Part 12

Egészen odáig mentek, a hol a kaczér billegett a vizek fölött. Az a szépen kötött gyékény-kaczér. Ezt is a szegény beteg gyerek kötötte.

– Huzzam a hálót édes bátyám vagy a ladikot tartsam?

A gonosz testvér mást mondott.

– Most meg kell halnod. Ketten nem maradhatunk a házban és szőlőben.

Tudta ezt a beteg gyerek. Nem is ellenkezett. Sötét volt még. Csak ott volt egy kis szürkeség, a hol a nap szokott felkelni. A partról senki be nem láthatott, a hangot se hallhatta meg. Csöndesek voltak a vizek, néma volt a levegőég. Nem ébredeztek még a vizi madarak sem.

– Hadd imádkozzam előbb, édes bátyám!

– Imádkozzál.

– Oh én uram, én istenem, ments meg engem büntől, nyomoruságtól, hirtelen való haláltól. Tedd boldoggá és szerencséssé, a kik engemet szeretnek s ne büntesd meg azokat se, a kik engemet nem szeretnek. Adjál nekem s az én édes testvér-bátyámnak bocsánatot és örök üdvösséget. Ámen!

Mig a szegény gyerek imádkozott s két összetett kezét az égre emelte: addig a gonosz testvér elővett a tarisznyából egy zsineget, rákötötte a kőre s a zsinegből még nyakbavető hurkot is csinált. Mikor hallotta, hogy beteg öcscse ő érte is imádkozott, eltévesztette a hurokkötést. Egy szempillantásig gondolkodóba esett. De azután észrevette a tévedést s a hurokkötést jól csinálta.

– Készen vagy-e már?

– Készen vagyok.

A gonosz testvér fölemelte a zsinegnél fogva a követ s a hurkot szétfeszitve, odalépett öcscséhez.

Ebben a pillanatban megkondult a harangszó.

Mély, tiszta, fönséges hang búgott a sötét égből, a vizek mélységéből, a hegyek magasságából, a távol messzeségből, Badacsony ormáról. Megszólalt a Harangozó Börcz! Istennek tiltó szava volt az.

A mint a gonosz testvér meghallotta a harangszót, megbillent alatta a csónak s ő hanyatt-homlok a vizbe zuhant. A nagy kő zsinegje kezefejére hurkolódott s a kő is a vizbe esett vele együtt. Sohase találták meg a holttestét, a hullám se sodorta ki a somogyi partra.

Maga ment haza a beteg gyerek. Meggyógyult, megerősödött, isten megáldotta, maradékai ma is élnek. De imádságába azóta is befoglalta testvérbátyját.

A harangozó sziklától tovább mentünk a fensik napnyugati peremére. Itt már sima, gyöpös mező van. Innen szabadon el lehet látni arra a hegyvonalra, mely kezdődik a Balaton partján a Sárkányerdőnél s vonul észak felé Reziváron, Tátikán, Szentgyörgyön át Sümeghig, Ságh hegyéig, Kemenes aljáig, Somlyó hegyének méltóságos alakjáig. A fölkelő nap sugarai ragyogó fénynyel boritották az egész szigligeti völgyet s a messze távol tündöklő szépségeit.

Alig voltunk száz lépésnyire attól a ponttól, a hol tökéletes a látás s ime akadályra bukkantunk. Társaságunk benső egyetértését fölbomlás fenyegette.

GYULAI PÁL UR.

(Gyulai Pál ur termete milyen magas? – Deák Ferencz czime. – Deák levelei Vörösmartyhoz. – Gyulai Pál ur nem akar mozdulni a vadkörtefa alól. – De azért mégis csak felugrik. – Tóth Kálmán Gyulai Pál urról. – Gyulai Pál ur költészete. – Nem ismeri a szenvedélyt. – A rosz vers. – Mit beszél a szemek tüze?)

Volt ott a tisztáson egy lombos vadkörtefa. Szép zöld fényes pázsit terült el alatta. Gyulai Pál urnak nagyon megtetszett ez a pázsit s a fa árnyéka. Se szólt, se beszélt, csak leheveredett a fa árnyékában. Nézte az eget és a falevelet.

– Nem megyek tovább.

Rászóltam.

– De bizony jön még ötven lépésnyire.

– Nekem már elég volt.

Közbeszólt Salamon is, Szilágyi Sándor is.

– Ne bolondulj Pali, jer velünk.

Hiába volt. Gyulai Pál ur nem az az ember, a kit férfias, komoly elhatározásából könnyedén ki lehet zavarni.

Mi elmentünk a fensik szélére. Ott pár lábnyival magasabb a domb, mint a hol a vadkörtefa áll. Onnan még egyszer szólitottam Gyulai Pál urat. Buzgólkodásomat föl se vette.

Ötven lépés távolságról jól megnéztem akkor azt a fekvő alakot. Csakugyan kicsiny embernek látszott Gyulai Pál ur.

Talán a látó csalódás játszott velem. Nem is első eset volt életemben. Vadász emberek, utazók, éles figyelők jól ismerik ezt a csalódást.

A földi párák köde óriásokká növeli az alakokat. A tihanyi Csucshegyet egykor egy őszi reggelnek ritka ködében a Himalája magasságában láttam. Egykor negyven év előtt egy legelésző fekete csordát láttam a debreczeni homokbuczkákon a savósguti erdő mellett. Fogadtam, hogy bivalycsorda. Hát pedig fekete juhnyáj volt.

Más alkalommal a szentgáli Bakonyban vadásztam a Halyag egyik völgyében. Két vagy három puskalövésnyi távolban egy irtóztató állat ugrott le szemem láttára egy vizmosásba. Óriási bölénynek látszott, de sudár termettel. Pedig csak őzbak volt, nem bölény. Gyakran igy játszik szemünkkel és képzeletünkkel a délibáb is.

De megforditva is gyakran bele esünk a látó csalódásba. Van valamely köde a napfénynek is. Fekvő szarvast őznek látunk, őzkecskét hitvány nyulnak. Ott fekszik a hatalmas bika kétszáz lépésnyire az avarban. »De füstös a nyaka, de hosszu a szarva annak a rugott borjunak.« »Nem borju az uram, hanem czimeres bika.« Juhnyáj legelész a hegyoldalon. Nyüzsgő féregnek látszik az a nyáj. A Gellérthegyet hol kavicsdombnak, hol sziklaóriásnak nézi az ember, a mint földi párának vagy napfénynek ködén át tekint reá.

Bizony kicsiny embernek látszott Gyulai Pál ur ott a vadkörtefa alatt.

Milyen magas lehet ő? Ugy hiszem, százötvenöt czentiméternél nem magasabb. A francziák bevennék katonának, a poroszok nem.

Mindenki ismeri róla Deák Ferencz adomáját.

Deák Ferencz nagyon szerette Gyulai Pál urat. Sokszor volt vele, mikor kivált Gyulai Pál ur Vörösmarty életrajzát irta. Gyakran találkoztak Vörösmartynénál is, Bezerédy Istvánnál is, Ráth Mór könyvkereskedőnél is, de Deák Ferencz Angol Királynő-beli lakásán is.

Gyulai Pál ur erdélyi ember. Megszokta Erdélyben, hogy mindenkit igaz czime után szólitson. Erdélyben megkivánja ezt a társaság. Gyulai Pál ur nem tudta elgondolni, miként szólitsa Deák Ferenczet. Mi lehet ennek igaz czime?

Tekintetes ur?

E czim illetné meg mint birtokost, mint táblabirót, mint okleveles ügyvédet, mint akadémiai tudóst. De e czimen senkise szólitja.

Nagyságos ur?

E czim illetné meg, mint képviselőt s ez a legáltalánosabb megszólitás. Igy szólitják a pinczérek, hordárok, levélhordók, kéregetők, képviselőházi szolgák s körbeli alkalmazottak. Ámde a »Nagyságos« czim Erdélyben a fejedelem czime s egyébként is Gyulai Pál ur nem az az ember, a ki könnyü szerrel alkalmazkodjék a közönség szokásához.

Méltóságos ur?

E czim illetné meg talán, mint 1848-iki minisztert. 1848-ban a miniszteri állásnak nem volt külön czime. Minden minisztert az a czim illette meg, a melyet hazulról hozott. Kossuthnak és Deáknak, Szemerének és Klauzálnak »tekintetes miniszter ur« volt a czime. Madarász József még a »tekintetes« czimet se adta meg. Az öreg Táncsics pedig »kend«-nek szólitotta a minisztereket. Eszterházy »főméltóságu« volt; Batthányi, Széchenyi, Eötvös »méltóságos« volt; Mészáros csak maga volt a »nagyságos«. 1865-től kezdve a közszokás a képviselőház elnökeit s a 48-iki volt minisztereket »méltóságos«-nak czimezte. De mit szólna ehhez Deák?

Kegyelmes ur?

Isten mentsen! A ki Deákot kegyelmes urnak szólitaná, azt vagy kinézné vagy egy hatos alamizsnával bocsátaná el szobájából.

Pajtás – látod-e? Urambátyám – hallod-e?

Igy beszélnek egymással a képviselők. De Deák Ferenczet csak 1848 előtti képviselőtársai szólitották »te«-nek; minden uj ember más szóval tisztelte meg.

Nagy tünődésben volt tehát Gyulai Pál ur, mit csináljon társalgás közben Deák czimével. Egyszer aztán neki rohant a kérdésnek egyenesen.

– Legyen kegyes kérem megmondani, miként szólitsam?

Deák szerette Gyulai Pál urat.

– Ugy szólitson a hogy legjobbnak látja. Én legjobban szeretem, ha barátjának szólit.

A ki Deákot ismerte, az jól tudja, hogy ez a szó tőle se enyelgés, se pajzánság, se leereszkedés nem volt, hanem komoly szó volt. Deák csakugyan méltónak tartotta Gyulai Pál urat arra, hogy vele barátságban álljon. Semmi se bizonyitja ezt jobban, mint az, hogy néhányszor jól össze is szidta. A mit Gyulai Pál ur rendszerint meg is érdemelt.

Egyszer arról volt szó, hogy Deák ritkán mehet a szinházba, – pártkör, miniszterek, értekezletek, látogatások minden idejét elveszik. Deák Ferencz a régi Nemzeti Szinház nagy alakjaiért lelkesült. Egressy, Lendvay, Szentpétery, Megyery, Laborfalvi Róza, Schodelné: ezekhez kapcsolódtak ifjabb korának édesebb szinmüvészeti emlékei.

– Csodálatos, mondja Deák, hogy mostanában nem támadnak a szinpad számára olyan nagy tehetségek, mint a negyvenes években.

Gyulai Pál ur oda ugrik, mint a macska:

– Hát képviselők, szónokok, államférfiak támadnak? Hiszen azok se támadnak!

– Micsoda szamárság ezeket igy összehasonlitani?

De Gyulai Pál ur nem engedett.

– Szinész vagy képviselő: egyre megy. Minden korszak egyféle módon teremti az egyiket ugy mint a másikat.

Első pillanatra nem tetszett Deáknak ez az elmélet. Hiszen a képviselőben nem a tehetség, hanem a kötelességérzet a fődolog, a szinészben pedig tehetség nélkül semmit se ér a puszta kötelességérzet. Hanem utóbb mégis csak kiengesztelődött Gyulai Pál ur elméletével. A körben, a mely akkor az Uri utczában volt, már maga beszélte el jókedvüen.

Mikor Gyulai Pál ur Vörösmarty életrajzát irta: életrajzi adatok forrásaként Vörösmartyné átadta neki azokat a leveleket is, melyeket egykor Deák Ferencz intézett Vörösmartyhoz. Volt vagy negyven levél, de talán több is. Hiszen Deák és Vörösmarty barátsága 1830 körül kezdődött. A leveleket Vörösmarty gondosan megőrizte. Vörösmartyné egy szalaggal szépen összekötött csomagba adta át Gyulai Pál urnak.

Gyulai Pál ur nagy bolondságot követett el a levelekkel.

Elvitte azokat Deákhoz s rettentő fontos képpel megkérdezte töle, hogy a nagy költő életrajzához fölhasználhatja-e a leveleket.

No hiszen kikapott akkor Gyulai Pál ur. Diákkora óta olyan fenyitésben nem részesült.

– Hogy meritek ti más levelét kezetekbe venni? Hogy meritek az én bizalmas leveleimet olvasgatni? Micsoda illetlen dolog az olyan irásokat használni föl, a melyek nyilvánossá tételét irójuk meg nem engedte? Hol vannak azok a levelek?

– Itt vannak nálam!

– Add ide.

Gyulai Pál ur odaadta a leveleket s Deák azon módon s abban a pillanatban bedobta a levélcsomagot az égő kályhába.

S ez megtörtént a nélkül, hogy Gyulai Pál ur a leveleket előbb gondosan lemásolta volna a nemzet számára.

És Gyulai Pál ur ezt megcselekedte akkor, a mikor jól ismerhette Deák Ferencz nézetét arról, hogy miként szabad vagy nem szabad közférfiak élettörténetéhez a magán cselekedeteket s a nyilvánosságra nem szánt iratokat felhasználni.

Ezekben a levelekben pedig a nemzetnek nagy kincse veszett el.

Az ifju Deák Ferencz tizennyolcz éves korától kezdve ezekben fejti ki gondolkozását és nézetét Vörösmarty költészetéről s az irodalomnak arról a hatalmáról, melylyel a nemzetet fölébreszteni, öntudatra kelteni s ujjászületését előidézni képes.

Ezek a levelek világot deritettek a nagy költő szerelmének történetére. Mikor és miként ismerkedett meg Csajághy Laurával? Miként nőtt szerelme s a szerelem miként lett élete sorsának intézője? Mit remélt, mitől félt, mik voltak aggodalmai? Minő aggodalmakat táplált Deák a nagy költő házasulási szándéka fölött? Vörösmarty és Laura szivének tiszta és fönséges mozgalmai örökre eltüntek szemeink elől.

De eltünt más is.

Deáknak a nőkhöz való viszonya rejtély. Életében is az volt s halála után még sötétebb lett az a rejtély. Sohase nősült. Szivének szerelmi föllángolásáról senki se tudott bizonyosat. Az a sziv pedig nagy volt, nemes volt s mélyen érző. Az elégett levelekben száz észrevétele volt Deáknak a szivről, szerelemről, házasságról, férfinak és nőnek benső szövetségéről. S ez észrevételek nagy része saját tapasztalatából, saját érzéseiből eredt. Deák nem volt nőgyülölő. Nem kerülte a nőket és sohasem mondott róluk rosszat. Tehát az ő szive is meghajolt egykor a természet örök törvénye előtt. Öreg korában szerette a sikamlós adomákat, de adomáiban is csak szerelmes nőkről beszél, feslett erkölcsü nőkről sohasem beszél. A nőkről való magas gondolkozását sohase boritotta el semmi árnyék. A nagy költő egyik legbizalmasabb barátja volt. A nagy költő egészen feltárta szivét ő előtte, tehát legjobb barátja elől ő se zárhatta el egészen a magáét. Az elégett levelekkel minden adat, minden tapasztalatnak és érzésnek minden irott emléke elenyészett.

Oh Gyulai Pál ur, de nagy bolondságot csinált is kelmed akkor!

Mi szükség volt arra a kérdezgetésre? Mi szükség volt arra, hogy azokat a leveleket a zsebében tartsa? Hogy lehetett le nem másolni azokat?

Volt Gyulai Pál urnak két apró termetü jó barátja. Az egyik Szabó Károly a történetbuvár, a másik Szabó József a kő- és földbuvár. Mindig önérzet dagasztotta Gyulai Pál ur keblét, mikor ezekre gondolt. Akkor is, mikor Deák meghatározta az ő termetének nagyságát.

Deák szobájában történt. Többen voltak jelen. Gróf Mikes, Csengery, Trefort. Gyulai Pál ur hatalmasan viaskodott valakivel valami kérdésben. Azt mondja valaki:

– Teringette, milyen kis termetü ember ez a Gyulai!

Gyulai Pál ur neki fordul.

– Láttam én már kisebb embert is, mint magam vagyok.

– De nem ingyen!

Ezt Deák Ferencz mondta. Gyulai Pál ur ellenvetését elnyelte a zajos vidámság, a mi erre nyomban következett.

Azok miatt a levelek miatt megérdemelte ezt kelmed Gyulai Pál ur!

Nem egy Deák-adoma van Gyulai Pál ur személyével kapcsolatban. A hevesi dinnyetermesztés s a budai keserüviz nem utolsó a sok között. De a hány csak van: mind eszembe jutott, mikor néztem őt ott a vadkörtefa alatt hevertében.

– Várj csak Gyulai Pál ur, majd kimozditlak én a vadkörtefa alól.

Oda szóltam Nagy Miklóshoz, Salamon Ferenczhez, Szilágyi Sándorhoz.

– Álljatok mellém! Oda nézzetek, ott áll Tátika vára! Annak tulsó lábánál vonul el az országut Sümeghről Keszthely felé. Tátika mögött észak felé fél mérföldnyire fekszik Bazsi falva. Egész addig mindig jól lehet látni észak felé Ságh hegyét és Kemenesalját. Bazsitól délre van egy lejtő, az ut is fordul ott, ha azon lejövünk, nem látni többé Sághot sehonnan. E lejtő magasán állt meg Berzsenyi, midőn szülőföldéről, Kemenesaljáról 1808-ban végkép elköltözött. Itt bucsuzott el örök szép költeményében Kemenesaljától:

»Messze sötétedik már a Ság teteje. Ezentul elrejti a Bakony erdeje Szülőföldem képedet: Megállok még egyszer s reád visszanézek. – Ti kékellő halmok gyönyörü vidékek! Vegyétek bús könyemet!«

Még akkor megvolt hangom tisztasága. Politika, hurut, hanyatló kor, mezei gazdálkodás s egyéb efféle nyavalyák még akkor nem bántak ugy hangommal, mint rozsda a vassal. Berzsenyi gyönyörü költeményét erős hangon mondtam el. Hangomat elvitte a reggeli szellő a vadkörtefa alá Gyulai Pál ur füleihez.

A zerge is ugrik, a mókus is ugrik, a szöcske is ugrik, de mind semmi ahhoz, a hogy Gyulai Pál ur felugrott. Vadkörtefa árnyéka, zöld pázsit illata, daczoló szeszélye: mind erről lemondott abban a pillanatban.

– Hol az a pont? Hol állott meg Berzsenyi? Honnan nézett ő vissza Ság hegyére és Kemenesaljára?

Mire mindezt elkérdezte: már ott is volt mellettem s villogó szemeiben költői merengéssé alakult át minden tüz, minden dacz, minden villogás.

Hát hiszen csak ezt akartam. Az én szavamra, a mi szavunkra oda nem jött volna, Berzsenyi szavára pedig rohanva jött oda.

Gyulai Pál ur is elhagyta egykor Erdélyt, az ő szülőföldjét huszonötéves korában. Nem végkép hagyta el, mert hiszen még 1851 után is visszatért oda s menyasszonyát, ifju nejét is oda vitte a Szamos partjára. De a mikor először elhagyta, ő is megállott Erdély határán, a bércz tetején, ő is érezte még sokáig Erdély levegőjét s ő is leborult még szülőfölde határán, »mint a vándor gyermek, ki édes anyjának sirhalmán pihen meg.«

Ennek emlékezete tolult szivére, a mikor Berzsenyi hangját meghallotta.

Rég nem találkoztam Gyulai Pál urral s erről a dologról huszonöt év óta nem beszéltem vele. Szinte bánt a kiváncsiság: emlékezik-e még mindezekre?

Emlékezik-e még arra, hogy egykor jámbor lelkü, nyugodt vérü s óriás szellemü nagy irónk, Kemény Zsigmond báró mily hosszasan beszélgetett vele Berzsenyi költészetének szépségeiről? Emlékezik-e még arra, hogy ő maga is egykor mennyire rajongott Berzsenyiért s kivált a multra visszasóhajtó költeményeiért?

Salamon Ferencz azonban közbeszólt:

– Ki tudja közületek tovább Berzsenyi bucsuzását?

– Tudom én!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelid szerelmek s vidám nyájasságok – Örömmel telt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái!«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Hiv szivünk csendesebb intésit nem halljuk. Az előttünk nyiló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink. – Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét – S későn hullnak könyeink!«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Im ez Gyulai Pál ur költészete. Száz év előtt Berzsenyi irta ezt, ötven év óta Gyulai Pál ur lantja szól ezen a hangon. Nem azért, hogy Berzsenyit utánozza vagy akárki mást utánozzon, hanem azért, mert költészetének már ez a természete. Ilyennek született s ilyennek maradt.

Ez a költészet csupa elégia.

Az elégia a multban mereng. Nem előre néz, hanem hátra. A mi történt, a mi elmult, a mi vissza nem jő, a mit mégis látunk, mégis érzünk, soha el nem felejthetünk: arról szól a dal. Hazánk, nemzetünk, ifjuságunk, szerelmünk, küzdelmeink, dicsőségünk és szenvedéseink emlékein bolyong a képzelet. Ott telik meg a lélek bölcsességgel és hangulattal s ennek a bölcsességnek és hangulatnak ad alakot a teremtő költészet.

Nem bús, nem is vidám ez a költészet. Hisz a mi öröm volt a multban, az is elmult; – a mi fájdalom volt benne: az is elmult. Se bubánatra, se vidámságra nincs igazi okunk: akár örömünknek, akár fájdalmunknak elmulásáról emlékezzünk. És mégse bútalan, mégse örömtelen a lélek. Még csak nem is bágyadt. Ábrándozás, mely nem csapong föl a magasba; merengés, mely nem merül el a fájdalomban; emlékezés, melynek már se könyje, se kaczagása; néma öröm, a mely nem dicsekszik; édes bánat, a mely nem panaszkodik; késő virág, melynek alig van illata; őszi napfény, melynek alig van melege, de azért megvan szelid ragyogása: ime ezekből áll a költő lelkének minden gazdagsága.

»Csak a mult hervadt mezején – szakitgatok egy-két virágot« – irja a költő 1853-ban, mikor a lányt, kit ifjukori szerelme rajongott körül, ujra látja. S bizony egész költészetét jellemzi Gyulai Pál ur ezzel az ő egy-két szavával.

Nem volt termékeny az ő költészete. Verses költeményei elférnek két kis kötetben. Elkezdett irni 1846-ban s irt egész ötven éven keresztül. Összes megjelent költeményei Szinnyei bácsi szerint alig rugnak ezerötszáz versszakra. Egy esztendőre harmincz versszak. Természetesen öt sorral számitva. Tehát Gyulai Pál urnak két egész napra s még vagy nyolcz órára volt szüksége, hogy egyetlen sort el tudjon késziteni. Ha Petőfi igy dolgozik; épen háromszáz esztendeig kell még élnie, hogy összes költeményeit megirhassa.

Igaz, hogy a költő nagyságát s költeményeinek becsét nem a méter, liter és kilogramm törvényei szerint kell megmérni. De hát milyen rangu költő a mi irodalmunkban Gyulai Pál ur?

Fiatal koromban meglehetős figyelő voltam. A mi szemem elé került vagy a minek közelébe jutottam: azt iparkodtam jól megnézni s ha lehető volt, jól megismerni. Hogy az a csillagos ég volt-e vagy egy kis ebihal, Deák Ferencz volt-e vagy csak egy osztálytanácsos: ebben nem tettem különbséget. Az én észlelésem egyaránt kiterjedt mindenre. Rossz szokás, nem is ajánlom senkinek. A ki a közpályán boldogulni akar, annak nem tanácsos az embereket jól ismerni. Az minden embert akkorának lásson, a mekkorának a tömeg látja. És minden embert ugy becsüljön, a hogy időnként a tömeg becsüli. A ki az embereket jól ismeri: az nem igy cselekszik. Az az embereket belső értékük szerint becsüli meg. Az jellemre, őszinteségre, meggyőzödésre, igaz érdemre, lelki erők valódi mértékére s egyéb ilyféle dolgokra tekint. Holott a gyakorlati bölcsesség szerint az embereket csak vagyonuk, napdijosztálybeli rangjuk s a napi sikerek látszata szerint kell becsülni és megitélni.

Ha még egyszer fiatal ember leszek: én is igy cselekszem.

Az emberek belső értékét gyakran nehéz dolog fölismerni. S a fölismerésnek sok módja van. Mindegyik módon meg kell kisérteni.

Egyik módja az: ki kell puhatolni, mint vélekedik az én emberem oly egyénekről, a kiket én jól ismerek s a kiket neki is ismerni kell? Ha becsületes embert rágalmaz, ha hitvány embert becsül, ha az igazi nagyot fitymálja, ha az önzőben vagy széltolóban vezért lát, ha méltó küzdőtársát gyülöli vagy utálja, ha az embereket s a világ tüneményeit saját haszna vagy kára szerint itéli meg: akkor már lelkének nagy rejtekeihez megvan a kulcsom. A rejtekek már akkor fölnyithatók s én azokba egymásután betekinthetek. Ha kedvem van hozzá!

Irók, bölcsek, költők lelkéhez müveik adják kezünkbe a kulcsot. De az egész lélekhez még azok se adják.

Csodálatos vágy vonzza az embert a bölcsek és költők gondolkozásának és érzésének világában körültekinteni. Abban a világban, a hol az öröktől fogva élő és sohase uj emberi eszmék és érzések és hangulatok uj alakjai megteremnek.

Tóth Kálmánt akartam egykor megismerni. Az ötvenes években sok költeményét daloltuk. Édes, borongós, ábrándos, bubánatos szerelmi dalait ifjak és lánykák országszerte ismerték, szavalták s küzködő szerelmesek e dalokat idézték viszályaik közben egymás fejére és szivére.

Együtt voltunk képviselők, ott ismerkedtem meg vele igazán a törvényhozásban.

Egy szép nyári napon 1872-ben kiszálltam a Margitszigetre. Néhányszor megkerültük a szigetet s addig enyelegtem vele, mig beszélgető kedve egészen megjött. Gyönyörü szellem volt az ő szelleme. Egy gyermeknek s egy nőnek lelke tévedt belé s nála is maradt haláláig. A haragot, a boszut, az elkeseredést nem ismerte. Az igazi rosszról még fogalma se volt. Magában nem találta, másban föl nem ismerte. Talán el se hitte. Lelkesedéssel beszélt multjáról, örömeiről, csalódásairól, szerelmeiről. Ott a százados fák alatt, rezgő lombok alján, zöld napsugarak közt.

Kérdezősködtem tőle Jézus Krisztusról, Zrinyi Miklósról, Kossuthról, Deákról, az Orleánsi Szüzről, Shakespearról, Hugo Viktorról. Lelkesedéssel mondta el, csaknem szónokolva mondta el véleményét.

Kérdezősködtem tőle Gyulai Pál urról is.

Ugy rémlik előttem, hogy 1855-ben bajvivásra keltek egymással s valami semmiség miatt perczekig lövöldöztek egymásra. Gyulai Pál ur akkor irtó hadjáratot inditott a füzfapoéták ellen, a kik iszonyu tömegekben sátoros czigányok módjára ellepték Helikon berkeit és ligeteit s onnan a múzsákat kiszoritották. S a hadjárat alatt ugy beleszokott a hadakozásba, hogy utóbb mindenféle poétát, még az igaz poétát is ki akarta kergetni a ligetből. Igy akadt össze Tóth Kálmánnal is, a ki pedig nem üres kézzel sietett oda.

Hogy ne lettem volna hát kiváncsi, miként vélekedik Tóth Kálmán Gyulai Pál urról?

Nagy szeretettel, csodálatos melegséggel beszélt róla és költészetéről.

– Barátom! Van egy verse, a melyet örökké irigylek tőle. Ha nem siet ugy a megirásával: én irtam volna meg. Meg is mondtam neki nem egyszer, hogy tőlem lopta el. Ez komoly beszéd. Hidd el pajtás, tőlem lopta el. Nem ismered? Ez a »Szeretnélek még egyszer látni!…« Ugy-e emlékszel rá?

– De bizony nem emlékszem én!

– Boldogtalan!

Oda állt egy óriási szilfa alá, közel a szent Margit-féle zárda romjaihoz. Levette kalapját. Gömbölyü feje, fényes, fehér homloka, karikaszemei, pörge bajusza, hegyes kis franczia szakálla s egész arczának sugárzó mosolygása bizony nem valami ábrándos, merengő, világfájdalomérző alakot állitottak elém. De mikor el kezdte nekem szavalni azt a költeményt: »Szeretnélek még egyszer látni!« – akkor ihletésnek szent párázata fogta el huszárgyerek-arczát s én áhitattal tekintettem rá. Le nem birtam róla venni szemeimet. Rajongásba hozott még engem is.