Part 13

– Boldogtalan hiveim, ők csak nyolczan vannak és ti mind a tizennyolczat látjátok! Istennek kegyelme vigasztaljon meg benneteket.

Minden elmuló percz azt mutatá, hogy istennek kegyelme lesz azokkal, a kik még élnek a vizeken. A jégmező már közelgett a nádas felé, alig volt távolabb két puskalövésnyinél. Már lelkendezve remélte mindenki, hogy az ő szerelmese megszabadul.

Minden hiába.

Egy szempillantás, megszünt a somogyi szél. Szélcsend támadott. A hullám még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették észre, hogy a jégmező visszafordul s megy a Balaton közepe felé.

Mindenható isten, – mi történik most már?

Egy szivszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél ennek hangját vitte el azokhoz, a kik elmulásuk felé siettek.

De ő tőlük nem a sirás, nem a jajgatás hangja jött vissza a szárazföld felé.

Négy óra volt már délután. A nap lenyugodott. A sötét felhők feketévé tették az alkonyatot. Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin.

A nyolcz ember, mig menekülését látta, mig a parton levő szeretteit látta, néma volt. Csak szivük beszélt. De a mikor eltünt előlük a part, elveszett előlük szeretteik arcza s elveszett a menekülés minden reménye: megnyilt szivük is, ajkuk is.

A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a sötétség. A temetőbe menők szent dalait énekelte nyolcz tiszta, erős férfihang.

– Oh isten, tördelt hangokkal – Én is hozzád fordulok. – Mig itt küzdök a habokkal – Kormányodhoz fordulok!

A kálvinisták egyházi gyászéneke ez.

Egy szélroham jött, a parton állók nem hallottak semmit.

Azután ujra elhullámzott a parton állókhoz a szent ének dallama:

– Én kedvesim, szerelmesim – Már ne sirjatok. – Jóságtokért az istentől – Áldást várjatok!

A jó öreg lelkész sirva mormolta magában: ezt már nem nyolczan éneklik, hanem csak négyen.

Még egyszer előtört a hang az éjszakából, a messzeségből, a hóviharból. De ezt már csak egy ifju énekelte.

– Nincs már szivem félelmére – Nézni sirom fenekére. – Változzatok félelmeim – Reménységgé, örömökké – Mert nem alszom el örökké!

Elhallgatott ez is.

De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, még egyszer felharsant az ifju hangja.

– Örökké!

Azután csak a szél zugott, csak a jég harsogott.

Egy szép ifju hajadon lány ott a parton fürtönként szaggatta selyemhaját. És vonaglott ott a fagyos kövön. Ő megismerte az utolsó dal hangját.

– – Kis gyerek-koromban hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérje beszélte el, Bozzayné, szegény kis nemes asszony, a ki Alsó-Őrsön lakott. Ő tanuja volt ennek az esetnek s még húsz esztendő mulva is könyezve emlékezett rá.

A VIHAR A JÉGEN.

(A balaton-fő-kajári halászok. – Mennyit ér a háló? – A szegény ember annyit se ér. – Egy ember megmenekült. – A kiliti kanczellista.)

A balaton-fő-kajári halászok esete 1868-ban hasonlit ehhez. Ekkor már hirlapok is voltak, talán szépen le is irták, azért tehát csak röviden beszélem el. De ha röviden is: el kell beszélnem, mert a téli Balaton jelleme nem lenne tökéletes, ha elhallgatnám.

Ezek épen tizenkilenczen voltak. Nem hiányzott közülök egy se.

Épen az akarattyai szilfa vonalában dolgoztak a jégen. A nagy keritő-hálót kellett behuzni s már nagy részét be is huzták, mikor észrevették, hogy a füzfői sarok felől, a litéri és vörös-berényi magaslatokon nagy hirtelenséggel elborul az ég.

A halászgazda nyugodtan pipázgatva nézi a borulatot.

– Siessetek legények, förgeteg jön.

A legények négy kézzel dolgoznak kettő helyett.

A vész leér a Balaton jegére. A hova lép: lába alatt csikorogva törik össze a vastag jég. A jó szemü halászgazda egy hosszu fehér vonalat lát a berényi partokon. A vonal közeledni látszik. Ez a vonal már jégtorlasz. Tolja a vihar maga előtt. De hangja még nincs. A legények még semmit se hallanak.

Hanem dolgoznak kettős erővel.

A halászgazda látja a torlaszt, de azért nyugodtan pipázgat s a szanaszét heverő szerszámokat dobálja a szánkóba.

A legények egyszerre csak észre veszik, hogy lábuk alatt, a jegek alatt, a vizek mélységében valami háboru készül. A lékeken locsog ki a viz, mintha forrásba jött volna a rengeteg tó.

Fölállnak, hátra néznek.

Abban a pillanatban meghallják a vésznek hangját. Mintha bőgne ég-föld, mintha orditana a levegőég.

Eldobják a hálót s készülnek megfutamodni.

A halászgazda nyugodtan pipázgatva oda szól hozzájuk:

– A hálót nem hagyjuk itt, legények.

E szó volt a halál.

A háló ára öt-hatszáz forint. Nagy pénz szegény embernek. Szép zsöllértelket és házat lehet rajta venni. Jó karban levő egész holdnyi szőlőnek is ez az ára. Szegény ember egész esztendőn át keres kétszáz forintot. Három egész esztendei keresetet dúvesztében hagyni nem lehet.

Tehát meg kell menteni a hálót.

De jön a halál. Itt lesz mindjárt.

Mindegy. A kötelesség az első. A szegődséget meg kell tartani. Szegény embernek nincs egyebe, mint adott szava.

Az adott szó nem kutyaugatás. A gazda nyugodtan pipázgatva adta meg az intést. Igaza van. Ha parancsolna, ha káromkodnék, ha toporzékolna, ha düh vagy kétségbeesés fogná el: nem volna igaza, nem fogadnának szót neki.

Mit ér az ember élete?

Szegény emberé keveset ér. S a mit ér is: csak önmagának éri. Más nem ád érte semmit vagy keveset. Azt is csak könyörületből. Mig erős, fiatal, egészséges: addig két-háromszáz forintot keres évenként. Mi ez? Alig elég kenyérre, ruhára. Ha megszünt az élet: nem kell kenyér, nem kell ruha. De szenvedni se kell, dolgozni se kell. Szegény embernek megér-e az élet annyit, a mennyi munkát és szenvedést kell érte adnia?

Hát az élet örömei? Hát ezek mit érnek?

Mit ér a pihenés és álom? Szegény embernek semmit se ér. Nagy munkáért kapja szolgabérül s nagy munkáért nyeri előlegül. Megszolgált érte tegnap s meg kell érte szolgálnia holnap is. Pihenéséből és álmából tehet-e félre valamit? Gyüjthet-e abból kis tőkét? Tehet-e belőle valamit be a takarékpénztárba? Adhat-e valamit belőle kis gyermekének vagy öreg szülőjének vagy piros, mosolygó arczu kedvesének? Semmit. Ha pihenése és álma csupa öröm volna is: csak magának kell elfogyasztania; másnak, kötelességének, szive szerelmének nem adhat belőle semmit.

Mit ér a szerelem? Ki mondja ezt meg? Néha megéri az egész életet. Néha többet ér, mint az egész világ. Néha többet ér, mint a becsület. De annyit még se ér, mint a falat kenyér az éhezőnek. A szegény embernek pedig kenyérre van szüksége s ha nem keres egy napon át: akkor éhezik egész napon át. Még szerelme is csak cserébe jár. Adok egy csókot, de vissza kell adnod. Adok egy karéj kenyeret, egy nyaláb fütőt, ruhának rongyot, pihenőre hajlékot, de csak azért, hogy mindezt segits nekem felemunkáddal megkeresni.

Elvesz a szegény ember élete vagy épsége másnak hibájából. Bölcs biróság megméri akkor: mit érhetett. S a szerint szabja meg annak értékét, a mennyit a szegény ember két keze munkájával szerezhetett volna. Többre nem becsüli a bölcs biróság. Hátha van valaki, a kinek nagyon fáj a szegény ember elmult élete vagy összetört épsége? Van-e kárpótlás a fájdalomért? Mérlegre teszi a biró a fájdalmat s ugy látja, hogy az nem nyomja le a serpenyőt. Sulya tehát nincs a fájdalomnak. S ha sulya nincs: értéke se lehet.

Hejh sok arany van még a föld méhében a mi nincs kiásva. Tipródunk fölötte. De sokkal több igazság van még eltemetve a rideg lelkek mélyén, a melyről nem akarunk tudni semmit.

Meg kell menteni a hálót.

Mire a háló kiszabadult: ott termett a halál is alig egy dobásnyira. Mégis csak meg kellett előle futamodni.

Nem pipázgatott nyugodtan már a halászgazda se. Ott hagyta hálóját ő is s menekült a többivel.

A menekülésnek csak egy utja volt. A vész a világosi partnak tartott egyenesen: abban az irányban kellett futni is. A kérdés az volt: tudnak-e futni a legények oly gyorsan, mint a vihar?

A halászgazda már rég elmaradt. Nehéz testü élemedett ember nem versenyezhetett a viharral. Előbb kialudt élete, mint pipájának tüze.

Hanem a többi jól győzte az iramodást. Kiértek már annyira, hogy a víz el nem nyelhette volna őket. Alig ért volna már a víz nekik derékig.

Egy jó barátom és rokonom ott lakott közelben. Mészöly Gyula, vármegyénk enyéngi szolgabirája, ma is élő ember. Cselédei valami ok miatt ott álltak a part magasán. Ezek látták a menekülést s már-már hitték, hogy a legények megszabadulnak. Még biztatták is őket, hogy gyorsabban-gyorsabban!

A legények nem hallották a biztatást, de meghallotta a vihar s azt gondolta: neki szól. Csinált egy irtóztató rohamot s a másik pillanatban házmagasságnyi jégtorlasz alá temette a legényeket.

Csak ezt akarta a vihar. Ott aztán megállt ő is, a jégtorlasz is.

Az én barátom nyomban ott termett cselédjeivel s megkisértette a torlasz széthányását. Kedves jutalma lett érte.

Egyetlenegy legényt meg tudott menteni. A többinek összemorzsolt holtteste ott piroslott a jégdarabok alkotmányában, de egy balaton-főkajári legény ugy vetődött két összetámaszkodó jégfal üregébe, hogy elevenen tudták onnan kivenni.

Nehezen jött ugyan meg a szava, de mégis megjött. Első szava az volt:

– No mi ugyan szépen jártunk.

Mikor pedig megtudta, hogy többi társa mind elveszett, csak annyit mondott:

– Az áldóját annak a hálónak.

Még csak nem is a gazdáját kárhoztatta.

Furcsán járt a veszprémi káptalannak egy urodalmi kanczellistája 1846-ban. Szabó Károly volt a neve. Kilitiben volt az állomása. Kiliti Siófok mellett fekszik Somogyban, a Sió jobb partján. Veszprémben volt a kanczellista látogatóban s egy vasárnapi napon haza akart menni a maga urodalmi kocsiján.

Ha Kenese felé kerül a rendes országuton: akkor öt-hat óra az utja. Ha pedig a jégen mehet torony irányában: másfél óra alatt haza ér. Lement tehát Almádiba szerencsét próbálni.

Szép napos idő volt. Enyhe levegő pár nap óta, a jég felszine olvadóban. Kérdezte az almádi csárdást: át lehet-e menni kocsival a jégen?

– Pénteken még láttam vásárosokat a jégen, de azóta nem. Azóta meleg idő van.

Jól ismertem később a kanczellistát. Bátor gyerek volt egész a hetykeségig később is. Eb ura a fakó. Neki váltott a jégnek. Kocsisa is szót fogadott.

Tenyérnyi víz volt a jég szinén. Néhány napnak olvadása. De maga a jég is szivacsossá lett már s hajladozott a kocsi alatt. Bizony vissza kellett volna fordulni a jégről.

De a két ló azt mondta: nem oda Buda. Ha a kocsisnak sincs esze, ha a kanczellistának sincs esze: akkor menjünk csak előre.

A hajladozó jégen megrémült a két ló s megbőszült rémületében. Nem hallgatott se szóra, se gyeplőre, ragadta a kocsit a siófoki torony irányában. Rohant, mint a táltos s a rohanó kerekek által fölvert milliónyi vizcsepp köddel boritotta el a kocsit.

A siófoki vendéglő udvarán állt meg a kocsi a szin alatt. Reszketett a két ló, omlott róla a tajték s horkolt akkor is, mintha még most is bent volna a halálos veszélyben. Keresztül jöttek a jégen s gyeplő nélkül is egyenesen a vendéglőbe rohantak.

Mert a kocsis és a kanczellista ugyan mit se tudtak erről a kerek szép világról.

Ott ült a kocsiban mindegyik a maga ülésében, kocsis elől, kanczellista hátul. Lehajtott fejjel, tátott szájjal s merevedett szemekkel fogta a lőcsöt mindakettő. Nem volt ájult egyik se, de eszméletét vesztette mindegyik.

Szólitják őket: nem felelnek. Hivják le a kocsiról: nem mozdulnak. Leemelik őket az ülésből: arról se tudnak semmit. Kinálják őket étellel-itallal, borral, pálinkával: le nem tudnak nyelni semmit. Hetekig dörzsölték és ápolták őket, mint nagy betegeket, mig utóbb magukhoz jöttek.

A KÖD A JÉGEN.

(Pörbe száll két halászgazda. – Az a biró, a ki sohase hoz itéletet. – Mit csinál a mérnök a nagy ködben? – Nem segit a mappa. – Mit ér a tudomány kutya nélkül? – A Turcsi kutyával való beszélgetés. – Hogy lett igazság a pörben.)

A téli Balaton nem enged magával játékot üzni. Kifog az még az ügyvéden is. Még a szakértőn is. Még a végrehajtón is.

De hát van az ügyvédnek dolga a téli Balatonnal?

Van eset erre is.

Egyszer a Siófoki halászok jó csomó halat fogtak nagy messze bent a jég közepében. Mikor huznák ki a hálót: ott teremnek a kajári halászok. A halászgazda ott van mindegyik bokornál.

A halászgazda nem tesz egyebet a jégen, csak iszik, pipáz és parancsol. Ezt cselekedte a siófoki halászgazda.

A kajári halászgazda is ivott, pipázott, de nem parancsolt. Csak állt és várt. Várta: mennyi hal jön ki a hálóból – érdemes-e azért szót emelni?

Érdemes volt; nagy volt a zsákmány. Mikor pedig már a sok hal ott volt a jégen kupaczokban, sodorint egyet bajuszán s oda szól siófoki kartársához:

– Köszönöm szomszéd uram a szives fáradságot, már most ezt a halat majd csak én viszem Kajárra.

– Szivesen tettem szomszéd uram, de tovább se fáradozzék kegyelmed, magunk is el tudjuk vinni Siófokra.

– Oda ugyan nem.

– De hát miért nem?

– Azért nem szomszéd uram, mert ez a víz kajári viz, nem siófoki viz.

A siófoki gazda jól tudja azt, hogy a kié a viz: azé a halászat s a kié a halászat: azé a hal, ha más fogta is. Kivette tehát a pipát a szájából, kiverte belőle a hamut, ujra teletöltötte dohánynyal, kicsiholt, rátette az égő taplót s mikor már bodoran jött a füstje, oda szól a kajári gazdának:

– Be is kell ám azt bizonyitani szomszéd uram.

– No hát jöjjön kelmed közelebb, álljon ide mellém.

A siófoki gazda oda áll.

– Látja kelmed azt a diófát az akarattyai csárda kéményétől nyári napkeletre? Az a Bálint komám diófája. Nézzen el most már onnan kelmed Tihany felé oda a nagy vizlejáróhoz: ugy-e most már látja a mi vizünk felső határát.

– Nem látok én szomszéd uram semmit.

Az igaz, hogy alkalmas köd volt mindenfelé s egy mérföldről csakugyan nem lehetett biztosan megmondani, melyik a Bálint koma diófája.

Holmi köd balaton-fő-kajári halászgazdát meg nem zavar. Nyugodtan folytatta igazságának megbizonyitását.

– Hát az aligai szakadástól aláfelé látja-e kelmed azt a kökényfabokrot? Hát az almádi csárda csucsfala nem ide világit-e egyenesen? Nem tudná azt kelmed csak ugy mint én, hogy az én vizemnek itt van a külső határa? Most azután nézze meg kelmed ezeket a lékeket, nem a felső, meg a külső határon belül vannak-e ezek?

Nem nézett a siófoki halászgazda se kökényfát, se csucsfalat. Hiszen a köd miatt nem a csucsfal, de még az egész almádi hegy se látszott.

A legények ott álltak két csomóban. Itt a fokiak, amott a kajáriak. Nézegették a halkupaczokat. Ha egyik-másik ponty vagy sügér vetett magán egyet s kiesett a kupaczból, azt visszarugták a helyére. A gazdák vitájába bele nem szóltak volna. Nem az ő dolguk. A gazdák se szólongatták őket tanuságtételre. Hiszen ugy is bizonyos, hogy mindegyik bokor legénye a maga felenyájával tart s cserben nem hagyja gazdáját. De meg hogyan is tudnák ők jobban az igazságot, mint a gazdák?

A siófoki halászgazda elvégre se tudta belátni a kajári határ igazságát. Véget vetett a vitának.

– A mit kelmed tud szomszéduram, azt én nem tudom, a mit pedig én tudok, az a bizonyos. Ez a jég az én jegem.

– No majd hát elválik szomszéduram. A hal itt marad. A Marczi gyerek is itt marad. Kelmed is itt hágy valakit, őrizzék a halat ketten, én meg majd bemegyek a szolgabiró urhoz sebtiben.

Ez már okos beszéd volt, ebben a siófoki gazda is megnyugodott. A két legénynek ott hagytak elegendő szűrt, tarisznyát és kulacsot s a két bokor halász elballagott, az egyik délnek Siófok felé, a másik napkeletnek Balaton-Fő-Kajár felé.

A két legény magára maradt. Mindegyik elővette a tarisznyát, kikereste belőle a kalbászt, szalonnát, kenyeret, sót, paprikát; egymás mellé leültek a gyalogszánkóra s elkezdtek falatozni. Azután a kulacsra került a sor, megkinálták egymást, a hogy illik, s kölcsönösen jónak találták egymás borát. Sokat inni nem szabad. Elnehezedni, elaludni nem tanácsos. Fordulhat az idő s az álomból halál lehet.

Hogy a jégen még se töltik az éjszakát: az bizonyos. Hogy a halat se hagyják ott: az is szent.

Lehetett a hal száz forint áru. Attól nem lehet félni, hogy éjszaka ellopják. Ki lopná el? Ki lenne olyan bolond ember: a ki éjjel be menne a jégre? Még igaz jószágáért se, annál kevésbbé más becsületes ember igaz jószágáért. Hanem hát van róka a nádasokban elég. A róka egy mérföldnyire is megérzi a hal szagát s éjjel oda mehet seregszámra. Sasok is vetődhetnek erre a vidékre és róka és sas keményen megvámolhatják a halat.

Még az sem lehetetlen, hogy valami jégen járó kocsi botolhat rá a reggeli időben.

A foki legény megszólal:

– Marczi! Nem pislantott rád a gazda, a mint elment melletted?

– Nekem ugyan pislantott, hát neked a te gazdád?

– Nekem is.

Most már tisztában volt a két legény a dolog állásával. Az a pislantás mindegyik gazdától azt jelentette: aztán legyen eszed gyerek! Ez meg azt jelentette: vagy az egész hal, vagy legalább a fele, estére otthon legyen.

Nem is tétovázott sokáig a két legény. A halat két részre osztották. Ponty, garda, sügér, őn, csuka, harcsa, keszeg, kárász, czompó, menyhal – egyik olyan, mint a másik. Egyik annyit ér, mint a másik. Fogasért kétszer annyi süllő, süllőért kétszer annyi ponty vagy garda. Alig telt bele negyed óra: meg volt az osztozás. Mindegyik bele rakta szánkójába a magáét, ajánlották egymást istennek s elindultak hazafelé. Haza is értek szerencsésen a partig. Késő este már mindegyik gazdánál ott hevert a hal a hideg kamarában.

Hanem azért korán reggel ott volt a kajári halászgazda a főszolgabirónál. Előadta panaszát rendesen s kérte holnapra a határidőt, kérte a siófoki halászgazda megidézését s minden némü törvényes igazság kiszolgáltatását. Vele volt egyik öreg legénye is, a ki az alatt benézett a konyhába, kezet csókolt a tekintetes asszonynak s levett kalappal, hajadonfővel bevitt a konyhába egy nyaláb halat. Lehetett vagy félmázsa.

Meg ne ütközzék ezen senki. Birónak, tisztviselőnek, közembernek kijárt az ajándék hajdanában s az ajándékot sohase verték a pörös fél hátához. A törvény megengedte, a szokás megparancsolta, a közerkölcsök ugy hozták magukkal. Még a nádorispánnak, még a királynak is vittek ajándékot. Ma ugyan már a királynak nem igen szokás ajándékot adni. Legföljebb a pozsonyi zsidók adnak évenként egy hizott ludat s koronázáskor ad a nemzet néhány ezer aranyat. De nem igy volt ez hajdan.

Igaz, hogy erős birónál az az ajándék nem nyomott semmit. Az volt a kérdés: van-e igazsága?

Hát az olyan főszolgabirónál nyomhatott-e valamit, mint Hollóssy Fülöp László urambátyám? Mert ő volt a járás főszolgabirája s nála tett panaszt a kajári halászgazda.

No hiszen jó helyen kereste igazságát.

Tudni kell ugyanis, hogy a mi jó főszolgabiránk sohase hozott itéletet. Több mint húsz esztendeig volt szolgabiránk, adott is a pörlekedő feleknek határidőt, néha meg is hallgatta őket, néha a tanukat is kikérdezte, de itéletet nem hozott.

Hajdan nem volt a birónak ügyviteli szabálya. Nem volt köteles a biró a pöröket sorrendben elintézni. Nem is parancsolt a birónak senki. Sürgethette azt az ügyvéd vagy a panaszos: nem adott az rá semmit. Följelenthették azt alispánnál, vármegyénél, helytartótanácsnál, kanczelláriánál, vagy magánál a királynál is: mind nem ért az semmit. A főszolgabiró azt felelte:

– Egyéb dolgom van.

Ezzel elintézte a följelentést.

Igaz, hogy a főszolgabirák mégis csak dolgoztak.

Mert tisztségük igy parancsolta. És mert minden itéletért birói dijat, sportulát kaptak azonnal. S a ki sok itéletet hozott: annak ezerekre ment jövedelme. Efféle dijakból lett gazdaggá, gróffá, herczeggé az első Grassalkovich. Igaz, hogy más segitsége is lehetett.

A birói dijak miatt nem hozott soha itéletet Hollóssy Fülöp László urambátyám. Volt birtoka Veszprém, Győr, Komárom, Somogy, Fehér, Tolna, Heves és Külső-Szolnok vármegyében. Felesége Magyary-Kossa Eszter nénémasszony volt, ki a szilasbalhási, mező-szent-györgyi, litéri, dakai, papvásárjai, pápai, böröllői, győri, bőnyi, komáromi, aranyosi, kenderesi, kakatpusztai s tudom is én még hová való birtokaikat jó rendben tartotta. Egészen természetes tehát a főszolgabiró okoskodása.

– Nekem ne mondhassa se ügyvéd, se panaszos, hogy nekem sportulát fizetett. Azután mit is pörösködnek istenadta maradhatatlan emberei? Nem azért van a státus, hogy az ő csetepatéikkal vesződjék. Majd leszoktatom én őket a pörösködésről.

Le is szoktatta alaposan. Ugy elpusztult az ő járásából minden ügyvéd, hogy meg nem mert maradni közülök hirmondónak se de egyetlen ügyvéd se. Hire volt ő neki egész Tul-a-Dunán. Kiegyezett az ő vidékén minden ember, a hogy tudott, ellenségét pedig hagyta futni mindenki. Mert az bizonyos volt, hogy senki nála pörét el nem veszti ugyan, de meg se nyeri soha.

Nála tette le panaszát a balaton-fő-kajári halászgazda. Meghallgatta nagy figyelemmel.

– Hát aztán mit csináljak én te veled ebben az ügyben?

– Tessék engem visszahelyezni az én vizeimbe és az én jegeimbe, mert a foki halászok engem az én békés birtoklásomban megháboritottak.

– Tehát sommás repoziczió!

Ez volt neve az ilyen pörnek.

Ha elszántok egy barázdát a szomszédom földjéből; ha falat huzok s a csurgatónak helyet nem hagyok; ha elkapálok egy fél bakhátat a szomszédom szőlejéből; ha a szomszédom földjén huzok árkot vagy emelek keritést: ily esetekben áll elé a sommás repoziczió. De ha más vizére, más jegére tévedek s ott halászok: mi lesz akkor?

Sommás repozicziónak csak ingatlanon van helye. Igen ám, de a viz nem ingatlan. Azonban, ha befagy, mégis ingatlan. Csakhogy a hal meg semmi esetre se ingatlan. De a hal mégis csak azé, a kié a viz; – a viz pedig azé, a kié a medre; – a meder pedig bizonyos, hogy ingatlan. Ilyen módon kétségtelen, hogy a viz is ingatlan, a hal is ingatlan s a jég is ingatlan.

Mindezt végig gondolta a jó főszolgabiró s mire tisztába jött az ügygyel: akkorra belátta, hogy ez az ügy mégis bolond ügy. Ezt prókátor nélkül elintézni nem tanácsos. Odaszól a halászgazdának.

– Tudod, hogy én a perpatvart nem szeretem s itéletet mondani nem szoktam, de most az egyszer megteszem, hanem hozz magaddal prókátort.

Ráparancsolt egyben a siófoki halászgazdára is, hozzon prókátort ő is. Azon kivül megidézte a vármegye egyik mérnökét is. Végezetül ráparancsolt a veszprémi káptalanra mint siófoki uraságra és a balaton-fő-kajári nemesi közbirtokosságra, hogy a balatoni partok határmappáit haladéktalanul adják ki a megyei mérnök kezére. Tanunak is idézett be egy csomó előljáró embert innen is, onnan is.

Elkövetkezett a pörfelvétel határnapja. Szép derült napos idő. Csak ugy seregelt a sok ügyvéd, patvarista, pörös fél, tanu, mérnök, szakértő, bámészkodó a parton. A kajári halászgazda magával hozta a kutyáját is.

A mi utóbb nagy szerencsének bizonyult.

Hollóssy Fülöp László urambátyám ugyan be nem ment a jégre, mert ezt a természete meg nem engedte, hanem béküldte az esküdtet a nagy csomó emberrel.

Első dolga volt a lékeket megkeresni. Ezeket a hasábjegekről csakhamar megtalálták.

A másik dolog volt az akarattyai oldalon a Bálint koma diófáját, a világosi oldalon pedig ama hires kökényfát, valamint a felső parton az almádi csárda csucsfalát, másik irányban pedig azt a bizonyos tihanyi vizlejárót fölfedezni. Mert ezek nélkül a kajári és foki vizek határait a mappákon kitudni nem lehet.

Ezekhez már szakértő kell.

Ott az eszköz is, a háromlábu messzelátó.

Felállitja a mérnök a háromlábu messzelátót s mig helyreigazitaná: összeszid három halászlegényt.

Felállitja, lehajol és belenéz. A kerekes csavarokat igazgatja jobbra, balra, fölfelé, lefelé. Néz, néz sokáig és nem szól. Az emberek áhitatos figyelemmel lesik, mikor kerül elő a Bálint koma diófája.

Az alatt az idő gondolt egyet s olyan köd ereszkedett le, hogy nadrágszijat lehetett belőle hasitani. Minden ember zsebbe tette a pipáját, mert nem lehetett látni a pipafüstöt. De a mérnök nem látta a ködöt.

Mert ő csak a messzelátóba nézegetett. Háromszor is megtörölte zsebbevalójával az üveget is, saját szemeit is, de azért csak nem látott semmit. Végre szól egyet:

– Nem látom a czélpontot.

A kajári halászgazda felel rá.

– Elhiszem azt.