Part 16

Azt mondta a bán: a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.

Kinek a becsületszavára gondolt ő?

Mert nem mindegy ám az: ki adja a becsületszót?

Habsburg-Lothringen István: szülöttje hatszáz év óta uralkodó büszke fejedelmi családnak. Régiségére és hatalmára nézve a világ legelső családja.

Magyarország nádorispánja.

Pest-Pilis-Soltvármegye főispánja.

Jászok-kunok főkapitánya.

A főrendek házának, az országgyülésnek s a helytartótanácsnak elnöke.

Osztrák főherczeg s magyar és cseh királyi herczeg. A királynak unokaöcscse.

Magas rangu tábornok, két ezrednek tulajdonosa, minden nagy rendnek nagy keresztese, rengeteg urodalmak ura.

A magyar nemesi fölkelés fővezére.

A királynak helytartója.

S most fővezére annak a hadseregnek, mely Jellasich bán seregének utjában áll s azt ütközetre várja.

Mi ő hozzá képest egy horvátországi nyavalyás bárócska? A kit még zászlósuri, báni méltóságában is megelőz az országbiró is. A ki nem több, csak egy tábornok, csak egy csiribiri exczellencziás ur.

És a mikor István főherczeg nádorispán becsületszavát adja, hogy a bán csak jöjjön a hajóra, bántódása nem lesz: akkor ez a parányi uracska azt izeni: nem megy ő, arra a becsületszóra semmit se ad, a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.

Hol van itt a följebbvaló iránti köteles tisztelet?

Hol van itt a felsőbb rangu tiszt iránt való katonai engedelmesség?

Hol van itt a szokásnak, erkölcsnek és hagyománynak tiszteletben tartása?

Hol van itt a közönséges uri fölfogás? Hiszen a nádorispán magyar nemes is. S ki kételkedhetnék magyar nemes ember szavában?

Mind igaz ez.

De az is igaz, hogy itt politika készült, a politikában pedig nincs a becsületszónak harmincz lóereje.

Bécsben elhatározták, hogy egy országot el kell tiporni, egy nemzetnek vérét kell venni. Magyarország, magyar nemzet: pusztulnod kell. A végrehajtó: Jellasich bán. Zsebjében a parancsolat. Ő annak engedelmeskedik.

Kérdeztem Bognár Pált, a matrózt, nagyanyám szőlőkapását. Tőle tíz-tizenöt lépésnyire voltak a bán és társai. Kérdeztem, mit csináltak a horvátok, mikor gróf Zichy a nádorispán izenetével közéjük ment?

– A beszédjüket nem értettem, hanem azt láttam, hogy jó kedvük volt.

Jó kedvük volt!

Igazat beszélt az a kapás. A történet megörökitette, hogy a bán és a tábornokok hangosan nevetgéltek, mikor a nádorispánnak megtagadták az engedelmességet.

De hát mégis miért volt jó kedvük?

Itt egy nagy rejtély van. Egy istentelen titok.

A függetlenségi harczban az oláhok és ráczok leöltek nyolcz ezer magyart. Csatákban elesett tizenkét ezer magyar és ugyanannyi osztrák. Szerb, horvát, oláh, határőr több elpusztult tizenöt ezernél. Zuvics derék horvát barátomtól hallottam, hogy a határőrök közül csak özvegyasszony közel nyolcz ezer jelentkezett. Csatában és betegségben több orosz esett el tíz ezernél. Több mint hatvan ezer erős férfi vérét itta be az anyaföld. Hát a kik akasztófán, golyó által, börtönök mélyén lehelték ki lelküket!

Mennyi férfivér! Mennyi női köny! Mennyi élet! Mennyi boldogság!

Arról volt szó, hogy mindezt megkiméljék. Ezért kellett a nádorispánnak és a bánnak egymással találkozni. A bán megtagadta a találkozást.

De azért a horvátoknak jó kedvük volt!

De hát emberirtó vad emberek voltak ők?

Nem. Csak osztrák katonatisztek.

A kik biztosan számitottak arra, hogy csata ugy sem lesz, István nádorispán ugy is elmenekül Bécsbe, Budát-Pestet kardcsapás nélkül foglalják el s a magyar nemzet kezét-lábát nyugodtan megkötözik.

Ezért volt jó kedvük.

Ők tudták, hogy a találkozás szinpadi játék. Csak a közönség mulattatására szolgál. S miért ne mulattatná őket is, a mi a közönséget mulattatja.

Jól tudta azt Jellasich, hogy őt a nádorispán nem teszi fogolylyá s a hajógép őt nem hurczolja Balaton-Füredre. Jól tudta ő, micsoda levelet kapott a nádorispán Bécsből. Miért félt volna?

Neki csak az adott gondot, hogy a hajón magyarok is vannak. S lehetetlen volt, hogy eszébe ne jusson, hátha a magyarok nem szinpadi játékot üznek s vele az árulóval könyedén elbánnak?

Ezért nem akart a hajóra menni.

Az a néhány jó magyar ott a hajón mély tisztelettel vette körül a nádorispánt. Ők a balgák azt hitték, hogy a nádorispán a komoly ember s a bán a ledér ember.

És még ők is megnyugodtak abban, hogy a nádorispán méltóságán esnék csorba, ha ő ülne a csónakba s ő menne ki a partra, a parton Jellasich bán sátorába.

Mit mindent el nem hisz a magyar ember, ha mikor hivő kedvében van!

Az egyik oldalon az ország békéje, a társadalom nyugalma, az alkotmány épsége, a szabadság biztossága, hatvan ezer ember élete-halála.

A másik oldalon a nádorispán méltósága.

Amazt el kell ejteni, a méltóságot meg kell őrizni.

Történetirók ne hazudozzatok. Én meg nem engedem nektek e kérdésben a hazudozást. E kérdésben tisztán látok.

1203-ik évben, márczius havának egyik szeles-havas napján szemközt állott Imre, a magyarok királya, a pártütő Endre királyfival s annak nejével, a cselszövő Gertruddal. Szemközt állott a Dráva mellett Varasd közelében nagy sereggel. De nagyobb serege volt a királyfinak.

A király nem akarta, hogy magyarok vére omoljon.

Letette kardját, botot vett kezébe, egyes-egyedül oda ment a pártütő királyfi táborába.

– Látni akarom, ki teszi kezét fölkent királyára!

Nem tette senki.

Megfogta a királyfi kezét, kivezette őt saját serege közepéből, fogolylyá tette s bezárta őt Kinja várába, a cselszövő Gertrud asszonyt pedig haza küldte szőni-fonni Meránba.

Elfelejtette ezt talán a nádorispán? Vagy talán sohase tudta?

Miért nem ment ő ki a partra, egyenesen Jellasich táborába? Ki merészelte volna őt ott megtámadni, kezét rá emelni? Meg merte volna-e az osztrák tiszt az engedelmességet tagadni, a mikor a királyi herczeg, az ország nádorispánja, a fenséges ur azt parancsolja, hogy a pártütő bánt fegyverezze le s két kezét tegye vasba?

Hanem ezt 47 kilónyi testsulylyal megtenni nagyon nehéz.

Mi lett volna a legrosszabb eset? A bán teszi fogolylyá a nádorispánt.

Hejh, de ragyogó fejezet lett volna ez István főherczeg életében!

Csakugyan egyetértett volna titkon István főherczeg Jellasich báróval? A nádorispán is áruló lett volna, mint a horvát bán?

Vizsgáljuk csak kissé a kérdést.

A nádorispán volt a Jellasich ellen küldött magyar hadsereg fővezére.

Kötelességszerü, nemes és hazafias gondolat volt: Jellasichcsal személyesen találkozni s a csatát, vérontást, háborut, ha lehet, elkerülni. De hát Veszprém felé, a Balatonon át s a »Kisfaludy« gőzösön vezetett az ut Jellasich elé?

Jellasich jött a hadak utján, a Balaton déli partján egyenesen Székes-Fehérvárnak. A magyar hadsereg ezen az uton ment eléje s a hadsereg élén kellett állani a fővezérnek. Minő egyszerü lett volna a nádorispánnak a szántódi révnél találkozni a bánnal! Itt nem merülhetett volna fel az a kérdés, hogy a hajógép erősebb-e vagy a becsületszó s a nádorispán méltósága nagyobb-e vagy a báné.

Ily ledér okon fordult volna meg a világtörténet egyik igen nagy eseménye?

Mesebeszéd.

A nádorispánra ráparancsoltak: hagyja el és hagyja magára a szegény országot. És ő engedelmeskedett.

De miért kellett akkor a balatoni játékot eljátszani?

Azért, hogy ha az osztrák udvar dolga rosszra fordul s a magyarok kibékitése szükséges lesz: megint előránthassák a nádorispánt békitőnek, közbenjárónak. Kimentették volna azzal, hogy ő Jellasichcsal minden jót akart és csupán Jellasich hűtlenségén tört meg jó szándéka.

Pedig semmi jót se akart.

Irtóztató vád terheli a nádorispánt, ha ugy áll az igazság, a mint én látom.

Nem tehetek róla. A jelen mindig vitás, a jövő mindig kétes, de a mult igaz.

A meghiusult találkozás után a »Kisfaludy«-gőzös megfordult s visszament Balaton-Füredre.

Gyerek-koromban tele volt a vidék azzal a hirrel, hogy Jellasich a tihanyi szorosnál ágyuztatta a gőzöst s hogy egy ágyugolyó a kémény mellett búgott el.

Ez nem igaz. Szentgyörgyi-Horváth József igy beszélt nekem:

– Dehogy bántott volna minket a bán. Örült, hogy nem látott bennünket. Mi is örültünk ott a hajón, hogy a kibékülésből semmi nem lett. Korbácsot a bánnak, nem békejobbot. Hanem a nádor ő fensége nem örült. Az egész uton alig szólt egyet-kettőt.

22-én a nádorispán Budára ér. Ott hagyja a magyar hadsereget, melyet neki kellett volna vezetnie s a vezérletet rábizza Moga tábornokra.

Másnap 23-án megmondja gróf Batthyányinak, hogy ő végleg el akar költözni az országból. Batthyányi kéri és inti, gondolja meg jól, ne hagyja az országot dúvesztében.

No ugyan jól meggondolta. Éjfélkor zárt kocsiba ült, azt se mondta a kormánynak és országgyülésnek: bikmakk s úgy el-kihajtott Magyarországból, szülőföldéről, hogy sohase látta többé. Pedig még tizenkilencz esztendeig élt jó egészségben azután.

Igy bujdosott el Magyarország utolsó nádorispánja. Itt hagyott mindent fenékig zavarban. S ott hagyta hadseregét az ellenség előtt fővezérlet nélkül.

A ki derüsebb itéletet tud mondani róla, mint én: álljon elő.

Meneküléséről van egy egykoru kép. Hatalmas nyul hátán ül a nádorispán nyereg nélkül, de a nyul fel van kantározva. Jász-kun huszárezredének ezredesi diszruhája van rajta. Dombos vidéken nyargal a nyul s viszi lovagját veszettül. A lovag háta mögött egy dombon aszu fatörzsök hatalmas száraz ágakkal. Előtte egy sárga-fekete utmutató, melyre ez van felirva: Schaumburg. Csakugyan oda menekült.

A nagy idők szereplői közül senkit se felejtett el a nemzet. De utolsó nádorispánját elfeledte. Szél a falevelet, vihar a porondot felkavarja, de nem lesz többé a lelkeknek olyan háborusága, mely az utolsó nádorispán emlékezetét a multból, az avarból ki tudná mozditani s életre tudná kelteni.

Minő jó a feledés!

Jobb mint a mámor, mert csöndesebb. Jobb mint az álom, mert álmodozása sincs. Minő áldás annak nevén, a ki nemzetével rosszat cselekedett.

Szegény utolsó nádorispán – bécsi tanácsadóid rosszul gondolták ki utolsó napjaidat. Mennyivel jobb lett volna, ha Jellasich elfogat és vasra veret s ugy küld el téged Schaumburgba. Utóbb még érczoszlopot emeltek volna tiszteletedre s a vértanuk seregébe illesztették volna be nevedet.

Sok kitelik a bolond magyartól.

Hát Jellasich mit csinált?

Jött előre jó kedvvel, bőséggel. Katonái nyujtották neki a bőséget rablott eleségből. A cséplés és szüret javában folyt vidékünkön, volt mit harácsolni.

Szent-Mihály napján már ott volt Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön egész seregével. Előőrsei már Székes-Fehérvár felé száguldoztak.

Főhadiszállása Lepsényben volt, lakása a Nádasdy-kastélyban volt.

A kastély nádtetejü volt akkor. A nád jó ismerőse volt ősapáinknak Ázsia pusztáin. Árpád huszárjai is szerették a nádat. Nádasok közelében van jó legelő. Lónak pedig az kell. A legelső Nádasd Árpádnak volt vitéz hadnagya. El is foglalt jókora darab földet a tótoktól, németektől. Palotája aligha nem nádgunyhó volt eleinte. És azután akárhány palotát épitettek maradékai, minden palotát nádtetőre vettek. Pedig főuri nagy palota is sok volt köztük. De igy kellett, hogy az Ázsiából hozott ősi nevet minden palota hirdesse.

Jellasichot meglepte a nádtetejü palotának főuri fényes berendezése. Jól is érezte magát benne keményen.

Az én falum nemessége követeket küldött hozzá üdvözlésre. Valósággal pedig azért, hogy tiltsa meg katonáinak a rablást, dúlást, fosztogatást.

Nagyon szivesen fogadta a nemesség követeit, még ujságát is, melyet épen olvasott, letette kezéből maga mellé a pamlagra.

Ez az ujság pedig »Kossuth Hirlapja« volt. Két hónap előtt indult meg az a lap s egyik legelső előfizetője épen a bán, báró Jellasich volt.

A bán itt is nevetgélve beszélt, mint szemesi sátora előtt. Itt is jó kedve volt.

Magyarul tökéletesen beszélt.

– No nézzenek meg engem az urak jól. Hát én vagyok az a rettenetes Jellasich, a ki ellen Kossuth így ir?

Mutatott egy kemény czikket.

Egyebek közt ezt is mondotta:

– Önök hüségében megbizom. De mit akarnak a pesti urak? Mit akar Móga az ő maroknyi seregével?

Móga? Maroknyi sereg? Hát a nádorispán? Elbámultak a mezőszentgyörgyiek s köztük apám is. A ki szentül hitte, hogy a nádorispánnak legalább ötven ezer főnyi serege van, a kit pánczélöltözetben fehér lovon vezet rá a bánra, mint Szent György lovag.

A bán észrevette az elbámulást.

– A főherczeg nádor ő fensége is elhagyta már a sereget is, az országot is s mondják meg önök az egész nemességnek, hogy ő felsége atyai kegyelmet fog gyakorolni minden megtévelyedett fölött, csak a makacs lázitókkal érezteti hatalmát.

Honnan tudta a bán a nádorispán elszökését? Mikor erről beszélt: akkor szeptember 24-ike volt déli 12 órakor. A nádorispán akkor még csak Győr vagy Magyar-Óvár körül lehetett és se tőle, se Pestről a bánhoz hír nem juthatott.

Bizonyára nem is tudta. Csak annyit tudott, hogy a szökés megtörténik, legföljebb csak ugy gondolta, hogy talán már megis történt.

Hagyjuk el azonban a nyalka bánt s eresszük őt a maga utjára. Majd vége lesz annak az utnak nem sokára. A mi azután történt: az már nem tartozik a Balatonhoz.

Nekünk pedig vissza kell térnünk a Balatonhoz, hogy megnézzük Tihanyt is, melyet ugy ölel az a nagy tó kebelére, mint csecsemőjét a szoptató anya.

TIHANY.

(A kecskeköröm. – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A remetebarlang és Berzsenyi. – A remete, a fejedelem és az isten. – Mirevaló az isten dicsérete?)

Tihany!

De sokat irtak már erről a félszigetről irók is, irogatók is, s mégis olyan keveset irtak erről mind az irók, mind az irogatók. Ha az olvasó lelkében évek mulva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség: minek róla sokat tudni. A ki ott lakik: annak még csak nem is szépség. Hiszen minden nap látja. A ki pedig nem ott lakik: annak számára még nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a barátok temploma. Boldog emlékü jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud róla. Mai iróink pedig százszor bővebben és szebben leirták már a Kék Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.

No de máskép lesz ezután.

A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönviz előtti időből. Akkora, mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, a mely egy millió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy igy elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme volt.

Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a föld kerekségén. Én bizony azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt. Nem is a Balataton szülöttje. Az a tenger, mely fél millió év előtt a Balatont ránk hagyta hirmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna másutt is előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos világforradalom tüzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből: akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé s a kövek közt kövé vált maga is.

Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát s annak porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezitelen lábu szegény paraszt gyerek ötven krajczárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért is, ha vevője nem ád többet érte.

Hát a visszhang?

Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles a fal, állj tőle száz lépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben s dalodat meghallod tőle a magad hangján. Hangod szinét, erejét és fokát visszamondja tökéletesen.

De nincs benne semmi különös. Épits akárhol akkora falat, nem kerül több pénzbe, csak száz forintba s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis hangon éneklő fiad vagy leányod rögtön megismeri énekhangjának hamisságát.

A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a természetes tüneményt.

Egy-két év ide-oda s el fog telni az a száz esztendő, a mikor a kóbor lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.

Somogyból ment vissza Debreczenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott. Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókhiáról parókhiára. Mint a peregrinus, vagy mint a szuplikácziós diák. Áldott lelkü, jó falusi pap, de szivesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára, ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét igéretbe veszed, pogácsával tarisznyáját tele rakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded. És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is ránditod, sőt odáig egy jó szóra, egy ital borra magad is elkiséred. Debreczeni diák mennyit tud mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt dalolni. Mennyit tudják a németet szidni! Mennyire eldicsekesznek tudós professzoraikkal. A miénk hiresebb! De bizony hiresebb a miénk!

A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény, nincs vele szerszáma. Nem is kucséber, nem is babkár, nem is német, nem is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, a ki ugy beszél, mint ha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd szörnyen, de azért a két garas répénzt elfogadja tőle, minthogy a törvény és a jó rend igy hozza magával.

Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokán bozontos fürtökben állt a sürü erdő. A kanyargó ut föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak partjait erdő koszoruzta.

Oda is elment Csokonai.

Árva szive elkivánkozott oda is. S a hol legárnyékosabb volt az erdő: ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserü szerelme, édes halála s örök dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan s ott lepte meg őt a holdnak halavány fénye is.

Minő dal az, a mely ott csendült meg az ő nagy lelkében!

– Oh Tihanynak riadó leánya Szállj ki szent hegyed közül. Im kit a sors eddig annyit hánya: Partod ellenében ül. – Itt a halvány holdnak fényén – Jajgat és sir elpusztult reményén Egy magános árva sziv!

– Míg azok, kik bút-bajt nem szenvednek: A boldogság karjain Vigadoznak a kies Fürednek Kutfején és partjain: Addig én itt sirva sirok!

– Itt halok meg! E sötét erdőben. – A szomszéd pór eltemet, Majd talán a boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S a mely fának sátorában Áll együgyü sirhalmom magában: Szent lesz tisztelt hamvamért!

Oh nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé a tihanyi sötét erdőbe, hogy együgyü sirhalmoddal gazdaggá tedd annak földjét. De sirhalmod azért mégis szent s hamvaidat igaz szivvel tiszteljük.

Igaz, hogy csonka e mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását, buzditó szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bérczén azt a helyet, hol Lilládat utoljára megsirattad s hamvaidnak örök pihenő helyét megjelölted.

Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit látott rajta, a mennyit én. Semmit.

Mert az a lyuk se nem barlang, se nem remete fészke. A Füred felé néző oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz szine fölött mintegy negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melybe négy-öt ember fér el állva.

A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végü botjával valami nyájőrző fiu ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghuzhassa s kecskéit is szemmel kisérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz gallyat szedegetett össze s ott a lyukban tüzet gyujtott, annál melegedett. Az odu falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is megkezdte valaki s aztán abban hagyta. A csapongó képzelet, a játszi elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látja az oduban.

Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az oduban a kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakálát; se nem hallgatta annak bölcs szavait. Költeményének meséje is gyerekes. A nép együgyü felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó panaszaiból származott.

Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika apja e miatt fogcsikorgató haragra lobban s lányát bedugja a klastromba. Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év mulva lány és legény találkozik. Egymás nyakába borulnak, könyezve csókolják egymást s együtt való szökésre adják fejüket. A klastromba ez alatt észreveszik a lány távozását, félreverik a harangot s fáklyákkal mennek a szökevény után. Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után tőrével megöli a lányt is, önmagát is.

»Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerliczepár jött ki porukból és e csendes ligetek sátoriban leszállt. Gyakran látni sötét éjjeleken, fejér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messzünnen kihaló gerliczehangjait.«

Így ír a költő, így beszélt neki az ősz tihanyi remete.

Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány sorában.

Öreg asszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében egykor falu állt, mely bűnei miatt elsülyedt s helyébe a nagy viz támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsülyedt bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.

E regét a költő is hallotta. Az ősz remete szájába e szavakat adja:

»Látod amott fiam, a mint a Balaton habja locsogva küzd a bércz öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras sorjegenyék között!«

A költő lovagkorból való romantikus mesét szőtt-font a népregéből.

Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege!

Elsülyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek soha se jönnek többé napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből csöndes éjszakákon.

Hanem hát mit is értene remete a magyar nép igaz költészetéhez?

Van-e még remete? Nyoma sincs tul a Dunán. Én még láttam egyet, ismertem egyet, kegyes volt, szent volt s mégis csak obsitos katona volt, kerülte a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd egyszer valahol elmondom a történetét.

Ez hát mégis remete volt. De hol volt oduja? Ott, a hol emberek járnak, bucsujáró népek bucsut járnak. A hol meglátják, megszánják, megbámulják s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajczárt, vagy egy darab ruharongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne fagyjon.

De menjen csak a remete Tihany oldalába. A hol ember meg nem fordul. A merre út se vezet. A hol ősztől késő tavaszig élőt nem látni. A hol a sivatag talajon kertészkedni nem lehet, a hol makk se terem, gyökér se terem, még fü se terem. A hol még a kökényfa, a galagonya, a mogyorófa se tenyészik; a hol a gözü se tudna télre valót gyüjteni, a hol még róka se üt tanyát.

És a hova szabadon bejár az északi szél. A mily enyhe a Balaton nyáron: olyan zordon télen. Iszonyu hidegje, rettenetesek viharai. Nincs az a remete, a ki azokat elszenvedje.

A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutas és kerékpáros világban?

Istent dicsérni?

A remete arra vállalkozott, hogy dicsérje az istent. Ebben élt, ebben halt meg. Ebben lett élete szentté, emléke imádottá.

Örült sovány ételének, meztelen testének, éjjeli-nappali sanyaruságának. Durva fakereszt földbe ütve, ott térdelt előtte s egyebet nem csinált, dicsérte az istent.

Hagyjátok ki kegyes lelkek isten imádásából isten dicséretét.

Jó és kegyes és szent és igazságos, dicső és örökkévaló, mindentudó és mindenható az igaz isten. Egyáltalán nem kivánja, mert semmi szüksége sincs rá, hogy őt az emberek dicsérgessék. Szép asszonyt, hatalmas főispánt, zsarnok fejedelmet, ostoba gazdagot kell dicsérgetni, nem a jó istent.

Sokszor elgondolkoztam a régi vallásalkotó népeken: miként alkottak ők maguknak istent, milyen alaknak képzelték ők istenüket.

Hatalmasnak.