Part 15

Volt neki kedves vendégje és igen kedves vendégje. Kedves vendégjének henger alakú pintes üvegben, igen kedves vendégjének négyszögletes czinkotai iczczében adta a bort. Csak az ismeretlen vendégnek vagy a kire kedvetlenül nézett: csak annak adott hiteles mértékkel.

Utálta a hiteles mértékü üveget. De nem azért, hogy megcsaljon valakit a mértékkel.

– Mind bolond ember az, a ki kevesebb bort ad, mint a mennyit kérnek. Hiszen a kocsmárosnak az a dolga, hogy minél több bort adhasson el. A bornak pedig az a természete, hogy minél jobb mértékkel mérik: annál jobban iszszák, annál több fogy el belőle.

Ez volt élete bölcsessége.

– Hát egy kis víz nem jön a borba Mojzer uram?

– Jön az, de csak okkal-móddal. Az első üveg bort mindenki tisztán kapja. Mikor az első üveg bor elfogyott: akkor már látom, hogy az én emberem mennyit akar inni és miként birja a bort. Ha jól birja: a többi bort is tisztán kapja. Ha nem birja és mégis mérték nélkül akar inni: akkor vizzel kapja. Mert a részeg embert utálom, kocsmámban meg nem szenvedem.

Szentirmay barátom szeretett borozgatni, de ő az erős badacsonyi bort mindig vizzel itta. Mojzer uram is szeretett borozgatni, de ő a legerőssebb bort is tisztán itta. Ugy rémlik előttem, mintha honvédpajtások lettek volna együtt. Ha összekerültek: egész nap egész éjjel el tudtak együtt borozgatni s beszélgetni, meg nem ártott a bor egyiknek se.

De azért ilyenkor Mojzer uram mindig csóválta a fejét. Sehogyse ment a fejébe, hogyan lehet jó bort vizzel inni. Hiszen igaz, a vizet is az isten teremtette, de csak az oktalan állatok számára. Az isten az embert a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg, tehát vizet csak nem szánt neki innia.

Szentirmay barátom azután egyszer csak megbetegedett s idő előtt meghalt. Húsz év előtt történt.

Halála hirére úgy sírt Mojzer uram, az az erős ember, mint a záporeső.

– Mindig mondtam én azt: szegény jó uraságomnak nem lesz jó vége. Hányszor intettem, ne igya a bort vizzel. Nem szabad a természeten erőszakot tenni.

Ezen tul még erősebben meg volt győződve arról, hogy a borra nézve egyedül való igazság csak az ő bölcsességében van.

Hajdanában minden kocsmáros olyan üvegben mérte a bort, a milyenben akarta. Sok vendég maga vitt kulacsot a kocsmába s azt töltette tele, abból ivott s a szerint fizetett. Kulacsának mértékét ismerte már a vendég is, a kocsmáros is s az egész környék. Minden vidéken volt egy hires csutorás, a ki száz számra tudott egyenlő mértékü kulacsot furni. Nagy mesterség ez. Ma már senki se ért hozzá. Ma már nem hársfából készitenek kupát, csutorát, kulacsot, hanem hitvány üvegből vagy bádogból holmi edényt, a melynek neve sincs.

A csikóbőrből ma már csak csizmaszárat készitenek s a csikóbőr többé nem ékessége és simasága a csutorának. Jó Csokonai Vitéz Mihály uram, költő uram, kelmed se lehetne ma már szerelmes a csikóbőrös kulacsba, mivelhogy ilyet csak gyüjteményben látna s ott is csak molyetten, szőrekopottan,

Jött a német, urrá lett az országban s megparancsolta, milyen üvegje legyen a kocsmárosnak. Kicsiny öblü, hosszu nyaku, meszelyes és iczczés. Oldalán pöcsétnyomó alaku kétfejü sas. Zsandár hajszolta a kocsmárost, hogy ilyen üvegje legyen, másféle ne legyen. Azt azonban a német is megengedte, hogy magánvendégjének a kocsmáros is olyan üvegben adjon bort, a milyenben neki tetszik. Szinte csodáltuk, honnan veszi a német az ehhez való észt és szelidséget.

Mojzer uram fölhasználta ezt a szabadságot. Ő ugyan minden valamire való vendégjének a régi üveget tette fel az asztalra.

– Ha jön a zsandár, azt mondom, magánvendégem ez az ur, magam is vele iszom.

Utolsó szava igaz is volt rendesen.

A régi jó magyar vendéglősök utolsó példánya volt. Félig még házigazda, de félig már korszerü kocsmáros. A vendéget a ki költ, szivesen látta, de ha ilyet nem kapott: akkor ingyen vendéget hivott magának. S hivott a legnagyobb munkaidőben is. Vendég nélkül egy délután se tudott ellenni.

A város urainak nem jutott eszébe kaszinót vagy olvasókört alakitani. Ott volt Mojzer uram vendéglője. Ő minden ujságot jól tudott, noha sok ideig egy lapot se járatott. Délről, nyugatról, északról mindig jöttek a kucséberek, német borvásárlók, tyukász hienczek és gyolcsos tótok. Ezeket kikérdezte a felől, a mit Bécsben, tengerparton és lengyel széleken tudtak az emberek s e fölött aztán késő éjszakáig elbeszélgettek a város urai. Ez volt igaz s nem az, a mit az ujság irt. Iddogáltak is az urak, de csak ugy mértékkel. Az estét mindig nagy czinkotai iczczés üveg zárta be, melylyel Mojzer uram adományozta meg a társaságot.

Nekünk is jó ebédet adott.

De a szél csak fujt, az eső csak esett. Hiába vártunk délutáni három-négy óráig: az idő sehogy se akart kitisztulni. Sőt óráról-órára hüvösebb lett.

Félfödelü hintóink voltak.

Beültünk a hintókba s Mojzer uram oda jött tőlünk elbucsuzni, látogatásunkat megköszönni, szerencsés utat kivánni.

Körülnézett az udvaron s az égnek északi peremén. A Halápi hegy és a Dobos erdő fölött sötét felhők gomolyogtak. Látta, hogy nagyobb lesz a délesti szél, hüvösebb a levegő s tán az eső is nagyobb.

– Igy nem eresztem el az urakat.

– Hát hogyan?

– Tessék leszállni egy pillanatra a kocsiról. Bundákat hozatok elő.

Igazán nevetni való dolog volt. Julius közepe táján bunda.

Gyulai Pál ur épen nem akarta a bundát elfogadni. Mojzer uram csak mosolygott a kis termetü ember nagy termetü hangján. Oda szólt a mindenesnek:

– Hozzátok elő a bundákat.

Kutból-e, padlásról-e, szomszédból-e: csakhamar ott termett valami öt juhászbunda. Nehéz valamennyi, mint az ágyu.

Jó Szilágyi Sándornak csak ugy rogytak az inai, mikor a bundába beletömte őt Mojzer uram. Már ennek Gyulai Pál ur is nevetett, de azért a bundát még sem akarta elfogadni. De hát mit tehetett az erő ellen? Mojzer uram neki is nyakába keritett egyet, a fele bunda a földön úszott utána. Gyulai Pál ur utóbb is megnyugodott a sorsban és a bundában. És ez tanácsos is volt. Mert ha az a bunda meg talál haragudni: rögtön szomoru véget vet nagy súlyával Gyulai Pál ur egyenes testalkatának.

Igy indultunk utnak.

A fele város népe kijött a csodánkra. Sohase látott még Tapolcza népe julius közepén bundás utasokat. Találgatták: miféle népek lehetünk? Volt a közönségben egy tudákos zsidó tanitó. Ez kitalálta. Mi vagyunk az eszkimók. Most jövünk az északi jeges tengerről. Azért jöttünk, hogy Mojzer uramat lássuk. Most pedig megyünk már haza a Hudzon-öbölbe.

Hát hiszen furcsa dolog is volt. Nagy Miklós most is élénken emlékezik e jelenetre. Salamon Ferencz nem egy elmés észrevételt tett bundás állapotunkról.

Gyulai Pál ur – juhászbundában!

Ki látott ilyet?

Képzeljük el nagy Napóleont juhászbundában. Mi lett volna nagy Napóleonból, ha ő juhászbundában járta volna be a világot? Vagy juhász vagy bunda, de nagy Napóleon semmi esetre se.

Vagy képzeljük el Dantét. Juhászbundát ölt magára s ugy járja meg a pokol fenekét. Mit szóltak volna ehhez az elkárhozott lelkek? Igaz, hogy a juhászbunda főleg a hideg ellen jó, de jó ám az a meleg ellen is.

Azonban »mégis bunda a bunda.«

Mire az Urbér erdőt elhagytuk, a Hálás tanyánál már a szél is, eső is, hideg is észrevette a mi bundánkat. Mind a három látta, hogy ellenünk most már mit se tehetnek. Eltakarodtak hát más erdőbe, más vidékre.

Kisütött a felhők közt a nyugvó nap.

Szilágyi Sándor csak észreveszi az országut erdőnyilásán át Sümegh várát. Ott áll a város fölött a bércztetőn, mint óriási korona. Rovátkos falai mint koronacsúcsok; ablaknyilásain át a fényes ég, mint drágakövek; a nyugvóra szálló nap fényén az egész vár mint egy arany süveg.

Salamon Ferencz azt mondta:

– Egészen olyan, mint Déva vára!

A kocsikkal megálltunk pár perczig s gyönyörüséggel néztük a szép tüneményt.

János püspök palotájába szálltunk.

Ez a palota a várhegy alján fekszik. Azt mondják: Padányi Biró Márton püspök épitette a mult században. Érdekes alak ez a püspök. Kemény magyar, de azért németté akarta tenni Magyarországot. Története azonban nem a Balatonhoz, hanem a Bakonyhoz tartozik. Talán ott majd visszatérek rá.

Sümegh vára volt régen a veszprémi püspökök állandó tanyája sokszor huzamos időkön át. Fönt a várban laktak s nem a várhegy tövében. Innen vezették seregüket a török ellen, néha a szomszéd nagy várurak ellen is. Sok nagy történet szállott át erről a mi időnkre.

Sümeghi tervünk ebből állt: megnézzük a várat s onnan Kisfaludy Sándor szőlejét. Megnézzük a költő lakását, a hol regéit irta s huszonöt éven át volt boldog Szegedy Rózával. Megnézzük a püspöki könyvtárt és irattárt, Biró Márton gyüjteményét. S ha jut idő: megnézzük Ramazetter boros pinczéit is.

De nem jutott idő mindenre. Gyulai Pál ur és Nagy Miklós szerettek volna már minél előbb Budapestre jutni.

Megható jelenetet láttam.

A mint szobáinkban elhelyezkedtünk: rögtön mentünk ki a főutczára. A nap épen már lenyugodni készült.

Én Salamon Ferenczczel együtt voltam.

Épen jött haza a disznófalka. Kettesével, hármasával, tizesével rohantak az utczán sirva és röfögve a koczák és malaczok, hogy minél előbb ennivalójukhoz jussanak.

Salamon Ferencz megállt s mereven nézte a nyargaló sertéseket. Nézte-nézte, nem szólt. Elővette zsebkendőjét s mintha szemeit törülte volna. Azt hittem, a port törli le arczáról.

– Tordán láttam utoljára a haza siető disznófalkát. Kis gyermekkorom óta most látom először. Szegény kedves jó anyám és szülőházam és gyönge korom jut eszembe.

– És eszembe jut az egész kutyaélet, a melyet eddig átéltem. Nem lett volna-e jobb otthon maradni, mesterséghez látni s a hazasiető disznófalkában gyönyör ködni? Talán nekem is volna közte egy-két darab!

– Most pedig nincs egy koszos malaczom se!

A legjobb és legnemesebb férfiak egyike, a kit valaha láttam. Egyike nagy tudósainknak, a kikre nemzetünk büszke. Vére hullott fönmaradásunkért s egész életén át dolgozott dicsőségünkért. Becsületes és szerény volt mind végiglen s az ország mérhetlen kincseiből egy koszos malaczot se mondhat magáénak.

A KÖLTŐ ÉLETÉBŐL.

(A költő lakása. – A szőlőhegyi ereklyék. – A badacsonyi ürmös és a nádorispán. – Kend az Alvinczy? – Eszébe jut az orleánsi szüz és a ménszamár. – Szent Spiridion pórul járt. – A 12 paplan és 12 pendely története. – A halott haza jön a temetőből.)

Megnéztük a költő lakását. Azt a házat, mely az övé volt.

A várhegy déli oldalán a püspöki palota és kert vonalán fekszik. Derék kisvárosi épület, cseréptetővel, kényelmes nagy szobákkal, szellős folyosóval, kis kerttel.

Negyvenöt év előtt láttam először. Akkor még csak tizenkilencz év választott el a költő halálának évétől. Még megvoltak azok a fák, melyeket Kisfaludy Sándor ültetett. Még olyan fát, öreg almafát is mutattak, mely a költő születése óta, 1772 óta élt. Mikor Nagy Miklóssal és Gyulai Pál urral huszonöt év előtt ott voltunk, akkor már az az öreg fa nem állott. Azóta én se voltam azon a vidéken.

Ugy hallom, azóta márványtáblát helyeztek a ház falába s arra aranybetüvel vésték be, hogy e házban született, élt és halt meg Kisfaludy Sándor, a költő. A ház előtt ligetes tér, a város egykori pulykalegelője s azon a költő szobra.

A ház anyai öröksége volt s Kisfaludy Mihály ur, a költő apja, mint fiatal házas oda huzódott. Később Győrmegyébe, téthi kuriájára telepedett s ott is halt meg. Gyermekkora nagy részét a költő is ott töltötte.

Serdülő korát a tanintézet, ifju korát a háborúk nyelték el. Feleségét, a ragyogó Szegedy Rózát, Vasmegyébe Kámba vitte. Itt élt majdnem hat éven át. Oly boldogan, hogy boldogságának leirása a legnagyobb lángelmék tollára méltó. Csak 1805-ben költözött sümeghi házába, öröklött birtokába. Mikor a Szegedy-örökösök osztoztak, a kámi kuria Róza öcscsének, Bezerédynének jutott. Ma is Bezerédy-birtok.

A sümeghi ház akkor kisebb volt, mint most s nem is oly diszes, mint később. A költő 1810-ben két szobát épitett hozzá s kapuját is átigazitotta s homlokzatát diszesebbé tette. Igy lett csinossá és kényelmessé a lakás. Itt keresték őt fel gyakran hirneves férfiak, vármegyéjének oszlopos emberei, régi katonai pajtások, tábornokok, tudósok, a Kisfaludy és Szegedy-atyafiság tagjai. Itt látogatta meg őt nem egyszer Deák Ferencz és Csányi László és Festetich György gróf, a keszthelyi Georgikon alapitója s fia, László gróf, kivel mindvégig bizalmas barátságban állott. S ide jöttek messze vidékekről a felsőbb intézetek lelkes ifjai, hogy a mikor a regék szinhelyét, Csobáncz, Tátika, Szigliget, Somlyó várait megnézik, a regék költőjét is lássák s áhitatos tiszteletüket meghatott hangon kifejezzék.

Magyar költők: kinek van köztetek saját háza, édes öröklött hajléka? Vörösmartynak, Petőfinek, Tompának sohase volt. Aranynak lehetett volna, még se volt. Jókainak volt is, lehetett volna is, még sincs. De legalább megvan svábhegyi tanyája. Csak régi költőinknek adott a sors öröklött hajlékot. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Fáy, a Szemerék: nekik volt otthonuk. Petőfi egész életében egész évet sohase tölthetett egy helyen. Bánatának s örömeinek helyhez kötött emlékeit egy év után soha nem láthatta többé.

Kisfaludy Sándor harmincznégy éves korától kezdve haláláig, hetvenkét éves koráig háboritlanul lakhatott öröklött ősi hajlékában. Van-e ennek hatása a költői lélekre? Boldogabb-e az a gólya, az a fecske, melynek fészkét sohase pusztitják el rossz idők és rossz emberek? Pacsirta, rigó, fülemile nem oly édesen dalol-e, bár minden évben uj fészket rak, mintha sohase kellene más bokorban, más lomb árnyékában uj otthont alkotnia?

Benéztünk a költő dolgozó szobájába. A hol iróasztala állt: ott lába alatt lyukassá kopott a padlódeszka. Azt mondták, a költő csizmája koptatta ki. Nem bizonyos. Hiszen 1875-ben, mikor ott jártunk, már harminczegy év óta más lakta a házat.

A házat és a sümeghi szőlőt az ötvenes években János püspök vette meg a költő örököseitől. Ma mind a kettő a veszprémi püspökség vagyonát képezi.

A házban s annak szobáiban nem találtak a költő után apróbb érdemes emléktárgyakat. De a szőlőhegyi hajlékban találtak. Ott volt iróasztala, azon irótolla, tintatartója és házi sapkája s a sarokban sétabotja. Maga János püspök nézte meg s jegyezte meg. Ott hagyta. Szigoru rendeletben megparancsolta a vinczellérnek, hogy ezekre vigyázzon, ezeket őrizze meg s kegyeletes látogatóknak vigyázva mutassa meg.

Hiába volt talán ez a szigoru rendelet.

Elloptak mindent. A vinczellér nemcsak nem vigyázott, sőt ő volt a kézreadó. A sétabot helyett betettek egy husángot, a házisipka helyett egy bagósüveget, az irótoll és tentatartó helyett egy nyullábat s egy darab krétát.

A házban, mikor ott jártunk, a püspöki tiszttartó lakott. Tiszttartó-lakás most is.

János püspök a maga költségén már az ötvenes évek elején szobrot akart emelni a költőnek Sümeghen. De a rokonok nem engedték meg. Kemény, kurucz természetü emberek a Kisfaludyak. Még a ki labancz volt, annak is kurucz vére volt. Minthogy pedig János püspök 1850-ben nyerte a püspökséget: pecsovicsnak, osztrák pártinak tartották. Már pedig Kisfaludynak pecsovics ember szobrot ne emeljen.

Sok adomát halottam a költőről. Hosszu élete, sok oldalu gazdag élete volt; sok adoma képződhetett élete és egyénisége körül. Pápán és Veszprémben még sok jó ismerősével, sok jó barátjával találkoztam gyerek koromban. Ha mindenre tudnék emlékezni! Ha sejtettem volna fiatal koromban, hogy valamikor én is papirost szántok és betüt vetek és konkolyt aratok s ha följegyeztem volna a hallott dolgokat!

De azért elmondok egyet s mást az adomákból. Sokat ő maga is följegyzett leveleiben, én ugy mondom el azokat is, a mint én hallottam.

Mindenki tudja, hogy a költő 1809-ben a nemesi fölkelés őrnagya s József főherczegnek, a nádorispánnak segédtisztje volt. Mint segédtiszt, a főherczeg udvarához s közvetlen környezetéhez tartozott.

Vitt magával a táborba badacsonyi ürmöst is hatalmas csutorával. Egyszer a nádorispánt is megkinálta egy pohár ürmössel.

A badacsonyi ürmös csodálatos finomságu ritka bor. Tudtommal másutt nem is készitik se nálunk, se más országban. Az édes badacsonyi mustot lepárolják felényi mennyiségre: igy készül. Szine barna sötét. Ize édes, zamatos, illatos; ereje, tüze páratlan.

A nádorispán iszik s megnyalja utána szája szélét.

– Micsoda ital ez Kisfaludy? Ilyet még sohase ittam. Fölséges!

– Ha izlik fenségednek, most a szüretkor majd készittetek fenséged számára is.

Volt egy Ág Ferkó nevü gazdája. Nejének megirta, hogy a Ferkó gondoskodjék a nádorispán számára egy hordó ürmösről.

Ág Ferkó gondoskodott két hordó ürmösről. Egyik a nádornak, másik az uraságnak. Maga szállitotta fel Budára a királyi várba mind a két hordót. Ugy egy akónyi lehetett mindegyik.

Megizleli Kisfaludy az egyiket.

– Ez nagyon jó Ferkó!

– Ezt tekintetes uraságomnak készitettem.

Megizleli Kisfaludy a másikat. Ez is jó volt ugyan, de sokkal gyöngébb és ritkább, mint a másik.

– Hát ezt kinek szántad Ferkó?

– A nádorispánnak!

– Hiszen ez nem ér annyit, mint a másik!

– Nem is akarom, hogy annyit érjen. Jó lesz ez a németnek igy is.

Kisfaludy jól összeszidta a Ferkót. Ostoba parasztnak nevezte. Az ő maga számára szürt ürmöst adta a nádorispánnak.

– Sohase köszönik ezt meg tekintetes uraságomnak.

Ugy is lett.

Kisfaludy a király parancsára megirta a nemesi fölkelés történetét. De igazán irta meg. E miatt aztán Kisfaludyt elcsapták, két esztendei munkájáért azt se mondták: köszönöm. Örökös kegyelemvesztés lett a jutalma.

Akkor kerekedett fölül a Ferkó, mikor ezt megtudta.

– Ugy-e megmondtam? Kár a németnek egy csöpp is a jóból!

Pedig bizony nem a nádor volt az oka a kegyelemvesztésnek.

Köztudomásu a »Kend az Alvinczi?« története. Nem is mondom el. De érdekes az, hogy Kisfaludy ez adomának maga is közeli tanuja volt.

A győri vesztett csata után a nemesi fölkelő seregek egy része Komárom felé, a másik része Buda felé vonult vissza. Az utóbbi résznek egyes csapatai csaknem futva menekültek.

A tiszai megyék fölkelő nemessége épen Győr felé vonult, mikor a hátráló csapattal találkozott. Ekkor gróf Festetich Ignácz ezredes a tiszaiaknak is a hátrálást parancsolta s ugyan ő vezette a visszavonulást. Magán utasok azonban jó lovakon, jó kocsikon gyorsan Budára hajtottak s itt zajt ütöttek azzal, hogy az egész nemesi sereg futva menekül Buda felé s hátán hozza a francziát.

Budán Alvinczy altábornagy volt a hadparancsnok. Egész táborkarával lóra ül s megy teljes diszben a fölkelő sereg elé. A rendetlen futást ugyan nem hitte, de mégis teljes diszben ment, hogy bátoritsa s megtisztelje a nemesi sereget.

Bia körül találkozik a sereggel. E sereget pár nap előtt a budai vérmezőn az ő nevében fegyverezték föl. A fegyvereket Alvinczy fegyvereinek nevezték a nemes fiuk maguk között. Akkor még tűzkövesek voltak a lövőfegyverek. Kellett tehát a fegyveren lenni sárkánynak, a mely fogja a tűzkövet és aczélnak, a mely szikrát ad a puskaport meggyujtani. Ámde a fölkelt nemességnek a vérmezőn Alvinczy nevében nem adtak más fegyvert, csak régi rozsdás pisztolyokat, melyeknek se sárkányuk, se aczéluk nem volt, melyekkel tehát lőni nem lehetett. Természetesen szurni se és ütni se.

Oda ér a fényes hadparancsnoki táborkar. A tiszai nemesség megáll, sorakozik, tiszteleg. Gróf Festetich Ignácz jelentést tesz Alvinczynek. A fölkelő seregben lassanként elterjed, hogy itt az Alvinczy, ez az Alvinczy. Ekkor történt aztán, a mi történt.

A kérdést »Kend az Alvinczy?« egyik tiszai megye valamelyik fiatal nemese tette s ugyan ő adta meg a kemény feleletet is. Alvinczy rettentő dühbe jött. Agyonlövéssel, várfogsággal fenyegetődzött. Mutatta ugyan neki az ifju nemes a disznólábféle rozsdás pisztolyt, de ezt Alvinczy nem jól értette meg. Talán ez fokozta haragját, melyet a katonai fegyelmetlenség is indokolt némileg.

Haragja azonban nem sokáig tartott. Festetich gróf ezredes megmagyarázta a dolgot s a pisztolyt is figyelmesen megmutatta. Mikor nem sokára Kisfaludy Sándor előtt ujra szóba jött a dolog, Alvinczy már maga is nevetett a dolgon.

– Igaza volt annak a ficzkónak, de goromba szaváért mégis szeretnék neki 25 botot adni.

Csakhogy a nemes embert nem volt szabad megbotozni!

– – Római katholikus vallására sokat adott Kisfaludy. Volt a Kisfaludy-családnak egy protestáns ága is, de ő a maga ágazatát előbb valónak tartotta a protestánsnál. De indoka politikai természetü s nem vallásos természetü volt. Élt-halt a nemességért; rajongó álmadozásai közé tartozott a nemesség középkori fényének s a Kisfaludy-nemzetség ősi dicsőségének és hatalmának visszaszerzése. Deák Ferencz pártját kálvinista pártnak tartotta, a kálvinistákat szabadelvüeknek látta s a szabadelvüségtől féltette nemességét s a nemesi előjogokat. Ebből állott minden felekezetessége. Bármennyi kápolna, remete, gyóntató pap, zarándok, hajnali harangszó, imádság fordul is elő költeményeiben: ennek nincs más értelme, mint a valláshoz politikai okokból való ragaszkodása.

S erre sok a bizonyság.

A papokat nem szerette valami nagyon, noha sokszor adtak neki kölcsönpénzt, törvényes kamatra.

Mindig dicsekedett azzal, hogy ősei közt voltak hősök, vitézek, tékozlók, könnyelmüek, pártütők, de pap sohase volt egy se.

Franczia fogoly korában egyszer nagyon elfáradt a gyalogolásban s egy szamárhoz jutott. Felült a szamárra, a mi előtte, az egykori nemesi testőr, a huszár főhadnagy s a délczeg lovas előtt ugyancsak furcsa dolog lehetett. Hanem hát a hol ló nincs, ott a szamár is jó.

Van egy ledér franczia népmonda. Ledér most, de kegyes monda a kegyes régi világban. E monda szerint az Orleánsi Szüz egykor ménszamáron lovagolt. S a szamár ismervén a Szüz isteni küldetését, fejét visszaforditá s utálatos szemekkel rá nézve a Szüzre, emberi szózatot hallatott:

– Imádlak téged istenáldotta Szüz!

Ez jutott a költő eszébe mikor a szamáron poroszkált Francziaország felé. Az ő szamara is ménszamár volt.

– De nekem nem vallott szerelmet az én szamaram, mint a derék, katonás franczia szüznek!

– – Mikor Károly öcscse, a költő meghalt, utána sok adósság maradt, de igen kevés vagyon. Derék emberek, hű barátok, jó hazafiak gondoskodtak a költő temetéséről s adósságai kifizetéséről. Köztük Fáy András is. Kisfaludy Sándor és Fáy András közt levelezés is folyt e tárgyban.

Károly öcscse festőmüvész is volt. S maradt utána egy kép, Szent Ferencznek festett képe. Jó-e, rossz-e ez a kép: Kisfaludy Sándor nem tudta, de ezt megtudni Sümeghről ő ugyan Pestre nem utazott. Ez az ut akkor belekerült volna egy hétbe.

De Fáy Andrást mégis meg akarta hű fáradozásaiért jutalmazni. Ezt irta tehát neki:

– Ha az a Szent Ferencz-kép müvészi alkotás s igazán jó kép: akkor azt kedves uram öcsém tartsa meg emlékül, fogadja el családunktól. De ha valami rossz mázolás, akkor adja oda a francziskánus barátoknak; ott a többi efféle szent társaságában ellehet.

Igy vélekedett a papokról.

Vajjon hova lett csakugyan az a szent kép? Tudja-e a Kisfaludy-társaság?

Volt öcscsének, Károlynak, egy hitelezője, a kivel épen sok baja volt Kisfaludy Sándornak. Ezt a hitelezőt Spiridionnak nevezték. Vagy szabó volt, vagy vendéglős, már nem tudom, melyik a kettő közül. Kissé hóbortos német ember.

Mikor azt megtudta, hogy Kisfaludy Károly után alig maradt valami vagyon s hogy a hitelezők nem kapják meg minden pénzüket: a testvéreknek s kivált Kisfaludy Sándornak esett s ezeket zaklatta leveleivel. Különösen Sándor ellen biztatta föl valaki s hozzá minden hónapban, néha hetenként intézett adósságkövetelő, pénzt sürgető levelet postán vagy vásározó zsidók és gyolcsos tótok utján. A költő utóbb már dühös volt, ha ezt a nevet meglátta: Spiridion.

1832-ben vagy 1833-ban egy kemény, hideg, zivataros, hóförgeteges deczemberi napon beállit a költőhöz egy vad ismeretlen egyéniség. Bundája tele hóval, bajusza és szemöldöke is tele hóval, még bolyhos köcsög kalapja is tele hóval.

Beköszönt s azon kezdi a beszédet:

– Tudja-e az ur, micsoda nap van ma?

Ránéz a költő kiváncsi és komor arczczal.

– Mit akar? Kicsoda az ur?

– Mindjárt megmondom s tisztelettel mindjárt bemutatom magam. Tetszik tudni, ma van Szent Spiridion napja.