Part 10

Pedig szerette az ifjut. Ugy szerette, mint az ifju őt. Csak szentségekkel teljes tiszta lelkében kétségnek felhője borongott. Hallott ő már arról, minő barátság volt a deli testőr és Medina között. Sokszor vitte őt apja Bécsbe. S a megyei ifjuság, a menyecskék s a nénikék akárhányszor beszélgettek füle hallatára is a deli testőr szerelmi kalandjairól. Oly sziv, mint az övé, az a »százaktól imádott sziv« nem akart, nem tudott lenni »egy a sok közül«. Ha méltó lesz az ifju hozzá: az a sziv az övé legyen. Ha nem lesz méltó hozzá: az a sziv másé akkor se legyen, inkább sorvadjon el vagy szakadjon meg. Ahhoz pedig idő és meggyőződés kell, hogy az ifju méltó lesz-e ahhoz a szivhez.

Azt irja Szegedy Róza egyik levelében:

»Én nem vagyok közönséges leány. Én megvetem azon mesterségeket, melyek által némely leányok a férfiaknak tőrt hánynak s azokat magukhoz édesgetik.«

Azt irja másutt:

»Egy leány, a ki magába zárkózott és magát a világ által kevélynek szidatja, mintsem hogy oly dolgokból üzzön játékot, melyek tiszteletre méltók.«

A szerelem és a szerelmi édelgés dolgait érti. Ezek szentek ő előtte. Legszentebb szivének önérzete. Szereti a költőt. Érzi, hogy ő méltó ahhoz. De érzi azt is, hogy szerelme nagy kincs. Könnyelmüen azt a költőre se bizhatja.

Kisfaludyt ezer kétség gyötörte: szereti-e őt vagy tudná-e szeretni őt Róza?

Róza negyedfél év mulva azt irta neki:

»Az én szerelmem a magáénak semmit se enged, sziveink bizonyára azon egy időben gyultak el.«

Hosszufalun és Badacsonyban.

Róza szive még talán-talán előbb gyult el. Hiszen Kisfaludy egy helyütt ugy gondolja, hogy urrá szive fölött Róza alakja Szigligetben lett.

Mint hadifogoly Draguignanban ült. Ott irja naplójába 1796. évi augusztus 31-én:

»Estefelé kisétáltam a hegyre, mely a város fölött emelkedik. A nap épen az átellenben levő hegynek tulsó oldalán ereszkedett az alvilágra, sugárai csillogva szökdécseltek az olajfáknak levelei között. – Az alattam fekvő szőlőtáblák, a szüretnek közelgetése elevenen emlékeztetnek tavaly Badacsonyban töltött napjaimra; és megujultak bennem mindazok az érzemények, melyeket Szegedy Róza gerjesztett bennem, kivált Szigligetben.«

»Himfy Szerelme« csak Badacsonyt emlegeti, Szigligetről hallgat.

»Édes kinos emlékezet oh Badacsony szürete!«

Róza is Badacsonyt emlegeti. Ezt irja 1799-ben a költőhöz:

»Általában sokféleképen vélekednek az emberek felőlünk, mert Badacsony! S mi ott együtt! Ezt ki nem verhetni a fejükből. Közel is járnak az igazsághoz.«

AZ ELVÁLÁS.

(Szép volt-e Szegedy Róza? – Visszaemlékezés Gógánfára. – A költő vad szenvedélye. – A szüznek szent haragja. – Ki volt a hibás? – Az igaz szerelem féltékeny. – A rágalmazók. – Az ifju lelkének kinjai. – A szilaj vidámság. – Zokog most már az a büszke lány is.)

Szép volt-e Szegedy Róza?

Arczképének valahol meg kellene lenni. Hogy lány korában a család leföstette volna: nem gondolom. Némi adatok vannak arra, hogy férje 1809-ben vagy 1810-ben leföstette. Nagy kár volna, ha eltünt volna képe. Hiszen magyar költő lantja akkora hévvel s oly gazdagon nem örökitett meg senkit, mint Kisfaludy őt.

Én csak Pápay Miklós barátomtól hallottam róla. De ő már csak a negyvenöt éves Rózát ismerte. Akkor már régóta és sokat betegeskedett. Arra emlékezett, hogy sovány volt, fényes fehér arcza s még akkor is gyönyörü kék szemei.

Himfy szerelmeiben százszor le van irva minden szépsége. Teli kebel, rózsaszáj, tüzes szem, nyiló arcz, deli termet, gazdag szőke hajfürtök.

De költő szemén, szerető szemén keresztül a szivárvány szinében ragyog minden.

Hogy nagy ész s mélyen és nemesen érző gazdag sziv: azt minden emlék bizonyitja.

Tánczhoz, zenéhez, énekhez szép tehetsége volt.

Irói, költői kisérleteket is tett. Egyik leánykori költeményét, mely szerelmi költemény, czime: Föltételeim, 1799-ben elküldötte Kisfaludynak.

Levelei magas miveltségről tesznek tanubizonyságot.

Nagy érzéke volt a tájak szépsége iránt. Ez nőnél sokkal ritkább, mint férfinál. Az ókori népek, a gyermekek és a nők nem igen lelkesülnek a tájak szépségein.

Apja is imádta őt.

Anyja korábban elhalt, apja a badacsonyi szüretre következő tavaszon, 1796-ban halt meg.

Két lányöcscse volt, Antónia és Katalin. Halála előtt pár nappal azt mondta édes apja:

– Mig te élsz édes leányom, addig tudom, hogy jó gondviselőjük lesz gyermekeimnek. Légy olyan jó hozzájuk, mint eddig valál és én megnyugodva hunyom be szemeimet.

Csodálatos véletlen: Kisfaludynak is volt ilyen lánytestvére: Teréz huga. Alig tizenhárom-tizennégy éves volt e lány, mikor édesanyja meghalt s apja Kisfaludy Mihály nagy gazdasággal s több kis gyermekkel, lánynyal özvegyen maradt. S az a tizenhárom éves lány átvette a gazdaságot és háztartást. Vezette mindakettőt példás renddel és sikerrel s vezette a kis fiuk és lányok nevelését.

És még csodálatosabb. Ez a lány már kis lány korában egyedül Szegedy Rózát tartotta Sándor bátyjához méltó feleségnek. Egykor ott volt Eötvösben s nagyon megfigyelte Rózát s akkor otthon azt mondta:

– Föl mernék fogadni életembe, hogy Sándor, ha esztendőkig keres is, még se talál kedve szerint való leányt; mert ne csak tyukokat ültetni, kötni, pipeskedni tudjon ám az. Az egyetlenegy Szegedy Rózát merném neki ajánlani.

Jól ismerte bátyját is, Rózát is.

A gondviselés és a kis lány szive tehát összeszánta őket. A badacsonyi szüret össze is hozta a két szerető szivet. S a gógánfai találkozás mégis majd meg nem ölte a két szerető sziv boldogságát.

Mi történt Gógánfán?

A költő maga többször megemlékezik a gógánfai jelenetről. Minden emlékezése kinos emléket hoz napvilágra. Különböző időközökben igy ir Rózának:

»Midőn én magának legelőször szólottam a szerelemről, maga engem mint egy mindennapi embert, mint csábitót lehordott, még most is cseng füleimben. Gógánfán nem szántam volna magamat megfojtani.«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Voltam én egyszer durva immár maga iránt is.«

»Maga rajtam egyszer immár ugy is kiadott és szive talán már mást választott.«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Ki tudja, ha életem folyását én másfelé nem intézhettem volna-e, ha oly makranczos bolond nem lettem volna. Nem akarok azon időkről gondolkodni, mert még a falba verem fejemet.«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Ne boszankodjál többé gógánfai viseletemen, hejh, eléggé bünhödtem már bünömért. Be bolond valék én akkor. De mond meg kegyetlen Szeretettem, ki volt mégis annak oka? – Valóban csak magad, a ki kegyetlen büszkeséggel megveté szerelmemet, mely oly igaz, oly hü, oly méltó vala!«

Ezek a levelek évek mulva, az 1798-ik év végén s az 1799-ik év folyamán keltek. A gógánfai jelenet 1796-ik évi márcziusban történt. Fájdalmas jelenetnek kellett ennek lenni, hiszen a szerető sziveket több mint három évre szakitá el egymástól s emléke még három év mulva is oly élénk, oly keserü volt.

Kisfaludynak el kellett hagyni a testőrséget. Módjában állott lemondani a katonáskodásról, de a büszke és bátor ifju sok mindenféle okból a csaták elől kitérni nem akart. Csak Szegedy Róza szerelme, szivének és kezének megnyerése birta volna rá. A badacsonyi találkozás óta kereste is az alkalmat meggyőződni arról, hogy az a sziv biztosan, gyorsan és teljesen övé lehet-e?

Gógánfa közel van Sümeghez, szomszédos Gyömörővel, hol Kisfaludyéknak birtokjuk volt. Gógánfán Gyömörey, Kisfaludy s egykor Szegedy-féle s egyéb előkelő családi részbirtokok voltak. Itt volt 1796 márcziusban Szegedy Róza s ide ment át látogatóba a költő. Azzal a komoly elhatározással ment át, hogy Rózától nyilatkozatot kér, vagy elnyeri üdvét, vagy neki megy a világnak, a háborunak.

Kedvező jelek fogadták.

Róza komoly, de édes arczczal fogadta, sőt megengedte, hogy édes forró illatos kezét megcsókolhassa.

»Bizakodó reményekkel Közeliték hozzája, És epedő bus szemekkel Tekintettem reája. És szép kezét megcsókoltam. A szerelem vakmerő!«

Róza megengedte a kézcsókot, de arcza ez alatt elborult.

– Miért oly bús?

A lány elpirult, de nem felelt. Hanem a költő észrevette, hogy keble gyorsan hullámzott, hogy a lány lelkét erős indulat rohanta meg s hogy zavarában a nyakán könnyedén átvetett hálószerü kendőt hullámzó kebelén összevonja.

A költő jó előjelnek tekintette mindezt.

Nap közben a lány mindig nagyon komoly volt. Mintha megbánta volna, hogy kezét csókra átengedte. Mintha gondosan ügyelt volna arra, hogy szerelmének semmi jelenségét az ifju többé észre ne vegye.

A kastély mögött kert, a kert mellett erdőcske. Az ifju, érzelmeitől kergetve, estennen kiment az erdőcskébe, nagy fához támaszkodott s lelke tele lett viaskodással, vajjon kisérletet tegyen-e Rózát nyilatkozatra birni vagy tovább várjon? Ugy érezte, a visszautasitás halála lesz.

A mint ott tünődik: lánydal hangjai ütik meg füleit. A hang felé néz s Rózát látja. Szép tavaszi enyhe száraz este volt. Róza kiment a kert mellett levő gyöpre s ő dalolt. Édes hangja mintha a szentek zsolozsmája volna. Az ifju tekintete rámeredt, lélekzete elakadt, indulatainak hatalma keblét feldagasztá.

Nem mert pisszeni, nem mert mozdulni sem. Elhallgatott a dal. S a lány egy perczig mozdulatlanul nézett arra, a hol a nap lenyugodott. Az esthajnal fénye még eleven volt az égnek peremén s a szüznek arcza ugy ragyogott az esthajnal fényében, mint az imádság, mint a dicsőség, mint az üdvözülés.

Mit jelentett ez a dal? Mi történt a hajadon lelkében? Öntudatlanul nyiltak meg tán ajkai, hogy kétséggyötört lelkének érzelmei a dal hangjaiban csillapodjanak el?

A költő ezt is jó előjelnek tekintette.

Másnap megint uj jelenet következett.

Volt Rózának két hófehér kezes galambja. Him és jércze. A galamb-duczban laktak, de ha Róza hivta őket vagy ők meglátták a lányt: odamentek hozzá s kedveskedtek neki.

Délután a férfiak a szobában együtt poharaztak és pipáztak. A szoba ajtaja a folyosóra nyilt. A folyosó másik végén Róza egy kis asztalka mellett dolgozgatott. A két galamb, a mint őt meglátta, oda repült s az asztalkára leszállt.

E pillanatban kilép a szobaajtón a költő. Meglátja Rózát s a két fehér galambot. Megáll szótlanul és mozdulatlanul, ne vegye őt észre se a lány, se a galamb.

A lány arcza mosolyra derült, mikor a két galamb oda rebbent. De az a két hófehér szelid madár nem járt nevelésbe, nem volt zárdában az apáczáknál, nem tanulta meg a finom társalgás szabályait s minthogy hiven és igazán szerették egymást, elkezdtek ott a lány előtt csókolódzni. Piros szemük csak ugy égett, kicsi csőrük csak ugy csattogott.

A lány rájuk nézett. Két kezét leereszté, feje lehajlott s arczát bú és ábránd és fájdalom boritá el. Két harmatcsepp gyülekezett szemeiben. Ugy nézte a két galamb édes szerelmi játékát. Azután felállt, nagyot, mélyet sóhajtott, szemeit megtörlé s bement szobájába.

Mit gondolt a lány?

Azt gondolta-e: »egykor én is ilyen boldog leszek.«

Vagy azt gondolta: »én sohase leszek ilyen boldog.«

A költő ezt is jó jelnek vélte. Azt hitte, a lány szive tele van szerelemmel. Ebben igaza volt. Csakhogy abban a szivben kétség is volt, nemcsak szerelem.

A következő napon a költő engedelmet kért a lánytól, hogy érzelmeiről és szándékáról beszélhessen. Szorongó lélekkel, halvány arczczal, reszkető hangon adta meg a lány az engedélyt.

– Én Róza szeretem magát, imádom mint az istent s elhatározással várom végzetemet. Ott folytatom, a hol Szigligetben elhagytam. Érzem, hogy a maga szive is hajlik hozzám. Én magának szivét és kezét kérem most: vagy nagygyá tesz és boldoggá, vagy megöl.

Deli szép alak volt az ifju. Fényes huszáröltönye kidomboritá termetének előnyeit. Ajka reszketett. Szemeiben ábránd, tűz és elszántság lobogott. A lány nem tudta róla levenni szemeit.

A lány, a ki most hallotta először komoly, édes és rettenetes valóságban a szerelmi vallomás szilaj kitörését. A ki a szerelmi vallomás száz alakját olvasta már s másik száz alakját a társaság fecsegéseiből jól ismerte. A ki annyiszor gondolt erre, annyiszor álmodott erről s annyi ábrándot szőtt: mit mondana ő majd, ha őt rohanná meg ily vallomás?

És most mégis zavarban van. Mint a tigrisvadász, a ki előtt a rengetegben először jelenik meg a királyi fenevad. Meneküljön? Védje magát? Vagy gyilkoljon?

Leküzdte felindulását s bár belső érzelmek fojtott vihara tette hangját reszketővé s arczának halvány és rózsaszinét változóvá, mégis halk hangon felelt.

– Sándor, én már gondoltam erre s mindig örömöt okozott, a mikor a maga vonzódását és figyelmét észrevettem. Nem is kerültem magát s jól éreztem magamat közelében.

– Tehát szeret engem, oh angyal!

– Legyen türelme Sándor. Azt a szót én most ki nem mondom. Az a szó nekem is végzetem, de annak még nincs itt az ideje. Mi oly ritkán és oly keveset voltunk együtt, oly kevéssé ismerjük egymást, hogy nagy könnyelmüség volna, ha sorsunkat egymáshoz kapcsolnók. Én jó rokona és hű barátnéja maradok magának, nem is akarom letörni se a maga reményét, se az én reményemet, mert barátságunktól én is várhatom a boldogságot, de az én végső feleletemet én ma meg nem mondhatom. Magának Sándor még várni kell.

– De én nem tudok várni.

A lány szemei oda szegeződtek az ifju arczára.

– Nem értem magát Sándor, vagy maga nem ért engem. Jövendőnknek utját bevágni én nem akarom s ha érzelmei oly igazak és oly tiszták és oly erősek, a mint azokat látom: akkor türelmének is kell lenni, mig az én lelkem a maga állhatatosságát is megismeri s abban megnyughatik. Várnunk kell!

– De én nem akarok várni!

Az ifju egy lépéssel közeledett a lányhoz. Arczán szerelem, ihletés és elszántság vonásai kergetődztek.

A lány arczát szomoru komolyság boritotta el.

– Hát mit akar?

– Nekem Róza a maga szivéhez jogom van. Én jogomat akarom. Én üdvösségemet akarom. Én eljegyzésünket akarom.

A lány szomoru is volt, boldog is volt. Kinozta is, üdvözité is az ifju szerelmes indulata. Fejét lehajtotta s kereste a szót a felelethez.

E pillanatban az ifjut vad elhatározásnak szilaj heve ragadta el. Oda ugrott a szüzhöz s erőszakkal átkarolta, meg akarta csókolni. A szüz szabadulni akart s hátrahajolt testtel két izmos karját az ifju vállainak feszité. Arczán a hajadon lélek szent haragjának lángja lobbant föl.

– Maga dulakodni akar? Vakmerő!

Az ifju észre tért. Karjait levette a lány derekáról s térdre esett előtte.

– Meg tud-e nekem bocsátani Róza?

A szüz arczán ott lobogott az a láng. Most már nem kereste a szavakat. Most már minden szót rögtön megtalált.

– Ne hivjon engem Rózának. Semmi közünk ezentul egymáshoz. Az én lelkem szentegyház, annak oltárához se csábitó, se duhaj közel nem juthat. Most már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé, a kiknek nincs szükségük arra, hogy a férfi tisztelete és hódolata vegye őket körül. Távozzék tőlem.

Az ifju görcsösen kulcsolta össze kezét s ugy emelte föl e lány előtt. Csaknem zokogó hangon mondta e szót:

– De mikor ugy szeretlek, ugy szeretlek!

A lány rettentő szót ejtett ki rózsás ajkán.

– Szinjátszó!

Megigazitá vállán és keblén kendőjét s mint haragos istennő, fölemelt fővel kiment a szobából. Ott hagyta a térdeplő ifjut enyhe szó és enyhe tekintet nélkül.

Az ifju szemei előtt egy hulló csillag esett le az égről. Fényes nyomát még látta, édes illatát még érezte egy szempillantásig, azután eltünt, elenyészett mind a kettő.

Bizonyos, hogy az ifju volt vétkes. Bizonyos, hogy nagy szerelmében van nagy mentsége. Bizonyos, hogy ismert már olyan nőket, a kik nem arra tanitották, hogy nemes ifjunak csak az áhitat szentségével szabad fenséges nő közelében megállani. Bizonyos, hogy a huszonhárom-huszonnégy éves ifju lelkén mélységes szerelem érzetében még szabadon száguldoznak a viharok s minden rohamnak az a lélek nehezen tud ellentállani.

De hibázott-e Szegedy Róza? Nem volt-e kegyetlen? Szüz lelkéhez, fenséges érzelmeihez, igazi szent szerelméhez nem lett volna-e méltóbb az engesztelő szó, mint az a könyörtelen szó?

Szerette a deli ifjut. Csak ugy szerette, mint az őt. Mért nem talált tehát mentséget az ifju nagy szerelmében?

Azt irja később a költőnek:

»Minden jót hallottam ugyan maga felől, de karakterében állandóságot nem véltem.«

Ebben van a lánynak igazsága. S igazságában igazolása.

Ha a lány szive más ifju látásán könyedén felolvad; ha kezét oda adja a legelső arra való férfinak; ha búval, bánattal, epedő lélekkel és sorvadó szivvel nem vár évekig; ha nem őrzi szerelmét oly tisztán és oly alku nélkül, hogy az inkább a siré legyen, mint sem hogy másé legyen: akkor talán hibás lenne kegyetlenségében. De Róza szivének joga volt ahhoz, hogy az a sziv csak hozzá méltó szivért jusson cserébe. Olyan szivért, mely osztatlan tiszta szerelemmel dobog érte s melyért magas férfi jellem türelemben s fájdalmakban töltött hosszu évek állandóságával tud jót állani.

Gazdag lány volt, csodálatos szépségü lány volt. Nagy és fényes család. Százezrekre menő örökség. Apja-anyja elhalt, a szerencsés vőlegény azonnal eljut mindenhez, a mi az életben becses és boldogitó. Száz kérője volt. Köztük egy gróf Nitzky, egy Szent-györgyi Horváth, egy Rosthy, Tallián, Bezerédy, akárhány bécsi katonai bárócska és grófocska. De ő szerelméhez hünek maradt.

Azt irja három év mulva a költőnek:

»Barátom, hetekig sem beszélhetném el, a miket szenvedtem. De most már tul vagyok. Szabadon és vidám elmével állok most itt, és hálaadó sóhajtásokat röpitek és hálaadó tekinteteket vetek az Égre, a ki erőt ada nékem és türelmet. Hajlandó valék már többször az atyafiak unszolásainak és barátaim tanácsaiknak engedni és szomoru példájaként a kénytelenségnek, egész életem boldogságát testvéreimnek feláldozni. De ugy volt, mintha valamely titkos hatalom utolsó lépésemnél mindig visszarántott volna engem. Ugy volt, én engedtem a titkos sugallásnak és most meg vagyok elégedve!«

Ez a levél oly női lélekbe világit be, a minőt keveset irt le a világirodalom. A női jellem egyes részeiből a költő ihlete alkothat eszményi női alakot. Alkotott is minden nagy költő s minden nemzetnek meseszövő képzelete. De Szegedy Róza élő alak volt s nem a költő s nem a nép képzeletének szüleménye. Benne mégis a nő eszményének fensége áll előttünk. Oly tisztán, oly magasan, oly nemesen; őt nem szárnyalta tul a nőiség ragyogásában a történelem egyetlen nőalakja sem.

Szegedy Róza a magyar szüznek örökkévaló ideálja.

Himfy Szerelme két nagy részből áll. A bus szerelem az egyik része, a boldog szerelem a másik része. A bus szerelemnek csak első korszakát beszélem most el a gógánfai elválásig. Talán lesz időm és kedvem elbeszélni egykor a második korszakot s a boldog szerelem egész történetét is.

De most még a gógánfai jeleneteknek se jutottunk végére.

A hajdankor őstörténetében s a női lélek belső viharaiban igen nehéz a tájékozódás. Amazt sok ezer évi feledésnek köde boritja, emezt a szüzi önérzet némaságának át nem látszó finom leple. Mégis ismernünk kell mind a kettőt. Az ős hajdankornak emlékei vannak. Egy rom, egy szobortöredék, egy oszlopfő, egy fegyverdarab, egy siremlék, egy mese, egy példabeszéd. Ezekből kell népek és nemzetek életét, történetét, harczait, támadását és elenyésztét fölismernünk. A női lélek belső világából is ki-kitör egy-egy jelenség. Egy szó, egy tekintet, egy elpirulás, egy kis irott levélke, egy olvasmány, egy dal, egy vidám vagy keserü kaczagás. Képek, gondolatok, vágyak, érzelmek harcza, tolongása tölti meg a női lelket. Annak igaz történetét ama kis jelenségekből kell összeállitanunk.

Szent haragjának föllángolásában azt mondta Szegedy Róza a költőnek:

»Most már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé.«

E szavakban féltékenység tör ki.

A tisztán szerető női szivnek kötelessége a féltékenység. Abban a női szivben, a mely nem féltékeny, egy csomó közöny is lakik. A mely sziv megtüri a közönyt: annak szerelme bágyadt. Az már megtüri az alkut, a megfontolást, a kiegyezést, a lemondást, a cserét is. Az már nem ismeri azt a szerelmet, a mely az égben támad és csak a halálban ér véget. Az a sziv még mindig lehet tisztes feleség, gondos anya, jó gazdaasszony, de szentség már nem lehet, a kiért az istenek ott hagyják az eget s a kiért a hősök, a költők és a nemzetek rajongnak.

Róza lelke nagy volt és tökéletes.

A költő elmult szerelmeit megbocsátotta, de még el nem mult szerelmével osztályos egyezségre nem léphetett. Ő csak hozzá méltó ifjunak egész szivét fogadhatta el. Ő nem fontolgathatta ezt a kérdést. A szüznek fenséges érzelmei fontolgatás nélkül döntenek az életsors fölött. Vagy – vagy! Ha az ifju egész szive nem az övé: akkor abból semmit se fogad el. Jöjjön a végzet. A boldogtalanság, az elsorvadás vagy a halál. Szivének ezekkel szemben se lehet alkudozni. Hiszen azért imádandó ez a sziv.

A társaság, a melyben élt, tele volt a nemes testőr ifjak szerelmi kalandjaival. Kisfaludy kalandjairól épen sokat tudott adomázni. Hiszen Medina öleléseiből csak a badacsonyi találkozás előtt három héttel tudott az ifju szabadulni s a badacsonyi szüret óta alig telt még el hat hónap. Az adomázó társaság előtt az a hat hónap is tele volt kalandokkal.

Nem volt szokásban, de nem is volt arra szükség, hogy Róza a férfiaktól hallja meg az adomákat. Ott voltak az asszonyok, a menyecskék, az öreg nénik. Fiatal lány ezek köréből ki nem futhat. Még akkor se, ha Kisfaludyról volt szó. Akkor talán legkevésbbé. Hiszen a badacsonyi és szigligeti találkozást mindenki tudta. Róza leveleiből nyilvánvaló, hogy az emberek erről még évek mulva is beszéltek. Hogyne beszéltek volna hát csak hetek és hónapok mulva? Róza szerette a költőt. Minden jó és minden rossz megkötötte tehát figyelmét, a mit róla mondtak. Kivált azok a jó nénik, kik Róza kezét, szivét és vagyonát valamelyik idegen ifju öcsém-uram számára akarták megszerezni. Ezeknek a néniknek Róza nem fordithatott hátat. Ezzel csak szerelmét árulta volna el. Ő pedig szent titok gyanánt őrizte szerelmét.

A költő később mindent megtudott. Mikor már Róza övé volt, még akkor is harag tombolt lelkében a nénik ellen. Minő szavakban örökiti meg a fecsegő jó öreg néniket!

Jó hir s névnek férgei! Sátánjai a társaságnak. Mérgei a sziveknek. A becsületnek gyilkosai. A teremtésnek förtelmei. Töpörödött boszorkányok!

Van köztük különösen egy ragyás, aszott bagoly, ki mindent megrág, mint a moly. A Belzebubnak kajlája ez, ki csak alig mozog már, de a nyelve azért mégis kelepel. Ez az a banya, kit a pokol nyilt karokkal vár s ünnepet rendez a számára, ha oda jut. Ez a pondrónyelvü!

El lehet képzelni, minő fekete szinben állitották ezek Róza elé a költőt.

Ezek ültették el s ápolták gondosan Róza szivében a kétségnek bürökmagvait. S lehet-e csodálni, ha az ifjunak szenvedélyes és váratlan csókrohamára az a kétségekkel teljes gyöngéd sziv megrettent s az ifjut eltiltá magától?

S még se ez volt egyedüli oka Gógánfán az elválásnak.

Az ifju fölkelt térdelő helyzetéből. Utána nézett a lánynak, de az eltünt, elmult, elszállott, mint egy égi tünemény. Irtóztató indulatok gyötrötték lelkét.

Mit tett? Minő bünt követett el?

De hiszen végtelen szerelme fölszabadithatná őt a lány szemében. Gőgös, kegyetlen, vad istennő ez a lány?

Elveszteni őt? Nem lehet. Mégis el kell veszteni őt? De hát mi marad akkor az ő számára? Mit ér akkor ő neki ez az egész szép világ? Mit ér ifjusága, büszkesége, minden reménye, egész élete?

Kiment a folyosóra. Nem találkozott véletlenül senkivel. Bement egy vendégszobába, ott egy szarvasbőrrel teritett ágyon végig nyujtózott, karját feje alá tette s oda bámult a padlás gerendára.

Mindennek vége. Most már bizonyos. Mi vár ő rá? »Megbolondulni, gazemberré válni vagy önkényt bucsut venni az élettől.« Hogy Róza másé legyen s ő azt lássa, türje egész életén át: ez nem lehet. Minden lehet, de ez nem.

Huszárdolmányát kigombolta, sarkantyujával a szarvasbőrt összevágta, öklével nagyot ütött a falra, csak ugy döngött a ház.

Egyszerre felugrott fektéből.