Part 14

– Uram, király uram, sok a török Szigetvárnál, nagy a te sereged, nagy a te hatalmad, adj minekünk segitséget, védelmezd meg magyarok országát, magyarok nemzetét, ne henyéljen itt hiába magyarok hadserege

Vaknak beszélt, siketnek beszélt, németnek beszélt, királynak beszélt; – hogy hallgatták volna meg a magyar szót?

De hogy a sereg hiába ne henyéljen: a király másnap egy nagy csapattal mégis elment a Csilizközbe vadkacsára vadászni. Ott maradt egy hétig. Az alatt Szolimán török császár törte Szigetvár falait s ontotta a magyar vért.

Gyulaffy László kemény szóra fakadt.

– Kutyám szolgáljon ilyen királyt.

Igaza volt.

Ő volt Csobáncz és Tihany várak kapitánya. Ő segitett visszavivni Hegyesd várát. Ő vert szét csak ebben az 1566-ik esztendőben is Győrnél egy török sereget s kétszáz vitéz lovasával ugy gázolta szét a török tábort, mint a párducz a sakálok seregét. Mikor három év előtt a királyt koronázták, olyan huszonöt lovaggal ment a koronázásra, hogy idegen nemzetek szeme rajta veszett. Aranyban, ezüstben, ékes kőben ragyogtak még lovai is. Megbámulta maga a király is s fejedelmi asszonyok szemei csak ugy csillogtak, ha rá tekintettek.

S most a király szóba se áll vele. Kérését föl se veszi, hanem e helyett vadászni megy éren, lápon, bozóton, nádason vadkacsára.

Pedig Szigetvárát kellene fölmenteni, Zrinyi Miklóst megvédelmezni, a törököt visszaverni, magyar hazánkat megoltalmazni. Akkora sereg henyél a király parancsára, hogy annál Szolimán zultán serege se nem nagyobb, se nem erősebb.

Hiába. Az ő szavára nem hajt a király. Fülét csak idegen rossz tanács előtt nyitja ki.

Eb lesz hive az ilyen királynak.

Fölkerekedik s a mily gyorsan mehet a ló: visszaszáguld Csobáncz várába.

Csobánczi és tihanyi hadnagyainak megparancsolja, hogy kétszáz válogatott lovast fölszereljenek. Sárkány legyen minden ló, deli vitéz minden lovag.

Csatlósait, kengyelfutóit elküldi rokonokhoz, atyafiakhoz, szomszédokhoz, bajtársakhoz. Ez és ez napon, Szent Mihály napja után való vasárnapon ott legyenek Csobáncz várában. Emberséggel, becsülettel várja őket látja őket Gyulaffy László.

Eljöttek sokan, eljöttek mind. Tudták, hogy Szigetvár felől jön a veszedelem. Tudták, hogy Gyulaffy László a királynál járt. Nagy dolog az, a miért ő az urakat hivatja.

Ott volt két édes testvérje: Mihály ur és János ur.

Ott voltak a szomszéd Szigliget várából a Lengyeltóthi Lengyel urak: András és István urak.

Ott volt Veszprém vármegye főispánja Devecseri Csóron András. S ott volt sógora is Nagy-Vásonykő várából vásonykői Horváth Ferencz.

Három Batthyányi jött el. Vasból és Zalából. Mihály, Kristóf és Boldizsár urak. Megjöttek Tátika és Rezi váraibol a gersei Pethők is, László és Ferencz.

Ott voltak még bakonaki Török Gábor, szarvaskendi Sibrik László, Hegyesd ura Sárkány János s a Csebi Pogányok közül is ketten, Boldizsár és János urak.

Eljött az öreg felső-lindvai, rima-szécsi és szécsi-szigeti Széchy György is s még fiát is elhozta, az ifju Tamás urat.

Megjött az országbiró is, alsó-lindvai Bánffy István, sőt még a főlovászmester is, alsó-lindvai Bánffy László.

Jöttek többen is. Mind rokonok és jóbarátok. Ott voltak a csobánczi és tihanyi hadnagyok és a várbeli és urodalombeli tiszttartók is. Megtelt velük a nagy lovagterem.

Gyulaffy László elmondta nekik: mit látott, mit hallott, mit tapasztalt a győri táborban a királynál. Nem a mi országunkat, nem a mi nemzetünket védi a magyar király. El kell pusztulni Szigetvárnak, hiába kell kihullani a magyar vérnek.

– Urak, barátim, vér szerint való atyámfiai és rokonaim, torra hivtalak benneteket ide, nem lakomára. Szigetvárnak torát üljük s engem se láttok többé. Megyek napkeletre, János Zsigmond király udvarába, árva bús fajunknak ott még menedéke lehet.

Nosza lőn nagy riadás e szóra az urak között. Első szempillantásra mind elnémult, a második szempillantásban mind szóra kelt.

– Jó lesz az! De bizony nem jó lesz az! Ha mind elmegy, ki marad itthon? Hiszen Sziget még el se esett, Zrinyi maga is elveri a törököt. Mégis csak kell bízni a királyban. Király – – nem király, még se lehet bízni a németben.

Az ifju Széchy Tamás hamarosan tűzbe jött.

– Én is veled megyek bátyám!

Bánffy az országbiró vállára üt a fiának.

– Hát a kénköves pokol fenekére nem mennél le egy kissé szép öcsém?

Jó Gyulaffy Mihály kereken megmondta a maga véleményét.

– Két dühös kutya mar bennünket, szeliditsük legalább az egyiket. Én már a némettel tartok, a mig a természetem kibirja. De te Laczkó bátyám, tedd: a mit szived parancsol.

Szegény jó Mihály ur, ő se sokáig tartott a némettel. Pár év mulva őt is csakugy elárulta a német, mint Zrinyi Miklóst s a szengyörgyi csatában őt is csakugy levágta a török, mint Zrinyi Miklóst.

Bánffy László a főlovászmester találta el a szót.

– Akár torra, akár lakomára jöttünk: nem tanácskozásra, hanem mulatságra jöttünk. Azt cselekedjük, a miért ide jöttünk.

A vendéglátó gazda szive szerint beszélt.

– Igy akarom én is atyámfiai. Ne jöjjetek ti én velem napkeletre, én majd ott viaskodom, ti meg itt viaskodjatok e mi országunkért. Fogjátok meg azt a kupát, együtt való utolsó napunkat töltsük együtt jó szivvel, vidámsággal.

A szolgáló emberek az urak közé keveredtek s nyujtották szó nélkül a tele kupákat. Tüzes badacsonyi bor gyöngyözött a kupákban.

Tor volt, de lakoma lett belőle. Éjjel, nappal együtt ültek az urak a kecskelábu nagy asztalnál. Hárfás ember is volt; verte-dalolta bús dalait. Az urak pedig nagy felbuzdulással szidták a törököt is, a németet is s egyáltalán nem tudtak abban megállapodni, melyiket szidják mérgesebben, hangosabban.

Közben-közben mindenki kisérletet tett arra, hogy rábirja a vendéglátó urat, halassza el bujdosását jobb időkre.

Egyszer aztán abban hagyták ezt a kisérletet.

A lakoma harmadik vagy negyedik napján izenet jött a berzenczei várkapitánytól.

Szigetvár elesett, Zrinyi Miklós meghalt, fejét Sztambulba vitte a pogány. Összedőlt az ország kapuja, vére omlott annak, a ki azt őrizte. A szigetvári hősök hada utolsó emberig elveszett. Jaj Magyarországnak!

Mind felugráltak az urak az asztal mellől, mikor a hirmondó azzal a szóval lépett be: Szigetvár estéről hozok üzenetet. S a mikor elmondta az üzenetet, megint leültek az asztal mellé némán, szó nélkül. Mindenki ráhajolt boros kupájára. De nem azért, hogy felhajtsa azt, hanem azért, hogy keserü könnyét hullassa bele.

Most már torozhattok urak. Hiszen Győrben víg lakoma folyik a magyar király udvaránál. Megint gyöngébb, megint betegebb lett a magyar nemzet. Ledőlt legerősebb vára, elhunyt egyik dicső hős vezére, elveszett ujra három vármegyéje.

Reggelre nem volt vendége Gyulaffy Lászlónak. Ő maga se látta többé Csobáncz várát. Közel ötszáz év óta birták elődei, de ő ott hagyta várát, kincsét, urodalmait, hű jobbágyait, ősei fészkét, szülőföldét s elment örökre.

»Eb lesz hive a hűtlen királynak.«

Hajnalban lovára ült. Kétszáz kemény pánczélos vitéze alatt az Eger patak partján már toporzékolt a ló. Mikor leért a várhegy lábához, Gyula-Keszi faluvégén ott várta ezernyi ezer ember. Urodalmának jobbágyai. Férfiak és nők, aggok és gyermekek. Még a sánták, bénák is oda hurczoltatták magukat; vakok, nyomorékok ott várták a gyöpön. Napokat, éjszakákat töltöttek ott, hogy jó urukat még egyszer láthassák.

Láthatták – utoljára. Papjai, remetéi, szerzetesei járultak hozzá először. A szent keresztet és istennek áldását nyujtották feléje. A keresztet megcsókolta, az áldást meghallgatta. Szólni nem tudott. Hozzá rohantak népei, csókolták kezét, ruháját, lovát, sarkantyuját. Siratták elbujdosó jó urukat.

Oda ért vitézeihez. Szemeiből pergett a köny. Oda szólt tárogatósaihoz:

– A győri riadót fiaim!

De hiába harsogott a győri riadó. Annak a hangjánál néhány hónap előtt a török ellenséget tiporták szét vitézei, de annak a hangjánál most minden vitéze zokogásba tört ki.

Pokolba, halálba, kárhozatba mentek vele hű bajtársai. De mégis olyan nehéz a szülőföldet örökre elhagyni.

Diszelnél megállt a sereg.

Jó Gyulaffy László ur onnan még egyszer visszanézett. Még egyszer megnézte Csobánczot és a Balatont.

A hagyomány megmutatja azt a dombot, a honnan még egyszer visszanézett s a honnan visszaküldte utolsó sóhaját.

»Sok halu Balaton, Jó boru Badacsony, Isten hozzád Csobáncz – Engem többé nem látsz.«

Igy beszélik az öregek, ez volt itt utolsó szava. Ugy is mondják, hogy ezt az utolsó lakoma alatt mondta fönt a várban. Lehet, hogy ott mondta. Bor közben megbocsátjuk e gyönge szavakat. Ut közben, az utolsó istenhozzád bánatában bizonyára keményebb szavak is zugtak le a hős ajkairól.

Nagy-Vázsonykő felé Veszprémen át Bakonynak ment. Komárom alatt ment át a Dunán s egy hónap mulva mind a kétszáz vitézével ott volt Kolosvárott II. János magyar királynál.

– Te vagy az én uram királyom Fölséges ur!

A nemzet történetéhez tartozik a nagy hős további élete. Én csak adomáit mesélem el.

Ötven esztendő mulva pör támadt Csobáncz várának urai közt. Beleavatkozott a pörbe a fiskus is. Az volt a kérdés, hogy Gyulaffy László ur elvitte-e osztályrészét a csobánczi urodalomból? Kifizették-e őt testvérei? Ha ki nem fizették: a fiskus foglalja el az ő részét, mint pártütőét.

Jó Gyulaffy László csontjai már akkor régen porladtak a szilágycsehi sirbolt üregében. A pör folyamán száz tanut hallgattak ki. Olyan tanukat is kerestek, a ki látta, a ki ott volt, mikor Gyulaffy László kétszáz vitézével örökre elhagyta Csobánczot.

Akadt néhány ilyen is.

Mikor a tanukat kihallgatták, Bocskay fejedelem háborúja már bevégződött, Bethlen fejedelem háboruja még el nem kezdődött. Német volt tehát az ur tul a Dunán s kevés becsülete a magyarnak.

Öreg, nyolczvan éves jobbágyot faggatott a fiskus, a ki a világot összeharácsolta volna a németnek.

– Ismerted-e a pártütő Gyulaffy Lászlót?

– Ismertem uram. Jó uram volt. Jó ember volt!

– Tudod-e, hogy pártot ütött fölséges királyunk ellen?

– Jó uram volt!

– Tudod-e, hogy gyilkolt, rabolt, pusztitott, pogánynyal czimboráskodott?

– Jó uram volt! Jó ember volt!

– Tudod-e, hogy jobbágyait nyuzta, kinozta, fosztogatta?

– Jó ember volt!

A fiskus oda szól a törvényes bizonysághoz.

– Süket ez a vén ember vagy bolond?

De az öreg jobbágy felelt meg a szóra.

– Nem vagyok én uram se süket, se bolond.

– Hát mért tartod te jó embernek azt a Gyulaffy Lászlót?

– Azért uram, mert az ellenségben nem tett különbséget. A németet is csak ugy vágta, mint a törököt, tatárt.

Ez a fiskus se volt tovább kiváncsi az öreg jobbágy tanuságára.

Szilágyi Sándorral mind elmesélgettük ezeket a hagyományokat. Figyelt rájuk Nagy Miklós is. Hiszen Gyulaffy László maradékai kétszáz éven át vezető nagy férfiak voltak Erdély történetében. Az ily férfiakra pedig még Nagy Miklós is büszke.

A GYULAFFY-LÁNYOK VIRÁGOS KERTJE.

(Csobánczvár ostroma. – Megvédik a labancz ellen. – Elmult már minden, de a virág most is nyílik.)

Nagy Miklósnak mást is mutattam.

Megmutattam a Gyulaffy-lányok virágos kertjét. A hol a vár romba dőlte óta százhatvan esztendő mulva is még az a szegfü virágzott, melynek illatát egykor a szép Gyulaffy Rózsa élvezte.

Isten csodája ez!

Dicsőséges emlékű fejedelmünk Rákóczy Ferencz idejében valami Krájcz nevü csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Csobáncz várát. Harmincz férfi és harmincz asszony védte a várat. Meg is védte igazán. Elesett a tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéze. Az ostromló sereg azután hanyatt-homlok elfutott. Ilyen harczot keveset látott a világ. Történt ez az eset az 1707-ik esztendőben Mátyás napja után való harmadik napon, február hónapnak 26-ik napján.

Csak a dalnok hiányzik, a kinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az esetet a feledésnek sötét mélységéből.

No hiszen dühös lett ezért a német. Boszuval fogadta, hogy visszatér és kő kövön nem marad a várból.

Ugy is lett.

A mig dicső fejedelmünk itthon volt: addig hozzá nem férhetett. De a mikor balszerencse, árulás és dögvész seregeit megbontotta s neki el kellett bujdosnia: eljött a német az eset után hét esztendő mulva. Békesség volt az országban, kifáradt a nemzet, nem volt többé magyar sereg, kénye-kedve szerint pusztíthatott az idegen.

Tüzet vetett a vár tetejére. Leégette a palotát, a tornyot, a várőrség tanyáit. Azután aknákat furt a falak alá; az aknákat megtöltötte puskaporral s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét csákánynyal és feszitővasakkal felturatta, a föl a várba vezető utat négy helyen keresztülárkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán viruló erdőt felgyujtotta. Kegyetlenül elpusztitott mindent. Még a kápolna sirboltjában nyugvó holttesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tűzbe hányta azokat is s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek eresztette.

A várkaputól balra volt a Gyulaffy-lányok virágos kertje. Bársony kezek, gyöngéd szivek ültették s ápolták virágait. Durva osztrák katona ezt a kertet is eltaposta.

Kihalt a Gyulaffy-család, többé föl nem támad. Porait szél hordja, eke szántja, sirbolt őrzi; erdő, berek, pázsit boritja. Emléke a történet mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szivekben.

Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a hegy ormán s a völgy fenekén. Bakony felől, Dobos erdő magasáról oda-oda nyargal az őszi szél és süvöltő hangon kérdezi: hol van Csobáncz vára? Hol van büszke tornya? Hol van szélforgója? Hol van csikorgója? Hol vannak lakói? Hol van most a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával? Kérdezi, kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom, bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyilása felelhetne, de csak zúgás, mormogás minden felelete.

Gyulaffy-lányok, Gyulaffy-menyecskék piros arcza, hollófürtje, égő szeme, selyemkeze, szerető szive, hova lettek? István ur felesége, a sudár Rozgonyi Dóra, a kinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét? László ur felesége, a büszke Forgách Margit, a ki testvérjét, a nagyváradi püspököt is magával vitte pártütőnek? És a szőke Széchy Katalin, a ki itt töltötte mézes heteit, mielőtt ifju férjével elment volna apósához Erdélyországba? Hát a lányok? A szép Gyulaffy Sára, a kiért két gersei Pethő gyerek majd megölte egymást s utóbb se lett egyiké se? Hát Fruzsinka, a kit Homonnai Drugeth Gábor vitt el lengyel szélre, a ki többé soha se látta Csobánczot, de meghagyta mindenkinek, hogy holttestét oda vigyék vissza? »Miért vigyünk oda aranyos lelkem?« »Mert én még látni akarom s ha oda visztek, halottan is látom.«

Hát Gyulaffy Róza, a kinek szive meghasadt, mert jegyesét holtnak hitte? Hangzik-e még a hegy az ő jajszavától? Pereg-e még forró könyje, a mikor a vár ablakából el-messze néz a völgyeken s nem látja mátkáját?

Elmulássá lett életük, porrá harmattestük, dallá, feledéssé emlékezetük. Csak Kisfaludy lantján szól még róluk a hang, gyöngén és édesen, mint az őszi bogár hangja.

De virágos kertjük megmaradt.

Ott van most is régi helyén. Lőpor robbanása, csákány kemény ütése, vad német katona durva lábanyoma, kétszáz esztendőnek enyészete le nem törte a Gyulaffy-lányok virágait.

Zsálya, levendula, piros szegfü, fehér szegfü, pünkösdi rózsa most is ott nől az avarban. Ott nyilik szirma, ott árad illata, ott ragyog kedves alakja. Nem ülteti senki; nem öntözi, nem ápolja senki, mégis él, mégis mosolyog. Oda megy hozzá látogatóba az erdei vadvirág s ott is marad nála. Kosbor, fülfü, balatoni jáczint, törpe vadrózsa, kakukfü, szömörcze, szarkaláb, árva lányhaj: ezek a látogatók. Megférnek egymás mellett. Nem irigykednek egymásra, szinük-illatuk összeölelkezik. Talán a multból, talán az enyészetből eljönnek éjszakánként, tavaszonként a Gyulaffy-lányok s láthatatlan kezükkel most is ápolják azt a virágot, melyből egykor csokrot kötöttek szerelmes szivük fölé s délczeg mátkájuk süvegére.

A PARASZT ESZE.

(Farkas József kire adja szavazatát? – A divatos alkotmány. – A pártok és az elvek.)

Nagy Miklóssal és Szilágyi Sándorral megnéztük a virágokat s aztán a meredek várkerti uton ballagtunk visszafelé. A hol a szőllők már elkezdődnek, mi is találkoztunk egy gyulakeszi gazda emberrel.

Nagy Miklósnak volt ez nagy gyönyöröségére.

Az ember neve Farkas József volt. Mikor közel értünk hozzá, megállt s jól megnézett bennünket. Azután kalapját megemelve tisztességgel köszönt.

– Honnan jönnek az urak?

– A várból. Azt néztük meg.

– Ha meg nem bántanám szómmal, hova valók az urak?

Nagy Miklós felelt.

– Erdélyországiak.

– No az isten áldja meg az urakat, hogy ezt a mi országunkat is meglátogatták.

Nagy Miklós szólt ujra.

– Ismeri-e Erdélyországot?

– Jártam is benne. Honvédkoromban 1848-ben voltam Nagyváradon.

Nagy Miklós szeme csillogott az örömtől. Hozzám fordult.

– Lásd, ez a jó ember még ismeri a régi erdélyi geografiát.

Épen követválasztás volt. A tapolczai kerületben is két párt állott egymással szemben. Én Farkas József uram politikai nézetét akartam ismerni.

– Hány jelöltjük van?

– Kettő. Az egyik jobboldali: Kerkapoly Károly. A másik baloldali: Hegedüs Sándor.

– Hát kelmed micsoda párti?

– Én baloldali vagyok.

– Ekképen hát Hegedüsre szavaz.

– Nem én. Meghallgattam mindakettőt. Hegedüs urnak jó szava van, nagyon kedvemre beszélt. De ő olyan inczi-finczi fiatal ember, a másik pedig, az a Kerkapoly már idősebb ember, miniszter is volt, sokat forgolódott az ország dolgaiban, hát az bizonyosan jobban tudja, jobban érti az ország dolgát. Én csak arra szavazok.

Elbámultunk ezen az észjáráson. Bölcsesség-e, bolondság-e ez az észjárás: vitatkozzatok fölötte. Bizonyos, hogy uj, érdekes s megfontolásra méltó.

Nagy Miklós szépirodalmi szerkesztő, Szilágyi Sándor történetiró: tehát egyik se törődik sokat a politikával De azért ezentul Farkas uram politikai bölcsessége fölött elmélkedtünk egy darabig.

Ki választ a divatos gyakorlat szerint? A tömeg.

Mi dolgozik a tömeg lelkében, midőn választásra érlelődik az a lélek?

Vagy jelszó vagy szenvedély. De a jelszót is, a szenvedélyt is elvnek mondják.

Minden kornak és minden tömegnek két elve van, valamint két szarva az ökörnek s két füle a nyulnak. A hány elv: annyi párt.

A tömeg tehát nem egyén szerint választ, hanem párt szerint. Vagy jobboldalit választ vagy baloldalit. Vagy kormánypártit vagy ellenzékit. Igy tanitják, erre izgatják, igy vezetik.

De hát okosság ez?

A gyulakeszi paraszt azt mondja: nem okosság. Ő is párthoz tartozik ugyan, erős is a meggyőződése, de már a mikor törvényhozót kell választani, nem arra néz, hogy egyik-másik jelölt milyen párti, hanem arra néz, hogy ő kit tart alkalmas embernek, melyiket tartja alkalmasabbnak, képesebbnek. A melyik az ő paraszt esze szerint jobban megfelel az ország dolgának: ő arra szavaz.

Furcsa ez a paraszt ész.

Volt harmincz év előtt egy képviselő: Kuhinka István. Többször választották meg, mindig ellenjelölt nélkül. Egyik választásnál megint csak maga volt a jelölt. Paraszt-küldöttség megy hozzá. A szónok azt mondja neki:

– Nagyságos uram, megint választunk, de nagyságos uram, megint csak maga a jelölt egyedül. Tessék nekünk megmondani, hogyan választhassunk mi egyből?

Egyből bizony nem lehet választani. Legalább két ember kell ahhoz, hogy választani lehessen.

Erre valók a pártok.

De a gyulakeszi paraszt sejti, hogy a törvényt nem a pártok, hanem egyes emberek alkotják s az országot se a pártok, hanem egyes emberek kormányozzák. Azt meg már nemcsak sejti, hanem igen jól tudja is, hogy a derék ember akármilyen párti, jobb törvényt hoz és jobban kormányoz, mint a nem derék ember, legyen ez bár akármilyen párti.

De hát hogy készülnek a pártok?

Erre a kérdésre a paraszt nem tud, az államférfi pedig nem akar megfelelni.

Nagy korszak nagy pártokat, hitvány korszak hitvány pártokat szül. Beszéljünk a hitvány korszakokról. A legtöbb nemzedék csak ilyeneket ismer. Nagy korszakot kevés nemzedék tud alkotni.

Akad erős akaratu ember. Nagy dicsvágya vagy önző czélja van. Pénzt, asszonyt vagy boszut akar.

Párt nélkül czélját nem érheti. A királynak mindig van pártja, oda akadály nélkül csatlakozhatik. Csatlakozik is a legtöbb.

Néha azonban ez a párt neki nem alkalmas. Minden hely betöltve, minden asszony lefoglalva, minden pénz ostrom alatt.

De pártjának mégis kell lenni. A ki emelje, a ki dicsérje, a ki tőle várjon, tőle reméljen.

Kikeres tehát magának egy elvet. Van a lexikonokban elég. Jó vagy rossz az az elv: nem kérdés. Okos ember nem válogat. A tömeg se válogat. A rablás is dicső elv, ha alkalmas pártja van. A királyok elve rendszerint rablás és gyilkolás, csak hamis néven hirdetik. A királyok azért mégis dicsők és szentek, fölségesek és kegyelmesek, mert pártjuk így hirdeti.

Egy elv: akármilyen. Egy zászló: üde szinek s rajta az elv. Férfiak, kik összeszövetkeznek. Hirlap, mely hazudik és harsog. Készen a politikai párt.

Az elvre nemcsak azért van szükség. Hanem azért is, hogy legyen mit áruba bocsátani. Egy átvezetett pártért, egy elárult elvért sokat adnak a vezéreknek. Gyakran dicsőség is az árulás. A történet ráfogja az elvnek árusára, hogy bölcs ember, mert öntudatosan fölismerte a viszonyok változását, az ország életbevágó szükségeit.

S mindig ez az eset, ha a vezért egész tábora követi az árulásban. Akkor a vezér is bölcs és dicső s a pártja is az. Akkor az lesz az áruló, a ki hiven, becsülettel, de elszigetelten megmarad elve és meggyőződése mellett.

Ilyen a hitvány korszak alkotmánya.

Él-e még kend Farkas József?

Ha meghalt kend: azt is jól tette kend. A kend két jelöltje ugyan egyaránt derék ember volt, noha mind a kettő miniszter volt, de azért kendnek mégis igaza volt, a mikor nem a pártot nézte, hanem az embert. Ha sokáig élt volna kend, de sok gazembert látott volna kend a hű pártember dicsőségének hamis leple alatt!

De azért ne adja kend át fejét a busulásnak. Kend okos ember s azért meg kell nyugodnia a világ rendjében.

Igy beszélgettünk hármacskán. Abban mégis egyetértettünk, hogy a hitvány korszaknak is ép annyi nagy és jó embere van, mint a nagy korszaknak, csakhogy abban a nagy és jó emberek alusznak vagy félre huzódnak.

Oda értünk a nyitott pincze elé. Még nem láttuk, ki van a pinczében, de Gyulai Pál ur hangját már meghallotuk. Az ő hangja az emberek feje tetején járt. Jó kedve volt.

Betértünk. Mi is megittuk a vendéglátó gazda pár pohár borát s azután ünnepélyesen elbucsuztunk tőle. Meghivtuk, hogy ha valamikor utja isten segitségével Budapestre vezeti: ő is meglátogasson minket.

Nap nyugta után értünk badacsonyi tanyánkra.

A JÓ ÖREG KORCSMÁROS.

(Mojzer uram. – A czinkotai iczcze és a pöcsétes üveg. – Mégis bunda a bunda. – Sümeghre értünk. – Egy koszos malacz.)

A következő napon Sümeghre kellett átrándulnunk. Korán ettünk villás reggelit. Tapolczán kellet ebédelnünk Mojzer uramnál.

Esős, szeles, hüvös idő támadt, pedig julius tizedike körül volt az évszak. Vártunk-vártunk, vagy a szél álljon meg, vagy az eső. De én sürgettem az indulást, A Bakony egyik sik erdején a Sarvalyi erdőn kellett átmennünk s a Bakony esőben is, szélben is nagyon szép.

Mojzer uram volt a tapolczai vendéglős.

Mojzer uram János püspök vendéglőse volt. Én már ismertem korábbi időkből. Velünk jött Szentirmay barátom is. Most már ő vezetett bennünket. Sümeghen is ő volt vendéglátó gazdánk.

Mojzer uram derék termetü férfiu volt. Nem tudom él-e még? Hatalmas bajuszát mosolygó jó kedvvel pödörintette meg, a mint bennünket Szentirmay társaságában meglátott. Alkalma nyilt vendégszeretetét megbizonyítani. Ennek örült, de igazán.

Nem a haszonért örült. Mi ő neki a haszon? Kedves vendégén sohase volt ő neki pénzbeli haszna. Mindig jobbat adott, mint a milyent kértek. Mindig többet adott, mint a mennyit vártak. Bort pedig olyat adott, a minőnek ára sincs. Olyan bort pénzért mérni nem szokás. Egyik-másik évben Szentgyörgy hegyének déli oldala termette azt a bort. Tűz, láng, erő, zamat és édesség az a bor. Ha üvegét kinyitotta: virágos kertbe jutott az ember, akkora illat terjedt szét a levegőben.

Ilyenkor üvegje is más volt, nem a mostani. Olyan alaku üveg, mint az álló szekrény. Négyszögletes, öblös és rövid nyaku. Czinkotai iczczének hivták hajdanán. De nem iczcze volt az. Belefért három liter is.