő! S mily kevés mégis mindez ahhoz, a mit még ezután kell elvégezni! De kell-e hát?

S ugy kell-e végeznünk, a hogy eddig tettük?

A 16-ik század magyar nemzetét nem ismeri még a világ. Nem ismeri maga a magyar nemzet sem.

Két világhatalom rohant meg bennünket. Az egyik Mohamedre, a másik Jézusra esküdött. A török, a német. Melyik volt álnokabb? Melyik volt kegyetlenebb? Melyik volt gonoszabb? Melyik ártott többet a magyarnak?

Hiába töröm az elmém: nem tudok eligazodni ebben a kérdésben.

Egyet jól tudok. Nincs nemzet a világon és nem is volt soha, a kinek száz év alatt annyi hőse, annyi vértanuja, annyi dicső alakja lett volna, mint volt a magyarnak a tizenhatodik század folyamán.

Hol vannak a költők, hol a lantosok, hol a történetirók, kik a hősök, vértanuk, dicsők alakját a halhatatlanság napsugarával rajzolnák le előttünk?

Salamon Ferencz elkezdte a könyveket nézegetni.

Azt mondták: ezt a könyvtárt Biró Márton püspök alapitotta. A százötven év előtti könyvek vannak ott felhalmozva.

Salamon Ferencz akkor már a Zrinyiek történetét kutatta. S kutatta azt is: mit olvasott, miben gyönyörködött, miből tanult a költő Zrinyi Miklós? S nagy örömére és csodálkozására itt megtalálta a költő Zrinyinek kedves olvasmányait. Olasz, latin és német műveket. Megtalálta a magyar törvények gyüjteményének is a Corpus Jurisnak néhány régi kiadását.

Az egyik kiadás boritékjának belső oldalán erős vastag ludtollu irással fel volt irva:

»Constitutio Gentis Hungarorum.«

Alatta a költő Zrinyinek ez a verse:

»Halljátok, halljátok ti forgandó egek! Halljátok hiveim, égbeli seregek! Halld meg föld és világ és világi vizek – Az én mondásomat és ti nagy tengerek!«

Ez alatt más kézzel, más tintával:

»De az német meg nem hallja az magyarok constitutióját.«

Mutatta Salamon nekünk ezeket az irásokat s egyuttal felolvasta. De a mikor a némethez ért: becsapta a nagy könyvet s oda dobta egyik asztalra.

– Igazad van, akárki voltál, a ki odairtad!

Az öreg hajdu ez alatt ott állott a nyitott ajtóban.

Kerberosz a pokol bejáratát, arkangyal a paradicsom ajtaját, Szent Péter a menyország kapuját nem őrzi oly gondosan, mint a hogy az öreg hajdu vigyázott ránk és a kezünkre. Engem boszantott ez a nagy őrködés. Figyelmeztettem rá Szentirmayt. Ő csak mosolygott.