Part 5

A nemes fiu, ha már megszületett, más egyéb is volt, nem csak sivalkodó poronty.

Születésével már »mag«-jává lett a családnak. A leány soha se volt »mag«, csak a fiu. Ha tiz lány volt is egy családban, de egy fiu se, azért a családfő, ha elhalt, magtalanul halt el. S az a család, vagy legalább az az ága attól kezdve »magvaszakadt« ág lett. Ezen nem segitett senki. Legföljebb, ha egy leány volt, nagy jószág volt, hires család volt: akkor a király és a vármegye fiusithatta a lányt is s vele fenmaradhatott a hét magyar nemzetségnek ez az ága s kikerülte a család a magvaszakadást.

Mert a nemesség oly nagy hatalom volt, hogy az még a lányból is csinálhatott fiut.

De a mikor a nemes fiu megszületett: az már abban a pillanatban nemcsak csecsemő, nemcsak »mag« volt, hanem egyuttal »örökös« is.

Nagy szó volt ez. Az örökös! Kivált, ha nem egy fiu, hanem több fiu született. Egyiké lesz az apai örökség, másiké az anyai. Az egyik örököl majd Veszprémmegyében, a másik Tolnában vagy Somogyban. Az egyik kapja az alföldi, a másik a felföldi birtokot. A birtokokat pedig szerzéssel, cserével, kiváltással vagy egyébként egyenlő értéküvé kell tenni. Ha sok a fiu: pap is legyen, katona is legyen, tisztviselő is legyen valamelyik. De melyik? Majd meglássuk! Annyi bizonyos, hogy az okos, fürge, erőszakos vagy kegyetlen hajlamu gyereknek a másik vármegyébe kell házasodni, hogy a családot ott gyökereztesse meg, ott terjessze. Ha ostoba s tanulni nem akar: pap legyen belőle. Ha korhely és rakonczátlan: jó lesz katonának. Ha bőbeszédü s szeret vadászni és verekedni: jó lesz főbirónak, alispánnak.

A nemes embert aztán számba vették. Arról készitettek összeirást s abba bele vették az egyhónapos csecsemőt is. Mert a nemes ember volt az alkotmány, a voks, a tisztviselő, a vármegye, a mag, az örökös és a nemzet.

Ő volt az alfa és az omega. Ha Mózes összeirta a zsidókat, Homér a helleneket: nosza összeirta a vármegye a nemeseket. Hiszen mi egy zsidó vagy egy görög a magyar nemes mellett?

De még a lány se csupán lányszámba jött, ha nemes lány volt.

Hajh, a mamák okvetlenül szükségesnek tartották, hogy lányuk legyen, s nem is nyugodtak addig, akármibe került, mig lányuk nem született annyi, a mennyi csak kellett.

Mihelyt lány: mindjárt szép. Mihelyt nemes lány: mindjárt kivánatos. Mihelyt gazdag lány: mindjárt ragyogó. De a lányért még se szabad az ősi vagyont megbontani. Férjem uramnak tehát dolgozni kell, szerezni kell, otthon kell maradni, követválasztásra és tisztujitásra keveset szabad költeni, hogy a lánynak, ha férjhez megy, legyen mit apritani férje tejes csészéjébe.

S még sem csupán ezért szerette a mama, hogy lánya legyen.

Hanem azért, hogy legyen kivel elmenni fürdőbe és tánczvigalomba, a székvárosba és az ország fővárosába. Hogy ujra ott legyen s gyakran ott legyen, a hol leányálmait álmodta egykor s édes visszaemlékezésben ujra átélje szüz-hajadon korának s menyasszony örömeinek édes titkos izgalmait. Oh az az imádás, mely a lányt körülrajongja, a korral elmulik. De az asszonylélek látni akarja ezt leányában s büszke arra s boldog abban, hogy lányát is az az imádás rajongja körül. És oda vetődik egyik-másik a régi imádók közül is. Agg férfiak, ország jelesei, társadalom előkelői s egy meghajlással, egy kézszoritással, egy forró kézcsókkal egy rég elfeledt hamis jelszóval fölidézik az ifjukor örömeit.

Huzza a czigány, szól a zene, járja bomlottan a fiatalság, nézi a mama, nézi az agg egykori imádó.

– Hejh asszonyom, mikor ön még Vilma volt s mikor én még fenegyerek voltam!

Egy szemvillanás, egy mosoly, egy köny a felelet.

– Hátha a mit mi eltévesztettünk: gyermekeinknek sikerülne!

Ezért kell, hogy lánya legyen a nemes anyának.

Hajdan nem volt kaszinó, nem volt ujság, nem volt vasut. Otthon kellett lenni a családi körben, a gazdaságban, a pap, tanitó, jegyző társaságában, a cselédek és jobbágyok közt. Megyegyülés, tisztujitás, követválasztás, országgyülés ritkán. A hol többen laktak nemesek együtt: ott még csak jól ment a lélek dolga. Névnap, születésnap, sátoros ünnep, szüret, disznótor, eljegyzés, lakodalom, keresztelő, összehozta az embereket. Hát azon kivül?

Vége az aratásnak, kezdődik a nyomtatás és cséplés, van egy hónapi üres idő. Készülj asszony, fogj be Miska, megyünk Balaton-Füredre.

Nem volt náluk semmi betegség, csak a kedély volt kissé kiszáradva. Sok jó barát, sok szép asszony, sok ifjukori ismerős, sok országos férfi ott mulat egy csopron. Hamvadó sziv ujra lángra lobban, száradt kedélyt vidámság harmatja felüditi; multnak emlékei, hazafi remények ott röpködnek a lelkek előtt, mint lepkék a virágos kertben.

Huzza a czigány minden este, minden délben, minden hajnalon. A németet is össze lehet szidni kegyetlenül. Abban is meg lehet állapodni, kik a legnagyobb hazafiak s kik az igaz költők. A pecsovicsokról is ki lehet sütni, mikor és mily áron vette meg őket a bécsi udvar.

Az osztrák fürdőket beteg emberek alkották meg, a magyar fürdőket: Bártfát, Parádot, Balaton-Füredet egészséges emberek. Paraszt a bucsun és a vásáron, nemes ember a fürdőn csinál magának jó napot.

S miért ne csinálhatna még ma is?

Öt házból állott valamikor Balaton-Füred. A tihanyi barátok vendéglője, a Szentgyörgyi Horváth-ház, a pápai Eszterházyak hajléka, a fürdőház és a kápolna. De ólak nagy számban lovak és kocsik számára. Az ment oda, a kinek lova volt. A kinek lova nem volt: mit keressen az urak között? A nagy bajuszu Ladi, a tihanyi barátok füredi kovácsa még azt az uraságot is lenézte, a kinek a lova lábán kopott volt a patkó.

– Hány hold földje van az uradnak ecsém? – kérdé egykor nagy hetykén, még 1848 előtt, Magyari Kossa Sámuel kocsisától.

– Van annak vagy tizezer hold földje Tolnában, Somogyban, Komáromban, Veszprémben és a Tiszán tul.

– Mégis csak félig ur az a te urad ecsém, a ki ha patkót lát az országuton, leszáll érte s bedobja a saroglyába!

Biz az ugy volt, a kocsis se tagadhatta. S nagy bajuszu Ladi egyet sodorintott araszos bajuszán s ezzel el volt intézve az uraság kérdése.

A fürdők alkotmánya bizony jobb most, mint volt hajdanában. De a fürdőélet mégis csak szebb volt öreg apáink idejében.

Ma már Balaton-Füred nem öt házból, hanem ötven kastélyból és villából áll s közeli környezetében másik ötven egyszerübb nyárilak fehérlik a verőfényben. Gőzösök szeldelik a nagy tó szürke vizét s vitorlás hajók szárnyai libegnek szanaszét a látóhatár szélein. És mégis Balaton-Füred messze-messze elmaradt az osztrák fürdőktől, melyek közül pedig néhánynak helyén ötven év előtt még a mókusok futkároztak a fák oldalán, holott Balaton-Füred már száz év előtt is találkozó helye volt Tul-a-Duna nagy családainak.

S magyarok tették nagygyá az osztrákok fürdőit!

Miért van ez igy? Hogy történhetett ez?

MAGYAR FÜRDŐ, MAGYAR ORVOS.

(Magyar orvosok pusztitják a magyar fürdőket. – Országos fürdőbiztos.)

Mibe kerül nekünk szegény magyarnak a külföldi fürdőzés esztendőn át?

Nem tudjuk bizonyosan. De én azt hiszem, négy-öt millióba belekerül. Talán több pénzünket is fölemészti. Hiszen csupán az osztrák, cseh, morva, stájer, tirol és szalczburgi fürdőkben több magyar megfordul évenként tiz ezernél. Hát még Abbázia, hát a Riviéra, Svájcz és a nyugati tengeri fürdők?

Ennek oka kilencz-tized részben a magyar orvosi kar rövid esze és még rövidebb hazafisága.

Van-e mértéke az észnek? Van-e mértéke a hazafiságnak?

Az a magyar orvos, a ki Bécsben nyerte oklevelét, csodálatos példánya a hazátlan és nemzetségtelen emberalaku emlős állatnak. S ha még csak hazátlan és nemzetségtelen volna! De ha a kórház és gyógyszertár, a bonczoló terem és a temető meghagyott szivében valami érzést: az az érzés csak Bécshez vonzza őt. A bécsi tudomány, a német nyelv, az osztrák felfogás, a bécsi tanárok!

Különösen az idegen uralom alatt, az ötvenes és hatvanas években szaporodtak el az efféle orvosok. Igaz, hogy ez időben az épitészek, a gépészmérnökök, az összes technikusok is német nyelvü istenverte hazátlan magyarokká lettek nálunk! Minő röstelni valója ez az ország fővárosának!

Ismerek orvost, a ki huszonöt év óta orvos Budapesten s egy szót se tud magyarul. Olyan mérték nincs a világon, a melylyel az ilyen ember eszét meg lehetne mérni. Huszonöt év alatt a szajkó, a papagáj, a holló és a seregély is megtanulja azt az emberi szót, a melyet mindennap hall. A hegyes fülü puli kutya egy év alatt teljesen megérti juhászgazdájának minden szavát. S hogy lehet beteget bizni olyan észre, mely tanult, mely orvostudor, mely egyetemet végzett s mely még se tudott huszonöt év alatt magyarul megtanulni Magyarország fővárosában?

S akár hiszi, akár nem hiszi a világ: a magyar orvosoknak német nyelvü szakhirlapjuk van Budapesten.

Mi ez? Mit jelent ez?

A bécsi orvosok és orvosegyetemi tanárok jó hazafiak, jó németek és jó osztrákok. Azt hiszem: komoly tudósok is. Áldja meg őket az isten.

Még sohase hallottam, hogy bécsi orvos azt tanácsolta volna betegjének: menjen Budapestre orvossal tanácskozni vagy hivjon Bécsbe magához budapesti orvost.

Mert a bécsi orvosok okos és becsületes emberek, a kik tudják, hogy a budapesti orvosok se különbek mint ők. A józan ész és hazafiság pedig azt parancsolja, hogy inkább hazánkfiának adjuk a pénzt, ne az idegennek.

És tökéletesen igaz, hogy évtizedek óta a bécsi orvosok és tanárok se egyenként, se összesen nem állanak fölötte a budapesti orvosoknak. Hogy van az mégis, hogy a mi orvosaink minden szére-szóra Bécsbe küldik betegjüket tanácskozni és tizszeres orvosi dijat fizetni?

Hát – bolondok a mi orvosaink?

Nem bolondok azok! Csak eszük nincs. És öntudatos hazafiságuk nincs!

A bécsi orvos természetesen osztrák fürdőt ajánl.

Még akkor is osztrák fürdőt ajánlana, ha jól tudná, hogy a magyar fürdő jobb.

És mit csinál a magyar orvos?

Hát a magyar orvos is osztrák fürdőt ajánl. Ő is olyan okos ember akar lenni, mint a bécsi orvos. Pedig a magyar orvos jól tudja, hogy egy, talán két betegséget kivéve, a mi fürdőink a kerek föld minden gyógyfürdőjével versenyeznek, sőt részben jobbak és hatásosabbak, mint a külföld leghiresebb fürdői.

Ötven esztendő előtt Balaton-Füred már országos hirü előkelő fürdő volt, sőt ismerték Bécsben is. Onnan is jöttek előkelő vendégei. Sok betegségben, kivált tüdőbajos betegségben csodákat mivel ez a fürdő.

Ötven esztendő előtt Gleichenberg dombjain tehenet legeltetett a szegény sváb. Hire se volt a fürdőnek.

Egyszer véletlenül dolga akadt ott dr. Skoda hirneves bécsi tudósnak és orvostanárnak, beszélt két ottani birtokos osztrák gróffal, ajánlotta nekik valamely kezdetleges fürdőtelep épitését s elkezdte tüdőbajos betegeit oda küldeni.

Ma Gleichenberg a tüdőbajosok gyüjtő csatornája és egyuttal vesztőhelye.

És ma közel háromezer magyart küldenek oda évenként még is magyar orvosok.

Tisztelt magyar orvos barátaim Kárpátoktól Adriáig!

Mi különbség van az ember és a majom közt? Megmondjam? De szivesen megmondanám, ha azt hinném, hogy okultok belőle!

Ne beszéljünk azonban olyan magas értelmiségü okleveles tudósról, mint a majom. Maradjunk meg a szajkónál. A szajkónak sok kedves jellemvonása mellett még az a természete is meg van, hogy ha egyszer megtanulta ezt a szót: ebadta, hát akkor ezt beszéli örökösen. Ebadta! Ebadta! Ebadta!

A szajkó nehány évtized óta például azt beszéli, hogy az osztrák fürdőben nagyobb a kényelem, mint a magyar fürdőben.

Kedves szajkó – ne fecsegj! Igazad van, de még se fecsegj! Te azt nem tudod, hogy két évtized óta Gleichenbergben évenként ott hagytak a magyarok százezer forintot. A mi husz éven át kamataival legalább három millió forint. S kedves szajkó te csak egy ostoba madár vagy, te azt nem tudod kiszámitani, hogy ha ez a három millió Balaton-Füreden maradt volna: ott most tizszerte nagyobb volna a kényelem, mint abban a ködös stájer fürdőben.

Százharmincz hatalmas erejü magyar fürdőt tesznek tönkre évenként a magyar orvosok. S kiváltképen a budapesti orvosok. S azért teszik tönkre, hogy az idegen népek gazdagodjanak.

Hejh, pedig az osztrák fürdők támogatását ugyancsak csinálják rajtok kivül a császárok, királyok s mindenféle fejedelmek is. Nagy fénye van a koronának, ugy csalja magához a csiri-biri embert, mint villanylámpa esténként a szunyogot, éji lepét s a mindenféle röpülő férgecskét. De nem jönnek a császárok, királyok és fejedelmek a magyar fürdőkbe. Nem látogatják azokat még a főherczegecskék se. Ugy tesznek, a hogy tanácsadóik tanácsolják, a kik pedig elméjük tárházában a magyar érdekért nem tartogatnak egyetlen futó gondolatot se.

Volnának nekünk bölcs kormányzóink is. Hát ők mit csinálnak?

Ne bántsuk szegényeket.

Hiszen felállitottak ezelőtt tiz-tizenkét évvel egy fürdőkormánybiztosságot. Mi kell még több?

Pedig lelkes férfiut tettek kormánybiztossá. Valóságos orvost, a ki azonban ez előtt huszonöt évvel képviselő volt. A jászok küldték el képviselőnek. Egy orvosuk volt, azt is képviselőnek küldték el.

Ott van közel a Balatonhoz a hires Rátót nevü falu. Ennek lakóiról beszélik, hogy egykor kovácsuk rossz fát tett a tüzre, összedolgozott Sobriékkal s e miatt a nemes vármegye egy kissé föl akarta akasztani. Nosza fölkerekedtek erre a rátótiak, megkötöztek két takácsot s bevitték az alispánhoz.

– Tekintetes alispán ur, a kovácsunkat már csak nem hagyjuk fölakasztani, mert annál az egynél nincs több. Őt csak tessék haza ereszteni, de hogy a közigazságban hiányosság ne legyen: hoztunk helyette két takácsot, mert ebből még maradt otthon vagy tizenkettő. Ezért nem lesz kár.

A jászok nem gondolkodtak ilyen bölcsen. Meg is mondta 1872-ben az öreg Pulszky Oláh Gyulának, a fürdők országos kormánybiztosának:

– No veled ugyan furcsa lábon állhatnak betegjeid, hogy elküldtek Budapestre.

– Miért bátyám?

– Hát hogy magukhoz közel meg nem szenvedhetnek.

Hajdan valamikor Tisza Kálmán volt az ország főkormányzója. Az volt természete, hogy minden hivének adott valami hivatalt. Minthogy pedig hive több volt, mint hivatala, mikor a hivatalból kifogyott: adott neki kormánybiztosságot. Utóbb annyi lett a kormánybiztos, számát se tudtuk. Hol lakik a varju nyáron? Hol vannak a kormánybiztosok országgyülési szünet alatt? A mint az őszi dér beköszönt, a mint az őszi ülésszak megnyilik, csak jön ám a varju, csak jön ám a kormánybiztos seregszámra.

Az én Oláh Gyula barátom is hivatalt kapott, oszlopos tisztviselője lett Biharvármegyének.

Történt azonban egyszer, hogy Zsigmond veszprémi püspökkel egy vasuti vonaton utazott. Zsigmond püspöknek az a rossz szokása volt, hogy ő magának az első osztályra, inasának pedig a második osztályra váltott jegyet. A hol a birtokosok, tisztviselők, tudományos emberek szoktak utazni. A kik ugy vélekednek, hogy a cselédember vagy utazzék uraságával egy szakaszban, vagy utazzék a harmadik osztályon.

Oláh Gyula barátom fura boszut állott ezért a rossz szokásért.

Fogott öt drótos tótot, váltott nekik első osztályu jegyet s betuszkolta őket Zsigmond püspök szakaszába.

Tudni kell pedig, hogy a drótos tót sajátságos intézmény. Némi részben ugyan tót is kell hozzá, de nem ez a fődolog. Veszünk egy nagy kalapot, melynek legalább husz évesnek és tiz fontnyi sulyunak kell lenni a bele ivódott zsirtól, szennytől és szagtól. Veszünk hozzá három karika drótot, tizenkét egérfogót, ugyanannyi kisebb-nagyobb tepsit, egy fényes bőrtarisznyát, egy borzasztó bőrövet s azután bocskort, kukoriczanadrágot s rövid szürt s irtóztató mennyiségü pálinka- és foghagyma-szagot, mindezt összekeverjük s akkor elénk áll a drótos tót. Hogy az intézmény tökéletes legyen: czélszerü még egy szortyogó pipát s egy maréknyi bagót is hozzákeverni.

Nos hát ilyet ötöt dugaszolt be Oláh Gyula barátom Zsigmond püspök odujába.

De alig várta a jámbor püspök a legközelebbi állomást. Se holt, se eleven nem volt, mire állomáshoz jutott. Ugy emelték le a vasutról, mentőkért kellett izenni, hogy visszahozzák e nyomoruságos földi életre s ettől kezdve mindig roszul lett, ha tiz mérföldnyiről látott is drótos tótot.

Nem is hagyta e szörnyü bántást torlatlanul. Jól megjegyezd azt a napot, mikor megbántod a papot. Régi példaszó ez s mindig igaz. Oláh Gyula barátomnak le kellett mondani diszes állásáról, ha az országot egyházpolitikának és nemzetközi bonyodalmaknak kitenni nem akarta. Le is mondott csakhamar.

Ekkor találták ki számára az országos fürdői kormánybiztosságot.

Dolga semmi. Hatásköre semmi. Pénze semmi. Törvény nem szól róla. Helyhez kötve nincs. Naplót, iktató könyvet nem kell vezetnie. A kormány sohase kérdez tőle semmit és sohase fogadja meg egy tanácsát is. Fizetése tisztes s minden évben két fürdőt meg kell laknia. Hatvanöt év kell hozzá, mig végig lakja valamennyit.

Nos hát az ország kormányzói ennyit tettek eddig az ország fürdőiért. Maguk azonban szintén a belga, holland és német tengerpartokra szeretnek menni fürdőzni.

Mintha a Balaton homok-szőnyeges partjai nem érnének annyit.

Szerencsénk még, hogy egy csomó jóravaló orvosunk mégis csak van már s számuk folyton szaporodik. És szerencsénk a közönségnek józan esze.

Ha ez nem volna: Magyarország minden pénzes emberét és asszonyát nyáron át átköltöztetnék idegen országba, idegen nép gazdagitására.

EMLÉKEZÉSEK.

(Az 1825-iki országgyülés Balaton-Füreden. – Bihari és a khórusnémet. – Balaton-Füred nagyjai. – Az első szobor. – Az első nemzeti szinház. – Az első gőzhajó. – Széchenyi és a gépek csősze. – Somogy és Zala. – Vas uram. – Az almádi csárda. – A kigyók tanyája.)

Politika, szerelem, pajkosság és dinom-dánom: ez volt a régi Balaton-Füred fürdő-szórakozása. Ez volt Bártfáé és Parádé is. Bártfa nagyobb, Parád kisebb volt Fürednél 1848 előtt. A többi fürdő vagy gyógyuló hely volt, vagy számba se jött akkor. A szilaj nemesség a debreczeni, miskolczi, győri vásárokon s a megyegyüléseken tombolta ki magát. A kártya is járta, de veszedelmes méretüvé csak az ötvenes években fajult el a kártyajáték. Börzét, lófuttatást, kaszinónak nevezett kártyabarlangot a régi nemesség nem ismert. A nagy uri korhelyeket leginkább Bács-Bodrog, Heves és Szabolcs termesztette. No de Pestmegye se maradt el messzire.

Balaton-Füreden a legelső nagy politikai társaság 1825-ben jött össze az országgyülés előtt. A király szeptemberre hivta össze az országgyülést s juliusban, augusztusban, mintha összebeszéltek volna, egy csomó követnek való ember jött össze a fürdőn.

Tizenhárom év óta nem volt országgyülés. Adót szedtek, katonát szedtek, a só árát fölemelték törvény nélkül. A vármegyéket katonai karhatalommal zaklatták. Egyébről se volt szó, csak arról: mit csináljon az országgyülés a király hütlen tanácsosaival, az alkotmány ellenségeivel, az országrontó »gazemberekkel«.

– Egyet legalább exempli gratia föl kellene akasztani.

Ezt mondta Vay Ábrahám, a későbbi hires borsodi követ, kemény ellenzéki férfiu, a ki később gróffá lett s elhagyta az ellenzéket.

– Ha már egyet, akkor inkább valamennyit.

Ezt meg Deák Antal mondta, Deák Ferencz testvérbátyja.

Ott volt idősb Pázmándy Dénes, a mai Dinkó öreg apja, komáromi követ. Ott volt a hires Nagy Pál, kinek Magyarország ujjászületésében kifejtett nagy történelmi szerepét ma sem ismeri eléggé az ország. Ott volt Kisfaludy Sándor, az akkor még első sorban ünnepelt nagy nemzeti költőnk. Ott volt Veszprémből Rohonczy János hirneves követ és alispán. Ott volt zalabéri Horváth János, Zala későbbi alispánja. Ő és Csányi László voltak Deák Ferencznek a zalai nagy alkotmányi harczokban legjobb barátai.

Mindezt szentgyörgyi Horváth József beszélte nekem, ki Balaton-Füred egyik földesura volt s kinek apja az odagyült országos hirü férfiak állandó vendéglátója volt. 1825-ben már felnőtt suhancz volt s folyton ott lebzselt a nagyok között. Deli alak, nagy hóditó, később honvédezredes, egész életében bölcs és vidám férfiu. Nagy vagyont vert el, de azért hatvanhat éves korában is megszöktetett egy hires szépségü nőt.

– Hidd el, kölyök, csak a jókedv és a szép asszony: ez az élet igazi czélja. A többi mind szamárság.

– Hát a haza? Hát a függetlenségi harcz? Hátha ugy véletlenül hasba lőttek vagy felakasztottak volna?

– Ez mind a jó kedvhez tartozik.

– Hát a czigány?

Nagyon szerette a czigányt – azért kérdeztem tőle.

– A czigány? Az meg a szép asszonyhoz tartozik. Valamint az utazás és a fürdő is. Uton, fürdőn és czigány mellett udvarolj az asszonyoknak.

– Hát Deák Ferenczre emlékszel-e?

– Nagyon emlékszem. Ő is itt volt 1825-ben. Nagyfejü, barnaképü, szótalan gyerek volt. Velem csaknem egyidős. Sohasem pödörte ki a bajuszát. E miatt sokat évődtünk vele. A mi bajuszunk ugy állt, mint a kecske szarva, ő meg csak lógni hagyta a magáét. Nagyon szeretett követ ugráltatni a vizen. Mikor mi ebéd után iddogáltunk, ő kiment a lóusztatóhoz, sima és lapos kövecskéket keresett s azokat ugráltatta. A mi kövünk alig ugrott egyet-kettőt, az övé tizet is. Nagyon erős, vaskos fiu volt, akkor tájt lett ügyvéd, de pörökkel nem vesződött.

Elmondott azután egy más érdekes dolgot is.

Eljött Füredre Bihari is, a hires czigánymuzsikus s a legnagyobb magyar zeneszerző.

Még máig is a legnagyobb. Se Czinka Panna, se Lavota, se Csermák, se Erkel, se a többi meg se közeliti az ő zenéjét eredetiségben, gazdagságban és magyarságban.

Vay Ábrahám biztatta föl Pesten, hogy jöjjön Füredre. S az öreg fölrakott két kocsira való czigányt s egy este ott termett a lóakoknál.

Egy vegyes hangszerü zenekar volt akkor Balaton-Füreden, vonó, fuvó, ütő és csilingelő szerszámokkal. A karmester Ruzsicska volt, a veszprémi székesegyház zenekarának igazgatója, akkor hires zeneszerző s néhány kitünő magyar dalnak alkotója is.

Bihari az esti szürkületben fölballag a vendéglőhöz s annak egyik hátulsó szobájában zenét hall. Oda áll az ablak elé s hallgatja a zenét. Végre megfog egy háziszolgát s megkérdezi, micsoda zene ez?

– Ruzsicska ur uj országgyülési zenét komponált, azt tanitja be a khórusnak, most tartja a próbákat, holnap délután öt órakor fogja eljátszani a promenádon az uraságok előtt.

Biharinak rövid zsinóros dolmánya s rövid vágott bajusza volt. Dolmányán rántott, bajuszán pödöritett egyet s aztán még egyszer nagy figyelemmel végig hallgatta az uj zenealkotást. Végig hallgatta és megtanulta.

Visszaballagott társaihoz.

– Gyerekek mondjátok meg a kocsisoknak, holnap reggeli négy órakor befogjanak, ti is a szerszámmal legyetek készen, megyünk Arácsra.

Ez egy szomszéd falu, tiz percznyi távolságban.

A czigányok kimentek oda, Bihari ott a Kassich-ház kertjében elhuzta Ruzsicska zenedarabját s megtanitotta rá czigányait. Nyolcz órára már ugy huzták, mintha gyerekkoruk óta mindig huzták volna. Tizenegy órára aztán visszamentek a fürdőtelepre s azt mondták, most érkeznek Pestről, Veszprémben háltak az éjjel. Nagy volt az öröm az urak közt s nyomban elhatározták, hogy az ebédnél Bihari játszik. Az ebédnél ott volt Ruzsicska is és egy mellékasztalnál valamennyi khórusnémet.

»Khórusnémet«!

Igenis az. Mert a jó veszprémi kanonok urak a templomba a czigánymuzsikust be nem eresztik. Istennek és az ő szentjeinek s a boldog mennyei seregeknek fülét nagyon bántaná a czigánynak muzsikája. Reggel a templomban, délután a kocsmában muzsikálni nem lenne istennek tetsző dolog.

Magyar ember pedig nem megy muzsikusnak még a szentek kedvéért se.

Hoznak tehát Ausztriából és Csehországból muzsikust. Valamennyinek nagy haja, szemüvegje és kottája van. Háromszáz forint fizetést kap évenként s szabad élelmezést a kanonok urak asztalhulladékán. Ötven esztendeig legyen is ott: magyarul meg nem tanul. De a fia már mindnek jó magyar.

Nos hát ez a khórusnémet. Igy hivja őket a veszprémi polgár. A ki különben szóba se áll velük. Csak a kapczások, bábsütők, posztónyirók és kéményseprők állanak velük szóba, mert ezek velük egy országból valók többnyire.

A czigány egy óra alatt betanul egy operát kotta nélkül. A khórusnémetnek pedig egy hónapig kell egy csárdást tanulni kottából, mig megtanulja. S akkor se tudja igazán. De azért a khórusnémet lenézi a czigányt. Még a kottát se ismeri. Igaz, hogy a czigány még csak lenézésére se tartja érdemesnek a khórusnémetet.

– Még azt se biznám rá, hogy a hegedüt hozza utánam!