Part 14

Dühbe jön a mérnök, fölegyenesedik, összeszidja a halászgazdát, mért beszél olyan szamárságot, mit ért ő a háromlábu masina titkához? Abban kell valami hibának lenni.

A halászgazda ártatlan képpel felel:

– Megkövetem szépen a tens mérnök urat, én parasztészszel csak ugy gondoltam, hogy a köd miatt nem lát.

Akkor néz körül a mérnök. Akkor veszi észre a ködöt. S akkor veszi észre, hogy ugy érzi magát, mintha abrakos tarisznya volna a fejére huzva. Se eget, se földet nem lát. Hogy láthatná tehát a Bálint koma diófáját egy mérföld távolságban?

– Most már meg kell várnunk, mig a köd felszáll.

Ez volt a mérnök ur véleménye. Érett megfontolás után mondta ki, a mikor kétszer-háromszor megfordult saját tengelye körül s egyebet ködnél nem látott. Az esküdt ur más véleményben volt.

– Én pedig azt meg nem várom, mig felszáll a köd. Sőt e mai helyszini tárgyalást el is halasztom valamely más napra.

A sió-foki halászgazda megint más véleményben volt.

– Pedig aligha meg nem kell várnunk a ködnek tisztulását, tekintetes uram; – én a magam részéről ugyan innen el nem indulok, mert én meg nem mondom ebben a ködben, merre föl, merre alá?

Nosza el kezdett e szóra a mérnök ur káromkodni.

– Hejh, a ki teremtette, ez már az okos észrevétel. Nézzük csak a mappát: hol is volnánk mi e pillanatban?

Ott volt a mappa a vármegye huszárjának hóna alatt. Kettő is, nem egy. Bádogtokba mind a kettő. Két halászlegény már régóta vivódott a fölött: mi lehet az? Kürt-e, trombita-e, hurkatöltő-e? Most sült már ki, hogy mappa. Abban van a sió-foki határ, meg a balaton-fő-kajári határ. E csodára csóválták a fejüket de nagyon.

De hiszen bölcs szakértő mérnök: kioldhatod te annak a toknak kötelékét, leveheted te annak sapkáját, kirázhatod te abból a térképet, megnézheted te azon, merre van hegye, merre van tolla a nyilvesszőnek, merre van éjszak, merre van dél: nem értesz te azért abból semmit. Kinevet téged azért a kajári halászgazda.

Most ugyan még csak a bajusza alól nevet s azt is halkan teszi. Még vár kevés ideig.

Nézik a térképet keményen. Mérnök, esküdt, patvarista, községi jegyző. Körül-körül tekint a mérnök a közben: nem nevet-e valamelyik paraszt? Nagyon kapóra jönne valakit összeszidni. Mert hogy az a térkép a köd ellen mit se használ: azt most már ő is belátja. Kérdi a patvarista:

– Hát a tájirányzó, urambátyám?

Erre a szóra jön még csak haragba a mérnök. Tizszer is megtapintotta ő már minden zsebjét. Éppen csak a kompaszt, a tájirányzót felejtette otthon. De minek is hozta volna el? Nem volt ő neki tengerész még az öreg apja se, nem is atlánti tengerre indult ő el uj világokat födözni fel, csak egy rongyos sommás repoziczióra hivták, oda pedig minek a tájirányzó?

Hiába volt minden haragja. A térképet ujra össze kellett sodorni, a tokba beletenni, a tok sapkáját visszatenni s kötelékét bebogozni. Tartsa csak a huszár tovább is a hóna alatt.

Még egyszer rárival a mérnök az emberekre.

– Hát már senki se tudja a biztos utat Sió-Fokra?

Bizony nem tudta azt senki. Egy kajári siheder kölyök még el is kezdett csufolódni.

– Hogy tudhassuk mi azt, ha már az a háromlábu masina se tudja?

Röhögtek rá. De most már a röhögés se hozta méregbe a mérnök urat. Valami nagy dolog kóválygott a fejében.

– Hiszen se hajlékunk, se ruhánk, se kenyerünk. Hátha ez a köd három nap, három éjjel meg nem mozdul?

– Bizony történt már ilyen eset tekintetes uram nem is egyszer. Igy járt tavaly télen Marosi János is, a kis-utczai takács. Be akart menni a halászok elé. A köd megnyomta. Elbódorgott erre-amarra a jégen. A kalapja: no az megkerült, de ő neki azóta se hire, se hamva. Legjobb lesz nekünk itt a hóra lefeküdnünk, már aztán akármit ád az isten. Valamikor csak fölszáll a köd.

A kajári halászgazda csak azt várta. Erre a szóra odalépett a mérnök urhoz.

– Már én csak haza megyek, nem várakozom itt hiába. Isten megáldja tekintetes uram!

Még kezet is fogott a mérnök urral. Csak azután fordult a többihez.

– Adjon az isten jó szerencsét kegyelmeteknek is mind közönségesen. Majd holnap ilyenkor kinézek ide megint.

Intett a kajáriaknak.

– Csak nyomomba gyerekek hogy el ne bóduljatok!

Megindult nyugodtan.

De nem nézhette ezt szó nélkül a mérnök.

– Hejh gazda uram, kedves jó barátom, álljon csak meg még egy szóra.

A halászgazda megáll, visszanéz.

– Tessék parancsolni.

– Hát kelmed biztosan tudja az utat Kajár felé?

– Bizony nem tudom én.

– Hát hogy mer elindulni?

– Mert tudja a Turcsi.

– Ki az a Turcsi?

– Hát a kutyám, ki volna más?

Ugy volt bizony. Akkor vették csak észre a kutyát.

Idomtalan, maszatos képü, kóczos szőrü eb. Valami korcs. Az apja bizonyosan kuvasz volt, az anyja aligha nem puli. A mi onnan bizonyos, hogy hol az egyik füle állt fel, hol a másik. A mihez pedig rendesen csak az agár meg a puli ért. Hanem két fekete szemében csak ugy égett az okos elme. Holmi vásott kölykek akárhányszor mondták, hogy több az esze annak az ebnek, mint az öregbirónak. Az igaz, hogy az öregbiró a pinczeszeren néha több bort szokott inni, mint a hogy illendő s ilyenkor bolondokat beszélt, a mit a Turcsi soha nem csinált. De azért mégis isten ellen való vétek igy beszélni.

Ott üldögélt már a Turcsi régóta a gazdájának csizmaszára mellett. Figyelemmel hallgatta az emberek beszédét s komoly részvéttel kisérte a szegény mérnök ur tépelődését. A mérnök urat ugyan még eddig nem ismerte, de azt már látta a szemeiről, hogy a ködhöz semmit se ért. A háromlábu messzelátó eleintén némi aggodalmat keltett benne, de a mikor látta, hogy se nem rug, se nem harap: azután rá se nézett többé. Kutyába se vette. De azzal kezdettől fogva tisztában volt, hogy se ő, se gazdája az éjszakát kint nem tölti a jégen. Ámbár ő ettől se félt volna nagyon, mert jól érezte, hogy a Marczi tarisznyájában még elég kenyér, szalonnabőrke és sonkacsont van.

A mig az emberek beszédét s a mérnök ur káromkodását hallgatta: az alatt éber figyelemmel kisérte gazdája arczát, szemét s minden mozdulatát is. Csak azt várta: mikor szól, vagy mikor int neki a gazda. A szót is megértette intés nélkül, az intést is megértette szó nélkül. Ilyen derék Turcsi volt az a kutya.

Végre csak kimondotta a gazda: induljunk haza felé.

A Turcsi előre futott a ködben, egy perczig szaglálódott s azután visszajött. Odaállt a gazdája elé s megindult az akarattyai lejáró irányában. Minden perczben vissza-vissza nézett, hogy gazdája egyenesen követi-e? Egyszer egyik legény ferde irányban lépett ki valami ok miatt. A Turcsi rögtön rendre utasitotta, néhány ugató hanggal megintvén őt, hogy ne bolondozzék, mert különben a jégen hagyja.

Olyan egyenesen kivezette a tekintetes biróságot s az érdemes csapatot a partra: nincs az a hajóskapitány, vagy csillagvizsgáló, a ki ezt jobban megcselekedte volna. S azt hiszik talán, hogy ezt neki valaki megköszönte, vagy őt ezért valaki megdicsérte, megsimogatta? Senki ezt nem cselekedte.

Igaz, hogy a Turcsi nem is várt köszönetet.

De arra se számitott, hogy a mikor a parton egy perczig ott lábatlankodott a mérnök ur mellett, őt oldalba rugja a mérnök ur s azon felül e szóval illesse:

– Czoki innen!

Azonban eltürte ezt is szó nélkül, az eszéhez értette a mérnök urnak s hosszas tapasztalásból azt is jól tudta már, hogy a világ háládatlan, csak a kutya háládatos.

Hanem gazdája nem türte el szó nélkül.

Mert a mikor nagy keserves zihálás közben fölértek az akarattyai csárdához s a mérnök ur a halászgazdától elvált, a halászgazda megemlékezett ugy önmagában arról, hogy a mérnök ur mily nagyon lenézi a tudatlan, tanulatlan parasztot s azért igy bucsuzott el tőle:

– Ha nem vétenék szómmal tekintetes uram, mondanék valamit.

– No csak hamar, hamar jó ember, mert fázom.

– Hát csak azt mondanám tekintetes uram, hogyha már a parasztot megveti: a kutyáját becsülje meg. Mert szentháromság-egy-örök-isten ugy segéljen bennünket, hogyha az a rongyos paraszt kutya nincs velünk, a tekintetes uram fejét néhány nap mulva már ott a jégen hollók, varjak kopogtatják.

Az a rongyos paraszt kutya megértette gazdájának minden szavát. Oda állt gazdája elé s orrát, fejét oda dörzsölte gazdája hideg kezefejéhez. Az a hideg, durva paraszt kéz ekkor végig simogatta a kutya fejét.

Hejh milyen jó kedvet csinált ezzel annak a kutyának. Ugrált, futkározott, farkát csóválta, majd egyenesen feltartotta a Turcsi. Örömében hanyat feküdt s vihogva belehentergett a hóba. Mikor a havat lerázta magáról: mindenkinek tele szórta vele szemét, száját. Olyan boldognak érezte magát, mikor látta, hogy mégis van elismerés a világon.

Hanem a mérnök urra többé rá sem nézett.

Sőt a mikor felült az a csárdás kocsijára, hogy Sió-Fokra menjen s a kocsi megindult: akkor már meg is ugatta paraszt kutya-természetéhez képest. Vajjon kutyaugatás volt ez? Vagy egy kissé érdes szemrehányás, mintha azt mondta volna: köszönd a gazdámnak tudós ember, hogy megszabaditottalak. Ha gazdám ott nincs: bizony ott hagylak a jégen.

Nincs igazad, Turcsi.

Az a mérnök nem rossz ember. Ismertem jól öreg korában. Ott volt háza Balaton-Füreden a nagy Szentgyörgyi-Horváth-villa nyugati tövében. Nem utálta az a parasztot, sőt szerette a szegény embert. Hanem lásd Turcsi, sok rossz szokás van az emberek közt a világban, a mit te ott Balaton-Fő-Kajáron talán nem is ismerhetsz eléggé. Te nem tudhatod jól, hogy minden házmester patvarkodó, minden pallér durva s minden földmérő és vizmérő mérnök goromba. Eltanulja főnökétől s megszokja már fiatal korában, hogy a lánczhuzó, karótartó és talicskatoló munkásokhoz sohase legyen jó szava s minden szavát parancsoló, káromkodó kemény hangon ejtse ki. S a hogy egyszer megszokta munkásaival: később azután ugy beszél minden kis sorsu emberrel. Ugy beszél még a te gazdáddal is Turcsi.

Bocsáss meg hát neki Turcsi s ha majd jön a második tárgyalás, ott a jégen: mentsd meg őt jó szivvel akkor is.

A jó nevelés és a jó társaság adja meg a jó modort. És az emberszeretet.

Jó modor és emberszeretet kell ahhoz is, hogy az állatot szeressük s téged Turcsi oldalba ne rugdaljunk. Akkor volt csak vétkes ember a mérnök ur is, mikor téged oldalba rugott. De ez is csak a rossz szokás munkája. Azt gondolta hogy lánczhuzója voltál. De ebben mégse mentegetem előtted. Mert valamint az emberrel nem szabad ugy bánni, mint a kutyával: annál fogva a kutyával se szabad ugy bánni, mint a lánczhuzóval.

Száz szónak is egy a vége Turcsi. Ha az a mérnök ur nem volt is rossz ember: azért beismerem, van elég rossz ember a világon. De rossz kutya is akad ám elég! Ezt meg te ismerd be Turcsi.

Hogy a Turcsi beismerte-e ezt igazán vagy nem: biztosan megtudni nem lehetett, minthogy többé nem nyilt alkalma a mérnök urat megmenteni.

Mire a mérnök ur és a két ügyvéd, az esküdt és patvarista és a tiszti huszár a főszolgabirót Sió-Fokon fölkeresték, akkorra a főszolgabiró régen haza ment Mező-Szent-Györgyre, régen megette ebédjét, vacsoráját s régen kiadta rendeletben a kanczelláriának, hogy ha a halpörös biróság reggelig elő nem kerül: keresni kell annak tagjait minden felé, mert azok a jégen bizonyára eltévedtek.

A két ügyvéd keseritette meg még igazán a mérnök ur életét. Mindakettő őt okozta a balsikerért. Ha előbb kiment volna a jégre, ha előbb fölállitotta volna háromlábuját, ha igy tett volna, amugy tett volna, köd se ereszkedett volna vagy már későn ereszkedett volna: semmi baj se lett volna. Igy azonban ki fizeti meg az ügyvédek költségeit: a napidijat, a fuvardijat, a munka dijat, a tiszteletdijat, az élelmezési dijat és a többi mindenféle költséget és dijat?

De nem törődött ezzel a mérnök ur, hanem föltette magában, hogy ha csak lehet, a pörös jeget se a siófoki, se a balaton-fő-kajári határhoz nem méri, hanem oda méri a kenesei határhoz. Ehhez aztán egyik pörös félnek, egyik ügyvédnek se lesz hozzászólása.

Ezt a veszedelmes tervet azonban meg nem valósithatta.

A főszolgabiró kitüzte ugyan az ujabb tárgyalást megint a jégre, a helyszinére, de a mikor a mérnök ur, az ügyvédek és a biróság, a felek, a tanuk és a szájtátók a Balaton partjára értek: nem volt azon a tavon egy tenyérnyi jég sem, hanem szép derüs tavaszi napnak lengedező szellőjétől lassu hullámzással mosolygott eléjük a határtalan viznek fényes arcza.

Akkor disputált össze igazán még a két ügyvéd, hogy mi most már a törvény s mi legyen a törvényes igazság? Még ma is vitatkoznak, ha azóta meg nem haltak.

Annak pedig a tekintetes asszony volt az oka, hogy az ujabb tárgyalás olyan későre halasztódott. A főszolgabiró igazán el volt határozva, hogy ebben az egyetlen ügyben mégis kimondja az itéletet, de ebbéli komoly szándékának utját állta a tekintetes asszony. Ő ugyanis lelke szerint utált mindennémü pört s különösen minden felpöröst s erre neki jó oka volt.

El kell ezt mondanom ugy rövidesen.

MAGYARY KOSSA ESZTER.

(A nagy pör. – A végrehajtás. – Az első ellenség. – A második ellenség. – A darumadár. – A harmadik ellenség. – De a darut nem felejti.)

Magyary-Kossa Eszter hires nevezetes nagy családnak volt büszke szép leánya. Öt-hat vármegyére terjedt ki több ezer holdnyi öröksége. Száz kérője közül Hollóssy Fülöp László urambátyám találta el a szerencsét. Ő hozta el ifju menyecskének Mező-Szent-Györgyre.

Hollóssy Fülöp Lászlónak volt akkor Szilas-Balháson hatszáz hold földje, Mező-Szent-Györgyön és Litéren s a dakai és papvásárjai pusztákon két ezer hold örök birtoka és ugyanannyi zálogos birtoka, bele értve mind ezekbe jobbágyainak urbéres birtokait is. Holmi aprócseprő birtoka másfelé is akadt, tehát épen nem kell csodálni, ha közel öt ezer holdnyi tiszta birtokkal vőlegénynyé lehetett. Azután csinos fiu is volt, szolgabiró is volt és csöndes, szelid természetü ember is volt, a minőt férjnek okos, szemes lány s kardos menyecske legjobban szeret.

Igaz, hogy a zálogos birtokot az örökös tulajdonosok kiválthatták s 1810-ben meg is inditották a zálogváltó pört. De hiszen hatalmas ember és jó ügyvéd az efféle pört nemzedékről nemzedékre halaszthatta. Legrosszabb esetben kifizetik a zálogösszeget s ez is tekintélyes vagyon.

Igaz, hogy a szentgyörgyi, litéri, dakai és papvásárjai birtokokat is megtámadták, még pedig régi örökségi gyökös perrel, de ettől ugyan tartani nem lehetett. Ilyen pörnek száz esztendőnél rövidebb idő alatt még soha se lett vége s a pör alig folyt még tizenöt év óta.

Az alappert ugyan 1828-ban már elvesztette, de mit ért az? Mikor a felpörös a királyi emberrel, a tabuláris prókátorral, a jurátussal, a törvényes bizonysággal, a helybeli nemességgel s a szomszéd birtokosokkal együtt oda kiment, hogy az itéletet végrehajtsa s a megnyert birtokot elfoglalja: Hollóssy Fülöp László bátyámuram könnyen elbánt vele.

Az ősi kuriára ugyan beeresztette őket. Meg is engedte szépen, hogy az urak a kocsiról leszálljanak s idejövetelük okát ünnepélyesen előadják, sőt még meg is hivta őket barátságos, atyafiságos ebédre. De aztán nyomban kijelentette, hogy a legfelsőbb itéletet el nem fogadja, a végrehajtást meg nem engedi, az itéletnek ellent mond s felpöröst egyuttal »visszaüzi«.

Mindehhez joga volt az ősi hazai törvények értelmében. Akkor még állt az ősiség.

A legfelsőbb itéletben ki volt mondva, hogy valami meliorátio czimén egy csomó ezer forintot tartozik végrehajtáskor a felpörös fizetni. El is hozta a pénzt. Akkori szokás szerint ezüstben. Nagy volt az összeg. Egy jókora zsák tele volt tallérral, lázsiással, huszassal, máriással. Két ember leemelte a zsákot a kocsiról s lefektette az udvaron a földre.

A felpörös azt gondolta, hogy a sok pénz látása majd más gondolatra birja Hollóssy Fülöp László bátyámuramat. Figyelmeztette is a zsákra.

– Ne huzza-vonja kedves uramöcsém ezt az ügyet, hiszen a birtok előbb-utóbb ugyis csak az enyém lesz. Aztán lássa, a meliorationális summát elhoztam, nyomban ki is fizetem. Ez már szép pénz lesz ám.

Nagyon szelid ember volt az én bátyámuram. Aztán még nőtlen ember is volt, nem tüzelte fel hites társa. De hogy ő róla fölteszik, hogy ő áhitja a pénzt s hogy ő pénzért kiadja kezéből a birtokot: oroszlánná tette őt ez a gondolat. Oda lépett a felpörös elé.

– Tartsa meg kelmed a pénzét kedves urambátyám, kelmednek még szüksége lesz arra. Én pedig felrugom, mint a vakandturást.

S oldalba rugta az ezüstös zsákot nagy erővel. Bagariacsizmájának orra meghajlott a nagy rugásban. A nagy rugástól ugy megrándult a lába, hogy másnap el kezdett sántitani s egy hónapig biczegett utána.

De az ezüstpénzes zsákot nem lehet olyan könnyen felrugni, mint a vakandturást. Nagyon nehéz az, megfekszi a földet, nem mozdul ki a helyéből. De a nagy rugástól tenyérni lyukra mégis kiszakadt a zsák oldala s a sok huszas, lázsiás és tallér et kezdett gurulni szanaszét.

Egy pillanatig se türte ezt mozdulatlanul a felpörös. Utána a guruló ezüstnek. Lekapta a kalapját s abba kezdte nagy gyorsan fölszedegetni. Biztatta a királyi embert is, a jurátust is, hogy segitsenek neki. Azok csak mosolyogtak; a többi jelenlévő, az egész nagy gyülekezet is mosolygott, de senki nem segitett.

Bizony el kellett onnan távozni a felpörösnek szégyenszemre. Az ebédet ugyan jóizüen elköltötték, de ez nem mehetett áldomás-számba. Ebéd után az egész végrehajtó közönség elkotródott.

Igy állt a dolog, mikor Hollóssy Fülöp László a szép és gazdag Esztike kezét megkérte.

A Magyary-Kossa családnak sok jó barátja, sok prókátora volt. Minden vármegyében, a hol birtokai feküdtek, egy-egy. S fent Pesten is egy. Valamennyit családi tanácsra idézték s Hollósy Fülöp László zálogpörét és örökségi pörét gondosan megvizsgálták. Aggodalomra okot nem találtak. Megállapodtak abban, hogy mindenki a föld alatt lesz már, a ki ma él, habár csecsemő is, mire a két pörnek vége lesz.

Meglett a lakodalom.

A pörre nézve azonban csalódott a sok jogtudó és okos ember.

A felpörös ugyanis Matkovich István volt, a királyi tábla birája. Elmés, okos ember; csakhamar ki is nevezték szeptemvirré, hétszemélylyé. Hétszemély: nagy hatalom volt az akkor a maga gyökös perében.

De még nagyobb hatalommá tette felesége, a ki Zelenka-lány volt, nemes és szép asszony, a felvidéki előkelő Zelenka-nemzetségből. Szerencséjére lutheránus ő is, a férje is.

Történt ugyanis, hogy a Szent István birodalmát kormányzó nádorispán ő fensége olyan német herczegasszonyt vett feleségül, a ki szintén a lutheránus vallásnak volt igaz hive. Áldott lelkü jó fejedelemnő volt s lelkének erős óhajtása, hogy udvarhölgyei s barátnői között lutheránus vallásu nemes hölgyek is legyenek. Matkovich Istvánné méltó volt erre s azért a fejedelemnő udvarának rendes látogatói közé tartozott. Sőt visztező társaságának rendes tagja lett.

Erre nem voltak készen a prókátorok. Még a pesti tabuláris prókátor se számitott erre. A jó Tripartitumban és Corpus Jurisban minden igazság és minden bölcseség meg van irva, de az még sincs meg irva, mi történik akkor, ha a felpörös felesége a nádorispánné ő felségének visztező barátnéja.

Hogy az igazságon még ez se ejt csorbát: az már bizonyos. De hogy a száz esztendőre indult per nem végződik-e el tiz esztendő alatt: ez már más kérdés.

Bizony elvégződött az.

1838-ik esztendőben, szeptember havának 6-ik napján megint csak kijött Mező-Szent-Györgyre a felpörös, a tabuláris prókátor, a királyi ember, a jurátus, a törvényes bizonyság s a többi velük járó közönség s megint csak behajtott Hollóssy Fülöp László tágas kuriájára. Hozta megint az ezüstpénzes zsákot is.

Csakhogy akkor már nemcsak bátyámuram fogadta őket, hanem Magyary-Kossa Eszter asszonynéném is.

Még pedig ugy fogadta őket, hogy kezébe vett egy fazékszedő botot, a végét megmarkolta jól s oda állott bátran a királyi ember elé.

– Hadd látom hát, melyik az a felpörös, a ki be meri tenni lábát az én udvaromra, mutassa meg kigyelmed nagyságos uram.

A királyi ember megütődve nézte a még mindig szép, de kurucz menyecskét. Némi gyanuja támadt, hogy azt a fazékszedőt talán nem is valami istenes szándékkal tartja a kezében.

– Mit akar neki mondani a tekintetes asszonyság?

– Egy szót se biz én, hanem csak egy kicsit ki akarom kergetni az udvaromról.

– Az isten szerelméért, hétszemély ám az!

– De majd mindjárt nem lesz abból egy személy se, csak mutassa meg kigyelmed!

A királyi ember okos ember volt. Azt mindjárt az első pillanatra látta, hogy Hollóssy Fülöp László bátyámuram inkább odahagyja egész ősi örökségét, mintsem fölgerjedett hites társának ellentmondjon. A felpöröst megverni még se engedheti meg, mert ez már hatalmaskodás-számba menne, a mi pedig nagy eset. Oda sietett tehát a haragos urasszonyhoz, ujra bemutatta magát, hogy ő a királyi ember s engedelmet kért, hogy kezet csókolhasson.

Nosza rohant erre oda a többi is. A jurátus, a törvényes bizonyság, a tabuláris és megyei prókátorok, a helybeli és szomszédos birtokosok – mind, mind siettek az urasszonyhoz, elkapkodták kezeit s a fazékszedő botot utoljára is kicsókolgatták a kezéből. Végre oda járult a felpörös is, a hatalmas hétszemély, a nádorispánnak barátja s kalapját levéve, akkorát csókolt az urasszony kezefején, mint egy papucs.

Ezt már még se türte el az urasszony, fogta a kötényét s letörölte vele a csókot.

– Kigyelmedet, méltóságos uram, csak a keritésen kivül akarom látni.

De mégis csak elveszett a két ezer holdas birtok Mező-Szent-Györgyön, Litéren, Dakán és Papvásárján.

– Nyugodjál meg édes jó angyalom, majd visszanyerjük ezt mi még. Ha mi nem: az unokáink. Aztán megmarad itt még a másik két ezer hold földünk.

Ezt bátyámuram mondta, de asszonynéném meg mást felelt rá.

– De bizony nem marad meg. Rongyos két ezer hold földön én itt nem nyomorgok. Ha az ősi birtokot meg nem tudtad védelmezni: a zálogos birtok nem kell. Én visszamegyek a magam ősi birtokára, jösz velem te is. Még ma küldj levelet minden felé, jöjjenek a zálogpörösek, kieresztem a birtokjukat.

Igy költöztek el Hollóssy Fülöp Lászlóék a Csallóközbe, Komárommegyébe egyik ősi birtokukra a mely feküdt Aranyoson. Igy jutott az én apám is osztályos rokonaival együtt 1838-ban a mező-szent-györgyi és hozzá tartozó részbirtokokhoz, mint ősi örökségéhez, mely hatvanhárom esztendő óta már zálogos kézen volt.

Azonban Hollósyék elköltözése nem történt meg mindjárt.

Három embernek lett örökös ellensége az én asszonynéném.

Az egyik Matkovich István, a ki elnyerte a szentgyörgyi birtokot. A másik kettőről is meg kell röviden emlékeznünk.

Egy fia és két gyönyörü szép lánya volt Magyary-Kossa Eszter asszonynénémnek. A fia sohase nősült, az egyik lányát konty alá vitték rendesen, a másik lányát is elvitték, de nem egészen rendesen.

Ez volt talán a szebbik lánya. Beleszeretett egy hozzávaló derék vagyonos előkelő nemes ifjuba. De pápista volt az istenadta. Igaz, hogy később megyei főjegyző, alispán és honvédőrnagy lett, tehát a tapasztalás is megbizonyitotta, hogy méltó volt a lányhoz, de már az én asszonynéném pápistának lányt nevelni nem akart. Egy hirneves őse már a kurucz háboruban, Rákóczi fejedelmünk korában kálvinista püspök volt, azóta a család minden ivadéka igaz magyar hitü, már ő csak meg nem szegi az ősök törvényét.

Hajh, de mit törődtek a hittel a fiatalok. Nagyon szerették egymást. Bátyámuram ugyan szivesen beleegyezett volna a házasságba, de ő nem mert beleszólni a dologba. Csellel kellett élni.

A fiatalok összebeszéltek, hogy asszonynéném tudta nélkül titkon szépen kocsira ülnek, valami vállalkozó paphoz elmennek s igy törvényesen összekelnek. Bátyámuram tudott nem-tudott előre valamit: nem tartozik a dologra. Halálos holtáig mindig tagadta, hogy előre tudta volna: mi történik.

Egy szép délutáni napon a két fiatal kisétált a kertbe. A kert a borjumezőre dült. Ott állt egy paraszt kocsi egy fekete iharfabokor árnyékában. Arra felültek, Székesfehérvárra elhajtottak s még az napon mint törvényes férj és feleség csókolták meg egymást. Sohase láttam boldogabb házasságot. Negyven esztendő mulva is oly gyöngéden szerették egymást, mint esküvőjük napján.

No hanem az én kedves asszonynéném csinált aztán olyan zenebonát, hogy jámbor férje, jó Hollóssy Fülöp László rögtön fogatott s ment a székvárosba a megyegyülésre, pedig a gyülést még el se kezdték s még egy hét mulva se ment haza, pedig a gyülést már rég bevégezték.