Part 9

– Jól van jól, Pitli uram, hátha egyszer a csikó visszaficzánkol a mezőre s idegen ménesbe keveredik?

Ez a kérdés se hozta Pitlit zavarba. Egyet simitott szürke bajuszán.

– Ha nem jó a rud mellett kocsis-lónak, még mindig jó lesz huszár-lónak. Beadom a katonasághoz.

Annyi igaz, hogy az asszonynak nem volt annyi csinja-binja, a mennyit az öreg Pitli az ő lovain már ki ne tapasztalt volna. Az uraságok pajkos beszéde őt ki nem mozditotta jó kedvéből.

Pestről indult el a gyorskocsi reggel hat órakor. A hajóhidon még lassan kellett léptetni, de amint kiért a budai partra: a kocsis megsuhintotta az ostort s a három ló hozzálátott a hatalmas ügetéshez. Minden lovon egy-egy csengő fütyörészett. Minden jó vizü kutnál megálltak egy pillanatra. A Libadöglő csárdának nagyon jó vize volt és nagyon szép csapláros leánya volt. Ott mindig szomjas volt a kocsisnak lova is, szive is. Nyéken volt az első váltás, Várpalotán a második, délután öt órakor már ott pattogott a kocsis Balaton-Füreden a Horváth-ház előtt s oda gyült a vendégsereg. Ki jött? Jött-e hires ember? Minden vendéget ugy fogadtak, mint jó ismerőst, régi barátot, igazi családbelit.

Egy család volt az egész fürdőközönség. Valóságos magyar család. A politikának erős szenvedélyei lángoltak akkor is. A társadalom osztályai fennálltak akkor is. De a társaság egységét meg nem tudta bontani semmi.

Még a zsidókérdést is gyökeresen megoldotta a szép Gutthardné.

Veszprémi lány volt. Ragyogó szépségü menyecske volt. Csodájára járt annak mindenki. Nevét nem mondom meg. Régen ott porlik már habtermete a budai zsidótemetőben. Gyermekei se maradtak, de lehetnek rokonai. Elmondom történetét, hiszen időnként és eseténként belejátszik neve és élete a függetlenségi harcz nemzedékének nagy történetébe.

Férje szegény kis uriszabó volt. Nyáron át Balaton-Füreden volt boltja és mühelye közel a gyógyszertárhoz. Télen Veszprémben laktak.

A menyecske alig volt husz éves. Nagy hive a nemzeti védegyletnek. Ott ült mindig a bolt ajtajában, fehér babos kék-festett vászon öltönyében, egy rózsa a keblén, száz csillagnak minden sugara két szemében. Mosolyától fényessé lett az alkonyat s fényesebbé a déli napfény. Alig akadt olyan derék legény, a ki másutt sétált volna, mint ott, a hol legközelebbről láthatta. Mindig nagy volt az udvara s a széptevők egész serege ott lebzselt mellette reggeltől estélig.

Legállandóbb és leghatalmasabb udvarlója volt Batthyányi István gróf. Hires lovas, gróf Sándor Móricznak nagy pajtása, Széchenyinek is kedvencze, hires futó-lovak tulajdonosa. Maga is tartott lóversenyt Polgárdi birtokán. Ő férkőzött legközelebb a szép Gutthardné szivéhez. Nőtlen ember volt, gazdag ember volt, gavallér volt.

Szegény kis szabómester. Ő is szerette a feleségét, csak ugy bomlott érte. Varrta ő a kabátot, mellényt, nadrágot egész nap, egész éjjel. Hogy szép babos honi ruhában ne legyen az asszonynak fogyatkozása. De nem használt az semmit.

Válás lett a vége. A szép szabóné feljött lakni Pestre, házat vett, nagy lakást tartott s termeiben a magas társaság legelőkelőbb lovagjai mind megfordultak. Állandó barátja azonban gróf Batthyányi István maradt.

Maradt, a mig maradt.

Jöttek a forradalmi napok. A szép asszony fejébe vette, hogy ő hatalmat is gyakorolhat, a végzet kerekét is irányozhatja. Miért ne tenné? A tüneményes idők láza nemcsak az ő agyában zsongott. Ő milliókat is akart magának szerezni.

Megismerkedett Duschekkel, az ország forradalmi pénzügyminiszterével, ezzel a jámbor, becsületes hivatalnokkal. Elperzselte szivét, izzóvá tette agyát. A mindenki által körülrajzott szépség varázsoló hatalmának nem tudott ellentállani.

Balaton-Füredről jól ismerte Csányi Lászlót a szép asszony.

Csányi is minden nyáron ott szokott tölteni néhány napot vagy hetet. Öreg huszárja mindig vele volt. Öreg huszárját még a napoleoni nagy harczokból hozta el magával a bécsi kongresszus után. Maga Csányi is öreg huszár, de azért kemény legény. Gondosan fésült hosszu ősz szakála épen nem tiltakozott az ellen, hogy gazdája a szép asszonynak ne udvaroljon. Nem engedte tiltakozni a még mindig barna kifent bajusz. Öreg embernek ritka szép arcza. Üde piros szin, tüzes szemek, nyalka bajusz, hófehér szakál, sehol semmi redő. Mikor kivégezték: akkor is gondosan megfésülte szakálát s hegyesre fente ki bajuszát a vesztőhelyre érkezte előtt.

– Minek az már? – kérdi tőle a börtönfelügyelő.

– Teljes diszben kell menni a csatába.

A katonás rendet el nem engedte senkinek. Még öreg huszárjának se. Pedig ennek szabad volt minden. De azért egyszer ez is megtagadta az engedelmességet.

Ez történt 1843-ban.

Deák Ferencz nem jelent meg az országgyülésen. Deák pártjának vezérei az első felirat dolgában nem tudtak megegyezni. Fölkerekedtek tehát néhányan: Klauzál, Beőthy s az ifjabbak közül Eötvös, Pulszky s lerándultak Kehidára Deák tanácsát meghallgatni.

Deák a szomszéd Csányból meghivta ebédre Csányi Lászlót, régi benső jó barátját is. Csányi magával vitte öreg huszárját s az ebédnél ez állt mögötte, ez szolgált neki.

Ebéd alatt észre veszi, hogy az öreg huszár dolmánya nincs katonásan begombolva. Halkan hátraszól:

– Gombold be a dolmányodat, héjh!

Az öreg huszár halkan feleli:

– Nem gombolom.

Dühbe jön Csányi s hangosan rákiált:

– Gombold be rögtön, ha mondom.

Az öreg huszár haptákba vágja magát s hangosan feleli:

– Jelentem alássan, nem gombolom.

Az ebédező országgyülés már erre oda figyel. De Csányi most teljes haraggal harsány hangon kérdi:

– Miért nem gombolod be? – Egyuttal elkeriti áldóját az öreg huszárnak.

– Jelentem alásan, mert nem lehet. Mi már megebédeltünk s ilyenkor szük a dolmány.

Az ebédező országgyülés elkezd kaczagni. Még Deák is hangosan kaczag. Beőthy Ödön majd leesik a székről nevettében. Utóbb megjuhászodik Csányi is.

– Jól van, de eltakarodjál most a szemem elől. Huszár szájából kutyaugatás csak ez a szó: nem lehet.

Ilyen kemény legény volt Csányi már a függetlenségi harcz előtt is.

Nos hát ő is udvarolt Balaton-Füreden a csodaszép szabónénak. Huszár létére nem tehette, hogy mellőle elmaradjon. Szeme közé nézett ő nagy Napoleonnak is, hogy ne nézett volna a szép asszonynak is?

Volt Pesten valami Liebmann nevü vállalkozó. Fehérnemü-szabó és vászon-szállitó. Fejébe vette, hogy a honvédség részére inget, gatyát, vászontarisznyát szállit. Az a hir szálldogált, hogy a szép asszony előtt minden zár megnyilik. Fölkereste a szép asszonyt s felajánlotta neki, hogy társnak veszi be az üzletbe, de csak a haszonra, ha elnyeri a szállitást.

A szép asszonynak tetszett az ajánlat. Fölkereste Csányit. Csányi ajánlotta a hadügyminiszternek, Mészáros Lázárnak. A hadügyminiszter hideg-rideg ember volt.

Sok dolga is volt. Szivnek, szerelemnek, szép asszonynak nem tudott időt szakitani. De azért a szép asszony megszerezte az üzletet nem ugyan Liebmannak, hanem önmagának. Szegény Liebmann ebbe is belenyugodott. Mert ugy belebolondult ő is a szép asszonyba, hogy ezer inget, tarisznyát varrt volna egyetlen mosolygó szempillantásáért.

Igy ismerkedett meg Duschekkel is. A kinél volt a bankócsináló gép, a kinél volt az arany, ezüst s a ki ha nem fizetett, hát senki se fizetett. A ki utóbb pénzügyminisztere volt az országnak s a ki mégis, ha a szép asszony galambszeme hosszan nézett rá, egész testében reszketett, mint a szellőrázta iharfának lombja.

Benső barátság támadt közöttük. A szép asszony ugy akarta. Ha pedig ő már ugy akarta, akkor annak a miniszter ellent nem tudott állani. Nem is tudott, nem is akart.

A MIT NEM TUD A TÖRTÉNETIRÁS.

(Brachfeld. – A lovak tanyája. – A sáfárok és a kupeczek. – A czeczei öreg Braun. – Hogy született a Kossuth-huszár? – A zsidó. – Haynau és a hadisarcz.)

Van-e a függetlenségi harcznak szép-asszony története?

Van. Minden nemzet függetlenségi harczának megvan ez a története. Mert szép-asszony nélkül meg se kezdődnék, győzelemre se juthatna, hősei se volnának, talán vértanui se volnának. A világ teremtésében az asszony volt az istennek utolsó alkotása. Igy beszéli Mózes. De mit ért ahhoz Mózes? Ki hiszi azt el Mózesnek? Én nem. Hiszen a hol a nemzetek szabadságát teremtik meg: ott az asszony mindenütt az első. Vagy a jó asszony, vagy a rossz asszony, de mindig a szép asszony.

A mi függetlenségi harczunk szépasszony-története még nincs megirva. Pedig ideje volna már. A harcznak elmult ötven esztendeje. A legtöbb szép asszony fölött beborult már a sirhalom. Az élők szivében pedig elhamvadt már a tüz. A franczia forradalom szép asszonyainak történetét előbb megirták, mintsem ötven esztendő elmult volna. Igaz, hogy azóta is irják, most is irják. De hát be lehet-e valaha fejezni a szép asszony történetét?

Függetlenségi harczunk története másként is hiányos. Hol vette a huszár a lovát, a nyergét, a dolmányát, a csákóját, a fegyverét? Hol vette a honvéd az egyenruhát, a fegyvert, a szuronyt? Ki készitette? Ki szállitotta? Ki és hol és mikor rendelte meg? Ki fizette ki?

Árpád idejében ugy ezer év előtt elindul kétezer magyar huszár. Keresztül megy a Karszton, a longobárdok sikságán, az alpesi hegyeken, déli Francziaországon. Neki vág a pirénei hegyeknek, bevágtat a ronceváli völgybe és onnan tér vissza épen, szépen, viruló jó egészségben. A lovának még patkója se kopott meg.

Szép, szép. De ha abból a sok ostoba krónikásból csak egynek is eszébe jutott volna megirni, hogy azt a kétezer ázsiai huszárt kik és hogyan és mivel szerelték föl s utközben hogy etették, hogy itatták: többet tudnánk népünknek ezer év előtti erejéről és miveltségéről, mint a világ valamennyi könyvéből, a mi akkor és azóta megiródott.

Mikor már Tihanyt megközelitettük: elmondta Salamon Ferencz a tihanyi vár kapitányának a török basával való hires páros viadalát. S azt a furcsa levélváltást, a mely a két hős között kerekedett.

Innen botlottunk bele a hadseregek felszerelésének kérdésébe. Némán hallgat erről csaknem minden nemzet története. Azt ugyan mindenki tudja, hogy ma a rendes, állandó hadsereget miként szerelik föl. Raktár itt, raktár amott. Minden raktár tele ruhával, fegyverrel, lőszerrel. Megfujják a harczi riadót: behivják irás után a legénységet, kiosztják a ruhát, fegyvert s a begyakorlott kész lovat s ott áll a hadsereg.

De mit csinált a nemzet 1848-ban? Legénysége nincs. Ruhája nincs, fegyvere nincs, lova nincs. És hadserege mégis van.

Csoda volt ez?

Ez bizony nem volt csoda. Belátja ezt mindenki, ha én elmondok egy kis furcsa történetet.

Jönnek a ráczok. Ölnek, rabolnak, gyujtogatnak.

Jönnek a horvátok. Vezeti őket a bán. Nem akarnak nagyobb dolgot, csak az ország fővárosát kardcsapás nélkül elfoglalni.

A magyar kormány elhatározza, hogy haladéktalanul felállit egy lovas ezredet. Kossuth-huszár, Hunyady-huszár: de kell azonnal.

Ló és legény van a világon elég, de mikor lesz abból huszár?

Negyvennégy mester embernek kell hetekig dolgozni, mig a legénynek huszárformát adnak. És tizenhat mesterembernek kell hetekig dolgozni, mig a lónak huszárló formája lesz. Meddig kell még aztán a lónak és legénynek tanulni, mig a kettőből egy huszár lesz.

Mészáros a hadügyminiszter. Elküld egy káplárt Brachfeldhez.

Tisztelteti a hadügyminiszter, tessék őt délután öt órakor meglátogatni.

Brachfeld zsidó! Brachfeld gazdag ember és jó magyar ember. Brachfeld lóval kereskedik. A másik neve Arnold. Ma is él jó egészségben ugy tudom.

Brachfeld délután öt órakor pontosan megjelenik s a káplár bevezeti a miniszterhez. A miniszter leülteti s nyugodt hangon azt mondja:

– Isten hozta! Nyolcz nap alatt kell kilenczszáz ló. Tizenöt markos. Ára száz forint. Otthon már egy kissé ültek rajta. Hat esztendősnél nem idősebb. Egy huszárezredet akarunk azonnal felállitani.

– Hát olyan sürgős? Nyolcz nap alatt kell?

– Jellasich Kanizsánál; nyolcz nap alatt itt lehet, a huszárokat már ki kell küldeni ellene.

Brachfeld gondolkodik. Azután azt mondja:

– Ha olyan sürgős: meglesz a ló négy nap alatt. Hova állitsam?

– A Károly-kaszárnya udvarára, délelőtti tizenegy órára.

– Meglesz.

Brachfeld köszön, kimegy, kocsira ül s fölkeresi a csárdákat és fogadókat. A hol lovai és lovászai vannak.

A »Két pisztoly« csárda. A nemzeti muzeum mellett.

A »Két kék bakokhoz«. A soroksári utczán. Ma is fennáll.

A »Mátyás király« és a »Fehér ló« a kerepesi-uton. Egyik ma is virágzik.

A »Két szerecsen« a szerecsen-utczában; – a »Kék kakas« a király-utczában. Ma már nyomuk sincs.

Budán a »Körte« vendéglő. A vendéglős az előtt nyéki kocsmáros volt. Pitli uram 1846-ban behozta Budára. Hatalmas termetü derék magyar zsidó. Most is él, 98-dik évét járja. Tavaly egyik foga inogni kezdett. Megijedt. Mi ez? Elmegy a fogorvoshoz. Mutatja neki, hogy egyik foga inog.

– Tessék elhinni doktor ur, ez valamit jelent.

Harminczegy foga olyan erősen áll, mint a patkószeg. De egy mégis inog.

Ez a Körte vendéglős. Kocsmája ott állott a budai sorompónál. A hol most a nyugoti pályaudvar van: ott is állt egy kocsma a homokon.

Ezekben a kocsmákban laktak Brachfeld lovai és lovászai.

Érdekes kocsmák. Nagy udvara valamenyinek. Az udvaron lábas szin. Hátul a lóólak. Szalmával, szeméttel, dagasztó sárral és kecskebaklábu abrakos vályúval tele az udvar. Háziszolga, lovászlegény, kocsmáros kocsisa ott pitykéznek a lóól ajtajában. Bent a kocsmában jövőmenők, lókupeczek, szálló vendégek, muzsikus czigányok isznak, alusznak, veszekesznek, alkudoznak, dicsekednek.

Brachfeld benéz valamennyihez. Végig nézi a lovakat. Ez beválik, emez nem válik be. Az egyik még csikó, a másik már elcsigázott. Van olyan, a melyik többet ér száz forintnál. Ilyen is kell. Mert a tisztnek ajándékló is kell. A sáfár váltig mondogatja Brachfeldnek, hogy három-négyszáz ló kéznél van már.

Brachfeld ezt nem hiszi. Brachfeld okos ember és okos hazafi. Rossz lóval meg nem lehet verni Jellasichot. Jellasichot pedig meg kell verni, tehát a honvédnak jó lovat kell adni. Mert ha Jellasichot meg nem verik: az akkor bejön Pestre s elveszi a lovat ingyen. A honvéd pedig becsületesen megfizeti az árát.

A hazafiság tehát jó üzlet is.

Öreg este van, mire Brachfeld a lószemlét befejezi. Mire megtudja, hogy nincs elég ló kéznél.

Nosza sáfár hol vagy? A sáfárt Krausz Adolfnak hivják. Egy szempillantás alatt itt legyen tiz lovászlegény, jó tiz hátaslóval. Uti költség, egy itcze bor mindegyiknek. Falatozni lehet a ló hátán is. Tiz órakor feljön a hold. Holdvilágnál induljatok, hajnalra, vagy délre ott legyetek. Holnapután reggelre minden ló ott álljon a Rókus-kórház mögött.

Kétszáz lókupecze van Brachfeldnek. Egyik különb, mint a másik. Két nap, két éjjel nem fog aludni egyik se. Egyik-másik kupecze igazán távol esik.

Zsámbékon három van. A Fischer, a Dávid és a Fülöp zsidók. Ezek Bicske körül szedik össze a lovakat.

Csepelen, Sziget-Szent-Miklóson, Laczházán a Szunyog, az Engel és a Hermán várja a lovászlegényt s a két Duna négy partján ők szedik össze a huszárlovakat.

Veszprémbe, Sárbogárdra csak másnap délben ér el a lovászlegény. Lova tele porral, izzadtsággal. A legény álmos, de még se alszik, hanem egy kortyra kiissza itcze borát.

Veszprémben Bojnitzer és Marosi együtt hallják az izenetet. Kegyetlenül pödri a bajuszát mind a kettő. Bojnitzer oda szól társának:

– Marosi komám, te csak maradj itthon, nézz körül a lovak között, én meg majd kinézek a vidékre.

Befogat, kocsira ül s hajt lóhalálában. Másnap reggelre a Mezőföldről beterel százharmincz huszárlovat.

Sárbogárdon Kohn Mózes és Kohn Simon veszik nyakukba a falukat. Nem kell nekik se a mágnások, se a szolgabirák segitsége. Veszélyben a haza. Lóval lehet csak kisegiteni. Ki bizná ilyenkor a lovat urra, hivatalra? Zsidó kell ilyenkor.

Ma is él az öreg Krausz fehérvári, az előtt kerékteleki lakos, maga egyedül harmincz lovat terelt össze 48 óra alatt a Kossuth-huszárok részére.

Hát a czeczei öreg Braun? Most már itt lakik Budapesten, a Petőfi-utczában. A század első évében született s utolsó évétől csak egy esztendő választja el. 98 esztendő óta mindig zsidó, mégis szegény ember, mégis kemény magyar ember, s mégis egészséges mint a makk.

Pár év előtt még öt esztendő volt hátra a 100 esztendőből. Nevenapjára összejöttek barátai. Brachfeld gondoskodott jó borocskáról. Ittak, mulattak, dalolgattak az öregek. Igazán öregek. Mintha őserdő agg fái dévajkodnának egymással. Egyszer fölkel az egyik, fölemeli poharát s felköszönti a czeczei öreg Braunt.

– Ábrahám, Izsák és Jákob istene éltessen téged száz esztendeig!

Dühbe jön e szóra a czeczei öreg Braun, fog a kezébe egy öreg kést s rohan a szónoknak.

– Megöllek, véredet ontom kutya

Hejh felugrálnak az öregek e kemény szóra s utját állják a dühöngőnek.

– Mi az? Ki bántott? Mért akarod azt a nyavalyást megölni?

– De megölöm én, még pedig mindjárt. Hatvan esztendeje vagyok jó barátja s most mégis azt kivánja a gazember, hogy egy pár év mulva elpusztuljak.

Igaza volt. Hiszen csak öt éve volt akkor még hátra a száz esztendőből. Már pedig egészséges embernek azt kivánni, hogy csak öt évig éljen, csakugyan nagy gorombaság. Alig tudták megkérlelni. De ez eset óta még se ereszti a szónokot szemei elé.

A kilenczszáz ló együtt volt a negyedik nap reggelén. Brachfeld reggel kilencz órakor fölkereste a magyar hadügyminisztert s jelentette neki, hogy a lovak tizenegy órakor ott lesznek a Károly-kaszárnya udvarán. A jó hadügyminiszter osztrák katona volt valamikor. Tudta ő, hogy ezt a dolgot négy nap alatt megcsinálni nem lehet. Nagyot nézett Brachfeldre.

– Jó, jó Brachfeld. Ló majd lesz ott, de hogy huszárló lesz ott: majd akkor hiszem el, ha Krein ezredes hivatalosan jelenti.

Krein ezredes és Mikhéli főhadnagy vette át a lovakat.

A legénység ott állott már a kaszárnya udvarán. Keményképü, bátor fiak, napsütötte barna arczczal, pörge bajuszszal. Kerek kalap, kék ing, kék gatya, dolmány, fekete nyakravaló, sarkantyus csizma. Oldalukon kard, nyakukban karikás. Lábuk előtt pokrócz, kantár, terhelő, kengyelszij, kengyelvas. Pestmegyei, Tápió vidéki és jászsági legény többnyire.

Ezek a Kossuth-huszárok.

A mint a lovat átveszik: minden legény megkapja a magáét. Neki a lónak a csutakkal. Tisztára, fényesre dörzsölik valamennyit. Jön az etetés, itatás, abrakolás. Kantárt a fejére, pokróczot a derekára, terhelőt a pokróczra, kengyelszijat a terhelőre, föl a legényt valamennyinek a tetejébe.

Igy készült a függetlenségi harcz huszárja.

Este már kivonul a kelenföldi táborba. Minden ló megszokta a legényt, minden legény megszokta a lovat otthon. Tizenegy nap mulva jön az ütközet. Tizenegy nap alatt a ló megtanulja a dobszót, trombita harsogást és ágyudörejt. Megtanulja a sorban, oszlopban, fejlődésben való lépést, ügetést, vágtatást vezényszóra, trombitaszóra. És tizenegy nap mulva megveri Jellasichot s elgázolja, Győrig kergeti hadseregét.

Ezt csinálja meg a német!

Krein ezredes jelenti a hadügyminiszternek: minden ló megvan, minden ló kitünő ló.

Mészáros Lázár hadügyminiszter felölti diszruháját, ugy fogadja Brachfeldet. Eléje lép, megfogja jobb kezét s megszoritja melegen.

– Köszönöm a haza nevében! Igy már legyőzzük az ország ellenségeit. Ön csodát mivelt. Hogyan tudta ezt megcselekedni?

– Miniszter ur, az én zsidóim jó szivvel megtesznek mindent, ha jó szóval beszélünk velük.

Hejh zsidó, neked még a neved is csufság! Ha szidni kell valakit: téged szidnak. Ha ütni lehet valakit: téged ütnek. Ha áldozat kell száz közügyre: tőled várják az áldozatot. Haragudnod semmiért se szabad, panaszaidért kinevetnek. Ezer szegényed van: nem sajnálnak. Tiz gazdag embered van: irigység mar érte. Rossz embereidet a szemedre hányják, jó embereidért mindenki fukar a dicsérettel. Mostoha gyermeke vagy a mivelt világnak. Orosz, német, franczia kikergetne a föld kerekségéből. Csak a mi jó magyar népünk van meg veled békességben.

Hejh zsidó – száz ellenség rohant meg bennünket ötvenkét év előtt. Huszárlónak, ágyus lónak, szekeres lónak huszezer ló kellett. S te összehajszoltad azt és kézre adtad azt felényi idő alatt, mint a mennyire vállalkoztál. Hova lett volna harczunk dicsősége, fajunk becsülete, ha nem lett volna lova a szabadságharcz hőseinek!

Attól a rég porrá vált szép asszonytól tudom, a mit most elbeszélek.

Haynau német volt, katona volt és hóhér volt. A német is, a katona is, a hóhér is haragszik a zsidóra. Mekkora lehetett Haynau haragja?

Voltak emberek, a kik Haynauval higgadtan tudtak beszélgetni.

S Haynau valamennyitől azt kérdezte: hogyan tudta a magyar forradalmi sereg és Kossuth kormánya magát egy pillanat alatt elegendő lóval és alkalmas lóval ellátni?

Rég meghalt az a boldogtalan ember, alkanczellár egykor, nevét akár meg se mondjam, a ki semmi rosszat nem sejtve, azt mondta Haynaunak:

– Könnyü volt az kegyelmes uram. A forradalmi kormány felhivására a zsidók szedték össze s adták kézre néhány nap alatt a szükséges lovat.

– Hogyan tudták ezt pénz nélkül megtenni?

– Hitelbe!

– Hitelbe?

Felugrott a szörnyeteg. Lelke haragba, szeme vérbe borult. Kardjával verte a padlót s orditott nagy indulatában.

– No majd én megtanitom őket, hogy hitelbe többé ne dolgozhassanak.

Rögtön kirótt az óbudai zsidókra egy millió forint sarczot s azt behajtotta azonnal kegyetlenül.

Ebből a pénzből emeltünk negyedszázad előtt a magyarországi zsidók számára magyar papnöveldét.

Ez annak a Haynau-féle zsidó hadisarcznak igaz története.

És az is igaz, hogy a zsidók hitelbe adták a lovakat.

Nem a szegény lókupeczek, hanem a Brachfeldek. Mert nem egy Brachfeld dolgozott ugy, a hogy elbeszélem, hanem több is és valamennyi. Utóbb a nagy lószállitóknak alig volt már más nevük, csak Brachfeld. Még ha Jakab, Izsák, Szról vagy Deutschländer volt is az igaz nevük.

Megkapta Brachfeld az elismerést irásban a lovakról az ezredestől s megkapta az utalványt a lovak áráról a hadügyminisztertől.

Ezzel az utalványnyal el kellett menni Duschekhez, a bankjegyek, az aranyak és ezüstök miniszteréhez és a szép asszony barátjához.

Ne gondoljon ám pedig senki semmi rosszat se Duschekről, se a szép asszonyról. Mert a szép asszony ugyan keresett sok pénzt, de azt nem az ország kárára és nem Duschektől szerezte.

Csak az volt a kérdés: melyik utalvány mikor kerül kifizetésre. Ha a szép asszony sürgette a fizetést, akkor megtörtént az rögtön. Ha más sürgette: sorára kellett várnia szépen.

A SZÉP ASSZONY TÖRTÉNETE.

(Hol fizetik ki a lovak árát? – Brachfeld Debreczenbe megy. – A bankócsináló gép. – A barkhend ujjas. – A szép asszony ereje. – Az enyéngi követválasztás. – Az abauj-szántói zsidó orvos. – Az orosz nagyherczeg nem lesz magyar király. – Duschek megmenekül. – A szép asszonyra alkonyodik. – A nemzet bárója.)

Az államnak sok keze van s ha fizetnie kell, ha vállalkozónak, szállitónak vagy szegény embernek jár a pénz: minden kezén keresztül megy, mig oda jut, a hová kell.

A pénztárnok az, a ki fizet. Először megnézi a nyugtát. Azután az embert elküldi az ellenőrhöz. Az ellenőr tovább küldi a számfejtőhöz. A számfejtő kikeres mindenféle könyvet, irást, előiratot és főnököt s megvizsgálja: jár-e a pénz, kinek jár a pénz, mennyi pénz jár, miért jár a pénz. S különös gondja van nem arra, hogy hibát ne találjon, hanem arra, hogy hibát találjon. Mert az állam, mikor pénzt hajt be, behajtja azt gyorsan s nem keresi: milyen ember az, a kitől behajtja. De ha pénzt ád ki: akkor előtte mindenki tolvaj, csaló, hamisitó, álorczás, a kire vigyázni kell.

Ha azonban már elvégre minden rendben »találtatik«: akkor a pénzért járó embernek be kell bizonyitani, hogy ő nem más, mint csupán csak ő. Hogy ő se nem bátyja, se nem öcscse, se semmiféle rokona önnönmagának, hanem ő az önnönmaga. Mert a mig ezt be nem bizonyitja: addig ugyan pénzt nem lát, ha minden igazsága együtt van is.

Hát a függetlenségi harcz alatt hogy jutott pénzéhez a lószállitó?

Csányi László ott lakott Pesten a Koppély-házban. Ő volt a főember, a ki kiutalta a pénzt.

Brachfeldék szivesen vártak a ló árára. S erre jó okuk volt, mert akkor is csak várniok kellett volna, ha nem szivesen vártak volna. Első volt a honvéd és lova és fegyvere.

A moóri csatát elvesztettük. Jött Windischgräcz Pest felé, mint a förgeteg. Pár nap alatt itt is lesz.