Part 4

A sikoltásra apám oda ugrott, letérdelt s két kezével megkisértette a fenevad állkapcsait szétfesziteni. De roppant ereje se volt erre képes. Talán a test sikossága miatt se tudta egész erejét kifejteni. De hihetetlen erő van a hal állkapocs-izmaiban.

Anyám a fájdalom és ijedtség miatt elájult. Mi gyerekek meredt szemmel néztük a küzdelmet. Apám kegyetlenül káromkodott s oda kiáltotta kocsisunknak:

– Hozd ide a kalapácsot.

Bükky István volt kocsisunk. Öreg, pupos, régi hü cseléd. Oda czammogott a kocsihoz, a tarisznyából kivette a kalapácsot s átadta apámnak. Csak a kalapács vasával lehetett a haldokló vagy talán már halott állat állkapcsai közül anyám lábát kimenteni.

Szerencse, hogy akkor nem volt még félczipő vagy kivágott czipő. De igy is nagy sebje volt anyámnak. Rögtön öltöztünk s mentünk fel a csárdához. Ott apám finom törkölypálinkával kimosta s aztán bekötözte a sebet. Begyógyult szerencsésen.

Hanem az eset miatt mégis csak elmaradt a nagy szilfa látogatása. Pedig e napra már előre kitüztük. Elmegyünk tövébe, megmérjük területét, leülünk árnyékába, megszámláljuk főágait.

A mi elmaradt akkor: megcsináltuk máskor.

Csodálatos alkotása a természetnek. Dereka, főtörzsöke csak ember magasságnyi. Tehát nem volt társa közelben soha, nem versenyezett senkivel, vele se versenyezett senki. Születése óta magánosan állt ott a dombtetőn büszkén, védtelenül, viharok és villámok ostromában. Ha lett volna társa vagy szomszédja: magasbbra nőt volna törzse s nem fejtette volna ki oly gyorsan, oly közel a földhöz koronáját.

A magyarnak szilfa a nemzeti fája. A német elfoglalta a tölgyet, a lengyel a fenyőt, az olasz és franczia az olajfát. Ezer falu, város, halom, dülő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet. S a hol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.

Mert a magyar csak a rónát, csak a sikot, csak a végtelent szerette. A minthogy a lova is azt szerette. Van fája a siknak is. De csak puha fája. A nyár, a füz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szivós, hatalmas, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad varjunak, seregélynek. A villám kikerüli s ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csucsára odaszáll a turul madár. Onnan nézi a napot s a legelésző és ficzánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az ijjat. Századokon át él. Kora miatt kihalt szilfát még senki se látott.

Az akarattyai szilfa messze lát. Északfelé a Bakony csucsai, az Iszka, a Bögre, a Papodtető, a Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy zárják el látó körutját. Napkelet felé Fehérvár aranyos tornyait és Szegzárd hegyeit látja. Dél felé a Mecsekig néz s napnyugat felé Tihanyon keresztül Badacsony büszke tetejére száll tekintete. A tihanyi réven át pedig végig néz a Balaton szinén s nem látja partját sehol, mint a tengernek.

Milyen régi ez a fa! Meg nem lehet mondani. Az 1532-iki kenesei országgyülés már ott látta, ott találta. A Batthyányi, Tahy, Zalay, Nádasdy, Majláth, Csányi, Bottka, Forgách, Apponyi, Zay, Pósa, Horváth, Mérey, Kőváry, Kisfaludy, Boronkay, Niczky, Sittkey, Bessenyey ma is élő nemzetségek öregei, föbbjei apródaikkal, kisérőikkel, huszáraikkal lombjai árnyékában poroszkáltak el, a mikor a kenesei országgyülésre gyülekeztek. Hát a már kihalt fényes nemzetségek!

Csak pár év előtt hullott el Mohácsnál a nemzetnek hős serege. Az előtt egy király is sok volt, most két királya volt a magyarnak. És két örök ellensége. A német és a török. Egyik jobban pusztitotta mint a másik.

Az az öreg fa ott a parton jól hallotta, a mint az ország bölcsei és vitézei a fölött tanácskoztak: melyik jobb, melyik rosszabb? A török-e vagy a német? Melyikkel tartson a magyar? A törökkel-e vagy a némettel? Nem jobb volna-e mind a két királyt elkergetni s felállitani a szabad köztársaságot s nemzetül szövetkezni a hatalmas törökkel?

Öreg szilfa: te hallottad ezt a tanácskozást. A te lombod belesusogott, a te lombod belebólintgatott ebbe a tanácskozásba. Azóta negyedfélszáz esztendőn keresztül látod feljönni és lenyugodni a napot a magyar nemzet feje fölött. Végig nézted a törökkel és a némettel lezajlott keserü küzdelmeket. Láttad győzelmében, láttad bukásában nemzetünket. Sokszor elbuktunk, mindig feltámadtunk. Öreg szilfa: te sokat tapasztaltál. És mondd meg nekünk most már: melyik szónak volt igaza 1532-ben? És mondd meg nekünk azt is: szaporodott-e bölcsességünk 1532 óta? Meg tudnánk-e azokra a kérdésekre ma igazán felelni?

De hát hagyjuk ezt a dolgot öreg szilfa. Ugy se tudod, miért beszélek én rólad annyit. Hiszen rólad semmit se tud a főváros közönsége. Téged föl nem keres nyaraló közönség. Emlékeztető jel nincs függesztve rád. Korhadt oldalaid, korhadó ágaid nem őrzi a kegyelet. Isten számában élsz s nem az emberek gondozásából. Meg kell mondanom őszintén: miért beszélek én rólad annyit.

Azért, hogy tanubizonyságul hivjalak: miért pusztulnak oly gyorsan gyökeres nemzetségeink.

Mert te tudod azt a legjobban!

Közbeszéd, mindennapi szójárás ez: »régi család, gyökeres nemzetség«. Mit tesz ez?

Bizony nem azt teszi: kinek hány őse van. Mindenkinek egyenlő számu őse van. Annak a Szemerének, a ki Huba nemzetségéből származik, nincs több őse, mint annak a drótos tótnak, a ki csak annyit tud őseiről, hogy az ő neve Janó, apját, anyját nem ismerte s mint talált gyereket közköltségen nevelte föl Nyitramegye valamelyik jólelkü kis tót községe.

A Neander-völgyi koponya lehet fél millió éves vagy lehet százezer éves. Vitatkozzanak fölötte a tudós emberek. Nincs az az uralkodó s nincs az a koldus az ó világban, a ki teljes joggal azt ne mondhatná: ez a koponya az ő ősének koponyája volt.

Ősi család az, mely egy birtokon több nemzedéken át megmarad. A birtok az ősi s nem a család. A ki azt mondhatja: ez a birtok a hetvenhetedik öreg apámé volt: az igazán ősi család. Ilyen magyar természetesen nem lehet, minthogy Árpád apánkig a kinek legtöbb öreg apja volt, annak se lehetett több harminczháromnál.

Csak az ember öreg, az idő mindig fiatal. Sokan vannak, a kik családjukból öt nemzedéket ismernek egy időben, a kik öreg apjukat és unokájukat egyszerre láthatják. Ez egy élő nemzetség. Ilyen hat nemzetség Árpádig ér föl. Nem is olyan nagy dolog.

Mi magyarok ezeréves nemzet vagyunk. Mert csak ezer év óta van állandó birtokunk.

Hát a zsidók?

Az öreg Mózes ugy 1200 körül élt Jézus előtt. Száz-kétszáz évvel több-kevesebb nem igen számit. Ha mi magyarok ezer évre számitunk vissza: a zsidók háromezer évre számithatnak. Joguk van hozzá. Ma is van elég zsidó, a kinek egyenes őse vályogot vetett Egyiptomban és papucsot kötött Babilonban s a ki tisztán örökölte századik ős apjának vérét, szemeit, szakálát, természetét. Azért mosolygok én azon, ha hallom, hogy nincs már Árpád magyarjától egyenes ágon tiszta vérrel származott magyar ember.

Ostoba beszéd.

Mintha az a tizenöt ezer kemény legény, a kivel Árpád berontott Európába, mind valamennyi idegen vérrel keveredett volna unokáiban!

»Korcs volt anyja vére s más faj állott a kidőlt helyére.« Ezt mondja a költő. De a költő csak a főurakról beszél, a kiknek hegytetőn volt kőváruk. S a magyar nemzetet nem főurai tartották fen. Faját, jellemét, tiszta vérét, zömök alakját, széles arczát, eszes tüzes szemét nem a főurak őrizték meg. A tiszta magyar faj gerinczalkata is egészen más, mint a magyar főuraké.

A magyar főurak jellege hosszukás arcz, keskeny orr, hideg szemek, hosszu kéz, gólyaláb, vegyes szin s olyan gerinczhajlat, mely a vesék táján nem elég mély. Az ős magyar gerincz hajlottabb, mint a magyar főuraké, tehát az ős magyar termet egyenesebb és nyalkább, mint a hogy a főuraknál látjuk.

Csak Erdélyben van még tiszta magyar származásu főur. A Kemények, Bánffyak, Bethlenek közt még feltaláltam Árpád egyik-másik huszárhadnagyát. A legnagyobb vagyonu magyarországi főurak kétszáz év óta habsburgi főnemes elemekkel vannak százfélekép összeházasodva.

A mint a gothai könyv bizonyitja. S a mint a természetök és testalkatuk még jobban bizonyitja.

De térjünk vissza hozzád akarattyai öreg szilfa!

Van a magyarok közt ősi család, noha csak ezer év van mögöttünk.

De nincs a zsidók közt ősi család, noha három ezer év van mögöttük.

Mert Magyarországon nincs olyan zsidó birtok, mely a harmadik nemzedéken át volna egy család kezén.

Azt mondják, nem is lehet, hiszen csak ötven év óta szerezhet zsidó ember ingatlan birtokot.

Majd megfelel erre az öreg szilfa.

Tul a Dunán régi példabeszéd, hogy papi örökség, zsidó örökség nem száll át a harmadik izre. S az is régi példabeszéd: könnyen szerzett jószág hamar elvész.

A gyermeknevelés nagy igazságainak torzképét tárja elénk a két példabeszéd.

Tul a Dunán van egy érsek, öt püspök, öt-hat gazdag apát és prépost s vagy hatvan gazdag kanonok. Tehát mintegy hetven nagy szerző.

Kétszáz év óta gazdagok a magyar papok. Az előtt nem voltak gazdagok. Ha tizenöt évet számitunk egy papi beneficziumra, kétszáz év óta csak tul a Dunán legalább ezer nagy szerző pap élt. Tehát legalább ezer családnak kellett volna meggazdagodni, vagy tisztes vagyont szerezni.

S mindössze sincs öt család, mely vagyonát papi örökségnek, papi szerzeménynek tekinthetné. Pedig nem kell ám azt hinni, hogy minden nagy szerző pap kegyes alapitványra adta pénzét. Nagyon sok tette, de nem mind, sőt fele se. El se élték jövedelmüket. El se játszották.

Hanem odaadták, elhagyták rokonaiknak. Ezek kezén pedig elpusztult az első, második nemzedéknél.

Ép ugy, mint a zsidóknál az ingatlan birtok.

A nevelés eredménye ez.

Ha azt akarjuk, hogy utódaink ragaszkodjanak az ősi birtokhoz: ugy kell nevelni a gyermeket, hogy ne a vagyont szeresse meg, hanem a birtokot. Ne a csürben örüljön a buzának, hanem a hogy a dülőn nő fel. Ne menyasszonya keblén imádja a rózsát, hanem kint a kertben, a mint bimbót hajt s ragyogó szirmaival rámosolyog.

A vagyon holttest, a birtok élő alak. A vagyon csak szám. Ezer, tizezer, százezer, millió. A birtok vagyon is, de azontul családi emlék, hagyomány, költészet is. A vagyon csak a gyomornak, hiuságnak és ledérségnek ad élvet, a birtok a léleknek és a sziv ábrándjainak is. És a hatalom és önérzet nemes kincsei!

Minő hatalmas ember az, kinek ezer holdnyi szép birtoka van ősi házzal, nagy kerttel, hű szolgákkal, negyven cseléddel, kétszáz lélekkel, a kiknek parancsol, de kenyeret is ád; a kiket munkára hajt, de szeret is s a kik engedelmeskednek neki s a kikkel együtt lakik, együtt megy az isten házába s jó időben, rossz időben együtt örül – együtt busul.

Megválik-e ilyen ember birtokától?

Van egy sereg szép tinaja. Még apja szerezte azt a hires bikát, melynek utódjai.

Van udvarán hatalmas hársfája. Öregapja ültette el.

Van a kert sarkában mohos kőfalszöglet árnyékában száz esztendős borostyán-lugas. Dédanyja vitte oda egy napos menyecske korában.

Ott van egy árokpart: rajta mászkált gyerek észszel.

Ott van a birtok napkeleti részén egy határhalom. Ős apja ott birkózott a hatalmas szomszéddal s megmentette a birtokot.

Közel a temető: tizenhat őse nyugszik hantja alatt.

Megszólal a déli harangszó: azt a harangot is elődei adományozták.

Zsémbes, komor egyik-másik belső cselédje. De annak az apja is szolgálta az ő apját, öregapja öregapját. Nem is lop többet, csak épen a dohányra valót. Tehát meg kell becsülni.

Minden birtok egy családi történet. Minden történet egyuttal hagyomány, ábránd és költészet.

Mondd meg öreg szilfa, ha te egy családnak birtokában volnál, ha tiz nemzedék egymásután hüsölt volna árnyékodban s a tizenegyedik megválna tőled csak azért, hogy pénze nagyobb kamatot hajtson: nem érdemlené-e meg az a tizenegyedik, hogy legmagasabb csonka ágadra akaszszák föl?

Arra az ágra, melyet 1853-ban csonkitott meg egy kósza villám?

Öreg zsidó, öreg pap! Ha azt akarod, hogy birtokod nemzedékről nemzedékre szálljon s nemzetséged könnyen a világba el ne széledjen: ugy neveld a gyermeket, hogy legkedvesebb játékait birtokodon játsza, leg szebb gyermekidejét birtokodon töltse; annak fáit, halmait, dülőit, hajlásait, kutját, kutfejeit, messzelátó szépségeit, emberét, asszonyát, kisgyerekét, meséit, ábrándját, hagyományait igazán megszeresse.

Akkor ragaszkodik hozzá. Akkor el nem adja, el nem tékozolja se szép szóért, se szép lóért, se szép lányért, se szép kamatért.

Argentina messze van. Sok ezer mérföldnyire. Tenger is van köztünk. De ha ott megbomlik a tőzsdeállapot ma: a papirok felényire buknak holnap minálunk is.

Felényire a papirok, de egészen a papirok gazdái. De akárhogy bukik Argentinában a bankár, a hajótulajdonos, a rozsföld, czukornádföld: azt a magyar birtok egy könyedén meg nem érzi.

Kivált ha jó magyar ember a birtokosa.

Most már megérted jó öreg szilfa, miért meséltem én rólad annyit Gamászától Siófokig Salamon Ferencznek, Szilágyi Sándornak, Nagy Miklósnak, de még Gyulai Pál urnak is.

BALATON-FÜRED.

(Miért német a magyar fürdő? – Hogy menekült meg Kecskemét a német szótól. – Nyári orvos, téli orvos, csavargó orvos. – Nemes fiu, nemes leány. – A mamák visszaemlékezése. – A régi Balaton-Füred.)

Elértünk Siófokra.

Akkor még nem volt Siófok világfürdő. A mezőföldi főszolgabiró akkor még nem volt fürdőbiztos s nem kellett neki németül beszélni. S a jó magyar falut és vidéket még akkor nem iparkodtak németté tenni. A mezőföldi ember még akkor nem is tudta, milyen a német szó. A ki németül beszélt: arról azt mondta: zsidóul beszél. Jó zsidó barátaink akkor is tudtak németül.

Csudálatos nép ez a fővárosi fürdő közönség.

A mint beteszi lábát egy magyar fürdőbe: mindjárt németül beszél. Külföldön jó magyar.

A mint meglát egy pinczért: németül szól hozzá.

A mint a vasuti indóházba beteszi lábát: már elfelejti a magyar nyelvet.

A mint utazóval találkozik, a mint üzletről beszél, a mint katonai, vagy épitészi, vagy mérnöki dolgokról értekezik: nyelve már nem fordul a magyar szóra.

S mindegy ám az, akár keresztyén, akár zsidó. Mihelyt kereskedő, gyáros, nagyiparos, vállalkozó, mágnás vagy pinczér: mindjárt német. Természetes, hogy van kivétel is. Még kivétel se lenne?

Tuladunán minden kőmives német. Vagy az volt vagy azzá lesz valamikor. Igy van a kéményseprő is. Nincs az a magyar város Tuladunán, a hol másként volna.

Apám negyvenkét év előtt házat épitett. Délelőtt minden kőmives magyarul beszélt, délután már mind németül. Mert délután már valamennyi ittas volt sörtől-bortól. S ha ittas: akkor mindig beszél.

Berky nevü kocsisunk csak hallgatja ezt a beszédet nagy álmélkodással:

– Miről beszélnek ezek? Kérdem tőle kötekedve.

– De nem tudom én azt urfi. Ugy beszélnek ezek, mint a ludak. De tudja isten, talán azért ezek is megértik egymást.

Igy volt a népünk ez előtt huszonöt évvel még Siófok táján.

Idegen azt el nem hinné, minő türelmesség lakik a magyarban.

A hatvanas évek legelején Kecskeméten laktam… A Király-testvérek czimü vendéglőbe jártunk Kecskemét tőzsgyökeres magyarjaival s főtisztviselőivel együtt. Csak a hires történetiró Hornyik János tudott köztünk németül, de ő is inkább tótul tudott, de azt is ugy eltagadta, hogy a ki kisütötte rá, hogy tótul tud: ahhoz hozzá vágta az ötfontos ólomkalamárist.

Megtörtént.

Egyszer Zágrábvármegye horvátul intézett egy átiratot Kecskemét városához. Senki se értette. Valakinek eszébe jutott, hogy Hornyik János érti a tót nyelvet, ő majd leforditja. De ki szólitsa föl? Jó barátja, tisztelője nem vállalkozott erre. Végre megfogtak egy szerencsétlen aljegyzőt, vigye be hozzá az iratot, de hagyja nyitva az ajtót maga után. Ugy cselekedett.

– Tekintetes főjegyző ur, tisztelettel kérem, legyen szives ezt a levelet magyarra forditani.

Hornyik János csöndes, jó ember volt. Az édes tej nem oly szelid, mint ő. Szemei akkorák voltak, mint a bikáé, de kékek voltak, nem feketék. Átveszi a levelet, megigazitja szemüvegét, leteszi pipáját s megnézi az irást. Látja, hogy szlávul van. Látja, hogy őt gyanuba fogták, hogy tótul is tud.

Szemeit abban a pillanatban ellepte a vér. Mint a villám, ugy kapott az ólomkalamárishoz s ha az a boldogtalan fiatal ember gyorsan ki nem ugrik: halálnak halálával pusztul el. Botond vezér nem ütött akkorát Bizancz kapujára, mint Hornyik azzal az ólommal a régi rozzant városház falára. Ez is egyik ok, a miért uj városházat épitett a büszke város. – De azt az aljegyzőt nem is türte meg többé Hornyik a városban. Ki kellett őt tenni rovónak a bugaczi pusztára. Ott is halt meg száraz betegségben.

Nos hát Hornyik is köztünk volt a Király-testvéreknél estennen – a kurucz magyarok közt.

Volt ott egy biljárd asztal is s a mellett egy márkör. Törpe, pupos szánalomra méltó alak, embervakarcs. De mint afféle márkör: csak németül beszélt.

Hát az egész kurucz tábor nem a német nyelvet törte ezért a nyomorék alakért Kecskemét városában? S Hornyik bátyánk is nem eltürte ezt a természetellenes állapotot szó nélkül?

Végre is felbujtogattunk egy csöndes kuruczot, az öreg Mádyt, csináljon rendet. Az öreg Mády vidám eszü ember volt s magához inté a vakarcsot:

– Hány dákód van édes fiam?

– Tizenegy jó, öt rossz.

– Van-e ólomtöltelék mindegyikben?

– Van kérem alássan.

– Nos hát édes fiam, mind a tizenhat dákót a fejeden töröm össze, ha te még egy szót szólsz itt németül.

Igy mentettük meg Kecskemétet anno 1863. a németségtől. Mert hát az a márkör is csak ugy tudott magyarul, mint akármelyik halasi utczai gazdaember.

– – Meg kell most nézni, mivé tette Siófok és Balaton-Füred nyelvét, azt a tökéletes, tiszta, zengő magyar nyelvet a pinczérhad és a fővárosi közönség! Pedig egy-két okos ember s egy-két kedves asszony mily gyorsan tudna ezen segiteni!

Nem ugy volt ez régen Balaton-Füreden! A mikor még a Balatonnak ez volt egyetlen fürdőhelye.

Negyed század előtt még nem volt Siófok, nem volt Kenese, Almádi, Alsó-Örs, Fülöp, Badacsony, Balaton-Földvár, Boglár, Fonyód. Mind e gyönyörü fürdőhelyek sivatag partok voltak s idegen közönséget nem ismertek. Egy-két uri ember szegényes deszkaviskóban ugyan mindenütt fürdött s négy-öt vasárnapon a közeli falvak lakossága oda vonult kocsikon egyszer megfürödni: de aztán ebből állott az egész.

Holt tenger volt a Balaton s még zarándokok se látogatták. Csak Balaton-Füred állott és Keszthely s kissé távolabb a Héviz. Ez se régóta.

Hejh Balaton-Füred – de sok szép dal zengett, de sok sarkantyu pengett, de sok legénysziv felpezsdült, de sok leánysziv megrendült, de sok szép asszony lett még egyszer és még egyszer és még egyszer szerelmes asszony te benned!

Kicsiny voltál, öt-hat házból álltál, meleg voltál valamikor. Az égből, a vizből, a forró szivekből egyaránt omlott rád a napsugár és a vér melege és a jó kedv villogása. Visszatérnek-e régi napjaid valaha?

Igaz, hogy a régi fürdő más volt, mint a mostani. De a régi egészség is más volt, mint a mostani.

Először is annyi alávaló betegségről sejtelme se volt az embernek, a mennyiről most még a számtiszt is értekezést tart a kartársai előtt. A mindenféle hisztériákról s férfi és női idegbajokról még a tudós férfiak se beszéltek s ma már a társalgónők és komornák is szakszerüen elmélkednek. A sok czukorkór, Bazedov-kór, vesekór, epekőkór, gyomorhurut, vérszegénység hirből se volt ismeretes s a ki igazán beteg volt: az otthon maradt, herbatét ivott s az isten nyomorékjai nem jöttek össze egy csomóba, hogy egymás láttán kétségbeessenek.

Régen a fürdőket csak a sánták, bénák, csuzosak és köszvényesek keresték föl. Beteg asszony éppen nem ment a fürdőre. Csak a meddő menyecskék mentek oda s azoknak mindig használt. És csak a viruló hajadonok keresték föl vidám mamáikkal, kik az édes mult emlékeit még egyszer átélték, ujra átérezték. S a hajadonoknak is használt. A ki balatonfüredi fürdőn, badacsonyi és somlyai szüreten meg nem találta szive mását: hiába ment az aztán a lorettói vagy az öreg mária-czelli szüzanyához.

Betegnek igenis kell a fürdő. Hasznos is. Különösen hasznos a légváltozás, a házi gondok otthonhagyása s az uj ismerkedés. Tudom én ezt. Legyenek hát fürdők betegek számára. S ha sok a beteg és sok a betegség: annál több legyen a jó fürdő, okos orvosok és nemes emberbarátok szerető gondjai s szigoru szabályai alatt.

Okos orvos?

Jőjjünk csak tisztába ezzel a kérdéssel.

Van okos és jó orvos elég. A ki a tudománynak, emberszeretetnek és gyakorlati tapasztalatnak teljességét szerezte meg agya és szive számára s a test és lélek szenvedéseinek enyhitésére. De az ilyen orvost nem a fürdőorvosok közt kell keresni.

Ha a fürdőorvos állandóan helyén marad s jól ismert közönségét el nem hagyja és se télen, se nyáron más vidékre nem költözik: akkor helyet foglalhat a jó orvosok diszes seregében.

De a ki csak nyári orvos vagy a ki csak téli orvos, vagy a ki nyáron északi orvos, télen pedig déli orvos, attól mentsen meg az isten és a rendőr minden beteg embert. Mert az nem egyéb, mint csavargó orvos, a ki óvatosan kerüli azt, hogy a ki egyszer betegje volt, az őt ismét föltalálja, megismerje.

A csavargó orvos, a ki fürdőről fürdőre jár, olyan mint a patkányirtó. A hókusz-pókuszt megcsinálja, a busás pénzt felveszi érte s a mint odább áll: megint csak annyi a patkány, a mennyi előbb volt. Igaz orvosnak az a feladata, hogy ő betegjeit s őt betegjei tökéletesen megismerjék és egymásban megbizzanak. Minden betegségnek egyénenként megvan a maga különössége, a melyre az orvosnak ügyelnie kell. De miként ügyelhet a csavargó orvos olyan betegnél, a kit azelőtt sohase látott s a kit, hogy ujra lásson: arra semmit se ad?

Az erkölcsi felelősségtől való irtózás, a munkanélküli pénzkeresés, a könnyelmü időtékozlás vágya szüli a fürdőorvosokat, a nyári orvosokat, az évszaki orvosokat. Veszedelmes kinövései ezek a tudományos pályának.

A légváltozás, a házi gondtól menekülés s az étrend megtartása vagy kisegit a betegségből, vagy enyhiti azt. Ez vidámabb kedélyre birja a fürdővendéget. S a vidámabb kedély szivesebben fizet.

Ezt a helyzetet zsákmányolják ki a csavargó fürdőorvosok. S a fürdő-vendég is azt hiszi, hogy divat és jó izlés dolga, ha már fürdőn van, valamely orvossal tanácskozni vagy ha nem teszi is, valamelyik orvost fizetni. S igen sok többet ád a fürdő-orvosnak, mint buzgó rendes orvosának. Hadd lássa a világ, hogy ő a borravalóval nem fösvénykedik.

Bizony kell lenni fürdőnek a betegek számára is. De miért ne lenne fürdő az egészséges emberek számára? Ha üdülni kell a kimerült idegnek: vajjon nem kell-e üdülni az elfásult kedélynek is?

Hogyan töltötte hajdan napjait a nemes ember? Mert más emberrel ugyan nem törődött a világ, csak a nemes emberrel. Az ő számára készült minden az ég alatt és a föld szinén, az államban és a társadalomban és mindenütt. Övé volt a természet minden szépsége. A hegyek, a völgyek, az erdők, a ligetek, a tavak, erek, kutfejek, folyóvizek értte éltek, neki ragyogtak, neki voltak gyönyörüségére. Minden vad, minden madár, minden hal az övé volt. Minden emberi jog abból állott: születni, élni, meghalni. De a nemes ember joga más volt még a születésben, még az életben, még a halálban is.

Ha kereskedőnek, iparosnak, zsidónak, görögnek, czigánynak fia vagy lánya született: nos hát egy nyavalyás lélekkel több a földön. Vagy fiu, vagy lány – mindegy. Anyakönyvbe bevezették, vagy be se vezették: azzal se törődtek sokat. Statisztika nem volt, a lelkek összeirásának ostoba munkájával nem vesződtek a hivatalbeli emberek. Fejadót nem ismert a nemes vármegye. A népösszeirást pedig bolondságnak tartotta. Mert ugy gondolkodott: akár összeirják az embereket, akár nem: azzal se többen, se kevesebben, se jobbak, se rosszabbak nem lesznek az emberek. Házat, telket, igás barmot igen is össze kell irni, – egy vagy más okból arra szükség lehet, de az embert számba venni: ostobaság. Nem falka, nem nyáj, nem gulya, nem ménes, nem csürhe az ember, hogy rovásra vegyék, számon kisérjék, számadóra bizzák. Nem hajtják azt a vásárra s nem kell az embernél a dögbőrrel beszámolni. Az egyik meghal, a másik megszületik: virág a kertben, szálfa az erdőn, nád a bozótban, laboda utszélen, gyerek a falun: ki számlálgatná azokat?

De ha nemes embernek gyereke születik: az már egészen más.