Part 2

Ott volt a főispán báró Fiáth, az alispán Késmárky, a főjegyző Csapó, a bakonyi főbiró Hunkár, a bakonyi egyik szolgabiró Ányos s velem együtt vagy nyolczan, tizen. Később mind képviselő. Alig él már közülünk kettő-három.

Vadászat – vadászat. Nem egyéb, mint kirándulás. Kiki megy a vadásztanyára a maga költségén. Ott a gazda ellát meleg szobával, enni-inni valóval. S ha az ember kijárta, kifázta és kivadászta magát: megy haza.

Igy gondoltuk mi is.

Január 7-ike volt, kegyetlen hideg, ködös, zuzmarás téli nap. Korán reggel elindultunk, az etetés és ebédelés Tapolczára volt kitüzve, a derék Mojzer uram falusi vendéglőjébe.

Leszállunk, lelökjük a bundát, bemegyünk a nagy ivóba, bajuszunkat kiszabaditjuk a hóból, jégből. Mojzer uram hozza az illatos törkölypálinkát s mai sütetü kalácsot. Kinálja ő is, Szentirmay József barátom is, a püspök sógora s megbizottja és a vadászat rendezője.

Fiáth bárónak, főispánunknak jó kedve kerekedik. Elfázott kezét megdörzsöli és azt mondja:

– Urak, ha megengeditek, ma az én vendégeim lesztek.

Igy is jól van. Szentirmay is elfogadja szó nélkül, Mojzer uram is mosolyog hozzá.

Mosolyogva kinyit egy nagy ajtót, mely a szomszéd nagy szobába vezetett s oda szól a főispánhoz:

– Méltóságos uram, tálalva van.

Bemegyünk. Szemünk-szánk eláll a nagy fényüzésen.

Nehéz ezüst teriték mindenben. Csak ugy görnyed az asztal. A legszebb metszésü velenczei üvegek s a legdrágább porczellánok. Karos gyertyatartók, mint az erdő. Az ország legdrágább borai kisebb-nagyobb palaczkokban. Asztaldiszül csodálatos szépségü gyümölcsök s egész szőlőtőkék ragyogó érett fürtökkel.

Hát még az ebéd!

Nincs a Bakonynak és Balatonnak olyan szelid és vad, vizi és szárnyas csemegehusa, a mely hidegen és melegen, lével s szárazon ott ne lett volna. Azután a pástétomok, torták, magyar kalácsok, még tepertős pogácsa is.

Derék főispánunk ki nem fizeti ezt az ebédet nyolczunk után ezer forinttal. Pedig nem tett zsebjébe többet kétszázötven forintnál, mikor elindultunk. Vadászni akartunk, nem kártyázni.

Aztán a czigány is huzta. Rosszul huzta, de azért jól huzta. Főispánunk mégis alig várta a fizetést. Azt már látta, hogy vele nincs elég pénz, de mégis kiváncsi volt a számlára.

– Vendéglős ur, vendéglős ur, a számlát kérem.

– Ki van az már fizetve, méltóságos uram.

– Hogyan? Mit beszél? Ki fizette ki?

– Méltóságtok az én kegyelmes püspököm vendégei, már én csak ugy látom el uraságom vendégeit, mintha uraságom maga volna itt.

Ezt csinálja utána az Angol királyné vendéglőse. Igaz, hogy Mojzer uram János püspöknek volt fogadós bérlője.

Kemény téli szürkület volt, mikor innen elindultunk. Öreg este, mikor a sümeghi palotába értünk. A sarvalyi rengetegen át vezetett utunk. Ittas volt kocsis, huszár, ló, uraság egyaránt. Nem lett semmi baj.

A palota emeletének homlokzatát s balszárnyát rendezték be számunkra. Minden vendég számára volt külön előszoba, elfogadó terem és hálószoba. S minden vendég számára külön komornyik és külön vadász.

Az én vadászom volt Prapatich. Derék fiu. Őse Szigetvárnál esett el Zrinyivel együtt. Annak volt egyik hadnagya. A mint ezt a költő Zrinyi Miklós megénekli.

A vacsora rövid volt. Az egész napi utazás, hideg, a tapolczai nagy ebéd kissé kifárasztott bennünket. Korán lefeküdtünk.

Reggel hat órakor megszólalt a kürt a várudvaron. Tessék fölébredni.

Hét órakor ujra megszólalt a kürt. Tessék fölöstökömre megjelenni a nagy ebédlőben.

Fél nyolczkor ujra teleharsogta a kürt a vár udvarát. Előállottak a kocsik, el-ki gyorsan lóhalálában a pagonyba.

A nap még nem kelt föl, csak erősködött. Nem sikerült neki egészen. Ritka és szürke téli ködök az égen is, a földön is vissza-visszaszoritották éjjeli ágyába.

Nyolcz órára elértük a pagonyt. Fölálltunk egy hosszu nyilt vonalra. Hátunk mögött a zárt erdő, előttünk öt-hat éves vágás. Messze-messze a ködboritotta távolban kétszáz rabszolga vagy jobbágy kezdte hajtani az erdőt. Rabszolga hajdan, jobbágy ötvenkét év előtt, napszámoshajtó ma.

A fő erdőmester kijelölte az állást. Puskát a karra, kezet eltakarva, meg kellett állani mereven.

A hajnali szél azonban bele avatkozott a mulatságba.

Tizennégy fok volt a hideg. Észak felől jött a szél. Nem nagy szél, de téli szél és mégis csak szél. Senkise volt köztünk eszkimó-ruhában. És azután az eszkimó se áll mozdulatlanul órákon át az éjszaki sarkvidéken. Nekünk pedig két egész órán át kellett állanunk mozdulatlanul. Tizennégy fok hideg mellett éjszaki szélben!

Vadászruha dolgában én nem legénykedtem. Fel voltam öltözve jól. Legalább tudtam elmélkedni, türelemmel várni s vadásztársaimmal később jókedvüen évelődni. Olyan megfázott embereket soha se láttam az életben.

De rövid a téli nap mulatságra, hejh de hosszu az a téli nap csikorgó hidegben, fent a hegy ormán, északi szél süvitése mellett. Mikor az erdő nem zúg, hanem zörög. Mikor a lomb nem zöld, hanem száraz. Mikor a kandalló, édes szó, meleg falat olyan messze van.

Eszembe jutott Kane, a sarkutazó, a ki elbeszéli, minő télen a hideg a Hudson-öböl és a Parry-fok táján. Hejh, derék Kane, kár volt neked Franklin után olyan messze járnod, hogy megismernéd a hideget s elbeszélnéd, miként fáztak matrózaid.

Jöttél volna ide mihozzánk s nézted volna meg, miként fázik Veszprém vármegye főispánja s miként dideregnek a Bakony vármegyéjének oszlopos kormányzói. Matróz fázhatik, hiszen az csak matróz. De hogy merészel olyan idő lenni, hogy még a bakonyi főszolgabiró is fázzék? S azután pandur se volt közel, hogy vele rá lehetett volna ijeszteni a hidegre.

Hátam mögött állt Prapatich, a vadászom. Bajusza jégcsappá vált rögtön. Orra kihamvasodott, mint a beszterczei szilva. Meg nem engedte, hogy beszélgessek vele. Szemmel, szájjal, kézzel, füllel intett, figyelmeztetett, hogy a beszéd elveri a vadat. Engedelmeskedtem.

Szegény hajtók! Egy nagy völgy választott el még tőlük. Ők a másik hegygerinczen kezdték a hajtást s még a hegy lábához se érhettek el. Hát ő nekik mennyire kellett fázniok szakadozott, vékony téli gunyáikban?

Hajdan a hajtás szolgálatszámba ment. Akárhány uraság robotszámba se vette be. Most napszámfizetésért jön a hajtó, nem kénytelen vele. Mégis kétszer annyi jön, mint a mennyit fölszólitanak. Az egyiknek mulatság; a másik látni akarja, az uraság miként öli meg a vadat, hogy folyik el annak meleg vére?

Embernek, állatnak haldoklása kinos látvány és szomoru. De minden gyilkosnak élvezete van abban, ha áldozatát elejtette s azt haldokolni látja. Vajjon nem ebben gyökeredzik-e a vadászat szenvedélye?

Beszél-e valahol Shakespeare a vadászat szenvedélyéről? Kiváncsi volnék az ő felfogását ismerni.

Nem is király, a ki háborut nem folytat. Nem is uraság, a ki nem hatalmaskodhatik. Nem is nemes ember, a ki nem vadász.

Miben állott az ősi nemesség?

Agyon ütni az ellenséget.

De hátha nem volt ellenség se közelben, se távolban?

Akkor agyonütni a bölényt, a szarvast, a duvadat. Vagy ha alkalom jött s föllobbant a szilaj harag: agyon ütni a jobbágyot s fizetni érte negyven forint vérdijat, vagy ha másé volt a jobbágy, adni urának érte kárpótlásul tizenkét tinóborjut.

Ez volt a középkor.

Intézményei elmultak már. De az ős ember szenvedélyei ma is élnek. Ezek közé tartozik a vadászat. Eszterházy herczegnek van százmilliója, de azért elmegy horgászni a patak partjára, leül a meztelen földre, meghül bele s harmadnapra meghal.

Mindegy. Uraság volt, mert nem fojtotta el az ős ember szenvedélyét.

Volt egy öreg alispánom. Azt mondta, csak az az uraság, a ki még élvezettel tud csibukozni. Az utolsó csibukkal eltünik az utolsó uraság is. Mert a csibuk mellett dolgozni semmit se lehet. Ahhoz a tökéletes tétlenség kell. Olyan ember pedig, a ki épen semmit se dolgozzék, nagyon kevés van már. A kinek pedig dolgozni kell: az nem uraság.

Az ölés és gyilkolás is az ős ember szenvedélye. És egyuttal uraságának módja és bizonysága. Kezdte Kain s folytatta Nimród. Nemes lélek nem öl ma már embert, de nemes ember még mindig öl állatot. Hatalom nélkül nincs uraság, erőszak nélkül nincs hatalom s vérontás nélkül nincs igazi erőszak. A persa trónörököst öt-hat éves korától arra szoktatják, hogy néhány eleven galambnak tekerje ki a nyakát naponként. Kérdezik a fő tanitómestertől, mire való ez a kegyetlenkedés?

– Hát hogyan lehetne uralkodó, ha nem lenne kemény szive?

Ezért kell vadászni.

Mert nem az igazság és bölcsesség csinálja a világtörténetet, hanem az akarat, a szenvedély és a vakmerőség.

És nem az okosság, szelidség és szorgalom szüli a míveltséget, hanem a szükség és nélkülözés.

»Kaparj kurta: neked is lesz.« De a Kurta csak akkor kapar, ha éhes és ürgét, egeret akar fogni vagy ha rókát, borzot sejt a lyukban s azt meg akarja ölni. Ha egyikre sincs oka: akkor a Kurta lefekszik s naphosszat szundikál. S a szundikáló Kurta sohase fedezné föl a gőzmozdonyt és villanyos világitást.

Messze-messze lent a völgyben valami ismeretlen zaj kezdődik. Fél mérföldnyi közben kétszáz ember tiporja a csikorgó havat s verdesi botjával a fiatal vágás avar lombjait. De embert, mozgó lényt nem látni sehol. Ha mikor sötét este seregélymadár suhan át fejünk fölött: az ezernyi ezer láthatatlan madárszárnynak suhogása hasonlit a messze völgy zajához.

Szisszenést hallok hátam mögött.

Fejemet oldalra forditom. Prapatich szemöldökével int, hogy nézzek előre.

Ott áll előttem husz lépésnyire a szarvas. Három éves bika csodálatos szépségü termetével. Koronás fejét magasra emeli, két szép fülét hallgatódzásra fesziti, fényes szemével, gazdag szempilláival néz le a völgy felé.

Háttal állott előttem egy szobanagyságu tisztáson. Tünődött a zajon, a mi kelt a völgyben.

Puskámat leemelem balkaromról s vállamhoz akarom fesziteni. Lábam önkénytelenül a lövő álláshoz igazodik s alattam megcsikordul a hó. A villám nem gyorsabb, mint a hogy a gyönyörü állat rám tekint s egy óriási ugrással odább szökell. Hejh Donáth barátom, ha te ezt a szökellést érczben, márványban szoborrá tudnád alakitani!

Sohase láttam többé azt a szarvast. Az állatkert foszlott szőrü, kopott szarvasai, a mint ott kéregetnek a közönség előtt, minő szomoru alakok e remek teremtéshez képest.

Sohasem bántam meg, hogy megmenekült.

Prapatichot kérdeztem aztán, hát ő miért nem lőtt rá?

– Nem szabad. Ilyen állatot csak az uraságoknak szabad meglőni.

Teringettét! Az uraságok számára a természetnek is, még a rengetegnek is külön darabot kell szállitania, mint a szabónak, vagy az ékszeresnek.

Igy is jól van.

Vége volt a hajtásnak. Mentünk reggelire.

Száz éves tölgyek levágva. Vastag águk az ülőhely. Öt halomban öt máglyahasáb ég. A lobogó lángok a fák koronájáig érnek. A máglyák körének közepén szabad tér, a hótól eltisztitva. A tér közepén óriási mennyiségben hideg sonkák, ürü czombok, pulykák, kalácsok és pogácsák. És a boros és pálinkás palaczkok sorban, hadi rendben mint a hadsereg. A máglyákon belül telepesznek meg az uraságok és főtisztek és vadászok, – kivül a hajtók, kocsisok és szekeresek. S közepén Szentirmay barátom osztja a sültet, az italt, a jó szót és parancsot. Mint Napoleon az austerlitzi csatában.

Ez volt a reggeli a sarvalyi rengetegben.

Egyszerre fölharsan a kürt, előállanak a kocsik, előre föl a sümeghi várpalotába!

Négykor ebéd, nyolczkor tánczvigalom. A város és környék ragyogó szépségei együtt. Hajnali három órakor tértünk nyugvóra. Mert hiszen pár óra mulva, reggeli hat órakor ujra megszólal a kürt a várpalota udvarán. Ujra ki a pagonyba!

Igy volt másnap, igy volt harmadnap, igy volt egész héten át.

Igaz, hogy a harmadik nap hajnalán én már semmi kürtszóra föl nem ébredtem. Hanem Prapatich kérlelhetetlen volt. Addig zaklatott, mig utóbb lelket vert belém s nagy nehezen megértettem tőle, hogy a kocsik már befogva s az uraságok az étteremben várnak reggelire.

– Édes jó Prapatich, csakugyan a maga ősapja volt az, a ki dicső halállal esett el Szigetvár védelmében?

– Az volt uram, az én ősapám.

– S nem sajnálja maga azt a dicső ősapját?

– Nem én uram, sőt büszke vagyok rá. De miért tetszik azt kérdezni?

– Mert én is büszke volnék magára, ha maga esett volna el oly dicsőn Szigetvár védelmében. Egyszer legalább ki tudnám magam aludni kedvemre.

– – Hát ilyen vadászatokat rendezett János püspök a vármegye urainak.

Ilyen fejedelmi mulatság azonban mégis csak mulatság. Minden gazdag ember megteheti, ha van hozzá elég hiusága. Mélyebb és magassabb és szebb lélek is van még, mint a mely a szegényeket kenyérrel s az urakat költséges szórakozásokkal látja el.

János püspök valamikor egyetemi tanár volt itt Budapesten. Egyik karácsonyi szünet alatt meglátogatta szülőit Pécsett s jött onnan ismét a fővárosba. 1840-ben történt. Vasutnak hire sem volt. Csak ugy kocsin koczogott éjjel-nappal. Valamely ok miatt a Budapest–Székesfehérvár–Kanizsai hadutra tért ki Somogyon keresztül.

Tél volt, éjszaka volt, zimankós idő volt, a mikor Enyéng körül kocsisa eltévedt s jó késő éjszakán az én falumba, Mezőszentgyörgyre botlott. Tovább menni nem lehetett, ember-ló kiállott, itt kellett éjszakázni.

Kocsisa megáll egyik szélső ház előtt. Zsöllérház volt, szegény ember lakta. Leszáll a kocsis és bezörget az ablakon.

Fölébred a zsöllér, nyakába keriti a bundát, kilép a ház elé.

– No mi baj?

– Utasok vagyunk, eltévedtünk, micsoda falu ez?

– Nagyon eltévedhettek, ha azt se tudják, hiszen ez Mezőszentgyörgy.

– Nem mutatná meg kigyelmed, merre van a vendégfogadó?

– Nem én, mert az itt nincs a mi falunkban.

– Hát akkor hol hálunk az éjszaka ebben a veszedelmes időben?

– Akár én nálam. Hányan vannak, kik vannak ott a kocsin?

– Csak egy tisztelendő ur van a kocsin.

– Ez már baj. A papot nem tehetem se a konyhába, se az istállóba, nekem pedig csak egy kis szobám van s abban feleségem, öt gyermekem. Nekünk kell valahogy a konyhában meghuzódnunk.

Zsöllérkonyha: hideg konyha. Nyitott tüzhely, nyitott kémény, csak ugy ordit bele a szél, csak ugy szitál benne a hó.

Ranolder ezt el nem fogadhatta.

– Köszönöm jó ember a szivességét. Vezessen el a plébánoshoz.

– Olyan nincs a mi falunkban, de még a szomszédban sincs. Mert mi igaz kálomisták vagyunk. Hát a tisztelendő ur miféle szerzetbeli? Talán csak nem pápista?

– Az vagyok biz én.

– No hát akkor a mi tiszteletes urunknál lesz csak jó helye. Tessék csak ezen az utczán a templomig menni. A melyik háznak keritése, kapuja van: ott lakik a tiszteletes ur.

– Köszönöm jó ember, mi a maga becsületes neve?

– Fazekas Mihály – szolgálatjára.

Papunk Fábián Sándor volt. Nőtlen ember, szelid, tudós, nemes ember. Másod nagybátyja a volt aradi főispánnak. Majd a mikor függetlenségi harczunk mezőföldi történetéről irok, róla is megemlékezem, de Fazekas Mihály zsöllérről is. Volt szerepe benne mind a kettőnek.

Mikor 1867-ben bevégeztük a tisztujitást: tisztelgés végett meglátogattuk János püspököt. Akkor mondta el nekem a püspök, mikor és miként töltött az én falumban öt napot. Mert akkora förgeteg támadt, hogy a fuvatagok miatt öt napig ki nem mozdulhatott. S hozzá tette:

– Isten megengedte, hogy hálás lehessek e jó lelkésztársam akkori szivességeért, mert apám, testvérem se láthatott volna szivesebben.

Tizenkét esztendő mulva lett püspök és vagyonos ember. Akkorra már Fábián Sándor régen soponyai pap volt. Küldött neki egy szekér drága bort ajándékba. Megért ezer forintot. De a zsöllérnek is küldött egy borjas tehenet. És szép köszönő levelet mindegyikhez. A zsöllér különösen megérdemelte vendégszerető gondolatáért.

– – – Mikor az ökuméni szent zsinatra Rómába ment: már akkor harmad izben látogatta meg ő szentségét, IX. Pius pápát. Sohase ment üres kézzel. Elhitette ő szentségével, hogy csak az élhet el jó erőben, egészségben az »emberi kor legvégső határáig«, a ki somlyai bort iszik, különösen pedig az ő termését iszsza. Gondoskodott is arról, hogy ő szentségének egyszerü asztaláról sohase hiányozzék a jó somlyai bor.

A szent zsinatra Jánosi Gusztáv barátomat vitte el magával. Meg egy zsák aranyat. Barátomnak vette hasznát, de aranyának nem.

Olaszországnak tizszer annyi püspöke van, mint Magyarországnak. De milyen püspöke. János püspöknek volt egy hopmestere, Gergelyi uram, még az se cserélt volna egyik-másik olasz püspökkel.

Ugy rémlik előttem, hogy Kápri szigetén is van egy püspök s egy székes káptalan tizenkét kanonokkal. Ide nagyon szeretett ellátogatni János püspök. Valahányszor ellátogatott: mindig eljöttek hozzá kézcsókra az ő püspöktársa és a székesegyház kanonokjai. S akkor aztán minden kanonok kapott emlékbe egy-egy aranyat, a püspök ötöt. Legalább busásan élhettek abból az aranyból egy pár hónapig. Vagy addig, a meddig.

De a mikor aztán a csalhatatlanság fölött összevesztek s János püspök egy remek beszédben kifejtette, hogy ő mint Szüz Mária országának, a szép Magyarországnak egyházi fejedelme, a csalhatatlanság hitét el nem fogadja: olyan zsivajjal riadtak fel ellene, hogy csak ugy harsogott bele Szent Péter temploma. De sőt még attól se irtóztak, hogy a katedrából kitaszigálják. Szép uj selyem püspöki palástja egészen rongyossá lett a nagy ellenmondástól. Mikor már letuszkolták a szószékről, csak akkor vette észre, hogy a ki legjobban tolta, huzta, ránczigálta: az az ő kápriszigeti püspöktársa volt.

Hazament szállására. Átöltözött s azt mondta kedves titkárjának:

– Van-e még a zsákban arany, édes fiam?

– Még félig van, kegyelmes uram.

– No hát vigyük vissza Magyarországba s ezentul az olasz püspököket és kanonokat hozzám ne ereszd kezet csókolni.

De még keserübb boszut állott ő szentségének udvari környezetén.

Mert ezen tul csak annyi somlyai bort küldött, a mennyit ő szentsége maga fogyasztott el.

– Az én borom ne igyák ezen tul a »jezsuiták«.

De ő szentsége halálos holtáig mindig azt itta. El is ért akkora kort, a mekkorát előtte a pápai szent székben egyetlen pápa se. Még maga Szent Péter apostol se.

»Non videbis annos Petri.« Ez azt teszi magyarul: »Meg nem éred Szent Péter korát«. Másfél ezer éves hagyomány ez Rómában és az egész világban. Igaz is volt ez János püspökig. De az ő somlyai bora s IX. Pius asztali bölcsessége csuffá tette ezt a másfél ezer éves igazságot.

A szent zsinat óta sohase ment el többé Rómába.

Hanem a helyett szaporitotta a leánynevelő intézeteket. Veszprémben kettőt, Budapesten, Pápán, Tapolczán, Keszthelyen, Kaposvárott egyet-egyet alapitott. Belekerült neki másfél millióba. És minden alapitó levelébe bele tette, sőt keményen kikötötte, hogy a kis lánykáknak magyar nyelven magyar nevelést adjanak. Inkább pusztuljanak el az intézetek, semmint németek legyenek.

Ezen kivül az összes uradalmakat ellátta uj gazdasági épületekkel. A birtokrendezést ő vitte keresztül. Mindenféle jótékony, nemzeti és közczélra többet áldozott négy millió forintnál. Legkedvesebb rokonait is vagyon nélkül hagyta. Igaz, hogy ők se törekedtek a meggazdagodásra. Csodáltuk ezt mindig.

Minden kálvinista jól járt az ő urodalmaiban. Birtokrendezéskor annyi földet adott egyháznak, papnak, tanítónak, iskolának, a mennyiből úr lett valamennyi. Még a zsidók is mindig dícsérték. Rájuk parancsolt, hogy igaz mértékkel jó italt mérjenek, de csaknem ingyen adta nekik az italmérést.

– Egyházamé és hazámé az én birtokom, az isten azért bizta rám kezelését, hogy egyházamnak és hazámnak visszaadjam.

Ilyen avas nézeteket táplált magában János püspök. Saját személyére alig költött el évenként néhány száz forintot.

Volt azonban nagy büne is. Kálvinista embert tett egyik fődirektorává, Kenessey Pongráczot. Igaz, hogy tekintélye s egyik főtisztviselője volt a vármegyének magas míveltséggel, nagy vagyonnal s példás becsülettel – de mégis csak kálvinista volt ő. A többi egyházfejedelem ezt meg nem bocsátotta János püspöknek se életében, se holta után.

Badacsony hegyén száz hold szőleje volt. Miért szerzett annyit: annak története van.

A természet szépségeit nagyon szerette. Beutazta Európa minden szép vidékét. Mindenki azt mondta neki, utóbb maga is azt hitte, hogy Nápoly és Sorrento vidéke a világ legszebb tája. Még Markó is azt mondta neki, az öreg is, a fia is Florenczben.

Egyszer bérmaköruton Badacsony vidékére is ellátogatott. Fölment a hegy tetejére s körülment a hegy vállain is. Egy helyen a bazalt tornyok alatt, az omlástól nem messzire megállott és körülnézett.

És a mig körülnézett: lelke előtt végig vonultak a nagy világ legszebb tájképei. És látta azt, hogy valamennyinél szebb az a vidék, a melyet ő most lát s az a pont, a hol ő most áll. Lelkét magasztos érzelem töltötte el s nagy gondolat fogamzott meg agyában. Magához intette urodalmainak kormányzóját.

– A mi országunk a legszebb ország s ez a hely, a hol állunk, a világ leggyönyörübb vidéke. Ide épitsetek nekem lakóházat s fölöttem, a bazalt-torony tetejére emeljetek egy óriási keresztet a mi Üdvözitőnk emlékezetére. És vegyétek meg nekem az elpusztult szőlőket és tanitsátok az embereket az okos szőlőmívelésre. Egykor az idegen nemzetek utazói ezren és százezren jönnek ide majd, hogy a mikor már minden szépet láttak: minden szépséget itt együtt lássanak!

Ugy lett, a hogy megparancsolta.

Ez volt az a János püspök, a kinek Szentirmay barátom ezt mondta:

– Kegyelmes uram, a koma öt-hat budapesti barátjával meg akar bennünket látogatni Badacsonyban.

A »koma« én voltam. Sok ember volt keresztkomám a vármegyében. Ott még most is erősebb a »koma«, mint a »vajda«. Tudta a püspök, hogy Szentirmay is, Kenessey is, az ő kormányzói: keresztkomáim s Kenessey rokonom is. Mosolyogva mondta:

– Fogadjátok őket szivesen. Kik azok a barátai?

– Szász Károly, Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, Zeyk Ferencz.

János püspök nagy meglepetéssel és nagy örömmel felelt Szentirmay Józsefnek:

– Józsi! tudd meg, hogy ez mind iró, mind kálvinista és mind erdélyi. A mint egyházmegyém határain belépnek, az én vendégeim. Aztán a becsületet meg mentsétek.

SALAMON FERENCZ.

(Az indulás. – Béla király Névtelenje. – Miként kell megirni a nemzet történetét. – Mikor Salamon Ferencz követjelölt volt. – A bujdosó Salamon. – Mikor szép a bölényborju? – A siketnéma beszél. – Meglátjuk a Balatont.)

Julius 4-én reggeli 6 órára rendeztem az összejövetelt a déli vasut budai állomásához. Megjelent valamennyi. Csak Zeyk Ferencz maradt el, a kinek a honvédminiszteriumban akadt el nem halasztható dolga. És csak Szász Károly maradt el, a kinek meghalt valami kedves ismerőse s a család őt kérte meg, hogy a holtat mint lelkész ő temesse el.

Eljött még Nagy Miklós is. Életében akkor hagyta el először egy hétre a »Vasárnapi Ujság«-ot. Bántotta is a lelkiismeret mindaddig, mig a Balatont meg nem látta. Száz irka-firkát vett elő zsebjeiből s nézte, hogy mit feledett el. S irta irónnal vissza kesze-kusza leveleit s rettentő utasitásait s adta föl a vasuti postán Tétényben, Martonvásáron, Fehérvárott, Lepsényben.

Eljött még Gyulai Pál úr is. A déli vasut indóházának csöndes csarnokait még sohase verte föl a társalgás zaja annyira, mint a mikor oda Gyulai Pál ur belépett s ott meglátta Szilágyi Sándort és Salamon Ferenczet. És a többit.

Kirobogott a vonat a szin alól. Ennyi erdélyi ember Bethlen Gábor óta be nem tette a lábát egy csopron Tuladunára. Annak pedig elmult már 256 esztendeje.

Öten voltunk.

Kényelmesen elfértünk az első osztályu szakasz hat ülésén.

Szilágyi Sándor ritkán ült le, Gyulai Pál úr sohase ült le, Nagy Miklós pedig mindig az ablaknál állt vidéket látni. A csöndes öregek mi voltunk ketten: Salamon Ferencz meg én.

De Salamon Ferencz csak addig volt szótalan, mig a Vértes hegységre nem került a szó. A vasutról meglátni ennek nyugoti sarkát ott Csókakő és Moór táján. Itt választja el egy keskeny völgy a Bakonytól.

Salamonnak a Vértesről eszébe jutott Béla király Névtelen Jegyzője s arról eszébe jutott a honfoglalás.

Salamon akkor már történetiró volt. A török hódoltság történetét és természetét, az első Zrinyieket s a Pragmatica Sanctio történetét akkor már megirta s irt már akkor egy csomó történeti kisebb értekezést. Nemzetünk hőskorába még egy oldalról se kapott bele, noha a legrégibb forrásokat már jól ismerte.