Part 13

»Szeretnélek még egyszer látni. Meggyógyitna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldulnám – Éretted ifjuságomat.«

Ez a költemény utolsó szaka. A könyje kicsordult, mikor idáig jutott. Az utolsó sorokat kétszer is elmondotta.

Azután megcsillapodott, karon fogott.

– Gyulai ezt tőlem rabolta, ezt elhidd pajtás!

S elbeszélte egy ifjukori szerelmének történetét. A lányka szépségét, a kitört viszályt, az elválást, az ujra találkozást. S minő tüzzel beszélte el!

Hanem az is igaz, hogy Gyulai Pál ur költeményeire csak ezután kezdtem forditani figyelmet. Eddig főképen csak kritikusnak, beszélyirónak s mérges deákpárti vezérczikkirónak tekintettem, pedig nehány költeménye, igaz hogy nem sok, legnagyobb költőink legszebb alkotásai közé méltán illik. De számot tesz a többi is.

Gyulai Pál ur lassan dolgozik. Látom müveiről. Még azok a költeményei is, melyekben legközvetlenebb a tartalom, gondos munkának szülöttjei. Őszinte és igaz iró. Minden eszméjét jól megfontolta s minden eszméje az övé. Nem uj eszme az. Hol van uj eszme? De addig le nem irja, mig az ő életében és tapasztalásában az ő egyéni tulajdonává nem válik. Minden érzés, melynek hangot és alakot ád, ott támadt, ott nőtt fel, ott fejlődött ki s ha már hervatagon is, ott él az ő szivében. Az ilyen irót becsülöm. Az ilyent tartom igaz irónak.

Ez az oka annak is, hogy költészetében oly bágyadt az epikai elem. Vannak románczai, balladái s elbeszélései is. De ezek is telvék elégiai hangulatokkal. E hangulatokban oly erős, hogy ezektől sehol se tud szabadulni. Szinte gyöngévé teszi itt-amott ez az erőssége. Még Romhányi is elégia. De ezt nem fejezi be soha. Önérzete meg nem engedi, hogy az eszmék, érzelmek és helyzetek összeütközését, a nagy válságot külső gépies eszközökkel oldja meg. Abból pedig kiöregedett, hogy másként, a költészet igaz és benső törvényei szerint oldja meg.

S nem csupán a kor akadályozza Gyulai Pál urat abban, hogy Romhányiját befejezhesse. Tett ő kisérletet arra eleget, hogy meséjét tovább szőjje-fonja. Bizonyára van asztalfiókjában egy csomó töredékes versszakasza, melylyel azonban nem akar a világ elé lépni. Vagy elégeti, vagy örökség gyanánt akarja hagyni maga után. Gyulai Pál ur ma hetvennégy éves s mikor Romhányi utolsó énekét irta, akkor negyvenhat éves volt. Az utolsó huszonnyolcz év óta ne dolgozott volna Gyulai Pál ur?

Dolgozott.

Hiszen utazásunk közben azt is megigérte, hogy Badacsonyt beleszövi nagy költői elbeszélésébe. Ha megigérte: erre is tett kisérletet. Költői ereje nem hagyta cserbe. A Balaton körüli utazás csak fokozta ezt az erőt. Hiszen épen az utazás évében 1875-ben irta legszebb költeményét, melynek czime: »Egy fiatal leányhoz«. Ezt se Petőfi, se Byron, se Göthe szebben meg nem irták volna.

Másutt az ok, nem az életkorban.

Gyulai Pál ur a nagy szenvedélyeket nem ismeri. Se szeretetben, se gyülöletben, se szerelemben.

Hogy szelleme az ő eredeti alkatában képes lett volna-e nagy szenvedélyeket szülni s fölnevelni: oly kérdés, mely fölött hiábavaló minden elmélkedés. Ha képes lett volna is: életpályája nem engedte e képesség kifejlődését.

Sohase volt gazdag, a ki időt, erőt, vért és fiatalságot koczkáztasson.

Sohase volt olyan szegény, hogy egyszerü ruhája s mindennapi kenyere hiányzott volna. Nyomor nem kényszeritette daczra.

Sokat tanult. A nagy szenvedély kikerüli azt az embert, a kit sokszor lát könyvek között.

Nevelő volt, tanár volt, akadémiai tag volt. Bizonyos foku rendet, pontosságot, tekintélyt és komoly magatartást követel mind a három állás. A nagy szenvedély pedig utálja ezeket a polgári erényeket. Képzeljétek el csak Petőfit, Byront, Heinét, a mint az ábéabot tanitja valami gróf fiucskának.

Kritikussá vált. Birálgatás és nagy szenvedély nem férnek össze. A nagy szenvedély se önmagát nem birálgatja, se a világ javitásával nem törődik. A nagy szenvedély csak önmagáért él s csak példaként oktat vagy ijeszt.

Van Gyulai Pál urnak egy istentelen rossz szerelmi verse. Huszonhat éves korában irta. Azt irta a lányhoz, a kit imádott: »Nem vagy te legszebb a világon, Tán oly szép sem, mint képzelem.« – – »Mért lennél szebb, mért lennél legszebb? – Hisz akkor nem volnál enyém!«

Példátlan ez!

Hogy egy huszonhat éves ifju ne azt a lányt tartsa legszebbnek, a kit imád? Hogy a költő ne azt a lányt tartsa legszebbnek, a kit imád s lantjával megörökit? Hogy rögtön lemondjon arról a lányról, mihelyt az volna a legszebb? Hogy elismerje s bevallja azt, hogy a legszebb lányhoz se joga, se ereje s azt a végzet másnak szánta s nem neki? Bevallja ezt s ebben megnyugodjék a helyett, hogy inkább összedöntse a világot, mintsem az ő hölgyét másnak engedje át? Mit szólt volna ahhoz Beatrice, Laura és Szegedy Róza, ha Dante, Petrarka és Kisfaludy fölöttük ilyen összehasonlitó, birálgató, egybevető, megfontolt, érett, józan, higgadt, lemondó, bölcs és mérsékelt kiegyezésre jutottak volna?

Ejh-hajh Gyulai Pál ur – ezt a verset a költő, a kritikus s az egykori fiatal ember legnagyobb bünének közakarattal fogadjuk el!

– – A nagy szenvedélyt nem ismeri hát Gyulai Pál ur szelleme. Minthogy pedig Romhányiban ott a hol félben szakadt, a hős és hősné oly helyzetbe jutott, a melyből csak a nagy szenvedélynek ismerői képesek a költői kibontakozást megtalálni: ennél fogva Romhányit Gyulai Pál ur nem fogja befejezni soha. Jól legalább semmi esetre.

Milyen arcza van Gyulai Pál urnak?

Arcza nem tökéletes magyar arcz. Szemeinek csillogásában van valami, a mi nem magyar. A magyar ember szemén kevés a fénypont, de a fénypontok nagyobbak, mint a román, a szerb vagy az örmény ember szemén. Gyulai Pál ur szemén is több a fénypont, mint a magyar szemen szokott lenni. Valamelyik apai vagy anyai őse nem magyar volt s szemeinek fénye arra ütött vissza.

Fiatal koromban a jellemet a szemek tüzéből s a szem körüli finom vonásokból meglehetős biztossággal föl tudtam ismerni. Voltak azonban észlelésem biztosságának határai.

A nők arczáról a nők jellemét sohase tudtam biztosan meghatározni. Férfiakra nézve is csak ott volt észlelésem biztos, a hol a férfi életkora nem messze esett az enyémtől. Kis gyermeknél, öreg embernél sohase voltam biztos. Legkevésbbé tévedtem a hazai fajta férfiaknál, különösen a magyarnál, németnél, tótnál, zsidónál. Ezek gyakoriak tul a Dunán. Szerbnél, románnál, örménynél, czigánynál már épen nem biztam észlelésemben. Ha arabot, négert, kálmukot, kirgizt, hindut, kinait láttam: meg se kisértettem a szemekből és arczvonásokból puhatolni ki a jellemet.

A szem tüze sajátságos. A részeg embernek s a dühös felindulásban levőnek szeme egészen másként fénylik, mint a nyugodt és józan emberé. Ezt mindenki tudja. Igy van ez az állatoknál is.

De más meg más a szem tüze azoknál az embereknél, a kiknek lelkében valamely határozott nagy bünre való erős hajlam él. A tolvajnak, a gyilkosnak, a hazugnak megvan a maga jellemző szemefénye. De ez a szemfény nem minden fajnál egyenlő. Az egyik faj szemefényéből vont következés egyáltalán nem áll a másik fajra. Ha a tul-a-dunai magyarnál kissé leeresztett pillák közt a szemgolyón több apró fénypontot látunk folytonos mozgásban: azt a tévedés veszélye nélkül szenvedélyesnek, hirtelen haragunak s gyilkos hajlamunak vélhetjük. De már a délszlávot és románt és örményt nem. Pedig ezek szemében jellemző a pilláknak kissé leereszkedése, a többszörös fénypont s ezek folytonos mozgása.

A szesznek csodálatos hatása van az emberekre. Pálinka és sörittas emberről nem szólok, ilyet keveset láttam. Csak a borittasra teszek észrevételt.

Együtt van husz borittas magyar. Az egyik dalol, a másik vitatkozik, a harmadik némán ül. Van, a ki dicsekszik, van, a ki sir, apjának, anyjának minden keserüsége eszébe jut. Némelyik hőssé lesz s szónokol s a másik házsártos s valakibe belevesz minden áron. Van, a ki jó pajtás s az egész világot keblére öleli; van, a ki komolyan bölcselkedik. Olyan is van, a ki szerelmes s minden lányt és asszonyt meg akar hóditani. Olyan is van, a ki ha részeg, mindjárt németül beszél.

Egyetlen józan emberről se lehet előre megmondani: melyik jellemvonás domborodik ki nála, ha sok bort iszik. De ha sok bort ivott s agyát megnyomja már a szesz: akkor szemefénye megváltozik s a szeme körüli finom vonalak módosulnak. Ezt figyeljétek meg sokszor és gondosan, de a fiatal ember éles szemével s aztán figyeljétek meg akkor is, a mikor józan: eljuttok oda, a hova én jutottam, hogy a szemnek fénye s a szem körüli finom vonalak az ember valódi jellemének nagyobb vonásaira nézve tájékozódást nyujtanak.

Bizonyságom a fénykép. Ez, ha hű, nagy áruló. A jó embert és a rossz embert kegyetlen hűséggel megmutatja. Jobban csaknem mint a tükör. A nagy festőknek a nagy rajzolóknak óriási tehetségük van az arczok legfinomabb vonásait is megismerni s azokat megörökiteni. Szerencse, de egyuttal furcsa sajátság is, hogy ők a jellemekkel s azok erkölcsi értékével nem törődnek. Ha nem igy volna: a legtöbb embernek nem volna tanácsos hozzájuk közeliteni. A jellemnek minden nagy titkát nyomban fölismernék.

Ha Gyulai Pál ur tul-a-dunai magyar volna s ha ősei közt nem lett volna vagy román vagy örmény: őt irigy, házsártos, kegyetlenkedő természetü embernek kellene tartanunk. A két szeme közt való némi eltérés, felső pilláinak kissé ereszkedett volta, a szem fénypontjainak sokasága, a szem körüli vonalak s alsó állkapcsainak némi vaskossága erre vallanak.

Igaz, hogy rég volt, huszonöt év előtt volt, a mikor őt megfigyeltem. Mig ő ábrándos arczczal, merengő szemekkel nézte Rezivár és Tátika romjait, a méltóságos Szentgyörgy hegyét s azt a pontot, a hol Berzsenyi utoljára látta édes szülőföldjét, a tündérszép Kemenesalját s míg szemei a látás határán körüljártak s ott azon a határon a sötét Bakonyt, a fényes Tihanyt és Somogy végtelen ligeteit végig legelték: addig néztem én meg őt gondosan.

Visszatérő utunk alatt nagy vitába keveredtünk. Akkor még nemzeti irodalmunk történetéről Toldy Ferencz felfogása uralkodott s ezt vallotta Gyulai Pál ur is. E szerint nemzeti irodalmunk ujjászületése Kazinczy nevéhez és müködéséhez füződik.

Ezzel szemben én azt állitottam, hogy Kisfaludy, Berzsenyi s társaik a tul-a-dunai irók s költők alkották ujra a század legelső éveiben a nemzeti irodalmat. Azt állitottam, hogy olvasó közönséget Kisfaludy teremtett s a magyar nők szivét, s a magyar ifjuság képzeletét Himfy dalai s az édes bus nemesi regék s Berzsenyi lantjának harsogó dalai hóditották meg a költészet és szépirodalom számára. Uj alakban kell tehát összeállitani irodalmunk történetét.

Gyulai Pál urnak ma is sok élcze van az én felfogásom rovására, nekem pedig ma is sok igazságom van az ő felfogásának rovására.

CSOBÁNCZ VÁRA.

(Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz megismerik a gyula-keszi embert. – A pincze és a boros hordó. – Az ősi vendéglátás. – A vár omladékai.)

Ebédünk lent volt Szentirmay barátunk asztalánál. Még tíz óra se volt, a mikor János püspök villájához visszaérkeztünk. Levelet, táviratot küldeni egyikünknek se jutott eszébe, még talán Nagy Miklósnak se. Hol találhattunk volna mi közelben valamely posta vagy táviró állomást?

Ebéd után Csobáncz várát kellett megtekintenünk.

Szentirmay oda se jött velünk. Magam voltam a kalauz. Nagy Miklós Szilágyi Sándorral jött egy kocsin. Én Salamon Ferenczczel és Gyulai Pál urral maradtam.

Tördemicz felé hajtottunk el Gulács kopasz csúcsa alatt. Keresztül Gyula-Keszin, föl a várhegy oldalának virágzó szőlők közt szűk és mély satóuton. A szőlőhegy közepén kis tisztáson leszálltunk a kocsikról s gyalog indultunk utnak fölfelé.

Gyulai Pál ur itt is csak megállott egy ponton s nyakát hátra szegve, esernyőjét két kezével maga előtt a földbe szurva, harsány hangon kijelenté:

– Nem megyek tovább!

Mutattam neki fejünk fölött a várromokat. Nem messze vannak. Fél óra alatt fönt leszünk. Milyen szép lesz onnan a látás!

– Nem megyek! Én itt is eleget látok.

Hát hiszen igaza volt. Tapolcza városára s a körüle elterülő völgyön fölséges táj nyilt föl előtte. Jobbról Haláp, balról Szentgyörgy hegyei, szemközt a távolban a Billegei erdő s közepén a falvak, tornyok, csárdák, malmok, tanyák, utak, dülők, patakok ezer változata.

Salamon Ferencz is megszólalt.

– Én is itt maradok Gyulaival.

Most már nem volt helye okoskodásnak. Szétváltunk. Mi hárman, Nagy Miklós, Szilágyi Sándor és én mentünk föl a várba, ők ketten pedig ott maradtak a szőlők közt, a várhegy alján.

S jól tették, hogy ott maradtak. Valami olyat tapasztalt Gyulai Pál ur, a miről még eddig semmit se tudott.

Hangosan beszélgetett Salamon Ferenczczel. S beszélgetés közben lassan-lassan ballagtak a mély uton fölfelé.

A mint ott ballagnak: jön szemközt velük egy jó képü, szálas termetü paraszt ember, valamelyik gyulakeszi szőlős gazda. De nem a mély uton jött, hanem fönt az útparton a gyepes pázsiton, a szőlőutak végén.

A mint jön: meglátja lent az ut fenekén azt a két úrforma embert. Kicsiny mind a kettő, barna mind a kettő, hangosan beszél és jókedvü mind a kettő s valami idegen vidéki magyarsággal beszél mind a kettő.

Megáll s nézi őket. De Gyulai Pál ur és Salamon föl se tekint, ballag tovább fölfelé. Megfordul a gazdaember is s kiséri őket ott a part tetején fölfelé.

Egyszer aztán lekiált hozzájuk.

– Adjon isten jó napot!

Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz a nagy beszélgetés közben nem halották a köszöntést. Andalogtak és vitatkoztak tovább ott a satóút fenekén. A gazda azonban onnan az utpartról még egyszer hangosan lekiáltott:

– Mondtam már: adjon isten jó napot!

Ezt már meghallották. Gyulai Pál ur felnézett a magasba, megállt s nagy fennen visszakiáltott:

– Adjon isten!

A gazda ember is megállt.

– Ha nem vétek szómmal, azt kérdezem, hova igyekeznek az urak?

– Miért kérdezi azt kelmed?

– Mert hát a pinczém itt van ám az ut mellett.

– Nem törődünk mi azzal a pinczével!

Nagyot nézett a gyulakeszi ember erre a szóra. Ez a két kis barna ur bizonyosan messze vidékről tévedt erre felé.

– De van ám a pinczében bor is.

– Nem törődünk mi a borral se.

– Hová valók az urak?

Gyulai Pál ur dévaj büszkeséggel kiáltott föl:

– Erdélyországiak!

– Micsoda? Erdélyországiak? Az áldóját, a pinczém előtt már akkor el nem mennek az urak a nélkül, hogy egy pohár boromat meg ne igyák!

A mély ut csakhamar a felszinre jutott. Ott feküdt mellette a pincze balkéz felől. Kőboltos pincze nádfedelü előépülettel. Kettős ajtaja az utra nézett. Sarkánál hatalmas diófa, előtte gyönyörü pázsit. Sietett előre a gazdaember s mire az erdélyországiak oda értek, ő már a nyitott ajtóban állott s egyik kezében a lopótököt lóbálta.

Gyulai Pál ur még ott is tünődött, még ott sem tudott a helyzet magaslatára emelkedni. Salamon Ferencznek kellett őt biztatnia, hogy a pinczébe betérjenek.

S mikor az ember már hozta a bort, pohárba ereszté, maga is ivott, vendégeit is megkinálta, még akkor is azt kérdezte Gyulai Pál ur a gazdától a maga ingerkedő magas hangján:

– De hát voltaképen miért is hivott be ide kegyelmed bennünket?

– Nehéz feje van az urnak! Nem mondtam már, hogy a pinczém az ut szinén van s hogy az urak a pinczém előtt mentek volna el?

– Hátha még sem jöttünk volna be?

– Nem tanácsoltam volna az uraknak. Nagy lelketlenség lett volna. Csuffá tenni nem szabad a szegény embert. Azonban ne feleseljünk most már, tessék leülni.

A sajtógerendáról levett az ember egy üveg poharat. Biz az nem volt kimosva szüret óta. A lopótökből kiöblitette kissé s aztán szinültig eresztve, föltartott jobb kezébe fogta azt a poharat.

– Isten hozta az urakat az én kis hajlékomba. Tartsa meg az én istenem az urakat erőben, egészségben, jó kedvben, békességben. Kik légyenek az urak és mi járatban vannak, nem tudom, nem is keresem. Járjanak szerencsével és isten áldásával. Ha pedig haza térnek: bút, bajt, szomoruságot otthon ne érjenek s otthonvalóikat jó egészségben találják. Az én istenem áldja meg az urakat, a miért e mi országunkat jó szivvel meglátogatták.

Gyulai Pál ur mosolyogva hallgatta e parasztos hálálkodást. Sehogyse értette meg, miről van szó. Már nyult a tele pohár után, de a gazda nem adta a kezébe.

– Először majd magam iszom!

Ivott is. Ki is itta a pohár fenekéig. Nincs abban a borban méreg. Csak azután töltötte meg ismét s nyujtotta egymás után vendégeinek. Salamon Ferencz előbb fölismerte a helyzetet. Ő csakhamar rájött arra, hogy az a fiatal paraszt ember ősmagyar ember, a ki minden poharát köszöntővel issza s szivesen adja az utasnak, a mije van, de jó szót vár a maga jó szavára.

Ilyen a magyar ember. De különösen ilyen a balaton melléki ember Veszprémben is, Zalában is.

Kétféle szőleje van. Pinczés szőleje és darab szőleje. A pinczés szőlő mindig ut mellett, a darab szőlő a dülők közt fekszik. A kinek szőleje ut mellé esik: az már oda pinczét épit.

A pincze két részből áll.

A belső pincze kőboltozat. Ebben a boros hordók állanak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda jár s felnőtt fia. Ritka még az a vendég is, még az a rokon is, a ki ezt összejárhatja s a hordókat megkopogtathatja. Tele hordó tompán szól, üres hordó harsány hangon kong.

Tapasztalt ember a mutató ujjával is megtudhatja, kinek mennyi bor van a pinczéjében. De hát minek ezt megtudnia? A hordónak az a természete, hogy vagy tele van borral, vagy üresen áll. Olyan, mint az emberek szive s a törvényhozók agya és a bankárok erszénye. A sziv, az agy és az erszény azonban hamis dolgok. Értik az álnokságot és a képmutatást. Sokszor némák, ha telve vannak; sokszor dicsekesznek, ha üresek. Szivnek, agynak és erszénynek hizelgői és rágalmazói vannak. Zajt üt a hizelgő is, a rágalmazó is. A közönség sohase tudja: kinek van igaza. Inkább hisz a rágalmazónak, mint a hizelgőnek. A közönség hite időszakonként változik. A uj minisztert mindig lángésznek hiszi, a bukott minisztert mindig szamárnak. Igy van a bankárral is.

Hát az érző szivekkel hogy van?

Mennyivel különb, nemesebb, fölségesebb dolog a boros hordó, mint a miniszter, vagy a bankár? A jó bort hiába rágalmazzák, a rossz bort hiába dicsőitik. A hazugság rögtön kitudódik. Igyál a jó borból: lelked vidámsága tesz mellette tanuságot. Büszke, bátor, hős és szerelmes lesz belőled. Igyál a rossz borból: csuffá lesz tőle életednek minden kedve. Hejh ha a nép olyan biztosan fölismerné vezéreit mint borát! Igaz, hogy olyan ember is sok van, a ki csak a rossz bort szereti, mert jót sohase izlelt.

Az asszonysziv hasonlit sokban a boros hordóhoz. Mindegyik elbódit, de gyönyört is nyujt, ha iszol belőle. De csinján bánj mindkettővel, mértéket tarts mindkettőben, mert különben bele fogsz veszni mindkettőbe. Üres hordó, üres nősziv egyaránt keveset ér. Ha te miattad lett üres mind a kettő: hordódat még megtöltheted magad, de a nőszivet már csak más töltheti meg.

Akkor pedig ne futkoss utána. Mondj le inkább a hordóról is, hadd guruljon le a völgynek. A nőszivet sohase oszd meg mással, borodat sohase magad idd meg. Erre hivd magadhoz jó barátaidat.

A hordónak hát az a természete, hogy vagy üres, vagy tele van. Jól tudja ezt a magyar ember, azért nem ereszt idegent belső pinczéjébe. Az igazi magyar ember természete utálja a dicsekvést is, a megszánást is. Ha tele van a hordója: ne tartsák dicsekvőnek; – ha üres a hordója: ne sajnálkozzanak rajta.

A külső pincze födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes szüretelő szerszám. Itt van a katlan, kis asztal, néhány kis szék s a sütő és főző edények Ide hivja be vendégeit; ide hozza ki a bort a belső pinczéből s itt kinálgatja jó szivvel, szeretettel, vidám orczával. Csak arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége.

Behiv pedig egy pohár borra minden utonjárót.

Drótos tót, bugyros zsidó, babkár, kucséber, vándorló legény, magános czigány, szegődő ember, vásárra menő: neki mindegy. Az ősi erkölcs azt parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, a kit a sorsa arra visz, meg kell kinálni. Szegény utonjáró elmondja ezt a szót hangosan is, magában is: az isten áldja meg. Szegény magyar embernek pedig az isten áldása de mindig jól esnék!

Az a pinczés szőlő, a melyik járt országut mellett fekszik, mindig is olcsóbb volt aránylag, mint a melyik csak a satóut mellett fekszik. Mert amannál több a járókelő. Balaton-Füreden hajdanában a fekete földig leszólták azt a szőlősgazdát, a ki minden arra járót be nem szólított egy pohár borra pinczéjébe. De meg nem választották előljárónak még az olyat se, a ki vásár napján délután ki nem ment az országut mellett levő pinczéjébe. »Elbujt az utonjárók elől.« E szóval vége lett a becsületnek.

Hát az olyan ember miként utazott, a kit nagy vidéken mindenki ismert, a kinek száz rokona; ismerőse, elvtársa és jó barátja volt az országut mellett levő szőlőbirtokosok közt?

Sehogyse utazott. Vagy éjjel kellett az országuton a pinczék előtt gyors hajtással elszöknie. Apám egyszer a nagy Forintos-harczok idején a márcziusi megyegyülésre indult el Zala-Egerszegre és csakugyan oda ért a májusi közgyülésre szerencsésen. Visszafelé pedig el kellett kerülni Somogy vármegyének, őszre se ért volna máskép haza.

Ez volt hajdan tul a Dunán a véndéglátás.

Ebbe keveredett bele Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz is Csobáncz hegylábában a gyulakeszi paraszt szőlősgazdánál. De az igaz, hogy utóbb beleszoktak s jól érezték magukat. Mire mi a várból visszajövet őket föltaláltuk: Gyulai Pál urnak olyan jó kedve támadt, hogy csaknem dalra fakadt.

Azonban ezt mégse cselekedte. Gyulai Pál urat dalolni egyáltalán soha nem hallottam.

Mi azonban megmásztuk a hegyet s megnéztük a várat.

Romvár, kőhalmaz, roskadó falak, büszke multnak szomoru emlékei, annyi dicsőségnek temetője, annyi nemzeti búnak hirdetője!

Meleg juniusi nap volt. Omlott ránk a sugár és a hőség, a mint a várurak utján ballagtunk fölfelé. Azt az utat is elrontotta már a vihar, a fagy, a záporeső, a vizomlás, a kecske és birkanyájak taposása. Nem is út már az. Lágy párnás hintóban most már föl nem mehetnének oda a szép Gyulaffy-lányok, a várnak deli urnői. Talán öszvérháton, talán szamárháton lehetne oda most már föllovagolni.

Szilágyi Sándor a történetbuvár vizsga szemeivel fürkészte ki a vár alapvonalait. Itt volt a várur lakása, amott a vendégek palotája, a várőrség tanyája, a lovak óla, az éléstárak, a kincstár, a kápolna, a barát lakása, a kapu s annak boltozata. Hát a hölgyek lakása? Hát Gyulaffy Rózsa napsugaras szűz hálószobája? Hát a nagy lovagterem, a hol annyi átok szállott törökre, németre s annyi áldás szállott a mindig üldözött s a mindig elárult magyar nemzetre?

GYULAFFY LÁSZLÓ.

(Zrinyi Miklós izenete. – Eb lesz hive a hitszegő királynak. – Gyulaffy vendégei. – Tor-e vagy lakoma? – Gyulaffy elbujdosik. – Az öreg jobbágy tanusága.)

Hejh Gyulaffy László – te még igaz magyar voltál!

Nem szántogatom föl a történet pihenő hantjait. Csak két adomát mondok el a nagyhirü hősről, a mint azokat a hagyomány a mi számunkra megőrizte. Akár tudja, akár nem tudja a történelem, én tudom, hogy igaz mindakettő.

Jó barátja, jó pajtása, jó bajtársa volt Zrinyi Miklósnak, a szigetvári hősnek. Sok véres napot éltek át együtt a török ellen, sok jó napot töltöttek el együtt hol Csáktornyán, hol Csobáncz várában.

Szigetvári ostrom tizenötödik napján követ érkezik Csobáncz várába. A követ kifáradva, elgémberedve, rongyban, vérben, lova összeroskad, maga alig áll a lábán a kapu előtt, kürtjét meg se tudja fujni. Hangja rekedt, szavát alig hallani.

– Uram, Gyulaffy László uram, tiszteltet téged az én jó uram Zrinyi Miklós, nyargalj a királyhoz s mondd meg neki tennenmagad, sok a török Szigetvárnál, védje meg a király ne az én uramat, hanem az ország határát, jöjjön segitségül.

Meghallgatja a szót jó Gyulaffy László, az utolsó szónál már lovára pattan s a Gönczöl szekerének rudja még alá se fordul, sötét éjjel már ott terem Győr várának kapujánál, beszélni valója van magyarok királyával.

Hajh de a magyarok királya alszik. Későn ébred, sokáig öltözik, német papnak hosszu miséjét sokáig hallgatja, sokáig eszik-iszik, dél is elmul, déleste is elmul, mire a lovagot eléje eresztik.