Part 1

Eötvös Károly Munkái

II. KÖTET

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

II.

Eötvös Károly Munkái

II

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

A REMETEBARLANG LAKÓJA.

(A Kettős Évangyélista. – Kiteszik a zsöllérségből. – Még egyszer megnézi házát, szőlőjét s aztán beadja a kulcsot. – A remete-barlangban. – A Ferkó gyerek és kutyája. – A holt asszony fejkötője és gyüszűje. – A zsöllér és a király együtt porlanak.)

Volt a tihanyi remetebarlangnak egyszer egy lakója, a ki dicsérte ugyan az istent, de semmiképen nem dicsérte az uraságot. Pedig dolgában talán nem is volt vétkes az uraság.

Kettős Évangyélistának nevezték pajzán barátai. Ugy nevezték a csufolkodók is. Származására Máté volt a neve, a szent keresztségben pedig a kis-szőllősi öreg pap Márk nevet adott neki. Igy lett Máté Márk. Két évangyélistának volt annyi neve, mint ő neki egymagának. Nyilvánvaló tehát, hogy a pajzánoknak és csufolkodóknak volt némi igazságuk, mikor Kettős Évangyélistának nevezték. De azért mégis illetlenség volt, a mit cselekedtek. Mert utóbb rajta száradt az a név, úgy, hogy a fiatalság már nem is tudta valóságos igaz nevét.

Kis-szőllősi származásu és kálvinista volt a Kettős Évangyélista. Hogy történt, hogy nem történt, Aszófőn megüresedett egy kis zsöllérség. Kis házból, kis kertből meg egy kis szőlőből állt a zsöllérség, a szőlő lábjában kis szilvás is volt s a szilvásban nádból készült méhes. Öt-hat kas volt a méhesnek egész kincse. Az utolsó zsöllérnek árvája maradt. Kóczos haju, mezitlábu, napsütötte kis lányka, a kit pártul fogott az Évangyélista. Ő maga is árva. Összekeltek-e, nem keltek-e törvényesen: azt se tudta a falu népe bizonyosan. Nem is törődött vele. Nem is bántotta őket senki. Csöndes, jóravaló pár ember volt mind a kettő. Uraság dolgát elvégezték, a vármegye robotját panasz nélkül teljesitették, a plébánosnak kezet csókoltak, az asszony rendesen gyónt, bucsura is minden évben elment Andocsra, békességben éltek. Addig éltek, míg meg nem öregedtek s mig az asszony egyszer csak meg nem halt.

Alig jött haza az Évangyélista a temetőből, a hol az asszonyt eltemették, jött a kisbiró s oda rendelte a falu házához.

A falu házánál ott volt a tihanyi ispán ur. Valami uj ispán, a ki az aszófői jobbágyság és zsöllérség dolgát vizsgálta át: nincs-e benne valami rendetlenség. A mikor a lajstromot átnézte: rá akadt a Kettős Évangyélista zsöllérségére. Az a zsöllérség akkor is üresen állott a lajstromban. Kérdezte a birót: mért áll az üresen. A biró az felelte, a mi igaz is volt, hogy nem áll az üresen, hiszen benne van az Évangyélista. Egyik kérdésből másik lett s utóbb is megmondta a biró az ispánnak, hogy ő nem tudja, mikor és hogy került az Évangyélista a zsöllérségbe s azt se tudja, micsoda vallásu.

Igy rendelték be az Évangyélistát a falu házához.

Öreg ember volt már, alig volt járni való ereje. Az asszony halála amugy is megtörte. Nem is ment, hanem csak ugy vánszorgott az ispán ur elé.

– No te vagy az Évangyélista?

Az ispán ur huszonöt éves volt, a vén zsöllér hetvenöt éves volt, hanem azért az ispán ur a zsöllért nem kendezte. Nem ugy volt szokásban. A vén zsöllér kezében tartotta kalapját, neki támaszkodott a kályhának, máskép talán meg se tudott volna állani a lábán. Arra a kérdésre nem is felelt semmit.

– Mióta vagy bent a zsöllérségben?

– Van annak már talán hatvan esztendeje is.

– Hogy kerültél bele a zsöllérségbe?

– Az isten ugy rendelte.

– Az nem ér semmit. Zsöllérséget csak az uraság rendelhet. Micsoda vallásu vagy?

– A mig győztem, addig kálvinista voltam. De most már semmi se vagyok, mert nincs járó erőm, hogy Szőllősre vagy Füredre templomba mehessek.

Aszófő tiszta katholikus falu. Vigyáztak is rá gondosan, hogy oda valami idegen vagy hitetlen keresztyén ne keveredjék. Azonkivül az ispán ur uj ember volt, be akarta az uraságnak bizonyitani, hogy ő előtte a vallás szent dolog s ő a falut tisztán akarja tartani. Egyébként pedig a Kettős Évangyélista csakugyan nem tudta bebizonyitani, minő jussal tudott ő hatvan esztendő előtt bejutni a zsöllérségbe. Nyilvánvaló törvényes hatalma volt tehát az ispánnak arra, hogy a vén zsöllért kiszállitsa a zsöllérségből.

– No hát holnap elhagyod a zsöllérséget. Abba beleül a Birnbaum kőmives. Kend meg biró gazda ügyeljen arra, hogy a háznál és a pinczénél semmi fogyatkozás ne legyen, a vén Évangyélista semmit onnan el ne takaritson.

A jegyző nyomban beirta a lajstromban az üres zsöllérségbe Birnbaum kőmives nevét.

A biró gazda szintén jó katholikus ember volt. Az ő eredete is sváb volt valamikor, természetében volt tehát, hogy a nyakas kálvinista magyart nem szerette ugy mint saját felenyáját. De hát már azért mégis csak elmagyarosodott s kis gyerek korától kezdve jól ismerte a Kettős Évangyélistát, a ki már akkor is meglett ember volt, mikor ő még a porban játszott.

Ott ült a padon; sokáig nem szólt az ispán ur szavaira, föl se nézett, biróbotjával czifrákat rajzolgatott a szoba poros földjére, jól meg akarta gondolni szavait.

– Ki szüretel még az idén nemzetes ispán uram?

– Micsoda kérdés ez? Hát a Birnbaum. Ki szüretelne más?

A biró most se nézett föl. Tovább rajzolgatta a czifrákat a szoba földjén. Megint nagyon meggondolta, mi legyen a szava.

– Hátha bent hagynánk még a házban egy pár napig, nemzetes ispán uram? Hadd fordulna sorsa valamerre az Évangyélistának. Különben a falu nyakába szakad koldusnak.

Az ispán ur egy szempillantásig gondolkodott. Érdemes-e a vén zsöllért még egy pár napig bent hagyni abban a lakásban, mely hatvan esztendeig az övé volt, melyet ő épitett s ő tartott jó karban. De mielőtt felelhetett volna: szóhoz jutott az Évangyélista.

– Ne féljen biró uram, nem szakadok a falu nyakába, a házból is kimegyek, ugy sem maradhatnék ott, ha már az asszonyt onnan a temetőbe vitték. Hanem azért szives jóindulatát megköszönöm. Istennek jóvoltába ajánlom kigyelmeteket. Ha valamit vétettem, nemzetes ispán uram megbocsásson.

Oda ballagott a biró gazdához s kezet szoritott vele. Ugyanezt tette az előljáróval s a kisbiróval. Azután kiment a szobából, az utczán föltette fejére tizenöt esztendős zsiros kalapját s elment haza.

Nagy kő esett le a biró gazda szivéről. Az ispán ur pedig nem gondolt tovább a dologra, hanem gondosan megvizsgálta a lajstrom többi pontját.

A Kettős Évangyélista pedig a mint haza ért, leült a tornáczban. Ott volt egy vadkörtefatörzsök ülőkének készitve: arra ült le. El is fáradt az utban: jól esett az ülés. Aztán meg is kellett gondolnia sorsát; öreg ember, elnehezedett ember pedig csak ülve tud már gondolkozni. Azután meg egyszer-másszor a köny is kitört a szemeiből. Ejh, no, hogy az a szegény asszony még nem tudott néhány napig várni! Pedig úgy megkérte őt, hogy ne siessen. Ugy megmondta neki, milyen szép lenne az, milyen jó lenne az, ha együtt tehetnék meg az utolsó útat is! Hallgatott is rá az öreg asszony egy darabig. Ugy nézett rá, de ugy nézett rá két szemével az Évangyélistára, mint menyasszony korában. Hejh ha még egyszer, csak még egyszer felnyithatná azt a két szemét!

Durva dolmányának ujjával megtörülte arczát a Kettős Évangyélista; kipihente magát s fölkelt. Bement a házba s körülnézett konyhában, szobában, kamarában. Volt egy ádventi malacza: azt megetette, megitatta, meg is vakargatta. Igy szokta az asszony is. Ne vegye észre az az ostoba állat, hogy az asszony már kint van a temetőben. Ne sirjon utána.

Még egyszer bement a szobába. Nyakába keritette lószőrtarisznyáját s a tarisznyába berakosgatott egyet és mást. Felöltötte a szürét is s azután kiment, a konyhaajtót bezárta maga után s az ajtókulcsot is beletette a tarisznyába.

Kiment az udvarra. Ott volt egy öreg szederfa. Ő ültette negyven év előtt. Hejh még akkor java erőbeli fiatal férfi volt. Megállt a szederfa mellett s végignézte a háztetőt. Azt is ő csináltatta már. Egy kissé most is ráférne a tatarozás. A tetőt ujra kellene szegni s itt-ott néhány marok náddal meg is veretni. De hiszen már ugy sem övé az a ház. Mindegy most már, akármilyen a teteje. Vesződjék vele most már az uj zsöllér, a kőmives.

De hát miért is nem övé az a ház?

Ha hatvan esztendeig ő lakta, ha időközben ő csinálgatta, ő tatarozta, ha fiatal korától kezdve benne élt: miért nem halhatna meg benne békével? Miért kell őt abból a házból kidobni? Hiszen nem adósa senkinek.

Ugy rendelte az ispán ur. A mit az ispán ur rendel, annyi mintha az uraság rendelné. Az uraság az apátur.

Az apátur Horváth Pál, jóravaló, emberszerető, kegyes öreg ember. Talán a vármegye tehetne az öreg zsöllérért valamit.

Bolondság!

Vén zsöllér az uraság ellen, kálvinista zsöllér az apátur ellen mikor nyerte meg a pörét? Aztán hol lakik a vármegye fiskusa? Miként tudna ő oda elmenni s panaszát előadni? Mikor lenne uriszék? Nem éri ő meg a pörnek végét.

De ha megérné is, de ha pörét megnyerné is: ő abba a házba lábát többé be nem teszi. Nincs ott már az asszony. Az asszony nélkül pedig neki nem kell már se a ház, se a szőlő, se semmi.

Hát az élet?

Az sem kell.

Elballagott a pinczébe. Bizony lassan tudott botorkálni, de azért déli harangszó körül oda ért.

Megállt a szőlő lábjában. Megnézte szilvafáit. Ő ültette valamennyit. De belepte már a sárga moha valamennyit. Ezek se élnek sokáig. A szilva már kékült a fákon, de ő hozzá nem nyult egy szemhez is.

Két kis vágóból állott a szőlő. Sárgult, piroslott rajt az idei termés. Egy kis jó szüretet mutat az isten. De már ez se lesz az övé. Áldja meg az isten vele az idegent, a ki utána jön. Egy fürt nem sok, annyit se szakitott le egy tőkéről sem. Pedig ő ültette, ő metszette, ő kapálta s még az idén is az asszony kötözte, fattyazta, levelezte.

Szegény asszony, ha még egyszer, csak egyszer megláthatná a szőlőt! De hát a temetőből nem jöhet ide.

Benyit a pinczébe, ott is körülnéz. A maga helyén minden. Egy kis hordó félbeli bora van még csapra ütve. Ereszt egy pohárral belőle s iszik egyet. De másik pohárral már nem ereszt. Mintha valami történt volna azzal a borral: sehogy se izlik. Pedig se nem virágos, se nem szinehagyott. Egy hét előtt még olyan jól esett, mikor itt járt az asszonynyal. Egy pohárral még az asszony is jóizüen ivott belőle.

Kimegy a pinczéből. Épen be akarja tenni az ajtót maga után, mikor szemébe ötlik az asszony tekercse a sajtógerendán. A tekercs mellett az asszonynak egy régi – – régi kék fejrevaló kendője.

Kezébe veszi a kendőt s elnézi sokáig. Megint csak kicsordul a köny szeméből s végig folyik ránczos sovány arczán. Hiába, a vén ember már gyönge ember, le kell kissé ülnie, nem birja a lába, mikor szivén erőt vesz az érzés. Utóbb magához tér s a kendőt beleteszi a tarisznyába.

Bezárja a pinczeajtót s a kulcsot magához veszi. Hazafelé ballag s bemegy a biróhoz.

– Itt van biró uram a házam kulcsa, itt meg van a pinczém kulcsa. Rendben hagytam mindent a maga helyén. A malacznak is adtam enni-inni, az is ellesz estélig. Mostantól fogva pedig nem látnak többé kigyelmetek, elköltözöm. Nem vagyok idevaló termés, nem akarok a falu nyakába szakadni. Köszönöm hozzám való minden eddigi jóságukat. Ha valamit vétettem: bocsássanak meg kigyelmetek. Istennek oltalmába ajánlom kigyelmeteket mind közönségesen.

A biró harmadmagával iddogált. Egy pohár borral megkinálta a Kettős Évangyélistát s egyuttal szerencsés utat kivánt neki.

Azóta nem látták az Évangyélistát Aszófőn. Nem is törődtek vele. Nem látták Balaton-Kis-Szőllősön se, szülő falujában. Oda se ment. Hiába is ment volna. Hatvan esztendeje származott el onnan s akkor is árva volt. Ki emlékezett volna már rája? Nem látták Balaton-Füreden se a kálvinisták régi templomában. Hiszen ott se ismerték. Ott is csak az egyházfi tudott róla valamit, a mint egyszer-másszor az istentiszteleten megjelent, az ajtónál helyet foglalt s kongó krajczárját a szegények tányérjába beletette.

Hanem harmad vagy negyed napra mégis rá akadt Gelencsér Ferkó.

Kecskéit legeltette Ferkó az Óvár tövében, a remete barlang környékén. Akkor még megengedte a nemes vármegye, hogy a jobbágyok kecskét tarthassanak. Ott mászkáltak a kecskék a sziklapart meredek oldalain, hogy a borbolya, kecskerágó, somfa, iharfa és bodzabokrok sovány vesszőit legeljék; a Ferkó a víz partján sütkérezett, kutyája pedig erre-arra kószált, szaglálódott.

Egyszer a kutya megállt a remetebarlang előtt s elkezdett ugatni befelé. Ugatott-ugatott s ugatás közben le-lenézett kis gazdája felé.

Látta a Ferkó ezt a dolgot, de nem ügyelt rá. Az ugatásról ugyan mindjárt észrevette, hogy a kutya talált valamit, de hát azt gondolta: tüskés disznó van a barlangban, azt ugatja. Tüskés disznóért ő a barlangig föl nem mászkál.

Utóbb a kutya belátta, hogy őt a Ferkó olyan messziről meg nem érti. Lejött hát a part oldaláról oda ment kis gazdája mellé, ott kezdett ugatni s ugatás közben oda-oda mutatott szemével, orrával és fülével a barlang felé. Igy aztán csakugyan megértette kis gazdája.

Fölment a Ferkó a barlanghoz s imhol ott feküdt egy öreg ember. Szürével betakarva, tarisznyája a feje alatt, botja a sarokba állitva. Ősz haját az őszi szellő lebegteti, nem mozdul, nem szól, csak néz.

Az Évangyélista volt.

A Ferkó levette kalapját, úgy köszönt az öreg zsöllérnek.

– Szerencsés jónapot kivánok bátyám uram. Mit csinál itt kigyelmed?

Az Évangyélista gyönge hangon felelt.

– Nyugszom fiam.

– Dél felé jár már az idő bátyám uram.

Tudta azt az Evangyélista, de nem törődött vele. Lesz még este is.

– Adj egy ital vizet fiam.

A Ferkó lement a Balatonra, kobakját megtöltötte vizzel s a kobakot szépen letérdelve oda tartotta az Évangyélista szájához. Talán ivott is az öreg egy pár cseppnyit, a többi bizony szakállára folydogált.

– Vedd ki fiam a tarisznyát fejem alól, találsz benne kenyeret, szalonnát; falatozzál, vess a kutyádnak is.

– Köszönöm szépen bátyám uram, nekünk is van ennivalónk.

Nem is nyult a tarisznyához és azután, hogy az Evangyélista nem szólt, ajánlotta őt az Istennek, ujra megemelintette kalapját és elment kecskéire vigyázni.

Másnap megint arra legeltetett a Gelencsér Ferkó, de ő már el is felejtette az öreg zsöllért. Azt gondolta: kialudta, kinyugodta magát s tovább ment. De a kutya úgy gondolkodott: mégis illő dolog megnézni az öreget s azért ő felballagott a remetelakhoz. Bizony ott volt az öreg most is, hírt kellett erről adni a Ferkónak.

Az Évangyélista most se szólt, most se mozdult, csak ugy feküdt mint tegnap. De azért most is nézett.

A Ferkónak most jutott eszébe, hogy talán valami baja van az ismeretlen öreg embernek.

– Bátyám uram hátha szólnék a gazdámnak!

Az Évangyélista már csak suttogva felelt, nem volt ereje hangosan szólni.

– Majd ha kinyugodtam magam fiam!

Igaz a! Tovább ment a Ferkó kecskéit őrizni, gyíkot kergetni, vadrózsa-gyümölcsöt szedni, somot keresgélni.

Az Évangyélistának is igaza volt. Az a barlang se volt az övé, hanem az uraságé. Hiszen minden az uraságé. Ha házából, szőlejéből kiszoríthatták, pedig ő építette, ő ültette mind a kettőt: hogy ne szorithatnák ki abból a barlangból? A Ferkó gyerek elmondja a gazdának, a gazda a birónak, a biró az ispán urnak, az ispán az apáturnak: hát ha nem hagynak neki itt se békét?

Pedig ő nyugodni akar. Örökre elnyugodni. Nem szeretné, ha megzavarnák.

A vad, ha végét érzi, elássa magát a földbe, elbuvik az avarba, elvonul a barlang mélységébe, elmenekül sötét erdő hangtalan árnyékába. Nem akarja, hogy ellenségei bántsák, irigyei örüljenek, gyönge szivek szánakozzanak rajta. S a mi szabad a vad állatnak: mért ne lenne szabad a zsöllér embernek? Még a házi macska is, ha halála közelget: fölmegy a padlásra, elbujik a rag alá, hogy senki se lássa vonaglását. Igy gondolta ki ezt együgyü eszével az öreg Évangyélista.

A következő napon a Dobogóra hajtotta ki kecskéit a Gelencsér Ferkó. Közel se járt a remetebarlanghoz.

De harmad vagy negyed napra megint csak visszatért a barlang környékére. Kutyája megint csak ellátogatott a barlanghoz, de mikor annak szájánál megállt, most már nem ugatott, hanem hátrahajtott füllel, föl tartott orrával hosszan dúdolt.

– Ez a kutya valami rosszat érez.

Fölballag a Ferkó a barlanghoz s ime az öreg ember most is csak ugy fekszik, mint előbb. Szűrével betakarózva, a tarisznya a feje alatt, botja a sarokban. Most se mozdul, most se szól. De most már nem is néz. Mind a két szeme bezárva.

Hátha alszik?

A gyerek tapasztalatlan. Még nem tudja, mi a halál, mi az alvás.

De tudja a kutya.

A kutya végig szaglászsza az öreg zsöllért. Elkezdi csizmájánál s végzi a fején s a feje alatti tarisznyáján. Azt már a Ferkó gyerek is tudja, hogy a kutya az eleven ember arczát nem szaglássza. Orron üthetné ezért az eleven ember.

Bizony meghalt az Évangyélista!

A kecskerágó levele még zöld ilyenkor. De gyümölcse már kinyilt. Az a papsüveg alaku aranysárga és biborpiros négy gerezdü gyönyörü gyümölcs. A legszebb virág se szebb ennél. Egész öllel, egész nyalábbal tördel a Ferkó gyerek kecskerágó galyat s körül rakja vele az Évangyélista nyugvó testét.

Bizony nyugszik az már örökké!

Jöhet most már az uraság, jöhet most már az ispán úr is. Adhatnak most már az Évangyélistának békés zsöllérséget: mind nem ér az most már semmit. Most mutassák meg, mekkora az ő erejük-hatalmuk! Annyit se érnek már, mint a kecskerágó aranybibor virága. Pedig a vén zsöllérnek az se ér már semmit.

Kinéz az a barlang a Balatonra. Ellát messze, végtelenbe. Az őszi nap sugarát láthatatlan köd teszi bágyadttá, e miatt nem látni a távol partokat. De az őszi nap sugara is be-benéz a barlangba s végig hullámzik a vén zsöllér redős arczán. Az őszi szél is be-besuhan láthatatlanul s megmozgatja a kecskerágó galyakat s a vén zsöllér ősz szakállát, fehér hajfürteit. Hejh vén zsöllér: ne bánd, hogy az emberek elhagytak téged, – a napsugár és a szellő és az őszi virág ime meglátogat.

S az emberek se hagytak el. Az a Ferkó gyerek s a kutyája minden nap fölkeresett. Sőt a mint a gyerek este hazahajtott s elbeszélte a dolgot gazdájának: ime másnap már ott volt egy előljáró a kisbiróval s két napszámos emberrel, hogy neked a parton sirt ássanak s oda téged eltemessenek!

Csakugyan ott voltak.

Megvizsgálták a vén zsöllért. Tarisznyáját kivették feje alól. Tele volt száraz ennivalóval. Szürét lekanyaritották róla. Fölösleges ruháját haza kell vinni a falu szegényeinek. Kigombolták dolmányát és mellesét is.

És a mikor oda értek meztelen öreg testéhez: a szive fölött találták annak az öreg asszonynak fejkötőjét, gyüszüjét és ócska kék fejrevaló kendőjét. A ki az ő társa volt. A kit egyszer szeretett, de örökre szeretett. A kit egy hét előtt a temetőbe kisért. És a ki nélkül nem tudott tovább élni. És a kinek minden kincsét oda rakta szive fölé, hogy a míg az a szív dobog: az az öreg asszony tudja meg, hogy érte dobog.

Eltemették. A fejkötőt, gyüszüt és fejre való kendőt szive fölött hagyták. Sirja fölé a fejéhez három darab követ oda hengeritettek. Mikor nekem gyermekkoromban megmutatták a Kettős Évangyélista sirját: a sirhalomnak már nyoma se volt, de az a három darab kő még ott volt és együtt volt. A sirhalmot széthordták már akkorra a szelek.

Ki emlékszik ma már a szegény Evangyélistára? De ki emlékszik ma már a hatalmas királyra?

Lent a viznek partján a nyomorult zsöllér van eltemetve, fönt a partnak ormán a hatalmas király van eltemetve. Az egyiknek fejéhez három darab követ hengeritettek, a másiknak sirja fölé kettős tornyu templomot épitettek. A nyomorult zsöllér sirhalmát széthordták már a szelek, de a templom se áll már sokáig. Azt a sziklaormot is pusztitják már a szelek, a melyre a templom van épitve. Az az orom foszlik, porladoz, hull alá a mélységbe s ötven év, száz év: lehull a templom keleti oldala is. Ha csak az egész hegyet nagy falakkal meg nem támogatják.

Mindegy; – a hatalmas király is porrá, hamuvá vált már, mint a szegény zsöllér. Mikor amazt eltemették: a nemzet ékes drágaköves arany koronát tett a fejére. Hova lett ez a korona? Ellopták, földarabolták, eltékozolták, nincs meg. Hejh szegény zsöllér, a te öreg feleségednek gyüszüjét nem lopja el, nem tékozolja el senki. Az még megvan ott a föld alatt és ott a szived fölött. Hiszen a természet erői ezt is csak fölemésztik egykor – az igaz. De ha a gyüszü is ép ugy semmivé válik egykor, mint a korona: mi külömbség lesz akkor már a király között és a zsöllér között.

Én bizony nem tudom.

És mégis tudom.

A zsöllér emlékén nem élődik senki, a király emlékén százan és ezeren élődnek mind maiglan.

A TIHANYI BARÁTOK.

(Endre király. – Miök van a tihanyi barátoknak? – Kocsi Sebestyén Gábor követ s Bresztyenszky apátur. – Mit csinál a barát a szobalánynyal? – Miért kell bohócz a zárdában? – Mi a nevetés? – Állitsatok nevető kórházakat. – A remete és a szentgáli nemes. – Szent Gellért püspök. – Utazik a püspök. – A nyéki lány dalolgat. – A püspök és a barát nem tudnak aludni. – A bölcs tanulság.)

De ne bölcselkedjünk. A milyen sokat ér a bölcseség: olyan keveset ér a bölcselkedés. Becsüljük meg Endre király emlékezetét, a ki nyolczszáz és negyvenöt év előtt 1055-ben megalapitotta a tihanyi apátságot.

Én legalább megbecsülöm. Kegyetlenül elverte rólunk a németet s alapitó levelében megőrzött számunkra egy darab magyar nyelvet. Mind a kettő nagy érdeme és nagy szerencséje én előttem.

Azon a nyelven beszélt ő is, a melyen mi. S azon a nyelven beszélt Árpád is, a melyen ő. Bizonyos ez én előttem, akármit beszélnek a töröktatár és finnugor tudósok. Engem százhuszonöt év választ el az én öreg apámtól, s én ugy beszélek, mint öreg apám s I. Endre királyt se választja el több idő Árpádtól, tehát neki is úgy kellett beszélni, mint a hogy Árpád beszélt. S a hogy én nem lettem ennyi idő alatt se németté, se tóttá, se ugorrá, se törökké: ép ugy nem változott el Endre király se. Igaz, hogy a királyokról minden rosszat föl lehet tenni, noha semmi rosszat se szabad föltenni. De Endre király nem volt ám mindig király. Sőt fiatal korában inségből, nyomoruságból ugyan csak kijutott neki, mert itthon még csak szolgabiróvá se lehetett, itthon még csak maradása se volt. Egészen rossz ember tehát király létére se lehetett.

Tihanyi levele mindenképen derék dolog.

Ez a levél fényesen bizonyitja, hogy Endre király bölcs és jókedvü, okos és vidám gondolkozásu férfiu volt. Ilyennek kellene lenni minden királynak. De a tihanyi barátok se legyenek ám másfélék, mint a hogy őket a bölcs és vidám király a maga képére és hasonlatosságára alkotta.

Adott nekik húsz ekényi földet. Egy eke-föld akkor 256 és fél magyar holdnyi volt. Tehát több mint ötezer hold földet adott örök birtokul. Csinos uradalomnak illenék be ma is. Az erdőt és a vizet akkor se ekével müvelték. Hogy erdőből és Balatonból mennyit adott a király: azt most már nem tudjuk. Valószinüleg a király se tudta. Most mintegy öt ezer hold Balatonjuk van a tihanyi barátoknak. Halászni elég, fürödni sok is. Csónakázni fölösleges, mert tihanyi barát csónakázni nem szokott. A mi dolguk van a világban: elvégzik azt a száraz földön is. Szükség nélkül pedig okos ember nem megy a vizre.

Adott nekik hatvan tanyát, húsz szőlőt és ugyanannyi vinczellért, húsz lovas katonát, tíz halászt, öt csikóst, három gulyást, három juhászt, két kanászt, két szakácsot, két csizmadiát, két kovácsot, egy aranymívest, egy ácsot, két malmot és két molnárt, egy esztergályost, egy ruhamosót, egy iparos legényt, tíz szobalányt.

Adott nekik harmincznégy ménlovat hozzájuk való elegendő kanczával. Adott száz tehenet és száz emse disznót, hétszáz juhot és ötven méhkast méhrajjal együtt.

Hát méhészt adott-e?

Ebben a kérdésben Kocsi Sebestyén Gábor sehogy se értett egyet Bresztyenszky Albert híres, nevezetes tudós tihanyi apáttal.