Part 15

Asszonynéném legelőször is kikutatta, ki volt az a szentségtörő pap, a ki a szökevényeket összeadta. Valami katholikus pap volt. Annak ugyan e földi életben nem igen árthatott, de azért mégis nyakára ment s adott neki utlevelet a pokolba s annak is a fenekére. Az a jó pap bizonyosan föl is használta az utlevelet.

Azután azt kutatta ki, ki volt az a gézenguz akasztófavirág, a ki a kocsival ott várakozott a fekete iharfabokor árnyékában. Ezt is megtalálta. Ez volt Dömök Sándor, szilas-balhási kisbirtokos.

Ez ugy félig-meddig a családhoz tartozott. Valamelyik ős-nagynéném unokanővérének orozva költ fia volt. Törvénytelen gyerek. Utóbb napvilágra jött s annyira hasonlitott a család férfitagjaihoz, hogy a tehetősebb atyafiak egy kis házacskát s néhány hold földet juttattak neki. Kedves, jólelkü ember, ölesnél magasabb termettel. Nagyon megkedvelték s utóbb a tisztujitásoknál a nemesek közé is becsempészték. Ő volt a mezőföldi nemesség zászlótartója. Azt gondolták, ha a pecsovicsok őt mint zászlótartót agyon ütik is: ő érte nem lesz akkora kár, mint egy valóságos igaz nemes emberért.

Ő volt az, a ki a szökevényeket is a paphoz vitte.

Asszonynéném tehát Matkovich István szeptemvirt tartotta egyik halálos ellenségének. A ki két ezer hold birtokát elpörölte. Második halálos ellenségének pedig Dömők Sándort tekintette. A ki az ő angyali szépségü jó lányát az ő tudta nélkül esküvőre szállitotta.

Lett harmadik halálos ellensége is.

Ez volt a legnagyobb ellensége. Ennek nem bocsátott meg soha.

Volt az én kedves asszonynénémnek egy gyönyörü szép daruja.

Daru!

Ismered-e ifjabb nemzedék a darumadarat?

Megnézted-e jól barna homlokát, piros tarkóját, felül fehér sávos, alul sötétszürke selyem nyakát, világos hamuszinü testét, barna-szürke lobogó tollait? Gyönyörködtél-e már sárga szép szemében, szelid nézésében, nyalka-büszke menésében?

Hallottad-e hangját? Azt az egyszerü de érczes erős hangot? Mikor ott repül fent, az egek magasában, tizenkettő az egyik szárnyon, másik tizenkettő a másik szárnyon mint a hegyes ék: V betü alakban előre robogva, elől a vezérdaruval, a ki harsány hangon le-lekiált a föld szin mélységére: daru, daru!

Láttad-e őket, mikor kora hajnalban s mikor alkonyatkor darvadoznak a lápon, a szigeten s feltartott fejjel hol egy kiabál, hol valamennyi kiabál s mindegyik tizenháromszor kiáltja el egymás után: Kátára, Kátára!

Istennek és a magyar népnek ősmadara a daru.

Darutollat tett a süvege mellé a kurucz közvitéz. Darutollas süvegben járt még a minap is a tiszaháti-szamosháti nyalka legény.

Daruszőrü paripáját szereti legjobban a sikföldi szegény legény s azt siratja meg igazán, mikor a szegedi kapitány eladatja s ő nem lehet ott az áldomásivásnál, mert vasba van verve keze-lába.

Magasan repül a daru, szépen szól. Haragszik a szerető lányka, mert nem szól. De kérleli őt a barna legény: ne haragudjék sokáig. Ugy is övé lesz koporsója bezártáig. Bizony szóra kell birni azt a lánykát, mert hiszen a daru olyan néma s mégis szól.

Hát a nemzeti fájdalom kétszáz év előtt? Hát a bujdosó kurucz égő keserüsége?

Elment az ő ura, elment Rákóczi az ő fejedelme nagy Törökországba! Esztendő alkonyatán, őszi hervadáskor elmegy a daru is utána. Segény üldözött kurucz, csak a darvak őszi vonulását lesi s az őszi darvakkal együtt ő is elbujdosik ura után. Márvány-tenger felé, Rodostó halmai felé! Ott még egyszer kezet csókol hősének, vezérének, imádott fejedelmének, ott még egyszer kisirja magát és azután csak a daru jön vissza tavasszal. A bujdosó elmarad valahol.

Te is elmaradsz már tőlünk maholnap darumadár! Gyermekkoromban hányszor láttam lassu vonulásod, hányszor hallottam kiáltó hangod a magasból. Egyszer de egyetlen egyszer az én kis bozótomban, az én kis szigetemre is leszálltál. Ugy mentél tovább a Balatonra. Két év előtt kérdeztem otthon falumbelieket, harmincz-negyven éves embereket: mikor láttak darut a határon?

– Nem tudjuk mi uram, micsoda madár az, csak az öregektől halljuk, hogy régen itt is járt a mi vidékünkön.

Csak a szatmári lápokon, csak a Duna-Dráva összefolyásánál, csak a Dráva muraközi szakadásain, csak az alsó Dunánál látni még darut. Itt se sokáig.

Az én kedves asszonynéném menyasszony korában szerezte a darut. Gerjen körül fióka korában fogták s neki adták ajándékba. A hogy nőtt szüzi szerelme: ugy nőtt kis daruja. S mikor menyasszonyi ruhájába felöltözött, körül tipegte, körül röpködte a daru, szép tiszta csőrével még igazitott is menyasszony fátyolán. Százszor is elmondta: kru, kru – a mi daru nyelven azt teszi: légy boldog édes kis urnőm!

Mennyi angyaltitkát tudta az a daru a jegyes és menyasszony lelkének!

Elhozta magával Mező-Szent-Györgyre is. El nem hagyta ott urnőjét soha. Vele sétálgatott az udvarban és a kertben. Elkisérte a szőlőhegyre is. Sokszor megfogta köténye kötőjét s ha légy szállt a ruhájára: csett! Rögtön elkapta a legyet. Megismerkedett és megbarátkozott luddal, kácsával, gyöngytyukkal, csirkékkel s megvédte őket kutya-macska ellen. Nem félt senkitől s ha idegen akart hozzá nyulni: akkorát ütött kezére, hogy egy hét mulva is megemlegette.

Egyszer a daru kiment sétálni a gyepre a kert keritésén kivül.

Nem messze laktak Katonáék. Kisbirtoku ősrégi nemesek. Az egyik Katona-fiunak, Boldizsárnak, az a bolond szokása volt, hogy agarakat tartott. Akkor is volt neki két vásott kölyökagara.

Meglátja a két kölyökagár a darut: uczczu neki. Eleget vitézkedett a bátor daru, egyik agárnak ki is vágta a balszemét, de utóbb mégis csak legyőzte a két otromba eb. Katona Boldizsár látta a veszedelmet, sietett is a daru védelmére, de mire odaért: a szép madár kilehelte lelkét.

Titokban nem maradhatott az eset. Ellensége mindenkinek van. Besugták a dolgot az én kedves asszonynénémnek, a ki keservesen megsiratta hü barátját, kedves szép madarát. Tollait eltette emlékül, kihült testét pedig a kertben eltemette s örökzöld bokrot ültetett föléje.

Hanem Katona Boldizsárnak többé szemei elé kerülni nem lehetett. Megfogadta, hogy a mig ő él, az a szivtelen gonosz ember a vármegyében nem boldogulhat. Hiába könyörgött neki az egész atyafiság: csak annál jobban felbőszitették ellene.

Ez volt a harmadik halálos ellenség.

Mikor az ősi házból örökre ki kellett költöznie, mikor abba a pörnyertes szeptemvir beköltözött: akkor azt mondta Magyary-Kossa Eszter asszonynéném a szeptemvirnek:

– Kilenczvennégy esztendeig birták a mi eleink ezt a házat, de nem halok meg addig, mig kegyelmedet, méltóságos uram, innen ki nem dobják. És eljövök időnként, hogy engem lásson s az én szavamra megemlékezzék.

Rettenetes fogadás volt, de szavát megtartotta.

Multak az évek sorban, egymás után s elmultak azok is, a kik annyit pörösködtek egymással. Elhalt a szeptemvir és sok évvel később neje is. Ott feküsznek a szentgyörgyi temetőben. Fiaikra, örököseikre szállt a birtok.

Elhalt Hollóssy Fülöp László bátyámuram is ez előtt negyvennyolcz esztendővel. A kinek se idő, se mulandóság nem ártott: az volt az én kedves asszonynéném.

Ez előtt huszonnégy évvel épen szeptember 6-ik napján megyek haza Budapestről. Keresztülmegyek a várótermen s ott egy pamlagon látok egy muffot.

Egyszer csak megmozdul a muff.

Oda nézek, nagy bámulatomra felismerem az én kedves asszonynénémet. Talán száz esztendős is volt már. Oly kicsiny lett, hogy a mint a pamlagon feküdt s összehuzta lábait: csak egy jókora muffnak látszott.

Oda mentem hozzá, üdvözöltem, kezet csókoltam neki.

Nézett rám, nem ismert meg első pillanatra.

– Ki vagy te?

Mondtam nevemet.

– Te vagy az? No nem jövök többé hozzátok. Aranyosról többé a lábamat ki nem teszem. Még csak azt akartam megérni, hogy annak a szeptemvirnek az utódjait kidobják az én birtokomból. Épen ma kidobták. Magam láttam, onnan jövök, a biróság még most is ott van. Harmincznyolcz esztendővel ezelőtt épen ezen a napon s épen abban az órában dobtak ki belőle engem is. Most már megnyugszom a sorsban. Ennek az ellenségemnek vége van.

– Megbocsát-e most már legalább utódainak?

– Megbocsátok.

– Hát annak a szegény öreg Dömök Sándornak megbocsát-e? Lássa kedves asszonynéném, most én vettem magamhoz.

– Megbocsátok annak is. Hisz a lányom ugyis csak férjhez ment volna.

– Hát a szegény Katona Boldizsárnak megbocsát-e?

– Elő se hozd, annak meg nem bocsátok soha!

Elsőt csöngettek. Jött a vonat. Fölugrott az én kedves asszonynéném s apró, de szapora lépésekkel ment ki a vonatra. Kisérője alig győzött utána menni.

Két ezer hold földjét elfeledte, leányának engedetlenségét elfeledte, kedves daruját soha el nem feledte.

Hát ez az én kedves asszonynéném volt az a tekintetes asszony, a ki utjába állott a balaton-fő-kajári halászgazdának, nehogy az valamikép pört nyerhessen. Mért volt felpörös?

A NEMZET TÖRTÉNETE A VIZ SZINÉN.

(Jön Jellasich. – A nádorispán Veszprémben. – A Kisfaludy-gőzös. – A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó. – A becsület a politikában, az adósságban és a szerelemben. – Mi volt a nádorispán, mi volt a bán? – A horvátoknak jó kedvük van. – Elbujdosott az utolsó nádorispán. – A nádfedelü kastélyban.)

– Hol volt, hol nem volt; volt egyszer egy nádorispán, a neve volt István fejedelem, adtam neki egy pohár vizet, megitta jóizüen, ő pedig adott nekem egy aranyat, de nemcsak nekem, hanem a többi pajtásomnak is; az aranyunkat elmulattuk, de én mégis vettem belőle egy uj kalapot Veszprémben, de most már nem uj az a kalap.

Bognár Pálnak hivták azt az embert, a ki igy kezdte elbeszélését kapás pajtásai előtt s aztán lekapta fejéről a kalapot, oda vágta a hátához egy surján legénynek, csak ugy puffant.

– Ez volt Ferkó az a kalap ni, néhány esztendeig el is tart még.

Ez a beszélgetés pedig történt az én balaton-füredi szőlőmben, a mikor én még gyerek voltam s a mikor még az a szőlő nagyanyámé volt, ez előtt közel ötven esztendővel.

Igaza volt Bognár Pálnak.

István főherczeg nádor csakugyan járt Balaton-Füreden és a Balatonon és a »Kisfaludy« gőzösön. Ezt az útját meg kell emlitenem.

Nevezetes út volt ez.

Jöttek a horvátok. Meg akarták enni országunkat. Jellasich báró a horvát bán vezetett ellenünk egy nagy sereget és seregével már el is hagyta Boglárt s jött felénk, mint a förgeteg.

Anyámat és a kisebb gyerekeket apám elvitte a balatonfüredi szőlőbe nagyanyámhoz. Veszett hire járt a horvátnak. Azt mondták: éget, rabol, embert öl, vérben fürdik. Anyám sok mindent, ékszert, ruhanemüt el akart magával vinni. Volt különösen egy vörös posztó ágyteritője. Hallotta, hogy a szerezsánnak vörös sapkája és vörös köpönyege van, mint a hóhérnak. Szentül hitte, hogy a szerezsán azt a vörös posztó ágyteritőt okvetetlen elviszi köpönyegnek. Sajnálta tőle. Apám azonban nem engedte elvinni. Hanem volt egy arany himzéses fehér selyem nemzeti védegyleti lobogónk: ennek Füredre vitelét megengedte. Apám a két nagyobb gyerekkel otthon maradt. Hadd jöjjön hát Jellasich, ha van bátorsága.

Jött is. Szeptember 21-én már Szemesen volt.

A nádorispán levelet kapott szeptember 19-én Bécsből a királytól. Ez a levél 16-án kelt. Ez a levél soha nem látott még napvilágot. Én Vermes Illés 48-iki pápai követtől és gr. Zichy Manó 48-iki honvédezredestől hallottam valamit a levél tartalmáról.

Akkor már Bécsben elhatározták, hogy az ország alkotmányát eltörlik, a magyar kormányt és az országgyülést elkergetik s a magyar nemzet alkotmányos ellenállását vérbe fojtják. Jellasich minden parancsot és meghatalmazást megkapott már erre.

A nádorispánnal azonban gondoltak valamit. Azt fölakasztani nem akarták, de a magyarok kezében se akarták hagyni.

Szeptember 16-án a király aláirásával küldték hozzá azt a levelet, melyben megengedték neki, hogy Jellasichcsal személyesen összejöjjön, valami egyezségfélét vele szóba hozzon, de egyezséget ne kössön, azután pedig vegyen bucsut a kapufélfától s hagyja a magyarokat magukra és Jellasichra, annyit se mondjon, hogy beföllegzett, menjen egyenesen Bécsbe.

A nádorispán lett volna fővezére annak a seregnek, melyet a magyar kormány a király beleegyzésével előre küldött, hogy Jellasichot verje ki az országból. Ez a sereg már a Mezőföldön volt, Jellasichtól egy-két napi távolságra.

Szeptember 20-án indult el a nádor négy kocsival Budáról s még azon a napon Veszprémbe ért. A püspöki palotában szállt meg, noha a püspök gróf Zichy Domokos már akkor nem volt otthon. És azután nem is jött haza többé soha.

A nádorispán kiséretében voltak: Beöthy Ödön, gróf Zichy Manó és gróf Szapáry Antal. Azután vele volt még valami futár-hadsegéd, egy helytartótanácsi titkár, néhány szolga, két huszár. Veszprémben a káptalan, a főispán Hunkár Antal, az alispán, főjegyző, főbiró s a polgármester fogadta.

Nagy örömmel fogadták. Tőle várták az ország békéjének helyreállitását, minden szabadságunk megmentését.

Bezerédy kanonok és püspök, régi országgyülési ember, e szavakat intézte hozzá:

– Örömében megdobbant városunk alatt az anyaföld, a mikor fenséged rálépett, hogy közibünk jőjjön.

Nem hagyhatta ezt szó nélkül Kocsi Sebestyén Gábor elmés ajka. Igaz, hogy a mit mondott, csak magán körben mondta.

– Dehogy dobbant, dehogy dobbant. Ilyen vékony legényke alatt még nem dobban meg se a Cserhát, se a Várhegy.

Nem tiszteletlenség volt ez a fejedelmi személy iránt Kocsi Sebestyén Gábortól. Ezzel csak a nádorispán kis termetére czélzott. Olyan vékony keze-lába volt a nádorispánnak, mint egy gyermeknek. Csupán 82 bécsi fontot és 8 latot nyomott, a mi a mai mérték szerint csak 47 kiló. Ez bizony még lánynak is kevés volna.

Mindig kedvetlen és mindig szótalan volt a nádorispán.

Másnap, 21-én, kiment Balaton-Füredre.

Ugy volt előre elkészitve a dolog, hogy délután két órakor találkozik a nádorispán a bánnal. A bán Szemesen lesz, a nádorispán a hajón, a »Kisfaludy« gőzösön. A bán a hajóra jön s ott majd találkozik és beszélget a nádorispánnal.

Déli 12 órakor indult el a hajó a balaton-füredi kikötőből.

A hajón volt a nádorispán és kisérete. Ezen kivül Szentgyörgyi-Horváth József és Écsi László s a hajószemélyzet. Kapitány, kormányos, három matróz és a fütő. Az egyik matróz helyettes-kormányos is volt s a másik matróz Bognár Pál, nagyanyám későbbi kapása.

Miért indult el a hajó olyan korán? Szemes csak ötven percznyi ut. Két órakor kell lenni a találkozásnak, mit csinál a nádorispán a hajón két óráig, tehát még hetven perczig?

A nádorispán előzékeny és udvarias akart lenni a bán iránt. Az ellenség és az áruló iránt, a ki föltámadt az ország kormánya és törvényhozása ellen, fegyveres kézzel betört a határon s tíz nap óta már öl, rabol és éget.

A kiséret pusztán udvariasságnak tekintette a sietést. Talán maga a nádorispán is annak tekintette.

A hajón volt egy rézágyu. De csak amolyan mozsárágyu. Csak díszlövésre való. Ezt most a kapitány megtöltette s hatalmasan lefojtotta. Vagy azért, hogy Jellasich táborát üdvözöljék; vagy azért s talán inkább azért, hogy a megkötendő béke örömére nagyot lőjjenek. Szegény mozsárágyu! Ez a töltés talán egészen beléd rozsdásodhatott volna! Vagy legföljebb csak felét kellett volna kilőni mind maiglan! Hanem hát az ágyutöltés is olyan mint a becsületszó. Vagy egészen elsül, vagy sehogyse.

Fel volt lobogózva a hajó. A nagy zászló a föárbóczon. S azután elől is egy, hátul is egy zászló. Ezek már kisebbek voltak. Volt még egy negyedik lobogó is egy kisebb árboczon.

Valamennyi piros-fehér-zöld magyar nemzeti szin. Nagy következése lesz még ennek.

Mikor a főárboczra huzták fel a nagy lobogót: a lobogó elakadt. Ujra leeresztették, ujra felhuzták: megint elakadt. A kapitány káromkodott, mint egy huszár, de a lobogó azért nem ment föl simán.

– No még ez se történt meg velünk.

– Nem jó vége lesz ennek az útnak.

A matrózok beszéltek igy.

Utóbb is fel kellett mászni az árboczra s nagy keservesen rendbe hozni a dolgot.

A nádorispán néma volt.

Van egy egykoru kézrajz és metszett kép, mely a nádorispánt ott a hajón ábrázolja. Itt magyar diszruha van rajta, de kalpag nélkül, hajadon fővel és mente nélkül. Mellette jobbról-balról Beöthy és gróf Zichy, egyik magyar, másik huszár-ruhában. Oldalt előtérben a somogyi part Szemes körül. A parton csalitos, bozótos halmokon öt fehér ruhás generális, köztük Jellasich. Mind az öten veszettül tánczolnak.

A kép nem akar gunyos kép lenni s mégis az. Az osztrák generálisok csakugyan nem tánczoltak. De a nádorispán se magyar diszruhában, hanem akkor divatos fekete kaszinó-öltönyben volt. Még Veszprémben öltötte ezt magára.

Bármennyire sietett a hajó, a bán már a parton várta.

Azok a képek, melyek 1848-ban készültek, hogy megörökitsék e furcsa történeti eseményt, nem hivek a valósághoz. Pusztán képzelődés szülöttei.

Az egyik képen két lovon ülő huszár-főtiszt társaságában délczeg huszár-ruhában ül lován a bán. Egy jó fölszerelésü gyalogossal beszélget, ki kezével Tihany felé mutat. Mintha a katonának, mikor haptákban van s a fővezérrel beszél, kezét emelgetni s azzal mutogatni szabad volna! Ugyan e képen az előtérben egy sziklapad tetején jól öltözött magyar paraszt szürben, kerek kalapban bámulja a bánt.

Sajátságos, hogy Jellasichot huszártábornoki ruhában szerették ábrázolni. Még zágrábi lovas-szobra is magyar diszruhát visel. Hiszen igaz, hogy a horvátországi grófok és bárók mind magyar főrendek, magyar grófok és bárók s diszruhájuk is magyar mind maig. S igaz, hogy a bán is magyar zászlós ur.

Ezen a képen még nincs ott a »Kisfaludy« gőzös.

A többi képen már ott van.

Az egyiken öt táborkari tiszt és egy szerezsán veszi körül a bánt. Háttérben Tihanynak és a hajónak elmosódott képe. A partnál egy csónak orra széles tót kalapos evezőssel.

A másikon a bán a parton tisztjei közt. Tihany és a hajó itt is a háttérben, de a csónak közeledik a parthoz. A bokrok közt egy ágyu is van a hajó irányában forditva.

Szeptember 21-én gyönyörü szép meleg, tiszta őszi nap volt. Az ég s a tó egyaránt ragyogott a verő napfényben. Szellő nem szálldosott s a szeszélyes Balaton nem is sejtette, mi történik hátán és partjain.

Egyik egykoru képen sincs nyoma a bán sátorának. A bán pedig sátort üttetett és sátora előtt hatalmas sudárfán sárga-fekete lobogó volt feltüzve. A bán és törzskara a sátor előtt állt, mikor a hajó közelgett.

A hajó nem tudott kikötni. A parti víz sekélyes volt. A hajó kereke már zavarossá tette a vizet, egy matróz póznával a viz mélységét kémlelgette. A hajónak meg kellett állani a parttól mintegy háromszáz méternyire.

A csónakot rögtön előre huzták, három matróz bele ugrott, a kereszt-deszkára sárga pokróczot teritettek, beszállt a csónakba gróf Zichy is, igy mentek Jellasich elé. A gróf vitte a nádorispán izenetét a bánhoz. Kéri a bánt, hogy fontos ügyek megbeszélése végett látogassa őt meg a hajón.

Ekkor történt az álnokság szinjátékának első felvonása.

A bán és tábornokai észrevették, hogy a hajón nincs sárga-fekete lobogó, hanem csak magyar háromszin.

Hogy mehessen Jellasich ilyen helyre? Hogy mehessen Magyarország harmadik zászlós ura Magyarország állami lobogója alá?

Megtagadta a hajóra menetelt. Gróf Zichy visszament a »Kisfaludy«-ra.

A nádorispán tanácskozott kisérőivel. Elhatározta, hogy a király megbizását eredeti példányban átküldi a bánhoz s ujra ismétli a meghivást.

Gróf Zichy megint a parthoz evezett.

Ez volt a második felvonás.

A bán megnézte a levelet s rajta a király nevét. Elnevette magát s mutatta a levelet tisztjeinek.

– Mit adok én a király ezen aláirására?

Igaza volt.

Hiszen az ő tábori irattárában különb aláirásai voltak a császárnak. S a császár aláirása nem különb-e, mint a királyé? S aztán az ő levelein Latour aláirása is ott van, de a nádorispánén nincs.

– Menjek-e? Kérdezi tisztjeitől.

– Ne, semmi esetre se!

Tisztjei egyhangulag szintén nevetve feleltek a kérdésre.

Gróf Zichy, mielőtt vissza indult, ezt a megjegyzést tette:

– Ő fensége a főherczeg még becsületszavát is hajlandó adni, hogy Exczellencziádnak semmi bántódása nem lesz.

A bán tovább mosolygott s azt felelte:

– A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó!

Álljunk meg itt egy szóra.

A hajógép közönséges gőzgép harmincz-negyven lóerőre. Harmincz lóerő a gépészek tudománya szerint annyi, mint hatvan közönséges magyar ló ereje. Ez bizony elég szép erő.

Hát a becsületszó milyen erős? Van-e olyan erős, mint hatvan ló együtt?

Az a kérdés, miben adják a becsületszót?

Politikában, hitelügyletben és szerelemben átkozottul keveset ér a becsületszó.

Hitelügyletben a hitelezőről, ha adósától váltót kér: azt mondják, rendes ember. Ha zálogot is kér: azt mondják, okos ember. Ha becsületszót is kér: azt mondják róla: gazember, uzsorás. A törvény be is csukja.

Az adós is furcsán áll a becsülettel.

A hitelezőt és kezest kijátszani nem mindig becsületbeli dolog. Ha a gavallér nem fizet: azért ő csak gavallér. Ha miatta száz hitelezője vagy száz adósa tönkre megy: azért csak gavallér, de ha egy páros bajt elmulaszt: akkor már nem gavallér. Ha kártyaadósságát vagy vesztett fogadását meg nem fizeti: akkor se gavallér. Ha tíz ezer forintot kér kölcsön: akkor gavallér. Ha öt forintot kér kölcsön: akkor már nem gavallér. Ha birtokos ember nem fizet: az rendetlenség, de uri dolog. Ha kereskedő vagy iparos nem fizet: az már csalás. Azt csődbe hajtják, be is csukják. Az már komisz ember.

Hát a szerelemben mi a becsület? Nehéz erre megfelelni. Ezer regényiró száz esztendő óta egyebet se csinál, mint e kérdésre keresi a feleletet. Maig se találta meg. Sohase is találja meg.

Aki becsületét teszi szerelmére, ha férfi, azt mondják rá: bolond; – ha nő, azt mondják rá: könnyelmü. Azt mondják rá, ha becsületszóra szerelmét adja cserébe.

A ki életét és halálát adja szerelméért: az vagy elmebeteg, vagy eszményi hős. Hős az érző lelkek előtt, elmebeteg az okos emberek előtt.

Minden szerelmi bolondságot s minden hibás szerelmet jóvá tesz a házasság. És minden házasságot jóvá tesz a hibátlan szerelem, de minden házasságot tönkre tesz a szerelmi bolondság.

Mi itt a becsület? Mi itt az igazság?

Egyszer Balaton-Füreden egy csomó házasember és egy csomó agglegény összeveszett a fölött: ki a derekabb ember: az-e a ki megházasodik vagy a ki nem?

A fürdőn ott volt Deák Ferencz. A vitatkozók elhatározták: megkérdezik őt. Küldöttséget választottak. A küldöttség tagjai voltak: Nagy Imre, a ki később kuriai biró lett; Lendvay József, a ki később királyi táblabiró lett és Darnak államügyész.

Deák azt felelte:

– A kérdés félig komoly, félig tréfás. Én is csak ugy felelek rá. A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem.

Ez volt Deák felelete.

És ebből se tünik ki, hogy a szerelemben hány lóerőt ér a becsület.

Hát a politikában mit ér a becsület?

Semmit.

Annyit ér, mint a csizmavarrásban. Sokszor varr rossz csizmát becsületes csizmadia, sokszor varr jó csizmát kontár, gézenguz csizmadia.

Széchenyinek van erre adomája.

Egyszer valami angol, egyik tatai Eszterházy gróf ismerőse, le akart telepedni Tatában s olyan lakásadó gazdát keresett, a ki lakást is adjon, élelmezést is adjon. Ajánlottak neki egyet.

– Miért ajánlják ezt az embert?

– Mert az nagyon becsületes ember.

– Tud-e főzni jó tyukhuslevest?

– Azt nem tudjuk.

– Akkor nem kell. Én nem becsületes embert keresek, hanem jó tyukhuslevest.

A politikában se a becsületet keresik, hanem a sikert. Közönséges gazemberek élnek, dolgoznak, zajongnak, vezetnek és boldogulnak a politikában, a kik képesek arra, hogy máról holnapra sikert érjenek el, vagy annak látszatát megszerezzék.

Mi a siker?

Ne gondoljátok ám, hogy a közjó a siker. A közjót csak a bölcsek, a nagyok és a jólelkek tartják sikernek. A politikus azt tartja sikernek, a mi neki jó.

És a mit a hatalom sikernek elismer. Hatalom pedig csak kettő van. Az egyik a fejedelem, a másik a tömeg. A fejedelem előtt csuszni-mászni, a tömeg előtt kiabálni s mind a kettőnek hizelegni, az egyiket megcsalni, a másikhoz ragaszkodni, de ha kell, mindegyiket megcsalni: ezek a sikernek eszközei.

Igaz, hogy a nemzetek igaz nagyjai nem ily módon nőnek.

De hiszen én nem igaz nagyokról beszélek most, hanem Jellasich bánról és István nádorispánról. Ismerem az ily alakokat. A közvélemény ködén én keresztüllátok. Mert én ismertem igaz nagyokat is.