Part 8

A májusi közgyülésen tárgyalták a karok és rendek a költő iratát. Komoly és lelkes volt a tanácskozás. Jelen volt maga a költő is, bár nemesi jogait Vasvármegyében nem igen szokta gyakorolni. De a vezérlő férfiak nagy része mind vagy rokona, vagy benső barátja, vagy egykori bajtársa volt.

A gyűjtést és segélyezést elhatározták a karok és rendek.

És elhatározták azt is, hogy követeket küldenek arra a gyülésre, melyet Kisfaludy Sándor a nemzeti szinészet ügyében a szomszéd vármegyék képviselőiből összehí.

E gyülést május 25-ik napjára Kis-Czellbe hívta össze a költő. Meghívta rá Zala, Vas, Veszprém és Győr követeit.

Zalában lakott. Ott voltak birtokai Sümeghen, Gyömörőn, Gógánfán, Bodorfán, Sárosdon, Dobos erdejében s egyebütt. A nemzeti szinház is Zalában lesz fölépítve. Zalának tehát ott kell lenni.

Ott kell lenni Veszprémnek is. Hiszen Balaton-Füred Veszprém tövében fekszik s a szini előadások gyönyörüségét Veszprémvármegye élvezi első sorban. Sok rokona is volt a költőnek e vármegyében. S volt itt családjának birtoka is. A Kisfaludyak ősi várai Döbröntevár, Esseghvár, Csékutvár ugyan kiestek már a nemzetség kezéből, de Halimbát még testvérjeivel együtt birta a költő, a csékuti urodalom utolsó foszlányát.

Győrvármegyében is nagy gyökerei voltak a nemzetségnek. Apja Kisfaludy Mihály főszolgabirája volt a vármegyének s csak pár év előtt halt meg. Birtokai voltak Győr-Gyömörőn, Téthen, Szemerén, Fölpéczen, Kispéczen s másutt is.

Vasban is otthon volt a költő. Neje jogán hat évig birta Kámot. Nemzetségének ősi fészke volt Vasvármegye is. Volt birtoka a Kemenesalján Gencsen. Mind maga, mind felesége révén ezer kötelék kapcsolta a vármegye előkelő családaihoz.

A meghívott vármegyék hazafias buzgalommal fogadták el a meghívást s a kis-czelli gyülésre mindegyik küldött néhány előkelő férfiut, alispnát, főjegyzőt, tiszti főügyviselőt, táblabirót, szomszéd járásbeli főszolgabirót.

A kis-czelli gyülés tekintélyes férfiakat hozott össze nagy számmal. A gyülés elnöke Kisfaludy Sándor volt. Nagy éljenzéssel őt választották. A megbizott követeken kivül Vasnak kemenesalji, Veszprémnek somlyómelléki, Zalának sümeghvidéki előkelő urai csaknem mind megjelentek.

A gyülést fölváltva a vendéglőben s a kis-czelli barátok refektóriumában tartották.

Tárgya volt:

A balaton-füredi nemzeti szinház fölépítése és megalapitása.

A »Dunántuli Szinjátszó Társaság« szervezése s megélhetésének minden évszakban biztositása.

Állandó ruhatárnak és kelléktárnak beszerzése és gondviselése.

Komlóssy Ferencz szinigazgatóval s társaságával való szerződés megkötése.

A balaton-füredi állandó szinház megnyitásának elhatározása.

Hejh, ha a mai vármegyék úgy szivükön viselnék a nemzeti nyelvnek, miveltségnek és felvirágozásnak ügyét, mint ott és akkor hetven év előtt!

Hejh, ha a mai magyar költőt úgy megbecsülnék a törvényhatóságok és kormányzó emberek, mint akkor megbecsülték!

Hejh, ha ti magyar költők, a kik mai napság éltek, dolgoztok, henyéltek és nyomorogtok, úgy megbecsülnétek, oly imádandó fenség gyanánt tisztelnétek a hazát, a magyarságot, az asszonyt, a nemzeti érzést, a multak dicső emlékeit s a jövendőnek büszke reménységét, mint a hetven év előtti idők magyar költői!

Nem mesélem el apróra a kis-czelli gyülés dolgait. A történetiró foglalkozzék azokkal s ne a vidám elbeszélő. Nem is tartozik valamennyi most az én dolgomhoz. Csak annyit emlitek meg, hogy Komlóssy Ferencz társulatával végleg megszervezték a »Dunántuli Szinjátszó Társaságot«, meg is állapodtak vele a füredi szinház ünnepélyes megnyitására s meg is határoztak számára a balaton-füredi nyári két hónapra 1200 forintnyi segélyt ezüstben.

Tizenhat személyből állott akkor az igazgatóval és súgóval együtt. Köztük Megyery, Telepy, Lendvay, Hubenay, Vásárhelyi, Posgay és Kántorné, Komlóssyné, Ujfalussyné s Balogh Nina.

Különösen érdekes volt a ruhatár és kelléktár fölött való eszmecsere. A mire a szóbeli hagyomány emlékezik: fölemlítem.

Sisakokat, vérteket, kardokat, alabárdokat nem kell venni, azokra a pénzt nem kell pocsékolni; van a vármegyeházak padlásán és pinczéiben elég rozsdás készség, elő kell szedni, ki kell tisztogatni s Füredre kell szállítani.

A ruhákkal másként áll a dolog.

Holmi német és spanyol ruhákat, gallérokat, bugyogókat, czipőket és harisnyákat a vármegyék nem adnak. Idegen gunyára a nemesség nem adja pénzét. Effélére csak magánosok adhatnak pénzt vagy maguk a szinigazgatók.

Nemzeti magyar ruhát azonban kell szerezni. Őseink, hőseink, elődeink az ő igaz köntösükben lépjenek a szinre.

De milyen legyen az ősi ruha?

Kurta huszár dolmány mindenesetre kell, mert a huszárnak ott kell lenni a szinen.

Hímes fehér atilla s himzett Zrinyi szintén kell; nászok, lakodalmak, esküvők, királyi udvar e nélkül el nem lehetnek.

Zöld és gránát kanczamenték aranynyal és ezüsttel el nem maradhatnak. A király, a nádorispán, a zászlós urak, a dicső hadvezérek ilyen mentében mutatkozzanak.

Kanczamente?

E szón megakadt a kis-czelli országgyülés.

Miért épen kanczamente? Milyen is az a kanczamente?

Koltai Vidos József, akkor még javabeli férfiu, később alispánja és követe Vasnak, hozzá szól a kérdéshez.

– Ne csodásitsuk magunkat urak, nincs a magyarnak kanczamentéje, kinevet vele a világ!

A költő figyelmeztette Vidost, »tisztelt öcsém uramat,« hogy kell lenni kanczamentének, mert a kolozsvári szinjátszó társaság inventáriumában így van beiktatva.

De ott volt Kocsi Sebestyén Gábor is, Veszprémvármegye követe, a kiről mindenki tudta, hogy mindentudó. Ő nyomban világot gyujtott a kérdés fölött.

– Igenis van kanczamente, mivelhogy őseink sokféle és külön-különféle mentéket viseltek, a mint a bécsi képes krónikában s attól kezdve mindenféle pikturában, különösen pedig a koronázási rajzolatokban szemlélhető. A mostani huszármente valósággal a régi kuruczmente, vagyis igazán szólva, a kurta mente. Régi eleink hosszu mentét viseltek, mely térdig ért. Az a mente pedig vagy ujjas volt vagy ujjatlan s az ujjas mente vagy szűk ujju vagy sipujju volt. De az ujjatlan mente is kétféle volt, ugymint vagy palástos mente vagy vállba vágott mente. Nagy uraink a vállba vágott mentét szerették. Mert ha a mentének gránát szine volt, az ujjas dolmány pedig világos kék vagy gyöngyház szinü volt, akkor a vállba vágott nyiláson kivül álló kar a szemlélőnek igazán ékes látást nyujtott. Az ilyen mentének a neve kanczamente. Különösen alkalmatos volt ez háborúban, hosszu idejü vonulásokban, mert ilyen mentében kardot, buzogányt, kantárszárral kényelmesen lehetett tartani.

Kocsi Sebestyén Gábor után természetesen senki se merte többé a száját fölnyitni. Nehogy azonban a mindenféle férfi és nő számára való ruhák, viganók, kötők, kantusok fölött egyenként kelljen tanácskozni és határozni, kölcsönös egyetértéssel abban állapodtak meg, hogy a ruhatár ügyét rá bizzák a költőre, akit a gyülés Zalavármegye példájára különben is főkormányzóvá választott a dunántuli nemzeti szinjátszó társaságok összes ügyeiben.

Gyülés után nagy áldomás.

De áldomás után még nem mentek az urak egyenesen haza. A kemenesalji atyafiak ezt meg nem engedhették. Hanem kiválasztott magának mindenki egy csomó rég látott vagy tegnap látott vagy soha eddig nem látott atyafit és jeles hazafit s vitte magával Sitkére vagy Mihályfára, vagy Csöngére vagy Ostfiasszonfára vagy a Somlyó hegyére. S tartott a mulatság vagy ismerkedés heteken át.

A vármegyék mind elfogadták a kis-czelli gyülés határozatait. Még Sopron, még Somogy, még Fehérvármegyék is elfogadták.

De az is természetes, hogy a bécsi kormány és budai kormány keresztet húzott az egész bölcs és hazafias intézkedésre s meg nem engedte, hogy a vármegyék a nemzeti nyelv mívelésének szentséges szent ügyére egy fillért is áldozzanak. Nem azért vannak a magyar vármegyék, hogy a magyar nyelvet míveljék, a magyar költészetért lelkesüljenek s őseik dicsőségeit még egyszer visszaszerezzék. Adót behajtani, katonát beszedni, jobbágyot deresre húzni: ez a vármegyék dolga.

A bécsi kormány és budai kormány így segitette meg a költőt akaratlanul.

Mert a hogy a vármegyék a kormány tilalmát megtudták: abban a pillanatban kimondta a nemesség elszántan:

– Nohát most már meglesz az a nemzeti szinház!

Össze is gyűlt hamarosan 12,954 forint ezüstben, meg is kezdték az építést junius elején s annyi adomány, annyi munka, annyi lelkesülés dolgozott a szinházon, hogy a nagy és szép épület készen lett egy hónap alatt s a költő julius 3-ra már kitüzhette az ünnepélyes felavatást.

Még 1754 ezüst forint meg is maradt a pénzből.

Olyan ünnepet még alig látott a Balaton, mint az első nemzeti szinház megnyitásának ünnepe volt. Még a testvériség ünnepe 1848-ban, még a Kisfaludy-szobor ünnepe 1861-ben se volt olyan ragyogó.

Mely napon tartották ezt az ünnepet?

A költő azt irja leveleiben: julius 3-án. Az egykoru hirlapok azt irják: julius 2-án. Én meg azt mondom: mind a két napon. Az 1831-ik évben julius 2-ra szombat, 3-ra vasárnap esett. Az egyik napon a nép, a másikon a nemzet ünnepelt.

Az ünnepre meghívták az összes szomszéd vármegyéket. Meg is jelentek. A küldöttségek, a főtisztviselők, a táblabirák, a nagy nemzetségek tagjai, férfiak és nők Zala, Veszprém, Vas, Sopron, Győr, Fehér, Tolna, Somogymegyéből s igen sokan Pestről és Pestmegyéből.

A szinházba négy-ötszázan fértek. De maguk az urak is többen voltak szépséges asszonyaikkal s a papokkal. Hajh még akkor a papok, barátok, kanonokok, apáturak is otthon voltak a nemzetnek és magyarságnak örvendező napjain!

Hát a nép hova férjen, hol ünnepeljen?

Az a nép, a mely jobbágy volt, paraszt volt, országos és úri teher alatt nyögött s az alkotmányt, a szabadságot s a jogok szentségét csak átokból, imádságból s példabeszédből ismerte!

De a mely magyar volt s magyarságának büszke érzetét istenimádáshoz hasonló szentségnek tartotta. Pénzt nem adhatott a magyarság szentegyházához, de volt lelke, volt izmos karja, volt igavonója, adott tehát munkát. A füredi jobbágy áldozatos munkája nélkül föl nem épülhetett volna az a szentegyház. S eljöttek még Arácsról is, még Balaton-Kis-Szőllősről is, még Alsó-Őrsről is együgyü földmivesek, zsöllérek, napszámosok, hogy egy-két napig ingyen dolgozhassanak.

Ezt a népet az ünnepből kihagyni nem lehetett.

Komlóssy Ferencznek, a szinigazgatónak volt jó ötlete.

Tartsunk nemzeti ünnepet és szabad előadást szombaton julius 2-án a népnek s vasárnapon julius 3-án a nemességnek. Elfogadta a javaslatot a költő s helyeselte azt az ifju Deák Ferencz is. Legyen a nép az első.

Így lett.

Hirt adtak a falvak népének s a nép szombaton délre és délután oda sereglett.

Tisztes fekete ruhában a férfiak s tisztes fekete és barna ruhában az asszonyok, vidám szinekben a lányok. Zászlót nem hoztak, zene őket nem kisérte, a lányok kezében virág, az asszonyok kezében zsoltáros könyv. Azt hitték: istentiszteletre jöttek. Együgyü kálvinista magyar ember virágot és zsoltárt visz magával, ha istenének szine elé akar járulni.

Hiszen igazuk volt.

Volt egy oltár, a melyen már századok óta csak hamvadoz az áldozat tüze. A melyről töröknek, németnek, királynak, bakónak durva keze oly sokszor le akarta söpörni az utolsó szikrát is. S a melynek tüzét égő honfiszivek mégis mindig csak ébren tartották. Nyögtek, véreztek, viharzottak azok a szivek, de a szent tüzet elaludni nem engedték.

A magyarok istenének oltára volt ez.

Pereynek hívták azt a papot, a ki engem megkeresztelt. Azt se tudom: káplán volt-e vagy tanító vagy már fiatal lelkész 1831-ben. Ő is oda jött a maga népe élén.

De szerkesztett egy ünnepi dalt s erre népét megtanitotta. A dal így kezdődött:

Im bejöttünk nagy örömmel A te szentséges hajlékodba Magyaroknak nagy istene!

– – Szentségtörés volt ez! Hitnek, vallásnak, istenfélelemnek megcsúfolása. Hisz ez a magyar református egyháznak templomi szent éneke! Nagy részben a szöveg is; a dallama egészben. Hogy lehet ezt a szinház megnyitásakor énekelni?

De hogy ne lehetne, a mikor a magyarnak győzedelmi napja van?

Mégis azt mondták Pereynek, hogy ezt a szinházban elénekelni nem szabad. Templomba való a zsoltár, nem szinházba.

Nohát énekeljük el a templomban.

A ragyogó uj szinház mellett tíz lépésnyire ott van az erdő. Sötét iharfák, komor tölgyek, vidám köntösü óriási ezüst nyárak. Némán és büszkén emelkednek az ég felé. Istennek ragyogó napja a gyertyafény, szálfaderékból az oszlopok, sürü lomb a boltozat, rigóhang az orgona. Van-e szebb templom a világon, mint az eleven őserdő?

Fölharsan a dal.

Perey áll a néptömeg közepén. Mindenki rá néz. Kezével int s kezdi a dalt. Ezer férfi és nő komoly, lassu és édes hangja zeng össze. S a hang felszáll a lombokig s a lombokon túl a magas égig. S a hang elszáll messze a vizek fölött a végtelenbe s leszáll mélyre, a hazafiak érző szivébe.

S mind oda gyülnek az urak az ünneplő nép köré. A büszke nemesség, a vármegyék kormányzói, a nemzetnek nagyjai leveszik kalapjukat. Komor arczczal ott áll a költő is levett süveggel. A lombok nyilásán át egy sugár nyilall kopasz homlokára s fényből, ragyogásból tesz rá koszorut. Mindenki látja, csak ő maga nem érzi. A fenséges nő Szegedy Róza fehér csipkekendővel takarja el arczát. Minő érzés támadhat ebben a szívben arra az együgyü dalra?

A szent dal tovább zúg:

Megsegitted magyar néped, De föl is száll hozzád az égbe Buzgó hálánknak éneke!

Ott áll Megyery, a nagy művészek egyik legnagyobbja. Az örökké vidám Megyery, a ki mikor később leszállt a holtak közé, még a holtakat is kaczagásra fakasztá. Hallja a szent dalt s im az erős, vidám, nagy lélek könyekre fakad, oda lép Pereyhez s az ifju papnak kezet csókol. De szólani nem tud.

Hanem azt mondja igazgatójának Komlóssynak:

– Ma nem játszom.

És nem játszott. Akárhogy toporzékolt az igazgató s akárhogy kérlelték az urak. Ma az áhitatnak engedte át lelkét. Úgy megrendité őt az egyszerü nép igaz ünneplése.

A következő napon az alapítók, vármegyék, nemes urak számára nyitották meg az első magyar nemzeti szinházat.

Két prológ volt az előadás kezdetén.

Az egyik beszéd, a másik dal. Mindakettőt Kisfaludy Sándor készítette. A beszédet Komlóssy Ferencz olvasta föl, a dalt a társaság énekkara dalolta el.

Kivül négy lobogó volt az épület dísze. A nemzeti lobogó középen az ország czimerével. Mellette Zala, Veszprém és Vasvármegyék lobogói a vármegyék czimerével. De belül rózsák és cserlombok özöne ékesité a szinpadot s virágillat tölté el az egész nagy termet. De minden rózsánál, cserágnál és illatnál felségesebb érzés töltötte be a sziveket.

Mit idézzek a hosszú és remek beszédből?

»Félszázad óta kezdett csak lábra kapni a magyar szinművészség; de hajh! mily akadályokkal kell vala küzködnie! Mily visszataszitásokat, mily sérelmeket s gúnyoltatásokat kell vala szenvednie! Mint kell vala nyomorogva, nehézségekkel és szükségekkel viaskodva magát tengetnie mai napig! –«

»Néktek, dicső magyar Hazánk nagylelkü fiai és leányai, – néktek tartatott fenn azon hazafiui öröm és dicsőség, hogy magyar sziveteknek szent érzését a nemzeti mívelődésnek ezen hiánya sértvén, áldozattételre vállalkoztatok!«

»Hazafiui buzgóságtok tavaly ilyenkor azt mondotta: Legyen meg! – és: Meglett… Itt, hol még tavaly ilyenkor az ezen helyen állott fákat és fűszálakat a szél ingatta, most a nemzetiséget terjesztő szinművészi Intézet áll; – a tavaly gondolt Magyar Játékszin szép valósággá lőn! És az önnön hazájába eddig zsöllérkedni kénytelenített magyar szinművészség tulajdon házra vergődhetvén azt sóhajthatja: – Itt most tulajdon Hazámban én is már itthon lehetek! –«

Beszéde végen élteti a szónok »Tekintetes Zala, Veszprém és Vasvármegyéknek Karait és Rendeit«, kiknek Haza és Nemzet-szeretete a szinmüvészséget és általában a nemzeti kulturát hathatós pártfogásba vévén, közügygyé tette.

Éltetni akarta még a költőt Kisfaludy Sándort, a ki nélkül a nagy Kezdés létre nem jött volna. De a költő ezt meg nem engedte.

– Ha már, úgymond, éltetni akarnánk élő embert: akkor a királyt kellene éltetnünk. De ha már azt nem tehetjük, mert különös okunk nincs rá: akkor egyetlenegy élőt magunk közül ne éltessünk. Megérdemelné több is s megvárnák sokan.

De a szinészen kifogni nem lehet.

Mikor beszédje végére ért s a harsogó éljen elhangzott, intett kezével, hogy még szólni akar, oda nézett a költőre s e szavakat mondá:

– »Éljen a kit gondolok, – de a kit megneveznem nem szabad, mert – megtiltotta.«

Mint a vihar zugása, úgy dördült meg erre a szóra:

– Éljen Kisfaludy Sándor!

A közönség szeretetén se lehet kifogni.

Az éljenzés közben ujra felemelkedett a függöny s a rózsákkal behintett szinpadon fényes nemzeti köntösben ott állott az egész szintársaság. Férfiak és nők körül ragyogó fény támadt. Úgy látta őket a közönség. Hiszen igaz is. Ők voltak igaz prófétái akkor a halálos álmából ébredező nemzeti érzésnek.

S elkezdett a társaság énekelni.

»Adja Isten, hogy a magyart – A félvilág uralja – S vérrel szerzett szabadsága – Soha kárát ne valja.«

»Adja Isten! Alkotmánya – Mindörökké állhasson, – S diszlésének semmi erő – S idővész ne árthasson!«

Egy nemzedék életén át e dal volt a honfiküzdelmek jelszava.

Ezt a dalt is Kisfaludy Sándor alkotta.

S e dalt csak függetlenségi harczunk ágyudörgése tudta egy időre elnémitani.

S e dalra még most is szükségünk van.

De a mikor ez a dal elhangzott, 1831-ik évi julius 3-án délután öt órakor, fölemelkedett helyéről a közönség s örömkönyek közt élteté a költőt s délczeg férfiak és ragyogó szépségü nők tolongtak hozzá, hogy vele kezet szorítsanak s kezét s ruháját megcsókolják.

A szinpad hölgyei se tudták könyeiket visszatartani. De ők a szinpadról le nem léphettek. De mindegyik felkapott egy rózsát s oda hajitá a költő lábaihoz. Kántorné, Ujfalussyné, Balogh Nina, Hivatal Anikó Lendvayné. Mind ünnepelt tüneményes alakja később a pesti nemzeti szinháznak.

A költő pedig lehajolt a földre, fölvett egy fesleni kezdő rózsabimbót, oda vitte feleségéhez Szegedy Rózához, megcsókolta halavány arczát s pihegő keblére tüzte azt a rózsabimbót.

Igaza volt.

Himfy szerelme nélkül ő sohase lett volna költő s nemzetének nagy fia. Himfy Szerelmét pedig az a nő teremtette.

*

Így jött létre Magyarországnak első magyar nemzeti szinháza!

HOGY UTAZTAK RÉGEN?

(A nemes ember utazása. – A gyorskocsi. – Az öreg Pitli és ifju felesége. – A szép asszony története megkezdődik. – Csányi László.)

Középbirtoku, jómódu nemes ember vasalt kocsival utazik. Talyiga, fakó szekér, ekhós állapot, vászonfödeles kocsi nem a nemes ember számára való. De a hintót se szereti. Az csak nagy urnak való vagy a kinek sok az adóssága. Hadd kérkedjék!

Elhatározzák az utazást. Sátoros ünnepre, atyafi-látogatóba, tisztujitásra, névnapra, fürdőre vagy messze vásárra. A hogy jön.

Odaszól az ur a kocsisnak:

– Miska, Füredre megyünk. A patkókat igazittasd meg a kovácscsal. A kocsit meg kell kenni. Hajnalra készen légy.

Első dolga a Miskának befutni az asszonyhoz, akár felesége, akár nem.

– Készits tisztát. Talán három-négy pár is kell. Füredre megyünk korán reggel.

Az a »tiszta« a fehérnemü. Az a »pár« nem egyéb, mint ing és gatya. A gatya korczával becsületet kell vallani az asszonynak. Hétrét gatyánál nem könnyü dolog ez. S nem is gyors. Egész éjjel kell vele vesződni.

Patkó, ló, szerszám, kocsi rendbe hozva. Kocsiülés elkészitve. Abrak a zsákban, széna a kötélben a kocsira jön. Tarisznya megtömve kenyérrel, szalonnával, sóval, paprikával, fokhagymával. Uj pamat árvalányhaj a kalap mellé. Azután borotválkozni, a bajuszt keményen kifenni. De az uraság sem mehet készség nélkül. Szép fehér, sávolyos asztalkendőkben pogácsa, kalács, most sült czipó, fokhagymás ürüczomb vagy borjuczomb s pár pirosra sült kappan. Mind ez a kocsira jön.

De jön a kulacs is. De jön a puska is. De jön a hosszu nyelü balta is. Téli időben, hófuvatagokban még lapát is. A dohányzacskó, az uré is, a kocsisé is, gömbölyüre keményen megtömve. Aczélt, kovát, taplót sehogy se szabad itthon felejteni.

Kijön az uraság a tornáczból. Megáll a lovak előtt. Azután lassan körüljárja a kocsit és lovakat. Megnézi a szerszámot, kiváltképen a gyeplőt és hámot: erősek-e? Lőcsöt, saroglyalánczot, küllőt, keréksinget megszemlél. Ha bajt nem lát: felül, elhelyezkedik, oldalzsebét megtapintja s az udvaron még egyszer körülnéz.

– Mehetünk Miska!

Asszonytól, gyerektől már a tornáczon elbucsuzott. De azért asszony, gyerek, belső cseléd, házi eb mind kimegy a kocsi után az utczára s utána néz a kocsinak mindaddig, mig szem elől el nem tünik az uthajlásnál.

Két napi járó az utnak hossza. Utba esik két atyafi, egy tanulótárs, hat falu-város, tizenkét csárda. Hol etetni, hol itatni meg kell állani mindenütt. Valahol meg is kell hálni. Atyafihoz, tanulótárshoz be is kell tekinteni. A ház előtt elmenni s be nem nézni, ebédre vagy vacsorára ott nem maradni: erkölcsi lehetetlenség.

Erkölcsi?

De bizony életkérdés az. A ki rokona, jó barátja előtt elhajt s be nem köszön: az nem akarja, hogy őt is meglátogassák. Az nem szereti a vendéget és rokont. Az vértagadó és emberkerülő. Azt kerülni kell mindenkinek. Abból a vármegyében nem lesz semmi. Annak kerülik lányos házát. Annak fiából esküdtet nem csinálnak. Az megtagadja faját, magyar természetét, minden ősi erkölcsét. Ha él, ha mozog, ha ficzánkol: mindegy az már, ő halott ember.

Meg kell tehát látogatni mindenkit, a ki utba esik.

De mikor fejezi hát be két napi utját?

Egy hét alatt, két hét alatt. Néha el se ér Füredig, hanem visszafordul. Eltelt az ideje.

Boldog emlékü Sághy Tóni, Balaton-Füred vidám ifja egykor ő is. Megvált szolgabirói állásától, elindult Komáromból, hogy Füreden töltsön pár hetet. Utját Győrnek vette. Ott elhagyta régi kocsisa, fogadott uj kocsist. Utban, utközben végiglátogatta valamennyi barátját és rokonát Győr, Veszprém, Vas és Zala vármegyékben. Tavaszszal indult el, Szent István napja is elmult, mire Füredre ért.

– Hát a te uraságod hol lakik? – kérdik kocsisától.

– Azt nem tudom, én csak három hónap óta szolgálok az uramnál, azóta pedig még nem voltunk otthon.

Most?

Most reggel hét órakor eszébe jut az embernek: jó lenne kirándulni a Balatonra. Nyolczkor vasutra ül, délben Balaton-Füreden fürdik és ebédel és sétál és udvarol és estennen visszaindul. Utazott szárazon és vizen, kocsin, vasuton és gőzhajón, bejárt ide-oda harminczhat mérföldet s este itthon vacsorál Budapesten.

Bojnitzer és Marosi, Szücs Pista és Adler Márton és az öreg Pitli: ezek voltak a gyorskocsik Budapest-Székesfehérvár-Veszprém és Balaton-Füred közt.

Ismertem valamennyit. Jó kedvü, jó lelkü és jó lovu ember valamennyi. Fele zsidó, fele nem zsidó, sohase vesztek össze egymással.

Bojnitzer és Marosi harmincz évig voltak társak. Vettek ezalatt ezer lovat, kerestek százötvenezer forintot, sohase vezettek könyvet, sohase csináltak évi mérleget és sohase számoltak le egymással. Vagyonos lett mindakettő.

Szücs Pistának Adler Márton, azután meg Deutsch lett a társa. Ma bárkának hivnák az olyan hintót, a milyenen ők röpitették a fürdővendéget. Két ülés hátul: az volt az első osztály. Két ülés elől: az volt a második osztály. Egy ülés a kocsis mellett: az volt a harmadik osztály.

De ha nők és férfiak vegyesen voltak az utazók: akkor négy ülésre a kocsi belsejében öt jegyet adtak ki. Hiába volt a zugolódás. Szücs Pistának szigoru elve volt.

– Vagy a férfi az asszony ölében, vagy az asszony a férfi ölében: tudom én, hogy megférnek egymással.

Minden évben megérett az ő gyors kocsiján egynéhány házasság. Ennek örült legjobban.

Az öreg Pitli: az volt még a fenegyerek. Talán az ő lovai voltak a legjobb futók. Hetven éves vén hamis volt már, mikor özvegy létére feleségül vett egy husz éves gyönyörü hajadon leányzót. Csóválta rá a fejét mindenki.

De nem törődött azzal Pitli.

– Ha már a ló bent a hámban: a ló kora nem tesz különbséget. Jó vér – öreg ló mindig legyőzi a lusta vérü fiatal csikót.

Hát hiszen ez teljesen igaz. Hanem a menyecskéről kisült csakhamar, hogy annak is jó vére van. Nagyon szivesen hallgatta a szerelmes szép szavakat.

De nem törődött Pitli azzal se.

– Kirug a hámból? Az a szokása a fiatal csikónak. Hadd ugráljon.