Part 3

A Névtelen Jegyzőről nem volt akkor nagyon jó véleménye. Sokat is vitatkozott e miatt Szabó Károlylyal magán társalgásban. De akkor velem is kemény vitába keveredett.

A Névtelen azt mondja a Vértesről, hogy: »nagy erdő az, melyet a németeknek ott elhányt vértjei után most Vértösnek neveznek«. Salamon ezt ostoba szójátéknak, Horváth István-féle történetkoholásnak tekintette.

Ebben nem vitatkoztam vele. De abban igen, hogy a Névtelen Jegyző hol született, vagy hol nevelkedett?

Félig komolyan, félig tréfásan azt mondtam, hogy a hires Névtelen is ott született vagy ott nevelkedett, hol én, mert »kenyér« helyett ő is »könyér« szót, a középső »e« betü helyett ő is »ö« betüt használ. Bizonyitja ezt a »Vertus« szó, melyet a latin betük hiánya miatt Vertösnek kell olvasni. Ha Vértesnek nevezte volna: ezt le tudta volna irni latin betükkel is változatlanul. Minthogy pedig »ö« betüvel csak Somogyban, csak a Mezőföldön és csak Kőrös, Kecskemét, Szeged táján beszélnek, tehát a nagy Névtelen e három vidék egyikén nevelkedett. Talán épen az én falumban Mezőszentgyörgyön.

Akárhol nevelkedett: én többre becsültem, mint akkor Salamon Ferencz.

Ő azt mondta, ha az elmult időkről egyáltalán nincs krónika: ez nem oly baj, mintha hamis krónika van. Én azt mondtam, a valódi itélő tehetség se az igaz, se a hamis krónikát se el nem veti, se el nem fogadja föltétlenül.

E szavakkal vetett véget a vitának:

– Már ahhoz igazán kedvem volna barátom, hogy a honfoglalás történetét megirjam. Nem is nyugszom addig, mig meg nem birkózom vele.

Nem is nyugodott addig, de azért még se birkózott meg vele. Nemsokára bele kapott a főváros történetének megirásába s abba bele is halt. Hanem azért maradt a honfoglalásról két becses müve. Az egyik arról szól: mikor foglalta el Árpád végkép e mi szép országunkat.

A másik arról szól: minő volt Árpád seregének szervezete, katonai képzettsége, fölszerelése és hadakozó képessége.

Gyönyörü tárgy. Méltó olyan elméhez, a minő az övé volt. Méltó a világ legnagyobb elméjéhez.

Ötven éves volt akkor Salamon Ferencz. Hatalmas elme, mely a dolgok és tünemények titkainak mélységeig volt képes lemerülni. Nagy kincsekkel gazdagitotta nemzetünk történelmi öntudatát. De későn jutott eszébe, hogy történetiró legyen. Abból az ezer tudományból, melyet a történetirónak tudnia kell, ő már sokat nem tanulhatott meg tökéletesen, sokat pedig nem tanulhatott meg eléggé.

De azért nem áll mögötte egyik történetirónknak se. Se azoknak, a kik előtte, se azoknak, a kik vele és utána éltek és dolgoztak. Elméjének csodálatos ereje tán valamennyinek föléje emeli.

A tudomány és cselekvés minden ágában több a nagy buvár, a remek iró, a nagy ember, mint a történetirás terén. Mert a történetirónak a nemzetet s a nemzeti életnek korszakait hiven s költői ihlettel kell kora elé állitania.

Mi az: hiven? Mi az: költői ihlettel?

A nemzet hadakozik, kormányoz, törvényeket alkot, vallásos életet él, vagyont gyüjt, mivelődik s büszke önmagára.

Tehát van neki hadvezére, államférfia, törvényhozója, egyháza, tudománya, költészete és vagyona s mindezen felül van faji jelleme. A hogy él, a hogy szeret, a hogy imádja az istent és az asszonyt és a becsületet, a hogy az erényt és a bünt gyakorolja, a hogy fél valamitől s a hogy a világ első nemzetének érzi magát.

De hát ki az a történetirók közül, a ki elsőrangu hadvezér, államférfi, törvényhozó, hitvalló, bölcs és költő tudott lenni? Vagy a kinek módjában állott mindezek müködését közvetlen közelből látni, megfigyelni s megbirálni?

A ki nem igazgatott községet vagy vármegyét s nem kormányozta az országot: miként értheti az meg Szent István, Szent László és Könyves Kálmán korát, alkotásait, erkölcsét és törvényeit?

A ki nem ismeri utolsó gombig és zsinórig a mai huszárt: miként ismerhetné az Árpád hadseregét?

S a ki azt nem érzi minden csöpp vérében, a mit a költő Zrinyi érzett és hirdetett, hogy sohase volt nemzet a világon, mely a magyarnál derekabb lett volna: miként lehetne az a magyar nemzet történetirója?

Ez már a költői ihlet kérdése. Ha nem fönséges hősköltemény a megirott történet: nem méltó az akkor a magyar nemzethez. Nagy történetirói voltak a hellen népnek, de egy se érte el, egy se közelitette meg Homert. Ő a hellen fajnak egyetlen igaz történetirója.

Ismerem én azt az ezer ellenvetést és kifogást, mely ugy zúg felfogásom ellen, mint a darázsraj. De nem törődöm vele. Mert nem igaz egy se.

Nemzeti történetirónk még nem született meg. Még Salamon Ferenczben se. De ő legalább érezte, milyennek kell annak lenni.

Nyelve nem volt zengő. Nem volt simán hullámzó. Macaulayt és Tocquevillet meg se közelitette. De nem járt közel a római történetirás remekeihez se. Gondolatai tiszták, mélyek, egészek, de azok alakjai nem dallamosak; sohase látszik meg a költő keze azon az alakon, melyben gondolatát elénk állitja.

De olyan elme, mint az övé, idáig el se juthatott. Ő feldolgozásra semmiféle anyagot készen el nem fogadott. Minden anyagot megvizsgált előbb, hogy valódi-e az? S a mellett és a miatt még gyüjtő és buvár törekedett lenni. Gondolkozása és tanulmánya csaknem egészen birálattá és elemzéssé alakult át. S valósággal fiatal korának legtöbb irodalmi munkája is birálatból áll.

A ki mindig birál és csupán csak birál: az nem kellemes lélek. De Salamon lelke csupa báj és kedvesség volt nagy elméje daczára is. Akkora volt benne a gyöngédség, gyermekkedély, emberszeretet és magyarság.

Alacsony, zömök termet, előrehajtott fejjel. Menése tétovázó, keze mozdulatai nehézkesek, ügyetlenek. Arczbőre cserszinü és sötétbarna, szemei aprók, villogók, sötétek. Szeme fehére nem látszott a pillák miatt, de szemei örökké mosolyogtak, még akkor is, ha haragra gerjedt. Tatárjellege volt az egész arcznak s a ki találkozott s futólag beszélt vele: nagyon megtisztelte volna azzal, ha benne egy falusi kálvinista tanitót ismer föl. Egyébként egy jóképü miskolczi csizmadia alakja állt benne előttünk.

Pedig a történet nehéz kérdéseinek földeritésében a nagy gondolkozók közé tartozott s büszkén vallaná magáénak a világ minden nagy nemzete.

Elmondom gondolkozásának egy iczi-piczi történetét.

A csucsai ütközetben sulyos sebet kapott. Ezzel befejezte honvédéletét, függetlenségi harczunkban viselt dicső, de névtelen szerepét. Talán eljutott a káplárságig, talán a hadnagyságig, talán addig se. Sohase kérkedett honvéd dolgaival. Mikor Tordán, kedves városában fölléptették képviselőjelöltnek: ellene föllépett Tisza László. És győzött is, minthogy Tisza Lászlóról elbeszélték kortesei, minő vitéz honvéd volt, minő hősiesen harczolt s mennyi sebet kapott Moórnál. Harmincz év előtt ilyen érvnek győzni kellett Tordán. Hiába ismerték, hiába szerették Salamont: Tisza László győzött, mert ő vitéz honvéd volt. Boldog idő, nemes férfiak, dicső nemzedék, mely bizalmát tünődés nélkül ruházta a vitéz honvédre.

Választás után busan beszélgetnek barátai Salamonnal a bukásról.

– Hejh barátom, ha te honvéd lettél volna csak egy napig is!

– Hiszen voltam én félesztendeig.

– Ne beszélj no! Voltál-e csatában?

– A Mezőségtől Csucsáig valamennyiben.

– Ne te ne! De csak már sebet kaptál volna!

– Hát hiszen Csucsánál ágyukerék törte össze a lábamat, mikor elvettük a némettől.

Barátai ugy rohantak neki, mint az oroszlánok.

– Hogy nem tudtad te ezt nekünk előbb megmondani? Hiszen akkor ebben is eléred te Tisza Lászlót!

Salamon elnevette magát. Hogy ő ugy megtréfálhatta barátait, szülőföldén való gyermekpajtásait. Akiknek még akkor sem mondta el honvédérdemeit, a mikor képviselősége függött attól. A mikor barátai csak azzal győzhettek volna.

Kolozsvárott állott be honvédnek. Sulyos sebének hosszu gyógyulását is ott várta be. Tordai barátai mind honvédek voltak szintén, ki erre, ki amarra. Hogy tudhatták volna azok Salamon honvédérdemeit?

A harcz végén nem volt kenyere s nem volt fejét hova nyugodtan lehajtani. Fölkerekedett, hogy el-kiszáll majd Magyarországra tul a Királyhágón.

Négy forint a zsebben, egy pár váltó fehérnemü az iszákban, félig viselt tisztes fekete ruha a testen, egy melegebb köcze, amolyan félig felöltő, félig köpenyeg a vállon: igy indult utnak Salamon Ferencz, hogy hóditson, foglaljon, éljen, jövőt biztositson magának.

Szerencsésen elért Nagy-Váradig s mire odaért: szerencsésen elfogyott a pénze.

Ennek is volt egy kis oka.

A Királyhágón a csucsai magaslatra gyalogszerrel bandukolt föl. A történetiró ösztöne támadt fel benne. Igazán meg akarta nézni a csucsai ütközet szinhelyét. Át akarta tekinteni a »terepviszonyokat«.

Itt állott a központ, erre-amarra a balszárny és jobbszárny. Föntebb a főhadiszállás, a hol a csata alatt ittasan szunyókált a hadvezér ugy, hogy Dobay őrnagynak kellett átvenni a honvédsereg vezérletét.

A jobbszárny egy csapatja, kétszáz vörös sapkás fönt a Sebes-Kőrös balparti magaslatán. Hat ezer oláht ver szét, a ki oldalt és hátba szeretné támadni a magyar sereget. Lent a befagyott Körös medrén egypár század vasasnémet robog előre, mig vezénylő főtisztjét két honvéd szuronyhegygyel le nem veszi a lóról.

Szemközt a német sereg központja kétszeres erővel. Itt egy üteg, ott egy üteg. Köröskörül hó, zuzmara, csikorgó hideg. A kéz odafagy puskacsőhöz, kardmarkolathoz. Magyarország történetirója megáll s édes és keserü érzéssel keresi azt a helyet, a hol rohamra ment, a hol az ellenség ágyuját elfoglalta s a hol piros vére kihullott a hóra.

Megáll, körülnéz, apró fekete szeme messze-messze révedez az erdőkön és bérczeken át. Lelke visszaszáll a Rákóczyak, Bethlenek és Hunyadyak korába.

Pákh Albert mindig azt mondta: Salamonnak bivalyborjuhoz hasonlit az arcza. Nem volt igaza Pákh Albertnek. Én is jól megfigyeltem. Inkább hasonlitott a bölényborjuéhoz, de nem az ujvilági hanem az óvilági bölényéhez, a melynek utolsó sarja 1808-ban halt ki Erdélyben. Nem az a hátraálló homlok és hideg, merev szem, mint a bivalynál, hanem az a busa homlok, széles arcz, csillogó szem, mint a bölénynél.

Akár bivaly, akár bölény: csunya arcz férfinak. Hajh de fenséges szépségü arcz az, mikor a magyar ifju lelke tele van hazája dicsőségével és fájdalmával s a mikor megáll ott a csatatéren s elnéz vissza kis hazája bérczeire s elnéz előre a Tisza-Duna sikjaira s honfiérzetének rózsás ködén át dicsőnek látja a multat s nagynak és boldognak a magyarok jövendőjét! Csak istennek arcza lehet olyan szép, mint akkor az ifju bujdosóé.

Nem önmagára gondol. Pedig zsebje üres, lába fáradt, nem tudja: mit eszik s hova hajtja le fejét holnapután. Mégse magára gondol, hanem arra, hogy ha már az oláht, a szászt, a horvátot, a ráczot, az osztrákot és az oroszt legyőzhettük volna s most fénylő lobogóval vonulnának büszke csapataink az ország fővárosába diadalmi hálát adni a magyarok istenének!

– Hó! Megállj! Ki vagy? Hol a passzus?

Zsandárok jönnek, eléje állanak s kemény hangon kérik tőle az igazságot.

Oda adja s oda ad még egy forintot is.

– Azt láttam ki a szemükből, hogy valami csavargónak néznek.

Igy fogyott el utolsó krajczárja is, mire Nagy-Váradra ért.

Ott Lukács Györgygyel találkozott. Ugy emlékszem, őt emlité. Annál volt és pihent pár napig.

Ott értesült arról, hogy özvegy zsidó asszony ott a Körös partján nevelőt keres fia mellé s igér szállást, mosást, élelmezést, fütést, világitást s havi tiz forint fizetést. Özvegy Jakabnénak hitták a jó asszonyt.

Salamon Ferencz itt maradt s elfogadta ezt a fényes állást. Bujdosó honvédnek fényes volt ez. Pestig jó lesz egyik pihenőnek.

Két fiu volt a háznál.

Az egyik ép, egészséges. Ez volt az idősebb, talán nyolcz-tiz éves. E mellé kellett a tanitó és nevelő. Orvosnak szánták, azzá is lett, ma is él.

A másik pár évvel fiatalabb. Ez siketnéma volt, istennek nyomorékja. Ezt nem szánták semminek.

E siketnéma kedvéért mesélem el ezt az egész történetet, hogy tanuságot tegyek Salamon Ferencz elméjéről s emberszeretetéről.

A tiz forint havi fizetésért tanitotta az idősb fiut. Gondosan, lelkiismeretesen, a kötelesség egész érzetével. De maradt még ideje elég. S eszébe jutott, hátha azt a szegény kis siketnémát megtanitaná ő beszélni. Hisz a siketnéma nem sokkal különb lény az eleven bodzafánál, hátha lehetne belőle okos állatot, beszélő embert alakitani?

A siketnémát ötven év előtt is tanitották már arra, hogy a gondolatot lehessen vele közölni s hogy ő is közölhesse mással. A kézfej öt ujjának változata képezte a huszonöt-harmincz betüt. A betükből szavak s a szavakból beszéd és társalgás. De arra, hogy a siketnéma hangos beszédre legyen képes, még nem gondoltak. Lehetetlennek tartották.

Salamon Ferencz tünődött: miért volna ez lehetetlen? Gégéje, hangizma, nyelve, szája, ajkai a siketnémának is olyanok, mint a beszélőnek. Tüdeje is rendesen fujtat. Csak ki kell a módját a beszédnek találni.

Ő kitalálta.

A szegény fiu elé tartott egy botot. Ugy tartotta eléje, mintha mondta volna neki: ide nézz fiam ez bot.

Akkor ujjával saját ajkára mutatott s kimondta a szót: »bot«.

Mikor az ember e szót kiejti: két ajkát erősen összeszoritja s aztán a levegő kirobbantása közben nagy hirtelen kinyitja, de ugy, hogy a két ajk közepén támadjon a nyilás, melyen a levegő kirohan.

Az élesen figyelő gyermek nézte az ajkak mozdulatát. S megkisérlette utánozni. Tiz, husz kisérlet után eltalálta. S mikor eltalálta: Salamon elismeréssel helyeselte s a fiu vállát megveregette, fejét megsimogatta.

A »bot« után jött a »fa«, azután a »mama«, azután a »macska«, »kutya«, »szem«, »ágy«, »nyelv« s igy tovább. Az első hónapban 14 szónak kiejtésére tanitotta meg.

Összesen ötszáz szóra törekedett megtanitani. Sikerült. A szavak a legközelebbi környezetre vonatkozó közhasználatu szavak voltak. Minek is több? Müller Miksa szerint a hegyi angol parasztnak, a ki falujából sohase lép ki, háromszáz szava van. Egy szegény siketnémának untig elég ennyi is.

A fiuból betüszedő lett s talán ma is él. De az egész Jakab családban, de az egész Nagy-Váradon senki se tudja, minő hires és nagy ember lett abból a szegény bujdosóból, a ki azokat a zsidó gyerekeket oly nagy szeretettel tanitotta.

De másutt se tudják Salamon Ferencz találmányát.

Ma már száz intézet van a világon, a hol a siketnémákat igy tanitják. De a tanitás története Salamon nevét nem ismeri.

Hanem mikor ott hagyta a nevelői állomást, az asszony húsz forint külön jutalmat adott neki elismerésül. Ezzel jött Pestre és ezzel ment még Nagy-Kőrösre is tanárnak, hol nyilvános életének második és igen kedves állomása volt.

Elhagytuk Székesfehérvárt, tovább zakatolt velünk a vasut, elhagytuk az én falumat Mezőszentgyörgyöt s gőzkocsink felcsavarodott velünk a Balatonpart aligai magaslatára.

Érdekes a Balatonnak itt a partja. E partot egyes részei szerint más meg más név alatt ismeri a vidék.

E nevek is furcsák. Gamásza, Világos, Aliga, Akarattya, Csittény, Kenese, Máma. Mindegyik a partnak egyik érdekes részét jelenti. Régi nevek, régi szavak. Ugy tetszik, mintha Árpád magyarjai már itt találták volna. Legrégibb magyar okirat a tihanyi apátság alapitó levele. A korábbi keletüek vagy másolatok, vagy hamisitványok. Ez igazi. S e szavak közül egy-kettő már ebben a levélben is előfordul.

A mikor a vasut már fönt robog a parton egy mély bevágásban: egy helyütt a világosi földszakadéknál egy pillanatra elénk bukkan a Balaton. Nagy Miklós rögtön oda állt az ablakhoz s szemeit kimeresztve bámulta a viz tükörét. De csak egy pillanatig. Ujra bevágás jött és csak pár percz mulva szünt meg az akadály. Attól kezdve Nagy Miklósnak nem lehetett többé szavát venni. Elfelejtette Erdélyt. Elfelejtette a Pojnik-almát és a tordai pogácsát. Elfelejtette a »Vasárnapi ujság«-ot. Csak bámulta a vizet.

Gyulai Pál urra nem tett nagy hatást. Vagy ha tett is: el nem ismerte volna a világért. Mert, hogy ő elismerjen valamit, a mi hiányzik az Akadémia kiadásai közül, »olyan nincs«.

Salamon Ferencz is némán gyönyörködött, de annál többet kérdezősködött Szilágyi Sándor.

Szilágyi azt kérdezte: hajókáznak-e a parti lakosok?

– Azok bizony nem hajókáznak.

– De hát hogyan érintkeznek egymással?

– Nyáron sehogy, télen a jégen át.

– Fürödnek-e?

– Azt ugyan nem cselekszik.

– De hát mire használják ezt a nagy vizet?

Salamon felelt meg helyettem.

– Ez bizony Sándor se ló, se szamár, hogy terhet rakjanak rá.

Várjatok csak erdélyiek, majd máskép beszéltek ti a Balatonról két nap mulva!

A vaskocsi fent robog a magasban. A part 60–70 méter magas s oly meredek, mint a fal. Oldala tele a parti fecskék és varjak lyukaival, a hol fészkelnek.

Lent a vizszélen selyem szőnyeg és sima fövény, melyen messze-messze be lehet menni a tiszta vizbe a nélkül hogy elnyelné az embert. Közben-közben keskeny sávokként zugó nádasok. Azontul a nagy viz tükre, a tulsó parton ködbe és távolba enyésző hegyek.

Ezer és ezer vizi madár a nádason belül. Tarka libucz, fehér sirály, szürke vadlud csapatokban. Itt-ott egy-egy gém áll őrt mereven, mozdulatlanul feltartott fejjel. Minő kedves zaj volna a madarak csevegése, ha nem zugna-zörögne ugy a gőzkocsi!

Száz szinü pompában játszik Nagy Miklóssal a vízszin tüköre. Ezüst-fehér, halavány-kék, haragos zöld, égszin, barna-kék óriási foltonként és vonalanként váltakozva. Itt állandó, amott változó, itt eltünik, amott felbukkan egy-egy szinárnyalat. Nagy Miklós nem érti. Mert ő csak a vizet nézi s az eget nem nézi. Pedig az ég s a Balaton vize együtt sir és együtt nevet, együtt derül és együtt borul, együtt mosolyg, együtt haragszik. Mint a hű szeretők és igaz hitvesek. Ha az egyiknek nézesz a szemébe: tudod már mi van a másikban is.

A tihanyi templom tornya s az akarattyai nagy szilfa farkasszemet néznek egymással. Melyik vénebb, melyik magassabb, melyik fenségesebb? Emberkéz épité az egyiket, istenkéz a másikat.

Erdélyi barátaim figyelmét oda irányoztam a nagy szilfára.

– Oda nézzetek!

A MAGYAROK FÁJA.

(A csárda. – A fogas király. – Az öreg szilfa. – Melyik rosszabb: a török-e vagy a német? – Kinek hány őse van? – Van-e még magyar, van-e még zsidó. – Papi birtok, zsidó birtok.)

Ott áll a fa, az ős, öreg szilfa, az akarattyai magaslaton. Földje, maga büszkén néz szét a messze világba. Egyik oldalán a csittényi szőlős gunyhó, másik oldalán az akarattyai csárda, nehány puskalövésnyire tőle mindakettő.

Csárda egykor, pusztai lakás ma.

Hova lettek a csárdák? Hova tünt el a csárdai élet?

Gyermekkorom sok emlékét őrzi a csárda. Ugy megőrzi, alig jut belőle ma már magamnak is. A hogy elmult a gyermekkor, ugy mulnak el a csárdák, ugy mulnak el az élet emlékei.

Őskeleti, ősmagyar intézmény a csárda. Talán a hunok, talán az avarok még nem ismerték. Az a Priszkosz követ, a ki Attillánál járt, nem beszél csárdáról. Mikor társaságával letelepedett éjszakázni, nem csárda mellé telepedett. Ha lett volna akkor csárda, hun vezetője oda vitte volna éjjeli szállásra. S mikor jött a vihar és záporeső s a görög urak feje fölül elvitte a sátort s uti málháikat belesodorta a szikes tóba: a csárdához menekültek volna eső elől, éhség elől, szomjuság elől.

Ősmagyar szó a »csárda« is. Hiába akarják tőlünk elvitatni polyákok, törökök, déli szlávok. Meglehet, igaza van Vámbérynek, hogy őseink a persáktól tanulták el a szót és az intézményt. Meglehet, hogy persa nyelven azt jelenti a szó: ágas szin. Bizonyos, hogy őseink hozták Európába.

A hol ivóviz van: oda kutat ásnak. Közelébe ágas szint, leveles szint állitanak. Az ágas szin mellé egy kis putri vagy hajlék: ebből a három épületből áll a csárda. Nem oly fényes, nem oly szilárd ugyan, mint a balbeki napisten templomának romjai, de czéljuk, rendeltetésük ép oly kegyes, ép annyira istennek tetsző.

Keritése nincs, kapuja sincs. S ha nincs kapu: be se lehet zárni senki előtt. Szabad a bejárás, szabad a megszállás mindenkinek.

Nem is az emberért, inkább a lováért készült. Az ember türheti az éhséget, szomjuságot; jóravaló ember lovát éhezni, szomjazni nem engedi. Megitatja a kutnál, beállitja árnyékba a szin alá, vet neki egy marok szénát, zöld füvet vagy eleséget s pihentetés után ugy megy tovább. Maga az ember bemegy, vagy be nem megy a csárdába: nem tartozik a dologhoz. Árnyékért, pihenő helyért, itató vizért ugy sem szabad pénzt elfogadni magyar embernek. Csak németnek szokása lakat alatt tartani a vizet és födeles árnyékot.

Erős igazsága van a németnek, de erős és szép igazsága van a magyarnak. Hisz a ló gazdája azért egy hajtóka italra vagy többre mégis csak benéz a csárdáshoz is. Ez a csárdás haszna. De azért, hogy fáradt állat megpihenjen, szomjas állat elverhesse szomját, hasznot huzni embertelenség.

Ott volt még az én gyermekkoromban a czinkotai, a pinkóczi, a tekeresi, a gamászai, az akarattyai, az alsó dakai, a felső dakai, a geleméri, a füzfői, az almádi csárda. Egy pár még ma is fenáll, ma is csárda. Busul, szegénykedik, csárdása gazdaságból éldegél, vendéget alig lát, utas ember elkoczog mellette, a muzsikus czigány rá se gondol többé, hanem azért mégis csárda. Urasága csárdának felejtette. A legtöbbje gazdasági tanyává alakult át. A pinkóczi csárdát a nemes vármegye pusztittatta el ott a hodosi erdő mellett. De végkép kipusztult már a hodosi erdő is. Bokros tölgyeinek semmi nyoma többé.

Az akarattyai csárda se csárda már több mint negyven esztendeje.

A Balatonnak ezt a részét Balatonfőnek nevezik. A balatonfői partok azok a magas és meredek partok, a melyekről már megemlékeztem. Azt a magaslatot, a mely az akarattyai csárdához fölvezet, Tikacs néven nevezte el az őslakó.

Erre szoktak szüleim nyaranta a balatoni fürdőre járni az akarattyai csárda aljába.

Egy mély szakadás van itt a nagy partok között, mintha óriási vizmosás volna. Itt le lehet szállni a vizhez. Ide jön vasárnaponként száz meg ezer kocsival a Mezőföld népe, kivált aratás és cséplés után fürödni, a cséplés és nyomtatás porából kitisztulni. Ellepik a sekély vizet a nádason kivül. Ha a partról a magasból néznők: ugy tünik elénk a sok emberfej, mintha télen óriási varjusereg lepi el a havas mezőt. Mert kopasz embert és szőke embert a Mezőföld alig ismer. Fürdő után körbe telepesznek az összevalók, előszedik a pogácsát, sonkát, kulacsot s jó kedvvel beszélik egymásnak, ki milyen mélyen ment be a vizbe. Uszni nem tud senki. Azt pedig mindenki tudja, hogy a ki nyakig érő vizbe bemegy, ha uszni nem tud, többé vissza a maga erejével nem jöhet. Beszivja a Balaton.

Apám tudott uszni. Megtanulta gyermekkorában a szilasi uszólápon. Ma már ez sincs meg az ősi telken.

1851-ben történt az eset. Lementünk fürödni. Anyámnak nem volt szabad a nyilt vizen fürdés, de ő is eljött s egy pokróczon leült a homokos partra.

Apám beuszott a nádason belül s a mint ott lubiczkol, jön vele szemközt lassu mozgással egy termetes hal. Vagy a hullám hányta, vagy a szellő tolta, de a viz szinén jött feléje. Első pillanatra nem ismerte föl. Akkora volt mint egy jókora harcsa, de se bajusza, se pikkelye.

Mikor közelért hozzá: kitért előle. Nagy hallal szabad vizben, puszta kézzel viaskodni nem okos ember dolga. De a mint mellette uszkált, észrevette, hogy a hal tátogat s többet fekszik oldalán, mint hasán.

Haldoklott a gyönyörü állat. Nem volt semmi sértődése, haldoklott öreg kora miatt. Apám a kopoltyuja alá tette balkezét s jobb kezével iparkodott kifelé vonszolni. Haldokló állattal könnyü lesz elbánni.

Csakhogy az a haldokló állat a fogaskirály volt s a király akkor is hatalmas, a mikor haldoklik.

De azért kihozta. Egyet-kettőt vetett magán ő felsége, de apám erős ember volt, keményen fogta, kivezette a lábolható vizig; ott ölébe vette s anyám lábához oda tette a homokra.

Negyven fontos óriási fogas volt. Mióta uralkodhatott már a vizek mélységein: nem tudják azt a tudósok. Hálót, szigonyt, erősebb ellenséget el tudott kerülni. Szerencsésen eljutott az emberi kor legvégső határáig.

Hanem hát mégis csak király volt, a ki fogát se könnyen, se ingyen oda nem adja.

Ott feküdt anyám lábainál. Életnek jele nem látszott már rajta. Anyám minden gondolat nélkül czipellős lábafejével megérintette az orrát. Erre egy szempillantás alatt mélyen bekapta anyám lábafejét s irtóztató fogait összeszoritotta.